Népsport, 1961. január (17. évfolyam, 1-22. szám)
1961-01-29 / 20. szám
MI TÖRTÉNT VELÜK? Akik gólt sem kaptak az első UEFA-tornán Ha labdarúgásunk dicső állomásaira gondolunk, azokra a fiatalokra is emlékezünk, akik nyolc esztendővel ezelőtt, Belgiumban az UEFA-tornán a magyar színeket képviselték. Akkoriban nagy reményekkel engedtük útnak őket, s nagyon örültünk, hogy méltóak voltak a bizalomra. Arra persze nem gondoltunk, hogy az UEFA-tornák eddigi történetében azóta is páratlan bravúrt visznek véghez. Bravó fiúk! Úgy kezdődött, hogy négy gólt rúgtunk a svájciaknak, aztán négyet az íreknek. És amikor a törököket is úgy fektettük kétvállra, hogy közben rendületlen maradt a magyar háló, egyszeriben az érdeklődés pergő tüzébe kerültek fiaink. Aztán 1953. április 6-án elérkezett a nagyon várt döntő napja is. A derék belgák, bár nem voltak érdekelve, hiszen a végküzdelmet a jugoszlávok ellen játszottak, mégis húszezren vándoroltak ki a Heysel-stadionba. Nem bánták meg. Lenyűgözően szép játéknak lehettek tanúi. Ki emlékszik még erre a csapatra? Balogh — Rajna, Környei, Irtási — Szabó, Nagymáté — Bukovi, Nagy, Szimcsák II, Karácsonyi, Tichy. Valamennyiüket nagyon tehetségesnek tartottuk. Hatalmas termetű kapusunknak úgyszólván nem lehetett gólt rúgni. A technikailag kitűnően képzett szélsőhátvédek között egy tatabányai fiú úgy állta az ellenfél rohamait, mint a sziklafal. A két fedezet közül az egyik Bozsikra emlékeztetett, a másik pedig Za , kariásra. Az öt csatárt pedig úgy emlegették, mint a jövő nagyjait, különösen Tichyt, s Karácsonyit, a balösszekötőt, aki a döntőig minden mérkőzésen két gólt rúgott. A döntőben se diadalmaskodtünk. Karácsonyi, majd Tichy góljával 2:0-ra győztünk. Zúgott a taps, a szurkolók tombolva ünnepelték azt a magyar válogatottat, amely úgy került az élre, hogy egyetlen mérkőzésen sem kapott gólt. Brávó fiúi. Ezt mondtuk, s ünnepeltük őket. És azt remél- t tük, hogy mindegyikükről sokat fogunk még hallani. Nos, nem egészen így lett... Tichy és Rajna Csupán két játékosról mond-ható el, hogy alapjában véve be- váltotta a hozzáfűzött reménye-ket, nem okozott csalódást: Tichy Lajosra és Rajna Károlyra gon- dőlünk. Persze egyikük fejlődése sem volt töretlen. Az egy híján negyvenszeres válogatott Tichy sokáig nem játszott igazi képességeihez mérten, végül aztán mégis nagy erőssége lett legjobb tizenegyünknek, s Európa legjobb csatárai közé küzdötte fel magát, s Rajna is legjobb hátvédeink közé tartozik, s a nagyválogatottságig vitte. Négyen súlyosan megsérültek Sajnos, a sors nem volt mindegyikükhöz kegyes. Szabó Laciból például soha nem tehetett Bozsik utóda, mert a franciák elleni utánpótlás-válogatott mérkőzésen olyan térdsérülést szenvedett, amelyet nem tudott kiheverni. Néhányszor a Ferencváros tartalékcsapatában még megpróbálkozott a játékkal, de aztán végleg visszavonult. Nagymátéka sem lett Zakariás. A Sztálinváros együttesében játszott, s egy mérkőzésen a lábát törte. Sérülés befolyásolta döntően Szimcsák II és a tatabányai Nagy Imre fejlődését is. A kis Szimcsák, két évvel ezelőtt a Young Boys elleni Eb-mérkőzésen egy összecsapás után elterült a földön. Később porccal megoperálták, s amikor újra biztatóan kezdett játszani, ismét