Népsport, 1961. január (17. évfolyam, 1-22. szám)

1961-01-01 / 1. szám

RÓMAI OÁZISJ egyzetfüzetet lapozgatva kutatok római emlékek között. Bajnokok, helyezettek, helyezetlenek — tengernyi nyilatkozat. Van köztük nagyképű, örömtől áradó, keserű, bohókás, szellemes vagy kevésbé szellemes. És egy emlékezetes. A nyilatkozó frappáns humorral tért ki saját szereplésének értékelése elől és nagy igazságot mondott. Olyat, amely memento, csak gyakran megfeledkeznek róla. Rubanisz, a görögök helyezetten rúdugrója a szereplése felől érdeklődő amerikai újságíróknak ezt válaszolta: — Mindenki büszke lehet valamire. A bajnok az aranyérmére, a második az eredményére. Én az őseimre vagyok büszke, akik kitalálták az olimpiát, amikor a nemes versengés alatt elcsitultak a fegyverek és béke volt Görögországban. Szavait súlyos csend követte. Volt se min elgondolkozni. Nem azért, mintha az olimpiai falu lakói között kellett volna keresnünk a háború megszállott híveit. A világ 83 tájáról összesereglett sportolók az eszményi béke és egyetértés jegyében élték napjaikat Rómában. kicsit utópisztikus nyugalomban, távol a mindennapok viharától. Olimpia, 1960 ... Róma ... A sport csendes oázisa a rengetegben. Szép és nagy versenyek, hatalmas és felemelő versengések és az újkori olimpia részvevője mégsem lehet maradéktalanul büszke minderre. A csodálatos, már-már hihetetlennek tűnő csúcsesőre, a vetélkedni akarók eddig soha nem látott tömegeire. Mert nem volt csend az olimpia ideje alatt. Rubanisznak igaza volt. Amikor Olymposz meghangosult a sport harci zajaitól, az olajfák tájékán béke honolt. Tilos volt minden háborúság. Az újkori olimpiák legnagyobbika, Róma nem dicsekedhet ezzel, hiszen ebben az időben Afrika forró földjén fegyver ropogott. S ami mégis csodálatos volt ezen az olimpián, hogy a vérző és harcoló Afrika még így is elküldte fiait. Kicsit bizonytalanul lépkedtek, de már ott voltak a hatalmas menetben. Kicsit zavartan integettek, de meneteltek és önfeledten tapsolták Jurij Vlaszov büszkén kitartott zászlóvivő kezét, Az abszolút erőt. A szovjet fiú félkézzel magasabbra emelte a vörös logokót, mint más nemzet fiai két kézzel a sajátjukat. S amerre a szovjet zászlóvivő fiú elhaladt, a csodálat és az elismerés moraja futott végig a Stadio Olimpicon. A csodálat és az elismerés első jele.A békés porondon ez volt a szovjet sportolók, Jurij Vlaszov első győzelme. Születtek meglepő eredmények, váratlan, hihetetlennek tűnő sikerek, amelyeknek szintén szovjet sportoló volt a hőse, de a felvonulás teljesen egyértelmű sikerével egyik sem versenyezhetett. Az olimpia sporttalálkozóinak színhelyén és az olimpiai faluban arattak apróbb és nagyobb sikereket sportolók. Sikereket, amelyért nem járt érem és kézfogás, s még a krónikák sem jegyezték fel, mint világ-, Európa-, vagy megjavítandó olimpiai csúcsot pedig ez is csúcs volt. A józan emberi gondolkozásban beállt változások csúcsa. Belga sportolók barátkozása afrikaiakkal, angolok és egyiptomiak teljes egyetértésben, magyarok és venezuelaiak, szovjetek és amerikaiak, csehszlovákok és japánok — a barátkozás kábele. Távol államférfiak és sima mosolyú diplomaták zöld asztalától — megtörtént a megegyezés — Rómában. Kissé szokatlan volt a környezet, hol a Stadio del Nuoto, pasztellszínű vize, hol a Flaminio zöld