Népsport, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1970-08-03 / 181. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS Tóparti töprengések Csodálatos Balaton, tavak ta­va! Oly kényelmesen nyújtózik el a hegyek lábainál és oly hívo­­gatón! Könnyű pára lebeg fe­lette, és a nap sugarai külön színekre hullanak szét a tükre fölött. És ahány perce a nap­nak, annyi arca a tónak. És más Tihanyból nézve, és más Fonyódról. Más énjét mutatja a csopaki nád között, és mást, ha begyalogolunk a szabadi fi­nom homokon. Hisszük, nem az üdülés né­hány napjára vagy­­hetére, de egy életre magához láncol. El­­szakíthatatlanul. De, íme! Siófok: a parttól távolabb szikkadt, porcsinnal erezett te­­recskén labda dong, vagy har­mincan kergetik, pedig hétágra sűt a nap és hívogat a víz. Balatonszabadi: az üdülőben „kaput” csinál egyik ismerő­söm. Az üdülő udvarán. „Tu­dod, hogy milyen jókat foci­zunk itt?!’’ — lelkendezik, és a fociról beszél, nem a tóról. Vagy egy kétéves tihanyi em­lék: valóságos autókaraván vá­gott útnak a „szomszédos” Szé­kesfehérvárra, mert ott azon a vasárnapon NB I-es labdarúgó­mérkőzés volt. Csodálatos tó! Csodálatos játék! Hiány Aki egyszer­­ megszerette a labdarúgást, az még napokra sem tud megválni tőle. És ha üdülni megy, például a Bala­ton mellé, vagy maga is „aktív” futballistává válik, vagy leg­alábbis szeretne az ott töltött két hétben egyszer egy igazán jó, érdekes labdarúgómérkőzést látni. De erre nincs lehetőség! A Balatonnál ez idei nyár szinte egyetlen érdekes labda­rúgó-eseményt se­m kínált, mert ilyen eseményeket nem rendez­tek. A labdarúgás egyszerűen kimaradt a balatoni programból — nem számítva két — szó sze­rint — portyázó csehszlovák női csapat inkább látványt (sőt, mu­tatványt), mint sportot kínáló csatározásait, illetve egy-egy il­legális „nemzetközi” mérkőzést. Pedig lett volna mód a prog­ramra. Például a területi ifjú­sági válogatottak tornája, a SZOT nemzetközi ifjúsági tor­nája, az U-válogatottak mérkő­zései, vagy — uram, bocsá’! — mi történt volna, ha itt rende­zik meg a Vasutas Toto Kupa összecsapásait?! — A Balaton mellett nincse-­ nek megfelelő létesítmények — mondta erről Börzsei János, az MLSZ főtitkára. — Nem a sültgalambra kell várni... Erről vitatkozgattunk Kovács Bélával, a siófoki járási TS el­nökével. — Nem mennének itt el az emberek! — Színvonalas mérkőzésekre sem? — Az más! Arra igen. Három­négyezer ember biztosan. Dehát az idén hiába kértük az MLSZ-t, hogy engedélyezzen egy nemzetközi tornát!... Meg nem azért, mert siófokiak va­gyunk, de még tavaly írtunk Börzsei elvtársnak egy levelet. Meghívtuk a válogatottat. Vá­laszra sem méltattak bennün­ket! ... " (Börzsei János: Az véletlen lehetett, hogy a meghívásra nem válaszoltunk. Nem is em­lékszem a dologra... Ami pe­dig a nemzetközi mérkőzéseket illeti: szoros kontingensekkel dolgozunk. A magyar csapatok számára nekünk olyan nemzet­közi mérkőzéseket kell szervez­nünk, illetve engedélyeznünk, amelyeknek komoly sportértéke van.) Azt hiszem, kezdeményezés- és progra­m-ügyben Vermes Im­re véleményét (egyben önkriti­káját!) lehet elfogadni: — Az az igazság, hogy eddig nem sokat törődtünk az egész­szel. Nem kezdeményeztünk, il­letve nem jártunk annyit utá­na. Pedig van igény színvona­las programokra. Lehetne pél­dául nemzetközi Balaton Kupát szervezni, közösen a veszpré­miekkel. Vagy kérhettük volna a SZOT nemzetközi ifjúsági tor­nájának megrendezését is. A pálya, az elhelyezés nem len­ne gond, csak a színvonal le­gyen NB II feletti! Közelítés Pálya, szállás, érdeklődés te­hát lenne. Csak futball nincs. És az idei nyáron már nem is lesz. Most illene viszont a jö­vőre gondolni. Éppen most, a versenynaptárak