Népsport, 1962. május (18. évfolyam, 85-105. szám)
1962-05-07 / 88. szám
MÉRLEGEI? A LABDARÚGÓ AB / A BAJNOK NYOMÁBAN A ___ h : },Z\ 2. Újpesti Dózsa, 3. Ferencváros, 4. Tatabánya A labdarúgás kedvelői már Cililc felé tekintenek. Leg jobibláink szerdán már útra kelnek, Bariba utaznak, s ezzel megteszik az első lépést Roncagai felé. De amíg a világ legjobb tizenhat csapatának vetélkedésében pályára lépnek, addig még csaknem három hét van hátra. Ezt az élót arra is felhasználjuk, hogy felelevenítsük az 1961—62-s bajnoki esztendőt. A Vasas bajnokságát már méltattuk, most az Újpesti Dózsa, a Ferencváros és a Tatabányai Bányász szereplésére tekintünk vissza. Hajszállal maradt le ismét a hajrában Az Újpesti Dózsa, akárcsak egy esztendővel ezelőtt, most is sokáig nagy esélyese volt a bajnoki címnek. Pedig a kezdet nem volt valami biztató. Az első hét mérkőzésből csupán kettőt tudtak megnyerni: az ózdiak és a pécsiek ellenit. A megtorpanás összefüggésben volt azzal, hogy Kalocsai Géza dr. edző a megszokottnál nagyobb megterhelésű edzéseknek vetette alá a játékosokat, s ez átmeneti letörtséget, fáradtságot váltott ki belőlük. Korőbb, amikor a csapat tagjai már megszokták az újfajta edzéseket, szép sikereket értek el. Az őszi idény második felében nemcsak értékes győzelmek követték egymást, hanem esetenként a két pont megszerzése remek játékkal is párosult. Az Újpesti Dózsa végül is felzárkózott az élmezőnyhöz, s tavasszal olyan szorgalmasan gyűjtögette a pontokat, hogy eljött az idő, amikor a bajnokság elsőszámú esélyesévé lépett elő. A bajnokságot azonban nem tudta megnyerni, mert akárcsak tavaly, az idén is alulmaradt a hajrában. Az utolsó öt mérkőzésen hat pontot vesztettek a lila-fehérek, ő csak az Ózdot sikerült legyőzniük. Néhány meglepő pontveszteségükben a kulcsjátékosok idegi és fizikai fáradtsága döntő módon közrejátszott. Az U. Dózsa teljesítményének értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az újpestiek átszervezett csapattal vágtak neki az idénynek. S Lenkei, Sólymosi Bene és Rossi sokáig nem jelentett erősítést. Lenkei kihagyott egy évet, Solymosi nehezen lendült formába, Rossi és Bene pedig azelőtt alacsonyabb osztályban kergette a labdát idő kellett ahhoz, amíg ezek a játékosok beilleszkedtek a csapat gépezetébe. Az együttes csapatjátéka sokáig ezért is akadozott, s a játék folyamatosságának az sem használt, hogy e csapatrészek összetétele nehezen alakult ki. A későbbiek folyamán a csapatmunka színvonala sokat emelkedett, de ez a fejlődés néhány játékos — elsősorban Rossi és Kuharszki döntő játékfelfogása miatt gyakran törést szenvedett. Az Újpesti Dózsa tavaly te, s az idén te szép érzeimere ért el, hiszen a magyar bajnokságban második helyen végezni nem kis dolog. De kétségtelen, hogy az együttes az eddigieknél is többre képes! A még kiemelkedőbb szereplést elősegítené, ha a szakvezetésnek sikerülne kiküszöbölnie a nagyobb mérvű formaingadozásokat, a hajrában való visszaesést, a játékosok pedig az eddiginél céltudatosabbban, több erkölcsi akarat i erővel£ készülnének a bajnokság megpróbáltatásaira. | Tavasszal remekelt 5 öteszel nem sok örömük volt a Ferencváros szurkolóinak. | Kedvenceik heteken át nagyon? mérsékelten játszottak. Mégkevésbé