Népsport, 1961. január (17. évfolyam, 1-22. szám)
1961-01-29 / 20. szám
vannak-e sporth ói- azt állítaná, hogy nálunk i Ks az ifjúság központi problémája a huliganizmus, legalább akkorát tévedne, mint az, aki tagadná ennek a nyugatról beszivárgott „életstílusnak” a létét, veszélyét. Elszórva ugyanis, sajnos, hazánkban is találkozhatunk garázda, dologkerülő, kötekedő, egyedül gyáva, bandába verődve elszánt, másokat semmibevevő fiatalokkal, akik hol kisebb, hol nagyobb mértékben sértik meg nemcsak a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait, de olykor-olykor tételes törvényeinket is. Szerencsére, társadalmunk idejekorán felfigyelt erre az ifjúságot, a becsületes embereket fenyegető veszélyre, s nagyon széleskörű — a bűnüldöző szerveket is bekapcsoló — tevékenységet kezdett a huliganizmus csíráinak elfojtására. A minőn a villamoson tanúja a minap voltam egy veszekedésnek. Egyik szereplője egy fiatalember volt, aki kezében egy manapság annyira divatos sportzsákot tartott. Amikor a veszekedés végén leszállt a kocsiról, az egyik idősebb utas gúnyosan és mérgesen azt mondta rá: „sporthuligán." Megütötte fülemet a kifejezés, ez a szerintem önkényes, minden alapot nélkülöző szókapcsolás. Ara, amikor mélyebben elgondolkoztam a dolgon, és eszembe jutott például a nem is olyan régen a Váci utcai wurlitzerem eszpresszóban a ruhatárvenőtől hallott megjegyzés, kezdtem némi alapot tulajdonítani a sporthuligán kifejezésnek. A ruhatárosad ugyanis azt mondta a wurlitzer kezelőjének: Pangó délelőtt, hiányoznak a sportolók, látszik, hogy vége a téli pihenőnek, ara már edzés van ... meg az úszószövet- tegnap sok fegyelmi bizottságának két ítéletéről értesültem. , íme, röviden, az első ügy: Élvonalbeli sportegyesületünk egyik I. osztályú úszója, a Sportuszodában edzés közben megpofozott egy nálánál jóval kisebb gyereket, mert az többszöri figyelmeztetés ellenére is zavarta az úszásban. A fegyelmi bizottság a versenyzőt, márt mint az önkényeskedően pofozkodót, akinek módja lett volna panaszával a jelenlévő edzőhöz fordulni, durva önbíráskodásért öt hónapra kitiltotta a főváros valamenynyi uszodájából. S a másik ügy, amely ugyancsak a Sportuszodában történt. Két vízilabda-játékos és egy úszó a szabadtéri medencében kikezdett egy lánnyal és ott együttesen erőszakoskodni próbáltak vele. A lány feljelentésére a helyszínen jegyzőkönyvet vettek fel, amelynek tanúsága szerint a sportolók elismerték a vádat. A fegyelmi bizottság a három fiatalembert egy hónapra kitiltotta az uszodából, de a büntetés végrehajtását egy évre felfüggesztette, ugyanakkor úgy határozott, hogy három hónapig csak az edzések alkalmával látogathatják az uszodát. Mit szóljunk fl ez?két eset Bizony, főleg az utóbbi a huliganizmus a Javából. S bár az ilyenfajta magatartás nem jellemző sportolóinkra, mégis szóvá kell tenni, hiszen rossz példát mutat más fiataloknak, megbotránkoztatja az uszoda vagy más sportlétesítmény látogatóit, helytelen általánosításra — lásd a villamosi veszekedést — ad lehetőséget. Pedig a sportnak aztán éppen hogy — semmi köze sincs a huliganizmushoz. Ellenkezőleg, az élet szépségeinek szeretetére, embertársaink megbecsülésére, a közösségi szellem fejlesztésére, a bajtársiasságra, a lovagiasságra, az udvariasságra nevel, s azért tesz ügyessé, erőssé, kitartóvá, hogy ezeket a tulajdonságokat nemes célok érdekében használhassuk fel. Semmiképpen bajuk fogall tehát, hogy létezik sporthuliganizmus, hiszen imindecene arról lehet szó, hogy egyik-másik sportoló elfeledkezik