gyepe jelentette a helyszínt, hol az olimpiai falu. Narancsbárja, s a barátságban megegyezők sem öltöttek szmokingot vagy estélyi ruhát. A legverítékesebb kezet szorongatták a legtöbbet, mert a sportban a jobbik elismerése magától értetődő és természetes. A cél: aranyérem, bajnokság, dobogó. Ezért a vetélkedés. De csak az érmeket, csak az aranyakat, ezüstöket, bronzokat összeszámlálni nem minden. Nem elég. Ám a számok rendszere bizonyít. Az olimpia végeztével megindult a számlálgatás: melyik nemzet mennyit nyert, ki hát az abszolút győztes? A makacs számokkal vitatkozván: el kellett ismerni a Szovjetunió fiait és leányait, akiknek annyit tapsolt Róma népe. És el kellett ismerni egy kettészakított ország sportbeli egyesülésének hatalmas erejét. El kellett ismerni a közös német csapatot. S a számok rengetegében el kellett ismerni, hogy hiányzott: Kína. S azt is el kellett ismerni, hogy az ellenforradalom okozta sebekből kigyógyult, él és virágzik hazánk. ama fórum volt. Fóruma annak, ami nemes, ami erő, ami szépség, ami az olimpia eszméjét igaz, valódi tartalommal tölti meg .. . Békével és barátsággal. Az újkor fiainak erőfeszítései semmivel sem kisebbek a békéért, a fegyverek csendjéért, mint elődeiké voltak. Réti Anna . f Rudit megnyeri Amikor az emberek azt számolgatták, hány olimpiai aranyéremre van kilátás, hanyag biztonsággal sorolták: „Rudi az egyénit megnyeri”. S a kard egyéni döntő után, amikor öles betűkkel jelent meg az újságokban: „Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok”, senki sem volt meglepve. S a Kongresszusi Palota márványcsarnokában mégsem volt minden olyan természetes, olyan magától értetődő. Nem, nem csökkent a bizalom Rudi Iránt, csak a verseny, az olimpia semmihez sem hasonlítható roppant feszültséggel teli levegőjében másként tekintettünk az esélyesre. Az ünnepélyesen hideg, márványarcú teremben verítékezett Rudi. Úgy izgult, mint egy kezdő, kikapott, mint egy öreg, ő úgy győzött, mint egy húszéves. Szívvel és nagy-nagy akarattal. Ki tudná kiragadni az emlékezés sokszínű sokaságából azt a pillanatot, amelyik eldöntötte a győzelmet? Hogy lehetne megmondani, hogy akkor győzött-e, amikor Pawlowski felett diadalmaskodott egy merész hasvágással, vagy akkor, amikor két veresége után nem omlott össze? Akkor győzött-e, amikor a kis magyar tábor biztató szavaitól felkészült az újabb csőrére, amikor hazánk dicsőségére és a magyar kard becsületére gondolt? Győzött. Az örömkönnyek szivárványán át ünnepelték Rudit, aki verejtékes, nehéz küzdelemben nyerte a kard egyéni olimpiai bajnokságot 1960. szeptember 8-án este. Nem volt meglepetés, hiszen mindenki számított rá ... Nem volt meglepetés Az olimpia óta még mindig sokan teszik fel a kérdést: — Miért nem tudtak nyerni vízilabdázóink? A választ nem könnyű megadni, ezért rendszerint a következő kis történetet szoktam elmondani. A vízilabda-torna kezdete előtt az olimpiai faluban talál- koztam Lemhényi Dezsővel, a magyar válogatott edzőjével.Megkérdeztem tőle, milyen formában van a csapat. Válaszát, röviden így foglalhatom össze: — Elégedett vagyok, javul a formájuk, azt hiszem, elértem, hogy bármely összeállításban szerepeltetem az ott lévő játé-kosok zömét, akkor azonos teljesítményre képes a csapat. › Utána Markovics Kálmánnal beszéltem, véleményét kérdeztem