megsérült. Újra kezdte, s mint nemrégiben mondta, reméli, hogy rövidesen visszakerül az MTK első csapatába. Nagy Imrét ugyancsak térdsérülése vetette vissza, no meg az is, hogy egy időben nem élt sportszerűen. A csatár most az Oroszlányi Bányászban játszik. És mi lett Karácsonyival ? Karácsonyi Györgyöt az Egyesült Izzóban találtuk meg. A statisztikai osztály tervelőadója. Már két gyermek apja, pedig alig múlt huszonöt éves. Aki régen látta, nem ismerne rá, olyan gömbölyded lett. Rokonszenvesen, őszintén beszélt: —? Brüsszel után magam sem gondoltam volna, hogy csak enynyire viszem. Az emlékezetes ifitorna után még két éven keresztül a Vasas első csapatában játszottam. Hol jól, hol kevésbé jól. Aztán az izzóba mentem, ahol megfelelő állást kaptam. Sajnos, azóta a csapatunk még az NB II-ből is kiesett. Magamnak tehetek csak szemrehányást azért, mert nem lettem nagy játékos. Akkoriban olyan sokat dicsértek, s annyit írtak rólam a lapok, hogy a fejembe szállt a dicsőség. Azt hittem, hogy sokkal jobban már nem is lehet futballozni. Az önteltség aztán nagyon visszavetett ... Aztán részint hormonzavarok, részint a mértéktelen folyadékfogyasztás miatt úgy elhíztam, hogy egy időben alig tudtam mozogni. Négy kiló híján egy mázsa voltam!. . . Most Anda doktor segítségével lefogyatom 80 kilóra, s nagyon szorgalmas vagyok. Teszek még egy kísérletet , hátha sikerül.. . Megálltak a fejlődésben A középhátvéd Környei Belgiumiban csakneon minidig a mezőny legjobb védőjátékosa volt. De aztán, sajnos, nem fejlődhetett tovább, vagy legalábbis nem érte el azt a szintet, amelynek segítségével az élvonalban gyökeret verhetett volna. Tatabányán játszik a tartalékcsapatban. Bukovi Gábor többre vitte ugyan, de egy bizonyos fokon az ő fejlődése is megállt. Egy időben az MTK első csapatában meglepően gólképes volt, de elég sokat betegeskedett, sportkört is változtatott, nem tudott igazán belelendülni. Most Tatabányáról ismét visszatért az MTK-ba, s újra neki gyűrkőzik. Reméljük , sikerrel. Balogh dr. röntgenológus Aki a János-kórházban Balogh Istvánt keresi, ahhoz az ajtóhoz küldik, amelyen ez áll: röntgen. Sokáig kell rá várakozni, elfoglalt ember. Arca csupa mosoly, még mindig nagyon vígkedélyű, s ha nem lenne rajta fehér köpeny, s nem szólítanák őt doktor úrnak, talán el sem hinnénk, hogy az ifjúsági válogatott kapusból orvos lett. örül, ha a sportról beszedhet, témánk viszont redőket vont az arcára. — Azt mondták, nagy kapus leszek — mondta. —• S hogy nem így lett, annak legdöntőbb oka talán az, hogy tanulmányaim nagyon lekötöttek, de az is, hogy balszerencse üldözött. Brüsszel után az MTK-ba mentem. Egy időben kézsérülésem volt, de Kemény edzővel is voltak ellentéteim. A Pénzügyőrök csapatában már nagyon jól ment a védés, hiszen Budapest- és Utánpótlásválogatott is lettem. Hívtak a Honvédba, majd a Kinizsibe is. De a vége az lett, hogy a Honvéd leigazolta Garamvölgyit, a Kinizsi pedig Szőkét, s én hoppon maradtam. Kihagytam egy évet, aztán a Csepelbe mentem. Nem is védtem rosszul Mégis, amikor Tóth mellett már Bakó is rendelkezésre állt, közölték velem, hogy a harmadik csapatban fogok védeni. Erre nem voltam hajlandó. Újabb egyéves várakozás után az NB II-s MÁVAG-ba menem, s