magáról, vagy méltatlanná válik a megtisztelő sportoló cím viselésére. ..Mindössze” írtuk. E kifejezés azonban senkit ne tévesszem meg mert a huliganizmus vétkébe esett sportolók sorsa iránt nem lehet közömbös a társadalom, mint ahogy nem mindegy számunkra egyetlen fiatalember életútjának alakulása sem. A sportoló fiataloknak éppenséggel jó példát kellene mutatniok, az élen kellene járniuk. __lenne azonban Helytelen ^akadatalok felelősségét emlegetni. Az uszodaegetek mindennél jobban bizonyítják, amiről ezeken a hasábokon nem kevés szó esett már, hogy a sportvezetőknek, az edzőknek nemcsak az a feladatuk, hogy teszem azt a jó rajtra, a gyors fordulásra, vagy a csavart dobásokra tanítsák meg a gondjaikra bízottakat, hanem, hogy neveljék őket, vigyázzanak rájuk, segítsék emberi fejlődésüket is. Kis feladat ez? — Senki sem állítja. De edzőnek, jó sportvezetőnek lenni nem is kis tisztesség, nem is akármilyen megbecsüléssel járó felelősségteljes hivatás. Az már a sors iróniája, hogy az egyik szóban forgó játékos edzője nemrégen írt cikket éppen erről a témáról, a másik sportoló mestere pedig igencsak az élvonalba számíthatja magát .„L.Atr, dolog ez az imént jOKJeTU említett felelősség is. Kiterjed mindenkire, akire a fiatalok ügyét bízták, így vonatkozik a szakszövetségekre, ezek fegyelmi bizottságaira is. Nem véletlenül írtuk most le éppen ezt a két fórumot. A szóbanforgó két fegyelmi ügy ítéleti ugyanis, joggal gondolkozot el mindenkit: vajh, miért voltak a bírák ilyen enyheszívűek a második esetben? Igaz, hogy „könnyű Katit táncba vinni”, s az a lány is megéri a pénzét, akivel ilyesmi megtörténhet, hiszen aki biztatást ad arra, hogy vele szemtelenkedhessenek, az maga is hibás, de mégis a fegyelmi bizottságnak elsősorban a fiúk szemléletét, gondolkodásmódját kellett volna súlyosabban, akár az elrettentő példa erejével ie megbüntetnie. Legyen okulás ez a jövőre. E konkrét esetek mára — akik szeretjük ifjúságiunkat, felelősséget érzünk Korea alakulásáért — tanulságul szolgálnak. Huliganizmus a kötekedő, vagy önbíráskodó verekedés, az erőszakoskodás, de az — ha kezdeti fokon is — a sok dologtalan délelőtt, a wurlitzeré© presszóban, ahol feltűnik, ha az edzés, miatt elmaradnak onnan a sportolók. Az élet más területein is hadat üzentünk ennek az ifjúságunkhoz méltatlan „irányzatnak ” Nézzünk körül a sportberkekben is, és jó szóval, ám ha szükséges erélyes intézkedésekkel is, vessünk gátat elburjánzásának. (hogy) VITATKOZZUNK Hozzászólás Barcs Sándor „ Tudományos labdarúgás ?" című cikkéhez Barcs Sándor „Tudományos ■abclarúgás?” című cikkében felvetett gondolatok nemcsak a labdarúgást érintik, nemcsak a futball szakembereit érdeklik, hanem egyes részei és elvi mondanivalója, az egész magyar sportot érintő probléma. Minden ellenvéleményem dacára nagyon érdekesnek találtam Barcs Sándor kezdeményező, sok gondolatot ébresztő cikkét. Meggyőződésem, hogy a cikk íróját a jó szándék vezeti. Ő azt akarja, hogy a magyar labdarúgás mielőbb elérje, sőt túlszárnyalja az úgynevezett „nagy csapat” eredményeit De vajon elégséges-e a különféle problémák jó szándékú felvetése egy-egy nagy jelentőségű kérdésben? Vagy határozottan állást is kell foglalnunk? . . . Úgy érzem, hogy a vitaindító cikk minden jó szándéka mellett igen sok és jelentő® félreértésre adhat alkalmat, s talán csak egy kérdésben helyezkedik határozott álláspontra: tudniillik, hogy a labdarúgás nem tudomány Mégis veszélyes a probléma ilyen formában való felvetése. Miért? Mert különösen azok számára