a Lemhényi-féle törekvés ről. › — Igen... Igen — válaszol;t». — Folyton változik az edzéseken az összeállítás. A baj csak az, hogy a sorsdöntő mérkőzéseken úgyis a Boros — Hevesi, Gyarmati — Markovité —, Kanizsa, Dömötör, Kárpáti őszsszeállítású együttes fog játsza- ni. Miért kell akkor mindig. p,»c,p,tv*H,piripi ni ? Mit mondjak? Markovicsnak. Igaza lett, s még most is emlékemben él az a pillanat, ami-kor egy fontos és döntő jellegű mérkőzésen Markovics váratlanul megszökött őrzőjétől, pontosan kapta a labdát, ott termett az ellenfél kapuja előtt, a legközelebbi ellenfél jó két méterrel loholt a nyomában. Csak a kapus állt vele szemben, Kálmán ragyogóan kiemelkedett a vízből, félelmetes balkeze lövésre lendült, a kisszámú magyar szurkolótábor már-már gólt kiáltott, e ekkor Markovits, a sokszoros válogatott, két olimpia kiemelkedő képességű játékosa, a magyar csapat motorja mindenki elképedésére kiadta a labdát oldalt, a kaputól nálánál legalább öt méterrel messzebbre, a rossz szögben álló Dömötörnek. Oda a helyzet, oda a gól és bátor akciókra nemcsak Markovité, hanem a többiek is alig vállalkoztak a továbbiakban. Miért nem nyertünk Rómában? Hát ezért. 8 Vasárnap, 1961. január 1. Hiába reménykedtünk a bejó sóti enyhülésben. Ezen a szerdán is könyörtelenül ontotta tüzes sugarait a nap a kék római égről. Az Acqua Santa golfpályájára, az öttusa terepfutás színhelyére rátelepedett a bágyasztó kora délutáni hőség. Akkor már megedződtünk az előző négy szám izgalmaiban. Szinte már csak emléknek tűnt a szorongva várt „nyitány”, a tereplovaglás Passo Corese-ben, ahol ugyan a mieink nem értek el kiugró eredményt, „csak” kezdetnek bíztató, 1000 ponton felüli átlagot. Otthon — hallottuk — mégis kissé elégedetlenek voltak. De másnap estére már megnyugodhattak a kedélyek. A Palazzo dei Congressi tizennégy és félórás idegcsatájában a magyar csapat ragyogó vívással nagy lépést tett meg az emelvény legfelső foka felé . Szükség is volt utána a vasárnapi idegcsillapító szünnapra. Hétfőn bizony kissé megnyúlt arccal hagyták el a Ximbertolőterét. Úgy érezték a fiúk, hogy végleg eljátszották egyéni esélyeiket. A keddi úszásban azután Balczó Bandi nagyszerű győzelme ismét felvillanyozólag hatott, igaz, egyéniben nem javult a helyzet, de csapatban — egyöntetűen mondogatták a külföldiek — a 12 aranyérmet a magyarok már el sem veszthetik. De mi lesz a futásban? Az utolsó, a legizgalmasabb nap, a mindent eldöntő terepfutással azonban még hátra volt. Tudtuk, hogy ez a magyar csapat a régebbiekkel szemben „hajrázni” nemcsak úszni hanem futni is tud. De — ezt még be kellett bizonyítani az Acqua Santadimbes-dombos pályáján, ebben a szokatlan, párás, fülledt melegben, amelyet alig enyhített a fel-feltámadó szellő. És nemcsak a csapatról volt szó. Ki gondolta volna öt nappal korábban, hogy egyéniben nem Novikov, Tatarinov, vagy Lindeman, hanem Beck, ez a 24 éves, hórihorgas, szemüveges amerikai tengerészhadnagy lesz a legnagyobb ellenfél? A pisztolylövés után orrhangján magabiztosan nyilatkozott: május óta a fizikai számokban is sokat javult. Az úszásban már be is bizonyította, s ki tudhatja: hátha meglepetést tartogat a futásban is. Vajon sikerül-e tartani a csapatnak, az előnyt, képes lesz-e Németh Feri 38 mp-cel jobb időt futni Becknél? Ezek a kérdések