aztán, amikor kiestünk, s vizsgáimat nagyon lekötöttek, abbahagytam... De mint később kiderült, csak időlegesen. A János-kórház labdarúgói ugyanis egy szép napon arra kértek, hogy védjek nálunk. És én nem tudtam ellentábni. Most a Budapest-bajnokság II. osztályában játszunk, s egy osztállyal feljebb szeretnénk kerülni. Orvos, szakvizsgára készül, két gyermek apja. 9 kapus — a BLSZ II osztályában. Mert ugyebár, aki egyszer a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza Irtási mérnök, üzemvezető És végül nézzük, mi van Irtásival, az egykori csapatkapitánnyal. A Villanygép- és Kábel gyárban találtunk rá. Éles nehezen, mert bizony nem gondoltünk arra, hogy a gépgyárban dolgozó mérnök, üzemvezető azonos az egykori ifjúsági válogatott hátvéddel. Komoly, megfontolt ember. Hanem, amikor az a fránya labdarúgás szóba került, felderült az arca. Nagyon h iszadta a bőszél1 . — 1957 közepéig a Vasasban játszottam, de nem tudtam bekerülni a legjobbak közé. Közben tanulmányaim miatt egy évet ki is hagytam, különben nem boldogultam volna a nehéz tanulmányi anyaggal. Ez alatt az idő alatt megpocakosodtam, öt kilót híztam. De aztán a Vasas Dinamó NB II-i csapatában ismét elkezdtem. Négy éve játszom itt, s most már a visszavonulás gondolatával foglalkozom. A munkahelyemen nagyot megnövekedtek a feladataim. Gépészmérnök vagyok, s nemrégiben üzemvezetőnek neveztek ki, És én most már a gyárban a munkámba akarok kitűnni, s nem a pályán.★ Ahogyan a bimbóból sem bontakozik ki mindig a legszebb világ, ugyanúgy a tehetségben biztosítja mindig az érvényesítést. Tichynek és Rajnának sikerült elsősorban kitűnnie társaik közül, de elmondhatjuk ez Baloghról, Iriásiról is, akol ugyan a labdarúgásban lemaradtak, de az életben, a mimikában ugyanolyan nagyszerű mihelyt állnak, mint annak idején Brüsszelben. Okulni a példájukból másoknak is érdemes. Németh Gyula Vasárnap, 1961. január 29. ) • Konaf * ——■ " Testnevelési tervek az Egyesült Államokban Az amerikai atléták várakozáson aluli szereplése Rómában mély nyomokat hagyott a tengerentúli sportközvéleményben. Valóságos „sportellenzék’’ született az országban, amelynek képviselői élesen elítélik az AAU, a legfelső amerikai sportszövetség tehetetlenségét és azonnali reformokat követelnek. Hugh Gardner az „ellenzék" egyik vezetője pontosan meghatározott tervvel állt elő, amely „forradalmi" javaslatokat foglal magában a sport újjászervezésére. A terv kifejezett célja, hogy az Egyesült Államok atlétái „viszszaszerezzék vezető pozíciójukat a tokiói olimpia idejére" A terv főbb pontjai a következők: 1. A legjobb amerikai edzőkből alakult bizottságnak tanulmányoznia kell az amerikai atlétika helyzetét és elő kell készítenie a szükséges szervezeti reformokat. 2. A klasszis versenyzőket, ha egyszer kikerülnek az egyetemről, ne hagyják magukra. Lehetőséget kell teremteni számukra, hogy magánklubokban, jó szakedzőik irányítása alatt , továbbedzzenek és külön a részükre rendezett versenyeken részt vegyenek. 