Sport, 1956. december (1. évfolyam, 6-27. szám)

1956-12-21 / 21. szám

Brüsszeli készülődés a Bilbao elleni visszavágóra (Folytatás az 1. oldalról) Elég külföldön marad és törek­­szik kamatoztatni labdarúgó­­tudását: Grosica, Kocsis, Puskás és Czibor. Ők úgy érzik, hogy labdarúgó­kenyerük javát már megették, tettek némi szolgálatot is hazá­juknak hosszú éveken keresz­tül, s már aligha tudnának bent maradni az 1958. évi világbajnokságon résztvevő magyar válogatottban. Úgy érzik, nem hálátlanság tőlük, ha egy-két évig Szerencset próbálnak külföldön. Magyarok maradnak továbbra is és egy­két év múlva visszatérnek. Lehet, hogy ők is megváltoz­tatják még majd elhatározásu­kat. Lehet, hogy márciusban ők is visszatérnek a többiekkel. Minden attól függ, mit tapasz­talnak távol hazájuktól, meny­nyire érzik majd a hazai kör­nyezet hiányát, s hogyan visel­kednek velük szemben. Meg kell érteni lelkiállapotukat, úgy kell kezelni őket, mint akik el­vesztették lelki egyensúlyukat. Sajnos, nem minden külképvise­leti szervünk tagjai elég meg­értők ebben a tekintetben. Ami­lyen megértők voltak a római követség tagjai irányukban, annyira nem azok a brüssze­liek ... Vad Dezső A Vad Dezsővel folytatott be­szélgetés után odajött a telefon­hoz Madarász Endre, a Bp. Honvéd egyik vezetője, s ő is több megértést kért csapata labdarúgói számára. Hangsú­lyozottan kérte, hogy különféle intézkedésekkel „ne vágják el" visszatérésük útját. A Bp. Honvéd—Bilbao mér­kőzés csütörtökön este, lapzárta után kezdődött meg Brüsszel­ben. Eltörölték a vízalatti mellúszást A N­emzetköii Úszószövetsé­g melbourne-i kongresszusa foglal­kozott a víz alatti mellúszás ügyével. A mellúszás az utóbbi időben már teljesen elvesztette igazi jellegét és búvárúszássá fajult. Ezt mutatta többek kö­zött az olimpiai győztes japán Furuikava úszása is. A kongresz­­szus most foglalkozott a javasla­tokkal és olyan szabályt hozott, hogy mell­úszó- versenyen ezentúl csak e rajt és a forduló után lehet egy-egy tempót a víz alatt tenni. Börzsei János távbeszélő-jelentése Frankfurtból: Döntetlen a többszörös német bajnokcsapat ellen (Frankfurt am Main, decem­ber 20.). Néhány órával ezelőtt érkeztünk meg a frankfurti pá­lyáról, ahol esti mérkőzést ját­szottunk a volt többszörös német bajnokcsapattal, az Eintracht Frankfurt együttesével, amely jelenleg a bajnoki táblázat 4. he­lyein áll. Már jóval elmúlt éjfél, de még fenn vagyunk, beszélge­tünk a fiúkkal, csomagolunk, ké­szülünk haza. A mérkőzés 3:3 (3:1) arányú döntetlent eredmé­nyezett, így állt fel csapatunk: Veres — Kovács II, Börzsei, Ko­vács III — Kovács I, Sipos — Bödör, Palotás, Hidegkúti, Ká­rász, Szimcsák I. Figyelembe véve, hogy néhány nap múlva karácsony lesz, a frankfurti ve­zetők elégedettek voltak a nézők számával: közel 17 000 főnyi kö­zönség foglalt helyet a lelátókon, az elég hideg, csípős időben, a 20.30-kor kezdődő mérkőzésen. A pálya talaja fagyott, gö­röngyös volt és ez bizony, kü­lönösen a II. félidőben hátrál­tatta csapatunkat, hogy a meg­szokott stílusban­­ játsszék. Kü­lönösen az I. félidőben játszott kitűnően csapatunk. A 10. perc­ben vezetéshez jutott ellenfe­lünk: egy ellenünk megítélt 40 méteres szabadrúgás után a frankfurtiak jobbösszekötője kö­zelről fejelt kapunkba. Három perc múlva form­ás támadást vezettünk a jobboldalon. Palotás Hidegkútinak adta a labdát, Nándi kiugrott és a kimozduló kapus mellett 6 méterről a ka­puba gurította a labdát. 