nem szerencsés Barcs elvtárs cikke, akiknek eddig is ,az volt a felfogásuk, hogyha egy sportágban (pl. a labdarúgásban) fiatal korukban kitűnő eredményeket értek el, akkor ez már biztosíték arra, hogy jó edzővé is váljanak. Igen sok edző értheti ebből a cikkből, hogy elvégeztem a tanfolyamot, megtanultam a jegyzetet, elolvastam egykét könyvet, s nekem ez már elég is. Hiszen az MLSZ elnöke sem akar tudományt csinálni a futballból! Könnyen úgy is értelmezhetjük a vitaindító cikket, hogy nem 1® kell mindent elolvasni, nem is kell feltétlenül megismerkedni a társtudományok eredményeivel, azok labdarúgásban való alkalmazásának módszereivel. Pedig nem valószínű, hogy a neveléstudomány, az élettan, a biológia, a lélektan szakemberei majd le fogják fordítani tudományukat a labdarúgás nyelvére. Gondolom, nem is ez a megoldási mód hanem az, hogy a sport szakembereinek kell megismerkedniük a nevezett tudományok legfontosabb elveivel, azok alkalmazásának módjával a sportolók nevelésében, oktatásában. Nem várhatunk konkrét „recepteket” a társtudományok szakembereitől, hiszen ők nem ismerhetik a labdarúgás egészen speciális kérdéseit. Nem ismerhetik a labdarúgás szakadatlan fejlődését, a fejlődést mozgató rugókat, nem is adhatnak tehát meg mindent készen. Barcs elvtárs utal ugyan arra is, hogy kellenek az új ismeretek, a szaktudományok eredményei. De hogyan? A következőket veti fel: „Nekik a trufás illik a labdarúgó-ed sörnek) készen kell megkapniok mindazt. mégpedig érthető formában, amit a biológia területéről hasznosítaniok lehet.” Vagy: „Röviden: étrendre van szükségünk Mégpedig nem olyan étrendre, amelyben ennyi szénhidrát, anynyi fehérje, ilyen „izmus” és olyan „izmus” szerepel, hanem egy közérthető étlapra.” Nos, hát ezzel kapcsolatban már fentebb nagyjából említettem véleményemet. Azt, hogy konkrét ,„receptet”, amely mindig és minden „betegségre” jó, soha nem adhatnak és mi nem is várhatunk ilyet a társtudományok szakembereitől. Nem kaphatunk olyan útmutatást, amelyet minden körülmények között alkalmazni lehet a már az edzők, szakembereik csak lemásolnak, és megoldódik minden probléma. Érdekes, hogy azt a követelményt állítja a társtudományok szakemberei elé Barcs elvtárs, amit a sport szakemberei és edzői számára nem tart feltétlenül szükségesnek. Ha mi a társtudományok képviselőitől konkrét segítséget kívánunk, akkor egyúttal azt is kívánjuk, hogy ők ismerjék a sport legapróbb problémáit, a testneveléstudomány minden kérdését hiszen csak ebben az esetben adhatnánk konkrét, minden szempontból megfelelő „receptet.'' Amit azonban nem követelünk meg magunktól, azt másoktól sem követelhetjük. Nekünk kell tehát megismernünk, elenjátítanunk azokat a tudományos eredményeket, illetve ismereteket, amelyek ma már nélkülözhetetlenek a fejlődés érdekében. Az edző nem elégedhet meg csak a gyakorlat tapasztalataival,az, elvégzett tanfolyammal, a megtanult jegyzettel, az elolvasott egy-két könyvvel. Szakadatlanul foglalkoznia kell a társtudományok legújabb eredményeivel. És soha nem elégedhet meg azzal, hogy kész , ,recepteket” kap. „Keveset tud, mert ő bizony nem foglalkozott behatóan élettannal, lélektannal, s már nem ie valószínű, hogy megtanulja ezeket a tudományágakat" — írja cikke elején Barcs elvtárs az edzők gondolatairól. Nagy baj az, ha egy edző azt gondolja magáról, hogy keveset tud? — Nem — az a nagyobbik baj, ha azt gondolja, hogy sokat, vagy mindent tud! Ez eleve kizárhatja a továbbtanulás, a fejlődés lehetőségét A vitaindító cikk felvet még