az őszi idény derekán ment nekik a játék. Akkoriban? a Ferencvárosnak volt egy olyan | hatsikeres sorozata, amikor nyolc mérkőzésből csupán egyet? nyert meg! Ezeken a találkozókon, s általában ősszel hiány-zott a zöld-fehérek játékából? az a lendület, az a harcos já- tékfelfogás, az a sokmozgásos,? eredményes csatárjáték, amely tavasszal oly sokszor jellemeztek a ferencvárosiakat. ? Ebben az időszakban Mészá-ros József, edző kereste, de nem találta meg a legjobb összeállí-tást. Igaz, nem volt könnyűd dolga. Novák az új környezeté ben még nem játszott igazi képességéhez mérten. Kökényi ugyan biztatóan, de elfogódot tan mutatkozott be, kapusgon-falok se voltak, s néhány játékos formája is ingadozott. Nem volt- f Ferencvárosnak olyan csapat-S része, amelynek ne lett volna £ gyengéje. ? De később nagy fordulat kö-etkezett be. 5 Az együttes az őszi idény be-J fejezése után dél-amerikai pxr-l tyája vett részt. Ezen ugyan mérééségűen szerepeltek, de a csapatépítés, a jobb csapatjáték kialakítása. szempontjából mégis döntőnek bizonyult ez az időszak. A csapat összeszokott, s együttérzés, kollektív élet, s játékfelfogás szempontjából lényegesen megerősödött. Hazatérésük után a zöld-fehérek nagyon alapolt, körültekintő munkával, s a dél-amerikai tapasztalatok felhasználásával készültek a bajnokság folytatására. S iparkodásuknak meg is lett az eredménye. Új összetételű, példás küzdőszellemű és erőnlétű csapat lépett pályára. S ez a csapat tavasszal remekül megállta a helyét. Míg az őszi idény 17 mérkőzésén összesen 18 pontot gyűjtött össze a Ferencváros addig tavasszal 9 találkozón 15 pontot szerzett. Ilyen teljesítményre tavasszal egyik csapat sem volt kénep! Ebből a 9 mérkőzésből 7-et megnyert, 6 csupán egyszer maradt alul az U. Dózsa ellen. A csatársor, amely ősszel csak egyszer tudott három gólt rúgni, tavasszal két esetben rúgott négyet, három esetben hármat, s egyszer sem bizonyult gólképtelennek. A nagyszerű tavaszi szereplésnek méltó befejezése vott a hajrá, amikoris a Ferencváros utolsó öt mérkőzését megnyerte, s többségében kitűnően is játszott. Biztonságos védekezés, viharos rohamozás, lendületes csapatjáték jellemezte a magára talált Ferencvárost. Ennek eredményeként a csapat a táblázat közepéről felzárkózott az élmezőnyhöz, e végül a harmadik helyet szerezte meg. Bravúrosan szerepelt a „vidéki bajnok" A Tatabányai Bányász őszi szereplése méltó folytatása volt annak a nagyszerű sorozatnak, amellyel a csapat az őszi bajnokságot zárta, akikor is nyolc egymás utáni mérkőzésből hetet megnyert, s egy döntetlent ért el. A bányászegyüttes átszervezett csapattal vágott neki az új bajnokságnak, s ősszel egyre-másra győzött, sokáig a táblázat éllovasa volt! Az őszi, de a tavaszi mérkőzések is azt bizonyították, hogy a szakvezetés előrelátóan, megfontoltan erősített. Sátori, Kazinczy és Törőcsik is sokat tett annak érdekében, hogy a csapatjáték felgyorsuljon, mozgásosabb és eredményesebb legyen. Hinnek a három játékosnak a szerepeltetése lehetővé tette azt, hogy a csapat mértéktartó módon átálljon a támadóbb, kezdeményezőbb játékfelfogásra. És hogy ez eredményre vezetett, azt nemcsak az előkelő negyedik hely bizonyítja, hanem az is, hogy a Tatabányai Bányász kétezer annyi