1:1. Ez­után fokozatosan fölényben ját­szott csapatunk, átvette a játék irányítását. Egy előrevágott lab­dát Bödör szerzett meg, átcse­lezte magát a védőkön, majd a 16-osról lövést eresztett meg, s a labda a bal felső sarokban kö­tött ki. 2:1-re vezettünk. Hat perccel a befejezés előtt bal­szárnyunk indított támadást Kárász középre ívelt és Hideg­kúti 11 méterről a bal felső sa­rokba lőtt. 3:1. M­ivel én kisebb húzódást szenvedtem, s nem akartam erőltetni a játékot, a II. félidő­ben nem játszottam. Sípos lett a középhátvéd, Szolnok jött be balfedezetnek, Palotás helyett pedig Molnár állt be. A második 45 percben a fáradtság jelei mu­tatkoztak csapatunkon, ezt ki is használta ellenfelünk. A 70. percben Pfaff, a válogatott bal­­összekötő egy jobboldalról ka­pott labdát lőtt kapunkba 9 mé­terről (3:2). Az utolsó percek­ben Veres kézzel fogott egy lab­dát a 18-ason kívül. A szabad­rúgást góllá értékesítette ellen­felünk, 3:3. Mint már említettem, az I. fél­időben kifogástalanul játszott csapatunk. A II. félidőben két fedezetünk csak a támadások el­indítására helyezte a súlyt, el­hanyagolta a védőmunkát, egyéb­ként fáradtak is voltunk, ez érthető, hiszen a mérkőzés előtt néhány órával érkeztünk Frank­furtba. Csütörtökön elutazunk haza­felé. Számításunk szerint vasár­nap, a kora délutáni órákban otthon leszünk. Alig várjuk már, hogy szeretteinket viszont­lássuk. Börzsei János Külföldi jelentések magyar labdarúgókról A Magyar Távirati Iroda kül­földi hírszolgálati irodák és la­pok alábbi híreit közölte: Az angol labdarúgó-szövetség úgy határozott, hogy a jövőben nem tárgyal egyetlen magyar labdarúgó-csapat angliai szerep­léséről sem mindaddig amíg a magyar labdarúgó-szövetség hoz­zá nem járul a tárgyaláshoz. Az indok: a Magyar Labdarúgók Szövetsége a labdarúgás legma­gasabb szerve Magyarországon és neki joga van engedélyt adni vagy az engedélyt megtagadni magyar csapatok külföldi sze­replése ügyében. Több angol újság is örömmel j Jelenti, hogy végre sikerült egy magyar labdarúgó „megszer­­­­zése”. Cullis, a Wolverhampton igazgatója Genfbe repült és ma­gával vitte Kovács Istvánt, a magyar ifjúsági válogatott tag­­­­ját. A Daily Herald diadallal írta: ,,Itt az alkalom a jövendő Puskások és Hidegkutik elhalá­szásához!” Azt írja cikkében a lap: ha az MLSZ nem járul hozzá a magyar labdarúgók átlépésé­hez, akkor politikai menekültek­nek minősíttetik a játékosokat és ezekre külön rendelkezést hoz a nemzetközi szövetség. De már hangzik a kenyerüket féltő angol profik hangja is. A Daily Mail­ben labdarúgók jelen­tik ki: Mi szükség van ezekre az új játékosokra? Bizonytalan­ságban érezzük magunkat, sőt létünkben fenyegetettnek. Van éppen elég angol játékos min­den klub számára. A nyugatnémet hírügynökség jelentése szerint Czibor Zoltán előzetes szerződést írt alá az AS Roma csapatához. Az olasz csa­pat, a híradás szerint, kész a megfelelő lelépési díjat átutal­tatni az MLSZ-hez, ha a magyar szövetség hozzájárul az átigazo­láshoz. Ha nem járul hozzá, ak­kor más úton próbálkoznak ... A legizgalmasabb másodpercek Sok izgalmas percet, órát él­tek át olimpiásaink Melbourne­­ben. Jól tudjuk, hogy nemcsak a versenyek idegesítették őket, hanem elsősorban az, hogy va­jon mi van itthon szeretteik­kel. A versenyekkel kapcsolatos izgalmas élmények közül az egyiket Hegyi Gyula mesélte el. — Az olimpia második heté­nek szombatján Badaratban kajakosaink szerepeltek­, este pedig Papp Laci döntő mérkő­zésére került sor. Kimentem Ballaraiba, hogy lelkesítsem, buzdítsam a kajakosokat, s úgy számítottam, hogy az ököl­vívó döntőre még idejében visszaérhetek. A kajakverse­nyek nagyon elhúzódtak, s már csak percek álltak rendel­kezésünkre, hogy visszaérkez­zünk Melbourne-be, a West Melbourne Stadionba. A ver­senyzők közül a már szabad­napos Gyuricza volt velem. A gépkocsivezetőnek megmond­tuk, hogy igyekezzék a kocsi­val, mert nagyon sietős az utunk. 