néhány említésre méltó kérdést. Pl. az edzőtáborozás problémáját. Érdekes hogy nálunk kezdi népszerűségét veszíteni az edzőtáborozás intézménye — elsősorban a labdarúgók körében, pedig úgy tudom, hogy 1954-ben a nyugatnémetek, 1958-ban pedig a brazilok is hosszú edzői táborozással készültek a VB-re. Ennek ellenére világbajnokok lettek?.. . Nem lenne helyesebb inkább azt megvitatni, hogy milyen a jó edzőtáborozás? Bancs elvtárs cikke csak a minőségi labdarúgás problémáit boncolgatja. Gondolom, hogy nem is volt célja a labdarúgás tömegeinek, a kölyök-, az ifjúsági játékosok, az utánpótlás nevelésének problémáival foglalkozni. Pedig ez szerintem égetőbb probléma, mint az, hogy a minőségi labdarúgók nem rendelkeznek konkrét „étlappal”. Vagy maradjunk az élvonelnál, vajon megfelelő-e élvonalbeli labdarúgóink technikai képzettsége. Jó-e csatáraink lövökészségre, hogyan állunk az erőnlét problémájával etb.et b.? Ezek a problémák sokkal fontosabbak labdarúgásunk fejlődése szempontjából. A labdarúgás sport és valóban nem tudomány. Az eredmények eléréséhez, a megfelelő fejlődéshez azonban tudományos ismeretekre is szükség van. Különösen akkor, ha be akarjuk tartani azt a szocialista elvet, hogy számunkra legfontosabb az ember, ha az emberekkel való foglalkozásban nem akarunk selejtet „gyártani”, ha úgy akarjuk felkészíteni sportolóinkat, hogy minden károsodás nélkül fejlődni tudjanak és sokáig tartani tudják eredményeiket.. Tamana Ferdinánd, testnevelőtanár Jelentős kezdeményezés a Kilián-mozgalom sikeréért A KISZ Budapesti Végrehajtó Bizottsága jelentős határozatot hozott a Kilián Testnevelési Mozgalommal kapcsolatban. A határozat megállapítja, hogy a „Kongresszusi Kupa” tapasztalatai azt bizonyítják, hogy Budapesten az alapfokú versenyrendszer kialakítása jó úton halad. Éppen ezért a Budapesti Ifjúsági Sport Bizottságnak a BTST-vel és a szakszervezetekkel közösen meg kell rendeznie a „Kilián György Kupát”. A kommunista ifjúsági mozgalomra külön erkölcsi felelősséget ró, hogy Kilián Györgynek, a magyar ifjúkommunista mártírnak nevével induló mozgalom sikeres legyen, másrészt, hogy a Kilián Testnevelési Mozgalom követelményeinek teljesítése egyben az „Ifjúság a szocializmusért”-mozgalom negyedik követelményének teljesítését is jelenti. A Kilián-versenyek, a különböző más tömegversenyek, bajnokságok széleskörű megszervezésével a BISB-nek biztosítania kell, hogy 150 ezer fővárosi fiatal teljesíthesse az „Ifjúság a szocializimusért”mozgalom sportkövetelményeit. Figyelembe kell venni, hogy a Kilián-mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha egész éven át tartó rendszeres sportolási lehetőséget biztosít a fiatalok számára. A Budapesti KISZ VB megállapította, hogy a munkás fiatalok rendszeres sportolásának alapját a nagyüzemekben továbbra is a szakszervezetekkel közösen megrendezésre kerülő üzemi bajnokságok képezik. A középiskolákban és iparitanuló-intézetekben az osztályok és iskolák közötti tömegversenyeket kell továbbfejleszteni. Az általános iskolákban az úttörő őrsök, rajok közötti mérkőzések képezik a Kilián-mozgalom alapját. A közép- és kisebb üzemek fiataljai részére kerületi alapfokú bajnokságot szervez a Budapesti ISB. A budapesti alapfokú versenyrendszer kialakításának körvonalai tehát már látszanak, s ezt foglalja egységbe a Kilián Kupa. De milyen gyakorlati intézkedéseket tesz a bizottság? Íme néhány. A BISZ öt kerületben a KISZ-bizottságok segítségével megvizsgálta a sportkörök helyzetét. A IV. kerületben 92 üzemi KISZ-szervezet