3. Külön „elhelyezési bizottságnak" kell alakulnia, amely olyan állásokról gondoskodik az egyetemről kikerült versenyzők számára, ahol sportpályafutásuk kockáztatása nélkül dolgozhatnak. Az amerikai testkultúra hiányosságaival maga John Kennedy, az új amerikai elnök is foglalkozott. A Sports Illustrated-ben megjelent cikkében éles szavakkal ítélte el az amerikai ifjúság növekvő elpuhultságát és körvonalazta egy új testnevelési terv általa elképzelt főbb vonalait. „Az amerikai ifjúság fizikai elpuhultsága — írja Kennedy — azt a veszélyt rejti magában, hogy a jövőben nem tudunk megbirkózni a ránk váró feladatokkal.” Az amerikai elnök a Fehér Ház mellett működő egészségügyi és testnevelési bizottságot kíván felállítani, amelynek az lenne a feladata, hogy elősegítse az ifjúság helyes fizikai nevelését. Az amerikai államok kormányzói — a tervezet szerint — minden évben testnevelési kongresszusra ülnének össze a további teendők meghatározására. A kormány állítólag minden lehető módszerrel elő akarja segíteni a sportélet propagálását és fejlesztését. Európai teniszrantslista A L'Équipe című francia sportlap szakírója, Robert Roy összeállította a legjobb európai amatőr teniszezők 1960. évi rangsorát. A rangsorban több időközben már profi szerződést aláírt játékos — Gimeno, Davies, Haillet, Nielsen — is szerepel. A sorrend: 1. Pietrangeli (olasz), 2. Gimeno (spanyol), 3. Lundqvist (svéd), 4. Sirola (olasz), 5. Davies (angol), 6. Knight (angol), 7. Darmon (francia), 8. Merlo (olasz), 9. Hall let (francia), 10. J. Ulrich (dán), 11. Santana (spanyol), 12. Wilson (angol), 13. Brichant (belga), 14. Schmidt (svéd), 15. Grinda (francia), 16. Nielsen (dán), 17. Kühnke ( (NSZK), 18. Javorsky (csehszlovák), 19. Gulyás (magyar). Az egyiptomi kerékpáros körverseny első tapján a Lyixor— Schag közötti 221 km-es távon a szovjet Takarov és a Szovjet- Iunió csapata lett az első. A második szakaszt (Sohag—Asslut, 1115 km) a szovjet Kulibin nyerte, a csapatversenyt pedig Lengyelország. Az egyéni összetett versenyben Barleben (NDK) vezet a Kulibin és a szovjet Holmogorov I előtt, csapatban a szovjet együttes áll az élen. Az újzélandi Auckland-ben szombaton az amerikai Burleson 1 mérföldön (1609) 4:05.6 mp-es idővel győzött a két újzélandi olimpiai bajnok, a 800-as Snell J (4:05.7) és az 5000-es Halberg (4:06.5) ellen. Sidney-ben a 21 éves ausztrál Pamela Kilborne a 80 m-es női gátfutásban 10.6 mp-cel beállította a hivatalos világcsúcsot, a 100 yardos sík- i futást pedig Marylin Black 164 éves diáklány 10.4 mp-es kitűnő idővel nyerte. Kirovakaneban a szovjet Ovszepljan IS.69 m-es kitűnő eredmény nyel nyerte a fedettpálya verse-nyen a súlylökést. ? Leningrád környékén hét orzág részvételével megkezdődött a nemzetközi síverseny. A 30 km-es sífutásban a svéd Ramgard győzött 1:42:26-tal az 5 olimpiai bajnok svéd Jernberg(1:42:30) és a szovjet Anyikin (1:43:20) előtt. Az 5 km-es női versenyen három szovjet futós nő — Jerosina 20:09, Meksilov 20:12, Zajceva 20:20 — végzettaz első három helyen. Az ugróversenyen: 1. Larsen (norvég) 219 pont (68.5, 68.5 m), 2. Kos- Okin (szovjet) 216.5, 3. Rjibinyin ♦ (szovjet) 215. ♦ NEMZETKÖZI MÉRKŐZÉSEK : Románia —Csehszlovákia (női ) 3:0, Csehszlovákia — Románia (férfi) 5:3. Kosice. Asztalitenisz, 1 A csehszlovák férfi csapatból J Stanek és Mikó 2—2, Vyhna 4 noveky 1 győzelmet aratott, a románok közül Kovács 2-t, Ne- 4gulescu 1-et (Stanektől kikapott), J Popescunak nem volt győzelme. ♦ NSZK —Norvégia 18:10 (7:7). 