150 kilométeres sebes­séggel vágtattunk vissza Mel­­bourne-be s amikor kiszálltunk a kocsiból, Gyuricza Jóska megszólalt: — Gyula bácsi kérem, én so­hasem szoktam izzadni, most pedig csuromvíz a tenyerem. — Szóval izgalmas, gyors utazás volt, de Laci mérkőzé­sének így is csak az utolsó ütésváltásait láthattuk. Fogal­munk sem volt arról, hogy mi történhetett az előző percek­ben. Vártuk az eredményhir­detést. A mérkőzésvezető a középre szólította a két ver­senyzőt. Ahogy szokás, mind­kettőnek megfogta a kezét. Rettenetesen izgalmas tized­­másodpercek­ voltak. Vártuk, hogy melyik versenyző keze lendül a magasba. Lehet, hogy nem úgy törént, de én úgy láttam, hogy a mérkőzésvezető egy kissé megrángatta Laci ke­zét. Mintha jelezte volna neki, hogy készüljön kezének fel­emelésére. — És végre magas­ba lendült Laci keze. S a je­lenetet követő hangorkán az­tán megerősítette bennem az érzést, hogy nem tévedtem: Laci harmadszor is győzött. Sok izgalmas sportélményben volt már részem, de ez a né­hány másodpercbe összesűrí­tett izgalom talán a legnagyobb volt az összes eddigiek között. Olimpiásaink közül az első nagy sikert Melbourne-ben Kovács József aratta, amikor az olimpia második napján ezüstérmet szerzett 10 000 m-en. Ez a siker annál is meg­lepőbb volt, hiszen Kovács nemcsak nála jóval esélyesebb­nek tartott futókat előzött meg, hanem eddigi legjobb eredmé­nyét is alaposan, több mint 10 mp-cel megjavította és egyszer­re a harmadik helyre rukkolt a világranglistán. Sikere, vall­juk meg, némileg vérmes reményeket keltett abból a szempontból, hogy többi, ké­sőbb sorra kerülő futónk is ilyen formában fog majd sze­repelni. Végül is, sajnos, Kovács maradt az egyetlen atlétánk, aki az olimpián meg tudta javítani legjobbját. Mindehhez tudnunk kell azt is, hogy aprótermetű hosszútáv­futónk részére nem valami szerencsésen indult az olimpiai év. Sérülések miatt sok hetet kel­lett kihagynia és tulajdonkép­pen csak márciusban kezdhette el ismét a rendszeres felkészü­lést. Nyárra már elég jó formát ért el és ősszel további javulás­ra lehetett számítani. A britek elleni viadalon ugyan egy kis csalódást keltett, de utána már febovoban volt , a finnek ellen 5000 en második lett, a 10 000-et pedig megnyerte. U°gy _­erezte magát akkor? Segitsegére siet az edzésnapló. Ezt írta be a viadal után: „Az első nap lendületesen, de nem futottam, 10 000-en faradtan csak győzelemre men­tem. _ Amint mondja, javult benmeg nem VOlt ('£^szen rend­iar?!'t°ber 2p.an kemény edzést tartott,­­azután a forradalom alatt egészen az elutazásig csak kétszer tudott edzeni. A cseh­szlovákiai­ tartózkodás alatt Ig­­loi vette át edzéseinek irányítá­sát. Megbeszélték, lesz ami lesz Igen kemény edzésekkel próbál­ja .A pótolni a mulasztottakat nem törődött a hideg idővel és naponta bizony 2 órát, gyakran még­ többet is tartott az­ edzés. A légiutat elég jól bírta, csak egyszer lett kissé rosszul, Isz­­tanbul és Karacsi között, nem is érti miért, hiszen alig himbálód­­zott a gép. De most adjuk is át neki a szót. — A hatnapos út alatt két­szer tudtunk edzést tartani. Elő­ször Karacsiban, este, kellemes, száraz időben, egy füves kriket­­pályán. Másodszor Szingapúr­ban, 30 fokos hőségben és olyan borzalmasan párás levegőben, hogy néhány perc múlva már csurgott rólunk a verejték. Ami­kor megérkeztünk az ausztráliai Darwinba, a többiek egyórás edzést tartottak, én azonban olyan fáradt voltam az úttól, hogy csak egy kicsit futkároz­tam. Melbourne-ben is csak né­hány nap után, fokozatosan tér­tem át a napi kétszeri edzésre. A 9 órás időeltolódás bizony szokatlan volt, eleinte nem tud­tam éjjel 1 óra előtt elaludni, viszont másnap akár délig alud­tam volna, ha reggel 7-kor nem megyünk edzésre. Az idő vál­tozó volt, többnyire