gólt ért el, mint a legutóbbi bajnokságban. S hogy a csapat nem esett át a lónak a túlsó oldalára, azaz ügyek hátsó sorainak biztonságára, szervezettségére is, azt bizonyítja a másik statisztikai adat: a bányászegyüttes még soha nem kapott olyan kevés gólt, mint az idén! Megállapíthatjuk tehát, hogy a Tatabánya a korszerű játékmodor elsajátítása tekintetében sokat lépett előre úgy, hogy közben eddigi eredményeinek színvonalát is emelni tudta. Az ésszerű játékfelfogás, a játékosok kitűnő küzdőszelleme, az átlagon felüli erőnlét eredményezte azt, hogy a Tatabányai Bányász az 1961—62-es bajnoki esztendőben bravúrosan szerepelt, s túlszárnyalta a felszabadulás után NB I-ben szerepelt valamennyi vidéki csapat teljesítményét! Méltán lett „a legjobb vidéki csapat” cím büszke birtokosa. A kék-fehérek huszonnégy fordulón keresztül az első három között foglaltak helyet, hét fordulón keresztül első, nyolc fordulón át harmadikok voltak, az őszi idényt a második helyen fejezték be, s a negyedik helyre csak az utolsó előtti fordulóban csúsztak le. Tavasszal 14, ősszel pedig 17 pontot szereztek, s az első nyolc helyen végzett csapját közül csak a Dorogi Bányászt és az Újpesti Dózsát nem tudták legyőzni. A kiegyensúlyozott, megbízható bányászcsapatot dicséret illeti, mert válságos időszakokban is — Rapai és Szeptesi sérülésének idején — helytállt, s megelőzött a táblázatokon olyan együtteseket is, amelyek jobb játékosanyaggal rendelkeznek. Németh Gyula A tavaszi újpesti Dózsa —Ferencváros mérkőzés egyik jelenete: a kapuratörő AI Solymosi az utolsó pillanatban tette be a lábát. A képen balról jobbra: Borsányi, Orosz, Sóvári, Albert, Göröcs (takarva), Solymosi. (Pobuda Foto felvétele.) feszélgetés az olvasóval a taktikáról Kedves olvasó, Heteklen sok nemzetközi labdarúgómérkőzésünkre, versenyzőink tekintélyes részének küzdőmódjára nagyon jellemző a megállapítás, amelyet még az V. Dózsa—Fiorentina találkozó után hallottam a pályáról hazafelé tartó tömegben. „Én nem értem — fejtegette az egyik hangadó , mindig a Dózsa támadott, a pályán mégis többnyire az történt, amit a Fiorentina akart!” A megállapítás nagyon igaz volt és híven adta vissza a sokszor nyomasztó valót: csapataink, versenyzőink nem fordítanak kellő gondot mérkőzéseik előtt a taktikai felkészülésre. Gyakran hallom gúnyosan emlegetni a hajdani neves magyar edző legendás taktikai utasítását: „Fiúk, maguk ne törődjenek semmivel, csak focizzanak!” Ma talán ez a taktikai tanács túlzottan egyértelműnek, sőt együgyűnek hat, pedig visszahelyezve saját körülményei közé. Magasan felülmúlja mondanivalójában és átgondoltságában nem egy mai edzőnk szépen hangzó, de a valóság talajától meglehetősen elrugaszkodott taktikai terveit. Azt fejezte ugyanis ki, hogy a magyar csapat ne vegye át ellenfelének rakkoló, erőpazarló küzdőmodorát, hanem érvényesítse játékában legfőbb erényeit: a szellemességet, a könnyedséget és a lendületet. Ma természetesen egy ilyen taktikai tanács időszerűtlen útravaló lenne, hiszen a labdarúgásban csakúgy, mint valamennyi sportágban rengeteget fejlődött az egyének és a csapatok taktikai felkészültsége, ma már minden versenyző és minden csapat valamilyen taktikai elképzeléssel megy ki a pályára. Nemcsak magas