1 Wolfsburg. Teremkézilabda: 1 Franciaország —Csehszlovákia ? 76:58 (32:24). Prága, Kosárlabda. EZER DOLLÁR NÉLKÜL... Nem erőszakolom Fleischer Gábort a beszédre, alig-alig teszek fel kérdéseket, mégis megállíthatatlan lavinaként ömlik belőle a mondanivaló. Azzal kezdi, hogy jó lenne mindent, de mindent elmondani, megszabadulni egy furcsa, rossz álomtól. . . csak hát nehéz. Valóban nem könnyű az előttem ülő huszonkét esztendős fiatalember helyzete, öt évvel ezelőtt egy degeszre tömött sportszatyorral a hátán hagyta el az országhatárt és sok társával együtt elment szerencsét próbálni. Az újjáéledt mesebeli vándorok útja azonban nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzelték. A szerencse is nehezen akart melléjük szegődni, a felfedezésre váró kincsesbányákat meg sehol sem találták, így hát a szatyor sem lett sokkal súlyosabb a hazatérés után. Beszélni való azonban bőven akad. Hallgassuk hát Fleischer Gábort, s jegyezzünk fel azokból az élményekből néhányat, amellyel kincskereső körútján találkozott. • Tizenhét éves voltam akkor, a Cipőipari Technikum hallgatója. Nehezen tudnám most már elmondani, hogy milyen ördög szállt belém, Ném tudtam nyugton maradni. Kérhettek józanul, kérhettek szenvedélyesen, kitartottam elhatározásom mellett: elmegyek. — A bécsi láger volt az első állomás, s most már igazán nem értem, hogy miért nem fordultam már akkor vissza. Bűz és bűn fogott körül ott mindnyájunkat, keserű szájízzel fogyasztottuk el a ,,csodálatos” adományokat. — Sok szerencsétlen, fiatal társam hónapokig nem tudott szabadulni erről a tanyáról, s közülük nem egy az idegenlégióban kötött ki. Nekem rokonaim éltek Brazíliában, sürgönyöztem, hogy segítsenek rajtam. Néhány hét eltelte után pénzt kaptam és útlevelet. Genovában hajóra szálltam. A milliomos nagybácsi . Rokonaim úgy tapogattak körül, mintha a Marsról érkeztem volna. Az évtizedek óta kint élő jómódú nagybátyám tette fel az első konkrét kérdést: „Nos fiú, mihez akarsz kezdeni?” Azt mondtam, hogy talán tanulni kellene tovább, s egy-két év múlva szakmával a kezemben könnyebben boldogulnék. „Úgy értesültem, hogy elég jól teniszezel — így a nagybácsi — ebből fogsz megélni.” Nem, erre nem gondoltam. Igaz, itthon teniszeztem, tagja voltam az ifjúsági válogatott keretnek, de soha nem volt életcélom, hogy hivatásos teniszező legyek. Nagyjából ezt mondtam el a nagybátyámnak is. Ő hallgatott és két hét múlva elvitt Sao Paulo egyik legelőkelőbb teniszklubjába. Bemutatott néhány úriembernek, s este elbúcsúzott tőlem, akár csak egy idegentől. Üres zsebbel botorkáltam a nagyváros zsivajában, és ekkor már tudtam, hogy el kell fogadnom a klub titkárának ajánlatát. A dúsgazdag emberek csemetéit fogom ezentúl tanítgatni. Megígérték, ha elfogadom az ajánlatot, még teniszezhetek is. Ekkor még nem tudtam ezt kellőképpen értékelni, de nemsokára kiderült, hogy milyen nagy dologról van szó. Ezer dolláros belépő A klub titkára hamarosan szerzett tanítványokat. És én hamarosan megtanultam, hogy a legügyetlenebb gyerekkel is nagy-nagy tisztelettel kell beszélni, hiszen ők a társadalmi ranglétra legtetején álltak, sén még az első fokot sem értem el. Kérdezgetés nélkül is választ kaptam arra a