hideg és szeles. A tenger felől fújó déli szél itt mindig hűvös, de még jobban, örültünk neki, mint az Ausztrália belseje, a sivatagok f­elől fullasztó hőséget hozó északi szélnek. Tulajdonképpen ezt­ a változó széljárást kellett elsősorban megszokni, nekem aránylag hamar sikerült. Itt most álljunk meg egy pil­lanatra. Mielőtt ugyanis Kovács folytatná meg kell jegyezni, hogy ő közismerten magyarázta, hogy a gyakori utazások miatt néha egy-egy versenyre nem tudott megfele­lően felkészülni. Most azonban Melbourne-ben 13 napja volt a versenyig és ez elegendő volt arra, hogy megszokja az erős változásokat. — Szóval rendszeresen ké­szültem, ha már kissé könnyebb edzésekkel is, mint Csehszlová­kiában, sok gyorsabb ritmusú futással. Igazán erős edzést csak egyszer tartottam, négy nappal a verseny előtt. Felszed­ni azonban semmit sem tudtam magamra , 50 kilón aluli ver­senysúlyomban voltam, lehet,­­hogy ez volt a szerencsém. Az edzéseket naponta elvégeztem, de az otthoni események annyi­­ra eltegelték a figyelmemet az előkészületekről és a versenyről is, hogy bizony nem sokat tö­rődtem a közérzetemmel és a formámmal. Az egyik nap fá­radt voltam, a következőn vi­szont friss. A verseny előtti na­pon meglepően jól éreztem ma­gamat. Akkor már reményked­tem, hogy helyezést érek el, sőt egészen titokban arra is gon­doltam, hogy talán sikerül be­jutnom az első három közé, de erről még csak szólni sem mer­tem senkinek. Nagyot javított a hangulatomon, hogy aznap tudtam beszélni a feleségemmel, ő volt az első, akinek sikerült akkor telefonösszeköttetést kap­nia. Hallottam, hogy ő is, kis­fiam is rendben van, ez termé­szetesen már megnyugtatott. A verseny napján kellemes, szélcsendes volt az idő. Kovács óvatos volt, úgy tervezte, hogy a többiektől függetlenül igyek­szik egyenletesen 69—70 mp körüli köröket futni. De mind­járt a kezdés után egy kis hiba csúszott a számításba, úgy meg­lódult a mezőny, hogy 65 mp lett az első köre, pedig­­ ez­zel is még csak 13. volt. — Még sohasem álltam rajthoz ilyen nyugodtan. Az egész verseny alatt hig­gadtan, józanul tudtam mérle­gelni a lehetőségeket, úgy be­széltük meg, hogy Ungár Imre kiabálja be majd kintről a rész­időket a cél utáni kanyarban. A részidőket végig pontosan hal­lottam. Az első kör után lelas­sítottam és tartottam a tervezett iramot, nem törődtem azzal, hogyan ölik egymást elöl. Las­san jöttem fel, féltávnál még csak hetedik-nyolcadik helyen feküdtem. Éreztem, hogy megy a futás.. 7500 után a Kucot kö­vető második csoportban csak az ausztrál Lawrence és Power volt előttem. Vezettek egy kört, de csak 73-ra. Ez nekem lassú volt, élre mentem, beleerősítet­tem egy 70-essel s két kör alatt leszakítottam Powert, sőt köz­ben előttük az erejével teljesen elkészült Pik­ét is. Most már csak Lawrence maradt a nyo­momban, szívósan tapadt, így jutottunk el az utolsó körig. A közönség tulajdonképpen­­csak ekkor figyelt fel ránk, észre­vette, hogy esetleg ausztrál futó lehet a második. Egészen hig­gadtan tanakodtam magamban hogyan szakítsam le Lawrence-t is. Elhatároztam, hogy az utolsó 120-on belevágok. De akkor bi­zony már fáradt voltam és fél­tem, hogy tudok-e erősíteni A melbourne-i edzések alatt azon­ban úgy látszik alaposan fel­gyorsultam, mert amikor haj­rázni kezdtem, tudtam gyorsan hámot változtatni és szinte úgy éreztem, hogy repülök a cél felé. Lawrence már fel sem vette a küzdelmet. . . Igen, szinte egyöntetűen állapították meg a külföldi új­ságok tudósítói is, hogy az él­csoportból Kovács hajrázott a legjobban. Melegen ünnepelték, boldog volt a magyar tábor. Az esélye­sek között előzőleg szinte meg sem említett apró kis futónk egyszerre nagyra nőtt. Nagyon örült persze az