dolgozik, viszont csak 37 üzemnek van sportköre, 55-ben tehát jelen pillanatban senki sem foglalkozik a sportmunkával. De vegyük sorra a többi adatot is. A VIIl. kerületben 146 KISZ-alapszervezetet tartanak nyilván. A Józsefvárosban 13 középiskola, 1 főiskola, 1 egyetem, 5 iparitanuló-intézet, 21 általános iskola van jelenleg. A sportkörök száma 85. A kerületben mintegy 9000-re tehető a KISZ-korú fiatalok száma. Menjünk további XI. kerület: 80 KISZ-alapszervezet és csak 36 üzemi, hivatali sportkör van. A KISZ-korú fiatalok száma 3000-re tehető. Angyalföldi: 146 KISZ-szervezet, 63 sportkör, valamint 5 középiskola, 5 ipari tanulóintézet és 23 általános iskola van. És végül még egy adat, a XIV. kerületi KISZ-szervezetek száma 126, a sportköröké 52. Ezeken a helyeken hoz majd gyökeres változást a KISZ által szervezett „Kilián Kupa”. A tervek szerint minden kerületben a TST és a szakszervezet segítségével alapfokú bajnokságokat szerveznek. A tervek most készülnek. Az előzetes számítások szerint kosár-, röp- és kézilabda-, valamint labdarúgó és asztalitenisz kerületi bajnokságokat rendeznek, kis- és középüzemek számára. Ugyanakkor szervezett formát adnak a természetjárásnak is. Megalakítják minden kerületben a szakszervezeti természetbarát egyesületek ifjúsági osztályait. És végül: az MHS-sel közösen segítséget nyújtanak a fiataloknak, hogy teljesíthessék az MHS öszezesített honvédelmi verseny követelményeit. A munkának csak egy részét jelenti a területi versenyrendszer kidolgozása, így tehát a BISB a TST-kel közösen a lehetőséget megteremti arra, hogy aki jelentkezik a Kilián Testnevelési Mozgalom versenyeire, az indulhasson is. Ezekben a napokban, hetekben brigádok alakulnak, amelyek megvizsgálják, milyen mennyiségű felszerelés van az üzemekben a tömegsport céljaira. Megvizsgálják azt is, milyen az egyes pályák „órarendje”. Általános tapasztalat, hogy a sportlétesítmények zömében szombaton és vasárnap van „telt ház”. Tervszerű munkával a hét minden napját fel lehetne használni a sportmozgalom céljaira. Az illetékes szervekkel együtt azt is megvizsgálja a BISE, hogy az egyes kerületekben hány játékvezető, edző van, akik bekapcsolódhatnak a Kilián-mozgalom irányításába, a mérkőzések vezetésébe. Varga Béla «----------------------------------—13 Vasárnap, 1961. január 29. Messziről úgy tűnik, mintha óriási madarak raja közlekednék az új, tízemelet magas budapesti olimpiai stadion fölé. Zümmögnek is a „madarak”, egy darabig keringenek a levegőben, míg megkapják a telet lentről, a parkírozó állomásról, hogy leszállhassanak a stadion valamelyik repülő állomására. A gépből kiszálló nézők a mozgólépcsőkön sietnek a helyükre, hogy ott — a stadion kerdán kifeszített vetítővásznon — a távolbalátó segítségével közvetített marathoni futás utolsó szakaszát figyeljék. Eddig ugyanis a levegőben követték gépükön a mezőnyt. Most izgalom fut át a néző seregen, mert látja a vásznon, hogy már Vecsésen át haladnak az első futók. Vecsésnek, ennek a százezer lakosú szövetkezeti városnak széles sugárútján megáll a forgalom, az egyik irodaépület ablakaiból virágeső hull a versenyzők lába elé, 1990 nyara. „ Az ötkacka fénye nemcsak a négymilliós magyar fővárost, hanem az egész országot bearanyozza. Félmilliónyira tehető a külföldi turisták száma, bár még mindig tart a rakétagépeken a vándorlás. Alig félórával ezelőtt például Mexikóból jelezték, hogy felbocsátották az olimpiára tartók utolsó csoportját szállító rakétagépet és minden percben megérkezhet. Bár kis késésre