kérdésre is, hogy kik teniszezhetnek itt. — Az a klub, ahová leszerződtem 1000 dollárban állapította meg a belépési díjat. Kár lenne most felsorolni az összehasonlító adatokat, hiszen ez a képtelenül magas összeg a milliomosok pénztárcájához volt szabva. De megtudtam azt is, hogy más klubokban sem sokkal olcsóbb a belépő. — Akármilyen hihetetlenül és furcsán hangzik, a munkások, s a kistisztviselők számára zárva vannak a sportpályák kapui. Az egész városban nincs nyilvános uszoda, ezzel csak a klubok rendelkeznek, aki pedig nem fizeti meg a belépő öszszegét, az legfeljebb a gőzfürdőben láthat közelebbről medencét. És ezt szó szerint kell érteni. Mert a klubok eseményeit is csak a klubtagok nézhetik meg. (Kivételt képeznek a labdarúgó és a hivatásos ökölvívó-mérkőzések.) A gyárigazgató „gratulációja" — Én hát a szerencsések közé tartoztam. A belépő lefizetése nélkül jutottam klubtagsághoz, látogathattam különböző sporteseményeket, sőt űzhettem kedvenc sportomat, a teniszt is. Igaz, mindez a jövőmbe került. Alig húszévesen, szakma és cél nélkül lézengtem, napi többórás teniszoktatásból tartottam fent magam, s mérgelődtem a dúsgazdag csemetékkel, no meg a fogyókúrára fogott hízásra hajlamos hölgyekkel. Alaposan megcsorbultak reményeim, illetve egy reményem még maradt. Hazajutni ebből a paradicsomból. Hazajutni és elfelejteni a „tanítványokat”, a milliomos nagybácsit, a kalandvágyó életet, mindent, ami eltávolított becsületes, rendes életemtől. — Újabb tervem megvalósításához pénzre volt szükség. A gazdag rokon már régen elfelejtkezett rólam, s kedvem sem volt, hogy a segítségét kérjem. Hiszen meg sem érthette az én bánatomat. Pénzt gyűjteni nem könnyű dolog, különösen nehéz volt az én „szakmámban”. Az esős hónapokban egy fülért sem tudtam keresni, minden félretett összeget felemésztette a lakás és a megélhetés. Elhatároztam, hogy elmegyek egy gyárba dolgozni, így vészelem át a holtidényt. Ám, mivel a klubomban is el voltam kötelezve, egy-egy versenyen részt kellett vennem. El kellett utaznom egy versenyre. Néhány nap múlva, mint városunk bajnoka tértem haza. Az igazgató hivatott. Gondoltam, gratulálni fog. Ó, nem. Felmondott. Azt mondta, neki nincs szüksége sportolóra. A sportolóknak a klubokban van a helyük, s gondoskodjanak róluk a klubok. Hiába mondtam, hogy én amatőr vagyok, s vagyonom sincsen. A gyárigazgató nem kért belőlem, és* Ekkor már én is torkig voltam mindennel. Néhány társammal órákig ődöngtünk az utcán, s azon gondolkodtunk, hogyan lehetne az útiköltséget előteremteni. Voltak nálam szerencsétlenebbül járt fiúk is. E. Péter technikus hónapokig munkanélkül volt, teljesen lerongyolódott, s a parkok padjain töltötte éjszakáit. Az olasz és a spanyol bevándorlókkal együtt sokszor órákig keresett egy üres padot, ahová a fejét lehajthatta. A „szociális" ország e— Megismerhettem hát közelebbről a világ „legszociálisabb” országát. Mert Bécsben az ügynökök ezt mondták. A fiatal magyarok között prospektusokat osztottak szét, amelyben ilyeneket olvashattunk: „Brazia a vitág legszociálisabb országa. A munkatörvények megvédik a dolgozókat. Aki tíz évet eltölt egy munkahelyen, örökre megszabadul a munkanélküliség veszélyétől”. Igen. Csak