szinten van ez így, hanem még az alacsonyabb osztályokban is, s ebből következik, hogy ma már csapatoknak és egyéneknek a hajdaninál jóval szélesebb taktikai repertoárral kell rendelkezniük. Ez természetesen nem megy önmagától, rendszeresen foglalkozni kell a játékosok és a versenyzők taktikai képzésével, meg kell tanítani nekik olyan taktikai módozatokat, amelyek csak hosszas gyakorlással válnak sajátjukká, így érhető el, hogy egy adott csapat egy adott ellenféllel szemben ki tudja választani a legmegfelelőbb, a leg-, eredményesebb taktikát. A leggondosabban kidolgozott taktika sem ér ugyanis semmit, ha nincs az adott játékosok■ vagy versenyzők „testére szabva”, ha a csapat képtelen azt megvalósítani. A kedves olvasó is bizonyára jól ismeri sportolásából vagy sportemlékeiből az élményt, hogy bizonyos ellenfelekkel szemben — rendszerint azok ellen, akik hagyták — milyen jól meg tudta oldani taktikai elképzeléseit, másokkal szemben pedig ugyanazok az elképzelések mennyire hatástalanoknak bizonyultak. Mert■ a taktika magja nem más, mint akaratunknak rákényszerítése ellenfelünkre Egy közismerten szellemes francia írónak megjegyezték egyszer: „De sokáig beszélt azokkal az unalmas emberekkel!” Mire ő így válaszolt: „Azért beszéltem, nehogy hallgatnom kelljen őket!” Kedves olvasó, azt hiszem ez a szellemes válasz meghatározza a sportbeli taktika lényegét is: úgy kell küzdenünk a pályán, hogy mindig ami akaratunk érvényesüljön. In■ kább mi „beszéljünk”, mint hogy a „hallgató” kiszolgáltatott helyzetébe kerüljünk. S mint ahogyan „sok beszédnek híga leve”, úgy például a futballban sem a mezőnyfölény határozza meg taktikánk, helyességét. Az a jó taktika, amely kihúzza az ellenfél méregfogát és megtalálja annak gyenge pontjait. Ilyen taktikát azonban csak az a csapat tud választani, amely rendszeresen foglalkozik játékosainak taktikai képzésével, s amely a mérkőzések előtt a saját adottságokat és az ellenfél lehetőségeit elemezve nagy körültekintéssel dolgozza ki és gyakorolja be követendő hadrendjét. Ardai Aladár Most mindnyájan egészségesek... •» Kiküldött munkatársunk távbeszélő-jelentése. ■— (Karl Marx-Stadt, május 6.) Vasárnap reggel kórházba szállították az egészmagyar csapatot. A vezetőket is. Nem kell azonban megijedni, senkinek sincs semmi baja, ezúttal azonban a magyar csapatot a Karl Marx-Stadt-i kórház patronálta. Mint minden évben a pihenő napon, most is felkeresték a csapatok a patronáló üzemeket, vállalatokat, szerveket és mint mindig, most is kellemes órákat töltöttek a szíves vendéglátók körében. A Karl Marx-Stadt-i kórház vezetői és dolgozói a bejárat előtt fogadtak bennünket. Taps és énekszó köszöntötte a gépkocsikból kiszálló magyar csapat tagjait. Az énekkar legidősebb tagja alighanem elmúlt már 7 éves. A legfiatalabb viszont éppen csak hogy beszélni tudott. A kórház dolgozóinak gyermekei álltak előttünk virágcsokorral a kezükben, megilletődött, átszellemült arccal, s énekeltek egy kis dalt arról, hogy a békeverseny jelképe, a békegalamb szálljon mindig boldogan és győztesen a kék ég alatt. Régen aratott már akkora sikert énekkari produkció, mint amilyent ezeknek a bájos gyerekeknek az éneke bennünk kiváltott. Dr. Henschel főorvos, az NDK Sportorvosi