ezüstéremnek és az eredménynek. A részidők alapján számított ugyan valami­vel 29 percen belüli időre, de ez a 28:52.4 még őt is meg­lepte. Utána sokan mondták neki, hogy ha bátrabban kezd, még jobbra is képes lett volna és küzdelemre szoríthatta volna Kucot is. De Kovács Jóska utólag is józanul mérlegeli a lehetőségeket. — Hiba volna túlzásokba esni. Igaz, hogy inkább olyan „biztonsági" futásra igyekez­tem, de azért még így is koc­káztattam. Hiszen tervezett iramom elég erős volt és 14:30-on belüli 5000-rel kezd­tem, tehát erősebben, mint a múltban bármikor. Ha még erősebben kezdek, lehet, hogy 8000-nél én is úgy kikészültem volna, mint Pirié." El akart indulni 5000 m-en is, de ebből, sajnos, nem lett sem­mi. A pálya ugyanis nagyon laza volt, alaposan igénybe vette az izomzatot és másnapra már olyan izomgörcsöt kapott, hogy néhány napig sántikálva tudott csak járni. Az 5000-esek küz­delmét már csak a lelátóról néz­hette végig. Kovács József tehát sok be­nyomással és egy ezüstéremmel gazdagabban tért haza családja körébe. A szervezete még nem állt át egészen, délutánonként el-elnyomja az álom, hajnalban viszont felébred, de néhány nap múlva már megszokja a változást. Reméli, hogy a lábá­val sem lesz baj, ha majd meg­kezdi ismét a felkészülést. A népszerű „Bütyök" jól tudja hogy a magyar atlétikának még nagy szüksége van rá. Hogyan lett a „biztonsági" futásból ezüstérem Kovács József elmondja a melbourne-i tízezres verseny történetét k igen érzékeny az égh­ajlat- és környezetváltozás iránt. Tavaly is például, amikor sok egymást követő külföldi és ha­­zai versenyen vett részt, erősen ingadozó teljesítményeit azzal Sportegyesület vagy sportközpont­­ A fővárosban az iparitanuló sportolók részére központi edzé­seket is tartottak már, s ezenkí­vül az iparitanuló sportolók te­vékenyen vettek részt a romok eltakarításában is. Az egyesület berkeiben élénk vita folyik arról, hogy fennma­radjon-e a jövőben az MTSZ, vagy ennek helyére sportközpon­tot hívjanak életre. A kérdés még nincsen eldöntve, de a jelek arra engednek következtetni, hogy a sportegyesület megszűnik, s helyére sportközpont épül majd. Természetesen akár ez, akár az lesz a döntés, abban mind­annyian egységes álláspontot képviselnek az illetékesek, hogy az intézeti sportköröknek a jövő­ben is működniük kell. Az RITSE-ben egyébként igen élénk az élet. A szakosztályok edzői rendszeresen felkeresik az egyesület székházát, s megbeszé­léseket tartanak. Ilyen megbeszé­lés folyt le például az atlétikai-, a labdarúgó-, a birkózó-, az ököl­vívó-, a kerékpározó- és az úszó­edzők között. A Szegedi Haladás NB I es labdarúgó-csapata is­mét együtt van Az az öt játékos, aki családi körülményei miatt októ­ber utolsó napjaiban Budapestre távozott (Merész, Vass, Városi, Poz­sgai és Budai) múlt héten Szegedre érkezett. Megérkezett a játékosokkal együtt Lakati Károly edző is. Meg kell emlí­teni, hogy a Haladás Szegeden maradt labdarúgói az elmúlt hetekben is edzésben voltak Pólyák Gyula másodedző vezeté­sével. Most Lakati úgy határo­zott, hogy továbbra is edzenek, nem tartanak téli szünetet. Ha az idő engedi, kinn maradnak a szabadban. A csapat rendszere­sen játszik majd edzőmérkőzése­­ket is, mert az edző szerint a teljes téli pihenő nem használna. Megfelelő alapozottság nélkül nehéz lenne február elején ismét elkezdeni a munkát. Vasárnap már barátságos labdarúgó-mér­kőzésre került volna sor az Sz. Haladás és az Sz. Építők között, de a találkozót elhalasztották, ■mivel a sok esőzés miatt a sze­gedi pályák használhatatlanná váltak. SPORT A Ferencváros vegyes labda­rúgó-csapata hétfőn az Üllői úti pályán 11 órakor a Csokoládé­­gyár együttesével játszik barát­ságos mérkőzést.

Next