az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy kilencévenként lehet új munkát keresni. A tizedik év előtt megérkezik a felmondó levél. A sportolókat milliós összegekkel kábították el. Kiderült, hogy komoly összegeket csak néhány futballista és ökölvívó kereshet, a többség ugyanolyan éhbérért szolgálja a klubokat, mint a lakosság ■nagy többsége a milliomos gyártulajdonosokat. — Ez a földi paradicsom, a milliomosok földi paradicsoma, öt év kínlódása tanított meg erre, öt nehéz esztendő . . . Túl vagyok rajta. Fleischer Gábor összegyűjtötte a hazatéréshez szükséges összeget. Hazajött. Itthon, szülei tárt karokkal várták. Már van munkahelye, jövőre az esti tagozaton tovább folytatja tanulmányait. Sportklubot is talált. Ezer dollár nélkül . . . Lakatos György harmadszor az amerikai „deszkákon“ Rózsavölgyi István magyar idő szerint vasárnap hajnalban, lapzártánk után kezdi meg a bostoni Gardenban immár harmadszor amerikai fedettpályaszereplését és ezzel kapcsolatban nem árt feleleveníteni, amit ezekről a fedettpálya-versenyekről tudni kell. Talán mindenekelőtt azt, hogy kialakulásukat az amerikai atlétika sajátos viszonyainak köszönhetik. Az Egyesült Államokban az atlétikai élet ugyanis teljesen az egyetemekre és főiskolákra támaszkodik és ezek tanulmányi idejéhez igazodik. A tulajdonképpeni versenyidény márciustól a tanév befejezéséig, június végéig tart. A keleti és a középnyugati államokban az európaihoz hasonló téli időjárás következtében azonban a pályaidény csak jóval későbben kezdődhet és mintegy az éghajlat kényszerítette az atlétákat arra, hogy erre a rövid idényre különleges, fapadlós pályákon készüljenek fel és a formábahozást kéthónapos, fedettpálya-versenyzéssel segítsék elő. Így alakult ki azután az évtizedek folyamán az amerikai fedettpálya idény a nagy keleti városok gyakran már több mint félévszázados múltra visszatekintő hagyományos versenyeivel és középpontjában az amerikai bajnoksággal, amelyet első ízben 1888-ban rendeztek meg.. A téli idényben sok kisebb versenyt rendeznek ugyan a különböző egyetemek és főiskolák salakos vagy parkettes csarnokaiban is, az „igazi" fedett pályának azonban csak a nagyvárosok egyszerűen összerakható, könnyű, ruganyos fából készült, általában 130 és 200 m között váltakozó kerületű, emelt kanyarú pályáit tekintik. Tudnunk kell azt is, hogy a fedettpálya-versenyek a szabadtériekhez képest egészen sajátos körülményeket, légkört jelentenek. A közönség a csarnokok ülő- és állóhelyeiről sokkal jobban, közelebbről figyelheti és élvezheti a kisméretű pályákon a futók küzdelmét, miközben a pálya belsejében, ugyancsak hajópadlós pályákon az ugrószámokat, a súlylökést (rendszerint bőrrel bevont golyóval) és a nehézsúlydobást bonyolítják le. Nehéz, nemcsak meleg, hanem füstös a levegő, mert dohányozni korlátozás nélkül szabad. az izgalmas pillanatokban a nézők nem fukarkodnak a tomboló biztatással és az „élvezetekhez” járul még az állandóan harsogó zene. Szokatlanok a versenyzési körülményekre, a keskeny, éleskanyarú, a léptek alatti dörgő deszkapályákon a jó helyezkedésnek, no meg nemegyszer az éles könyököknek nagy szerep jut. A versenyek a közönség körében igen népszerűek, egyegy várható nagy összecsapás előtt elkapkodják a