foglalkoztatták a rajt előtti pillanatokban is a kis magyar tábort, a vezetőket, a szurkolni jött szabadnapos kosarasokat, kajakozókat, a turistán római magyakat és a római magyarokat. Félelmetes kellékek Végre megkezdődött a verseny, percenként indultak az öttusázók, Nagy Imre fehér ellenzés, tarkóvédős kölcsönsapkájában mindjárt ötödiknek. A kis dombra épített sajtólelátóról a cél környéke valóban félelmetesen hatott. Hordágyak, oxigénpalackok, jégtömlők, locsolók sorakoztak egymás mellett orvosok, ápolónővérek, szaniteszek társaságában, s nem hiányzott természetesen a mentőautó sem. S ahogy kezdtek beérkezni a futók, a félelmetes kellékekre egyre többször lett szükség. A „napcsatában” teljesen kimerült versenyzők egymás után kerültek a hordágyra, egy dél-amerikait egyenesen kórházba szállítottak. Nagy Imre fáradtan érkezett be, de nem szorult ápolásra. Akkor még nehezen lehetett tájékozódni, inkább csak sejteni lehetett, hogy 14:05-ös ideje nagyon jó eredmény. Németh Feri rajtol Azután újra izgatottan nyomtuk meg a kétmutatós versenyóra gombját. Németh Feri rajtolt, nyolc perccel utána pedig Beck. A hőség nem engedett, egyre több dolga volt az orvosi szolgálatnak, egyre több eredmény jelent meg a lelátóval szemben, a nagy hirdető táblákon. Kinn a pályáról hangokat hozott a szél, magyar kiáltásokat is, az útvonal mentén elhelyezkedett olimpiások harsányan biztatták Némethet. Végre feltűnt a cél előtt fekvő domb aljában. Az „idegenlégiós” sapkát közben elvesztette, de ami a fő, az akarata vitte előre, teljes kifutással ért be a dombról a célba. Rövid ápolás után hallhatta, hogy egy másodperccel ért el jobb időt Nagynál és most már ő is beállhatott a szurkolók közé. Idegfeszítő várakozás Az aranyérem sorsa még nem dőlt el, az óra második mutatója jutott tovább. Most következett az idegfeszítő percekben bővelkedő olimpia számunkra talán legizgalmasabb, leghosszabb nyolc perce , amíg Beck beérkezett. Szinte csigalassúsággal telt az idő, mintha ólomlábakon mozgott volna a mutató. Azután az amerikai szurkolók füttykoncertje jelezte, hogy Beck közeledik. Rogyadozó lábakkal, nehezen mászta meg a dombot és tántorogva esett be a célba. Az idő? A mutató az összidőt mutatta Németh indulásától számítva, 22 perc 58 és néhány tizedmásodpercet. " Izgalmas számtani művelet, ebből nyolc percet gyorsan le kell vonni, vagyis ... Nem, ezt már nem lehetett kibírni fenn a lelátón, elszigetelten. Az ember huszáros rohammal lezúdult a dombról, a rendezők sorfalán keresztül az eredményhirdető táblák előtt csoportosuló olimpiásaink közé. Még néhány feszült másodperc, azután nyilvánosságra került Beck hivatalos ideje, ötvenegy másodperccel futott gyengébbet Némethnél és Nagy is befogta. Az egyéniben tehát nemcsak az arany, hanem az ezüst is a miénk! A csapatgyőzelem már nem volt vitás, hiszen legjobb futónk, Balczó Bandi volt még kinn a terepen, örömujjongásba tört ki a magyar tábor, az újságírók és fényképészek pedig megkezdték egyesült rohamukat. S akkor a nagy táblák tövében Németh Ferenc és Nagy Imre összeölelkezett. A két újdonsült olimpiai bajnok kimerülten, könnyezve, boldogan borult egymás vállára, hosszan, szótlanul. A nyolc idegtépő, emlékezetes perc után számunkra ez a jelenet volt az olimpia egyik legszebb, sokáig feledhetetlen pillanata. (s.z.) NYOLC