számíthatnak a vendéglátók, mert a holdban működő egyik meteorológiai Intézet, a kedvezőtlen napkitörések miatt, a Déli sarkon át javasolta Budapestre az útirányt. Valóban, alig telik el néhány perc. Gödöllő jelenti, hogy a rakétáról simán levált az utasszállító kabin, s rövidesen lékhajtásoson folytatják a stadionba a mexikóiak az utat. Még egykét perc és a lelátón felhangzik a most érkezettek zseb-mikrofonjából az ütemes buzdítás: — Ma-jo!... Ma-jól... Ma-Jo!... A hevülékeny mexikóiak a tarahumfutásban most rajthoz álló Majo nevű versenyzőjüket biztatják. Tavaly, ebben a számban, 170 kilométeres távon Majo világcsúcsot állított fel. A tara-hum-futás nagyon népszerű az egész világon, ezért vette fel a NOB ezt a számot is az olimpia műsorába. Maját figyelik elektromos teleszkópokon a nézők és fülhallgatójukon hallgatják a sajtónak a rajt előtt adott nyilatkozatát: — Szeretnék új világcsúcsot felállítani ebben a nagyszerű stadionban ... Aztán a húszéves Indián legény ütőjét a fagolyóhoz illeszti, villan a fény és megkezdődik a verseny: 170 kilométeren át görgetik maguk előtt a versenyzők a golyót, eltűnnek rövidesen a stadion kapujában. Még tíz perc lehet hátra a marathoni futók célbaérkezéséig. Az új stadionban akadnak még ugyan üres helyek, de így is 300 000-re rúghat a nézők száma. Délelőtt tíz óra. Sokan otthonukban, a telerádió mellett figyelik a versenyek lefolyását, mások a Vérmezőn felállított óriási televíziós készülékek mellett. Az otthonülők a kényelmet szeretik, karosszékben izgulják végig az olimpiának azt a versenyszámát, amely különösen érdekli őket. Ezek sokan most a Népstadionra irányítják készüléküket, ebben az újjáépített és kibővített stadionban az íjászok versengenek. Mások az erdőktől körülvett hajdani Hortobágy idillikus műtaván zajló kajak- és kenuversenyeket élvezik, vagy a gödöllői öttusa-kombinát pályáit keresik fel képernyőiken. Az olimpiai stadion újságíró-teraszán a tudósítók rádiógépei éppen most közvetítik Azumának, a japán olimpiai bizottság hajdani elnöke egyik rokonának Tokióból sugárzott nyilatkozatát, amelyben a szegény rokon váltig mentegetődizik, hogy még ma sem érti boldogult unokabátyjának javaslatát az öttusának és a kajak-kenunak az olimpiák műsoráról való kirekesztésérts. A különböző nyomtatott, hangos és vetített újságok, sportlapok, magazinok sporttudósítói a versenyeket közvetítik. A magnetofon-újságok tárcsái pörögni kezdenek. És a szurkoló otthonában máris bekapcsolhatja azt az újságot, amelyet olvasni, hallani kíván. S ha valami nem tetszik neki , elzárja, más újságra kapcsol át, mert a fejlődő technika a XXI. század küszöbén gondol az olvasóra is ... A magyar főváros erdőövezetén kívül működő gyárak dolgozói már tíz órakor helyet foglaltak az olimpiai stadionban. A sportlétesítmény alagsorában elhelyezett ellenőrző műszerfalak automatáin Időnként figyelik az ügyeletesek, hogy a főváros határán túl működő gyárakban hogyan termelnek a gépek. A legkisebb zavar esetén irányítókészüléken át helyreigazítják a hibát. Négyórás munkaidő van már a gyárakban, a dolgozók, a fizikai munkások szabadiidejük nagy részét kedvelt sportjuknak áldozhatják. Különben ragyogó ünnepségek keretében nyitották meg a budapesti olimpiát, avatták fel a magyar olimpiai stadiont, azon a helyen, ahol hajdanában egy kis fürdőhely, Csillaghegy állt. Négyszázezres stadiont alkottak, és az építésben sok ország fiai, sportolói is részt vettek. Sűrűn előfordult, hogy az új naptári hét végén — egy hét ugyanis öt napból áll — az