Intézetének és Tudományos Kutató Intézetének egyik igen neves, állami díjjal kitüntetett tagja szépen feldíszített helyiségbe vezetett bennünket: — Nagy szeretettel és nagy örömmel köszöntöm a magyar csapat tagjait e ház falai között — mondta. — Annyival is inkább, mert amint nézem, most mindnyájan egészségesek. Nem úgy, mint 1957-ben, amikor hármat közülük itt kezeltünk ennek a háznak a helyiségeiben. Török Győző, Aranyi Lajos és Viszt György régi kedves ismerősünk. Nagy derültség támadt erre a bejelentésre, Henschel doktor pedig hátrafordult és kórlapok kötegét vette elő. — Vannak emlékeink! 1957 óta őrizzük az elektrokardiogrammokat, amelyek Török, Aranyi és Viszt barátunk pillanatnyi szívműködését örökítették meg. Mivel rendszeresen foglalkozom sporttudományos kutatásokkal, éppen ezért kísértem végig. 1957-ben is a békeversenyt — mindjárt megragadom az alkalmat, hogy folytassam ezeket a kutatásokat. Aranyi, Török és Viszt barátunk bizonyára lesz olyan kedves és megengedi, hogy újabb elektrokardiogrammot készítsünk, habár most erre az ő szempontjukból nincs szükség. A három a páciens természetesen készséggel állt a tudományos kutatás rendelkezésére, s egymás után vonultak a vizsgálószobába Mi többiek pedig a fehér asztal mellett beszélgettünk és régi emlékeket elevenítettünk fel. Tert az idő és észre sem vettük, hogy dél lett, így van ez mindig, amikor az ember jól érzi magát. Végül is Behringer József, a csapat vezetője döbbent rá, hogy alig van néhány perc hátra az ebédig. Márpedig ez fontos, hiszen holnap komoly hegyeket kell megmásznia a most meg boldogan mosolygó hat fiúnak. Sokáig tartott a búcsiszkodás. Vendéglátóink szinte mindenlépcsőfokon kezet fogtak velünk lefelé jövet. Fényképet készítettünk egyenként, csoportosan, a fűbejárat előtt, a park felé fordulva, háttérben a várossal és minden elképzelhető pozitúrábal. És végül úgy indultunk el a kórházból, mint a gyógyult beteg miután a kedvesen mosolygó doktorok visszavarázsolták arcára a mosolyt. Amíg csak a bennünket visszaszállító autók ablakaiból láthattuk vendéglátóinkat, mindenki integetett, amikor pedig fordultak velünk a gépkocsik, akkor egymásra néztünk és szinte egy emberként mondta mindegyik a másiknak: — Ismét gazdagabbak lettünk egy szép élménnyel. Szombathy István Utolsó pár (wwwwwwwwww előre fuss! — ez a játék jutott eszembe, amikor egy merész légi ugrással a magyar tornászok után vetettem magam, akik vonaton már megérkeztek Párizsba. Igaz, még idejében futottam be, a szombati versenyre még akkor gyülekeztek a csapat tagjai a szálloda halljában, de milyen állapotban voltam! Ha a korszerű közlekedés hívei eddig talán szemrehányást tettek azoknak, akik a vonaton való utazás mellett döntöttek, most sürgősen revideálták nézeteiket. . . A szemerkélő eső alighanem lehűtötte a francia rendezők lelkesedését, mert a temperamentumos nép fiaitól szokatlan hidegvérrel végezték teendőiket. A szombaton 8 órakor kezdődő verseny előtt 7-kor érkezett meg a csápját szálláshelye elé az autóbusz, amely a zsúfolt párizsi utcákon háromnegyed óra alatt vánszorgott el a Coubertin sportcsarnokba. Ott még szinte semmi sem mit !W^SSMNsSNNS u tatott arra, hogy negyed óra múlva torna verseny kezdődik. Bizony a rendezés