PERC A DÖNTŐ . A futball mégis csak futball. Ezt az olimpián is tapasztalni lehetett. Bár a mérkőzések színvonala elég alacsony volt, bár a csapatok többsége nem érte el az európai válogatotak átlagos színvonalát, azért a döntő jelentőségű mérkőzésekre szépen összegyűlt a közönség, a sajtólelátó pedig éppen színültig telt, s bizony neves újságírók mondtak le jelentős versenyeket, például a magyar—francia találkozó kedvéért. — Lássunk egy kis futballt — mondták a német, az angol, a svájci, a szovjet és a lengyel kollegák ésnem is titkolták, hogy a futball, ami alatt technikás, látványos és szép játékot értettek, a magyar csapattól várják. A mérkőzés lezajlott, a magyar csapat 7:0-ra nyert, s el kell ismerni — sajnos, sokan túlzottan is elismerték — a magyar csatárok néhány ragyogó, villámgyors támadást vezettek, szép gólokat lőttek. A gólzápor mögött azonban csak kevesen akarták észrevenni a döcögő csapatjátékot, a játékosok többségének formahanyatlását, az időnként még a gyenge franciák ellen is fellépő fejvesztett kapkodást. Utólag visszapillantva erre a találkozóra, joggal lehet mondani, hogy ez az összecsapás határozta meg a továbbiakban a magyar csapat szereplését. Tehát ez volt a döntő mérkőzés. Néhány nappal később ugyanis, a dánok elleni találkozó előtti nap délelőttjén faggattam a magyar csapat vezetőit. — Mik a taktikai elképzeléseik? Volentik Béla adta meg a választ, s elmondta, hogy okulva a dánok elleni koppenhágai mérkőzés tapasztalataiból, speciális taktikát dolgoztak ki, amellyel — remélhetőleg — meg tudják majd bontani a minden bizonynyal védekezésre beálló ellenfél védelmi falát. A franciák elleni mérkőzésen tapasztalt hibákról senki sem beszélt, s a játékosok szavaiból is az volt kivehető, bár határozottan egyikük sem mondta ki, hogy a Dánia elleni mérkőzéstől kevéssé tartanak. Nos, másnap este több meglepetés érte csapatunkat. Az első és a legnagyobb az volt, hogy a dánok nem álltak be védekezni ellenünk, hanem úgynevezett nyílt sisakkal játszottak. A másik, hogy a franciák ellen hét gólt lőtt csatársorunk úgyszólván gólhelyzetet is alig tudott összehozni, a harmadik pedig, hogy a kemény és lelkesen küzdő ellenféllel szemben csapatunk fogyatékosságai ugrásszerűen megnagyobbodtak, erényei pedig szinte teljesen eltűntek. A játékosok becsületére válik, hogy még ilyen helyzetben sem adták fel a reményt, hanem a formát és a megszokott játékot lelkesedéssel, nagy küzdőkedvvel igyekeztek pótolni. Ez azonban kevés volt. Talán, ha a franciák elleni 7:0-ból helyesebb következtetéseket vonunk le, s csapatunk taktikáját ennek megfelelően szabjuk meg, akkor minden másként történt volna. MEGÉRTE...M ilyen szép ez az olimpiai falu. Igaz, hogy hőség itt is van, de az épületek árkádjai alatt nagyon kellemes, a zöld pázsittal díszített virágágyak nyugtatják a szemet, mindenütt csend. Mintha nem is egy olimpia kellős közepén lenne az ember. A versenyzőkön sem látszik, hogy izgalmas és döntő csatákra készülnek. Békésen üldögélnek a kényelmes nyugszékekben, olvasgatnak, kártyáznak, nézik a televíziót. Az arcok derűsek, bizakodók, a kétségeket egyelőre elnyomja a remény. Hiszen itt minden rendben van, nagyon rendben van, állapítja meg magában az újságíró és bár nincs kedve hozzá, nekivág a tűző napon át a tábor bejáratához vezető