meglehetősen borsos árú jegyeket és nemegyszer zsúfolásig megtelnek a csarnokok. Sajátos körülményeik ellenére a sportértékük nem becsülhető le és az utolsó években a különleges fapályákon olyan eredmények születtek, amelyek a szabadtériekhez visszonyítva is bámulatosan jóknak nevezhetők. A télen is napsugarús, meleg nyugati és déli partvidéki államokban, ahol a szabadtéri felkészülés nem okoz nehézséget és már márciusban kezdődhet a pályaidény, sokáig erősen lenézték, sőt gyakran cirkusznak nevezték ezeket a fedettpályaversenyeket. De ez a felfogás mostanában erősen megváltozott. Tavaly megrendezték az első fedettpálya-versenyt a kaliforniai atlétika gócpontjában, Los Angeles-ben is, az idén néhány hete avatták fel az oregoni Portland-ban az új csarnokot és az utóbbi időben már a nyugati és déli versenyzők is egyre nagyobb számban versenyeznek fedett pályán. Az amerikai tapasztalatok alapján pedig már több európai országban is eredményesen próbálkoznak a fedettpálya-idény bevezetésével. Nemzetközi jelleget az amerikai versenyeknek a tengerentúli, elsősorban az európai atléták szereplése biztosít. A sort Paavo Nurmi, a nagy finn nyitotta meg, 1925-ben háromhónapos versenykörútja valóságos diadalmenet lett. De követői (sőt második alkalommal ő maga is) már nem sok sikerrel szerepelek. Olyan neves futók, mint például a svéd Wide, a német Peltzer, a holland Paulen, majd a 30-as években a lengyel Kuchanski, a svéd Ny, az olimpiai bajnok olasz Beccali, a belga Mostart sorozatosan kudarcot vallottak. Nem termett babér Rózsavölgyi magyar elődei, Bárdi László, majd két ízben (az idősebb) Szabó Miklós számára sem, sőt a finn Mák és a nagy Gunder Hagg sem tudott sikereket aratni az amerikai „deszkákon”. Nem szabad természetesen elfelejteni, hogy ezek a futók az európai télből, rendszerint felkészületlenül, hosszú, fárasztó hajóút után kerültek a csarnokok légkörbe, s általában nem bírtak a lényegesen jobb formában levő, a számukra szokatlan fedett pályán sokkal otthonosabban mozgó amerikai ellenfelekkel. A világháború után Ozmánban határozottan javult az európaiak mérlege. Többek között a belga Relff, a holland Slijkhuis, a nyugatnémet Alzheimer és a luxembourgi Barthel bajnokságot is nyert. Csak félig könyvelhetjük el azonban európai sikernek az ír Delany eddig páratlan sorozatát, aki 1956-tól 1959-ig négy idény alatt megszakítás nélkül 40 győzelmet aratott (közülük 34-et mérföldön), hiszen ő Amerikában végezte egyetemi tanulmányait. Viszont az utolsó években is akadtak olyan híres európai futók, mint Herveon és Rawson, a két angol Európa-bajnok, vagy a svéd Waern, akik egyáltalán nem tudtak hírnevükhöz méltóan szerepelni. Rózsavölgyit feltétlenül a sikeresen szerepelt európaiak közé sorolhatjuk. Delany személyében mindkét versenykörútja alkalmával a legnehezebb ellenfelet kapta, legyőzni nem tudta ugyan az ír futót, de 1959-ben 4:01.4 mp-es, ma is fennálló fedettpálya-viilágcsúcsra szorította és mögötte 4:01.8-as kitűnő időt futott. Az idén nincs ilyen előrehaladott formában, időre is lesz szüksége, amíg ismét megszokja a fa padlós versenyzést. De remélhető, hogy későbbi versenyein már megállja a helyét a most is igen erősnek ígérkező ellenfelekkel szemben. (s. z.)