sok kívánnivalót hagyott maga után és tornászaink nem dicsekedhettek azzal, hogy francia barátaink túlságosan elkényeztették őket. Ittlétük alatt mindössze egy edzéslehetőséget biztosítottak számukra, azt se a verseny színhelyén, s így a versenyszerekkel csak szombaton este a rövidre szabott bemelegítés alatt ismerkedhettek meg. Nem egy kisebb tartáshibát ennek rovására lehet írni. Dicséri versenyzőinket, hogy ők nem hivatkoztak ezekre az „objektív nehézségekre’’, elsősorban nemcsak azért, mert a férfi és a női csapatversenyben egyaránt már szombaton biztos vezetésre tettek szert. Ahogy Csányi Raymund, a férfi csapat legjobbja elmondotta: régebben a tornászok is kényesek voltak szerettek nyafogni, de aztán rájöttek, hogy ez teljesen meddő dolog és lassan hozzászoktak ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül tűrjék el a hideg termet, a rossz szereket, vagy — mint itt Párizsban — a talajszőnyeg hiányát. Szerettem volna, ha néhány olyan sportoló, vagy sportvezető, aki olyan nagyon hamar talál a gyengébb szereplés esetén magyarázatot, látta volna, mint fogadták tornászaink a bejelentést, hogy a puszta padlón kell bemutatniuk talajgyakorlatukat. Természetesen nem örültek a hírnek, de egy fél percen belül már a csapatvezetők és versenyzők azon törték a fejüket, miképpen hidalják át ezt a nehézséget. Aztán szerettem, volna, ha az objektív okokra hivatkozók széles tábora látta volna, milyen szépen hajtották végre gyakorlataikat a kíméletlenül kemény padlón a tornász fiúk és lányok. Úrrá lenni awwwwwwwww a nehézségeken persze könnyebb, ha az ember fiatal, márpedig a mi tornászcsapatunk tagjai nagyon fiatalok. Hogy mennyire, arra szolgáljon bizonyítékul az alábbi kis eset. Az egyik, szemre kissé már öregecske francia tornászlányra célozva mondottam Makray Katinak: ,,Ugye, általában idősebbek a francia lányok?" „Oh igen — válaszolta — ezek már mind 20 évesek, sőt, annál is öregebbek !” ... A szombati verseny éjjel egy óráig tartott, a már-már reggelinek számító vacsora hajnali 3-kor ért véget. Halálosan összetörtnek éreztem magam, fáradt, égő szemeimmel alig láttam a Szajna fölé magasodó Eiffel-torony sziluettjét, Párizs villódzó éjszakai fényeit, amint visszaverődtek az esőtől nedves aszfaltról — a versenyzők azoban vígan fújták nótájukat a szállodába tartó autóbuszon. .......és verseny előtt és verseny után vígan fütyülök én ...” . Nemcsak a többpontos vezetéshez *— ehhez is csak gratulálni lehet! (Párizs, május 6.) Pap Jenőné ICI PARIS* A kerékpáros békeverseny szombati csapatversenyének eredményét szombaton csak késő éjjel számították ki: 1. Hollandia 15:55:08, 2. Belgiumm 15:57:41, 3. Szovjetunió 15:58:57, 4. NDK 16:02:16, 5. Lengyelország 16:03:46, 6. Anglia 5 16:03:54, 7. Fraciaország 1 16:07:05, 8. Ausztria 16:08:24, 9. 9. Magyarország 16:10:30, 10. Románia 16:15:01. 3 A negyedik nap után az összetett csapatverseny állása: 1 . Hollandia 55:43:38, 2. Belgium 55:45:07, 3. Szovjetunió 55:45:08, 4. NDK 55:48:27, 5. Lengyel-Írország 55:51:12, 6. Ausztria 55:59:04, 7. Magyarország 5 56:00:15, 8. Románia 56:02:27, 9 . Csehszlovákia 56:10:06,10. Franciaország 56:12:18. ► Egyéni összetettben: Horváth 62: 19:07:55. | ■=====TM=======TM==TM 3 Hétfő, 1962. május 7.