elég hosszú útnak. S ahogy megy, már meszsziről észrevesz két piros melegítős embert, akik a magyar szállás felé bandukolnak. Az egyik szőke és beszél, szünet nélkül magyaráz. A másik kicsi, fekete és hallgat. Az egyik Énekes Árpád, az ökölvívók edzője, a másik Török Gyula, legtöbb reményre jogosító ökölvívónk. — Nem, azt nem lehet enni... Italról, szörpről szó sem lehet — hallani, ahogy közelednek, Énekes szavait. — Bírd most már ki... Török nem válaszol, csak az arcán látszik egy kis elgyötörtség. Hogyne, hiszen hoznia kell a súlyát, ezért napok óta csak gyümölcsön él, s ebben a rettenetes hőségben legfőbb szórakozása a szaunázás. Most is két melegítő van rajta, ahogy jön a fürdőből a tűző napon, s délután még kemény edzés is vár rá. Érthető, hogy kedvetlen, hogy talán legszívesebben fel is adna mindent. De nem! Újra és újra legyőzi önmagát, s ez az akarati torna olyan többlet, amely döntőnek bizonyul a szorítóban is. A győzelmek, a kemény edzésekből, az önmegtartóztatásból fakadó jó forma egyre növekvő önbizalmat ad. A Palazzo dello Sport hatalmas csarnokának közepén felállított szorítóban Török önmagát múlja felül. Aztán elérkezik a nagy pillanat. Ott áll a szorítóban felállított dobogó legmagasabb fokán, húszezer ember ünnepli, s nem bír magával örömében. Utána a folyosón találkozunk. A rádiósokhoz rohan, hogy megtegye első nyilatkozatát — mint olimpiai bajnok. Csak kezet rázok vele, s ő néma kérdésemre, hangosan annyit mond: — Megérte ... Aztán hozzáteszi: — De soha többé nem indulok légsúlyban. a. a. VIKTOR — victor Nyolc éve történt Kulinyin környékén, egy nyári napon. Viktor Kapitonov akkoriban már egészen jó gyorskorcsolyázónak számított, nyáron pedig kiegészítésként sokat kerékpározott. Éppen napi adagját „darálta” az országúton, amikor hátulról kiáltást hallott: — Gyere Viktor, kapaszkodj ránk, széllel hátban könynyű lesz! Ismerős kerékpárversenyzők csoportja érte utól. Nem volt nehéz velük lépést tartani, a hátszél segített. Már vagy hatvan kilométert tettek meg így, amikor a versenyzők visszafordultak és — talán, mert próbára akarták tenni Kapitonovot — hirtelen rákapcsoltak. A szőke legény egyszerre ott maradt egyedül. Igyekezett erősíteni, de széllel szemben nem volt könnyű a dolog. Tanakodott magában: — Rájuk kiáltok, hogy várjanak be. De nem, csak azért is befogom őket! Már feltűntek Kulinyin kertjei, amikor nagy akaraterővel mégiscsak utólérte az ismerősöket. Edzőjük őszinte elismeréssel mondta: — Fiúk, ennek a gyereknek helye van a csapatban! így lett a gyorskorcsolyázó Kapitonovból kerékpárversenyző. Azóta sok-sok nagy kerékpárversenyen vett részt. Többször szerepelt a szovjet válogatottban, a békeversenyen tagja volt a győztes csapatnak. A legnagyobb próba azonban az olimpián várt rá. „Vajon mit tervez Trapé” — ez járt az eszében két körrel a cél előtt, amikor már csak ketten hajtottak a mezőny élén a közel negyven fokos hőségben. Az olasz fiú nem akart vezetni, jobb volt neki a magas Kapitonov mögé bújva hajtani. Egy körrel a cél előtt a szovjet versenyző robbantott, elszámította magát, azt hitte, hogy már itt a cél. Más talán összeroppant volna a tévedés súlya alatt, de Kapitonovban volt elég akarat, hogy ismét felzárkózzék a közben megugrott olaszhoz. A hosszú hajrában a nézők mármár Trapét kiáltották