amerikai ifjak egész serege töltötte itt week-endjét. Az olimpiai stadion színpompás, díszes fogadótermének padozatán fehértó Picasso-galambnak — ennek a ma is élő jelképnek — a mozaikjait például a Szahalin-sziget egyetemistái és a chikágói hústermelő szövetkezet sportolói közösen rakták össze. És 1990 augusztus 2-án, amikor a pesti stadion olimpiai kapuja mellett fellobbant az atomfáklya, amelyet Görögországban, Olimpiában kapcsoltak be — a nézők felengedték galambjaikat. A stadion fölött szinte elsötétült az ég. Közel négyszázezer galamb keringett a stadion fölött, hogy aztán nekivágjon a világ minden tájának, hirdetve: hosszú, hosszas idő óta tart immár az igazi nyugalom, a béke. Az ezt megelőző olimpiák is olyan szellemben zajlottak le, ahogyan azt Iphitos és Likurgos, a régi, régi olimpiák szervezői elgondolták. Az 1990. évi budapesti olimpia krónikása hadd mondja még el, hogy az olimpiai stadion megnyitó ünnepségének egyik meglepetését Abony 1000 tornászból álló csoportja keltette. Az abonyi gyapotszedő lányok és a citrom ültetvények fiataljai, köztük az elektromos traktorok kezelői, ritmikus ötletes és harmonikus gyakorlataikkal nagy elismerést váltottak ki. Meglátszott pontos, jól beidegzett számaikon, hogy naponta öt órát is tanulhatták azokat,saját sportcsarnokukban. Már nem is számított meglepetésnek, hogy az olimpia úszószámaiban, mint néhány ezt megelőző olimpián, ismét taroltak a magyar úszók. Az őszhajú és még mindig fiatalos mozgású Sárosi Imre mester nem győzte fogadni az ausztrál és az amerikai szakemberek gratulációit. Sokszor kérdezik Sárosit: — Hogyan csinálják ezt? ... Sárosi mester a válasz helyett meghívta őket a nagy területen fekvő zuglói úszókombinátba, amely mellett a csecsemőotthonok egész sora húzódik. Az óvónők már a kora reggeli órákban megmártják a vízben a bébiket, hogy minél előbb megszokják a friss levegőt és a vizet. De térjünk vissza az olimpiai stadionba. A PVC-ből készült játékteret most cserélik ki, mert kis zápor vonult el a stadion fölött. Aztán jönnek az olimpiai labdarúgó-torna elődöntőjének csapatai: a Bikini-szigetbeli együttes és a magyar olimpiai csapat. Az első támadást a magyarok vezetik. A hajdani Dózsacsntár fia, Göröcs VII. ragyogóan teszi ki Kékesinek, a Vasas edzőjének még ifjúsági korban lévő fiát, aki két védőn is átcselezi magát, majd a kapuba továbbítja a labdát. A gólt azonban a tibeti játékvezető nem adja meg, mert előtte az egyik magyar játékos fejjel érintette a labdát. Fejezés miatt rúgnak tehát szabadot a bikiniek. Mert az idők múlásával, a technika fejlődésével a labdarúgás szabályai is módosultak. Különben minden játékos füle mögé kis mikrofon van felerősítve. A hagyományos kispadon ülő két főedző, rádiókészülékén keresztül irányítja játékosait. A II. félidő kezdetén kisüt a műnap. A stadion fölött működésbe helyezik a napfényt sugárzó bolygókat, amelyek a már másik földrészen világító nap sugarát továbbítják, ontják szét a játéktérre. A budapesti olimpia egy napja véget ért. Lassan kialszik a műnap-bolygók fénye. Sápadt arccal feltűnik a stadion peremén az igazi hold és beezüstözi a nemes sportvetélkedések színhelyét. Egy fiatalember és egy lány marad csak fönn, az egyik lelátón. Egymást átölelve, elmerengve ülnek, mindenről megfeledkezve, összebújva. Az automatizálás, a technika korszakában sok minden átalakult, csak ez nem változott. A tisztító-, mosó- és hulladékot gyűjtő gépek berregése töri meg aztán a csendet. Új napra készül a pesti stadion. A holnapra. Fekete Pál