győztesnek, amikor Kapitonov végső erőbedobással valósággal bedobta magát előtte a célba. Megszületett az olimpia egyik nagy meglepetése, az első szovjet kerékpáros győzelem. — Értem miért győzött ön — humorizált utána Kapitonovnak egy francia újságíró. — önt Viktornak hívják és a neve győzőt jelent. A szovjet hadsereg 27 éves tisztje csak mosolygott. Hiszen az a francia újságíró legalább úgy tudta, mint ő, mi a győzelem ára egy kerékpárversenyen. Fanatikusan akad. „/QCQk fogadták volna érősen a győzelmét. Nem volt nagy esélyese az olimpiának. Nevét félték, eredményeit tisztelték, de 1960-as két veresége nem maradt nyomtalan. „Parti nehéz fiú”, „Parti versenyben lesz”, de hogy győzni fog?! Nem, így nem beszéltek róla. A magyar kajakkenu válogatottból felsoroltak három-négy versenyzőt is esélyesnek. De Parti nem szerepelt közöttük. S mégis győzni csak ő tudott közülük. Mit tudott ő, amit nem tudtak a többiek? őszintén hinni, fanatikusan akarni. Úgy, ahogyan az Albano-tó vizét fodrozó magyar fiúk közül rajta kívül senki sem tudott. Hatalmas mezőnyben, a kenu egyes hat esélyese között futott hajója elsőként a célba. Tombolt a lelátó, magyarok és nem magyarok ünnepelték Pártit, a nagy verseny nagy győztesét. A kenu olimpiák történetében egyedül álló szoros küzdelem teszi emlékezetessé Parti János győzelmét. A lelátón valaki azt mondta: „Ha atléta lenne, csak Owenshez lehetne hasonlítani." Valami nagyot, valami szépet akart ezzel a mi Parti Jánosunkról mondani. De mivel Parti nem atléta, hanem kenus, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérmek tulajdonosa, sikerekben gazdag sportpályafutással és az Albano-tavi aranyéremmel a birtokában dicsérőbbet és elismerőbbet nem lehet rá mondani, mint hogy kenusban senkihez nem hasonlítható. Sikere nem hasonlítható a nagyszerű Owens káprázatos eredményeihez. Parti János a kenu egyesek versenyének aranyérmese és az akarat olimpiai bajnoka. A KÉT NAGY ÖREG Vívásban csak az utóbbi években „szállították le" a korhatárt. Azelőtt természetes volt a nem éppen ifjúsági korosztályban lévő vívók nagy olimpiai csatája A mi kardcsapatunk veteránjai azonban még a régi értelemben is csúcsot javítottak. Kardcsapatunk tekintélyét és patináját Kovács és Gerevich jelentette. A fiatalok csodálták őket, s az öregek, egykori ellenfelek, ma edzők és versenybírók, hódolattal néztek rájuk, akik megállították az idő kerekét, az ősz hajtincsek és a születési bizonyítványokat megcáfolva uralkodtak a páston. Nagy öregjeink népszerűségével a legkiválóbb fiatal kardozók sem versenyezhettek. Kovács és Gerevich az olaszokat is megelőzte a közönség szívében. Támadásukat taps, védésüket taps, győzelmüket taps és vereségüket is ! — taps jutalmazta. „ Nagyon komolyan, a humorszándékától távol álló francia dzsürielnök azt mondta: „Azthiszem, amíg a magyaroknak ilyen öregjeik vannak, addig ■ verhetetlenek. És mikor nincse-nek?” . Igaz, az öregek puszta neve ■ elegendő volt ahhoz, hogy az ellenfélben tiszteletet ébresszenek. S Rómában nagyon tisztelitek öregjeinket. Jobban senki ,nem tisztelte őket, mint a magyar gárda. Mert a magyarok,nemcsak azért az erőfeszítésért , becsülik őket, amivel felkészülitek utolsó olimpiájukra, hanem ■azért is, mert tudják: ahol"ilyen sövegek vannak, ott megtanulják tőlük a titkot — a fiatalok is.