készítésénél Csak ehhez mindenekelőtt az kellene, hogy két álláspont kö­zelítsen egymáshoz. Az egyik a megyék (esetleg a Balatoni In­téző Bizottság)­ részéről: felku­tatni és „kihajtani” a lehetősé­geket. A másik az MLSZ részé­ről: feladni azt a merev állás­pontot, hogy a nemzetközi mér­kőzések kontingenséből ne jus­son a Balaton-partiaknak. Hi­szen azok a „sportértékek”, amelyekre Börzsei János hivat­kozott, a Balaton mellett is sportértékek maradnának. Pél­dául, ha egy nyári nemzetközi Balaton Toto Kupa tornát ren­deznének a Balaton-parti váro­sokban. Jó szervezéssel bizto­san akadna külföldi jelentkező. De hazai is! Anyagilag sem lenne ráfizetéses, s egyben jó propagandája lehetne a labda­rúgásnak is. (Az idén például az ország különböző részeiről és külföldről több százezer ember nyaral a Balatonnál Pompás népszerűsítési alkalom!) „ És ez egyben lehetetlenné tenné azokat a „hakni”-meccse­­ket, amelyek fölött — Kovács Béla szavaival élve — jelenleg szemet húnynak a balatoni sportvezetők, mert nincs más. Létesítmények — Az kétségtelen, hogy leg­, alábbis nálunk, az északi par­ton, rosszul állunk a létesítmé­nyekkel,­ és nem is tervezzük szabadtéri létesítmények építé­sét ... Így nyilatkozott Klamár Csa­ba, az MTI Veszprém megyei Tanácsának munkatársa­, de sza­vait már Kovács Gyula, a me­gyei pártbizottság titkára is cá­folta: — Ez nem egészen így van! Keszthely, a nemsokára elké­szülő új pályájával, Balatonfü­­red, és­­ a lényegében Balaton­­parti Fűzfő is alkalmas lenne különböző labdarúgó-programok megvalósítására. Csakhát az az igazság, hogy megyei sportve­zetőinknek többet kellene mo­zogniuk, tenniük színvonalas labdarúgó-programok biztosítása érdekében. Nem a sültgalambra várni ... És mi van „délen”? Vermes Imre, az MTI So­mogy megyei Tanácsának elnö­ke mondta: — Valóban csehül állunk fut­­ballpályák dolgában, de Siófo­kon a Bányász sporttelepe al­kalmas ilyen tornák rendezésé­re. Sőt, 1973-ra elkészül a me­gye fonyódi sportkombinátja is, így tehát meglesz a másik bá­zis is. Szükség esetén még a boglári pályát is lehetne hasz­nálni. Kezdeményezés Egyelőre tehát négy, de há­rom éven belül már öt központ­ja lehetne a Balaton-melléki nyári labdarúgó-programoknak: Siófok, Keszthely, Balatonfü­­red, Fűzfő, s majdan Fonyód. A „létesítmény-elmélet” ezáltal megdőletett. Marad az, amit Kovács Gyula mondott: 1 I11 FEMINA FCS Van ilyen, nevű F(utball) Csa­pat­ Magyarországon? Igen. Az egyik (ha nem az első) női labdarúgó-együttes. ★ Ez év tavaszán Doma Judit, a Betonútépítők könyvtárosa — barátnőivel — csapatot alakított. Tudomásukra jutott, hogy ha­sonló „szervezkedés” folyik több más vállalatnál — az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban, az Észak-budai Vendéglátónál — és kapcsolatot teremtettek egy­mással, összehoztak egy mérkő­zést. 1970. április 30-a — lehet, hogy egyszer még jelentős dá­tum lesz ez egy sportág törté­netében? A játék mindenkinek jólesett, azt azonban valamennyi rész­vevő érezte, hogy így, alkalom­szerűen, s felkészületlenül a női labdarúgás nem több puszta ér­dekességnél, mulatságnál. S ők nem ezt akarták: ők spor­tolni akarnak­★ Jóideje vitatéma a labdarúgó­­világban, elképzelhető-e, hogy nők is rendszeresen űzzék ezt a sportot. Az egyik oldal — a labdarú­gás küzdő jellegére, fizikai igénybevételének mértékére, a speciális mozgások révén meg­követelt testi ügyességre, erőre, ruganyosságra, valamint a sérü­lésveszélyre utalva — képtelen­nek tartja a gondolatot. Vagy a nőket féltik az erős igénybevé­teltől, az elkerülhetetlen ütkö­zésektől, rúgásoktól és esések­től, a női szervezet sajátosságai­ból adódó kényesebb pontok veszélyeztetettségétől, vagy a labdarúgást a nők eleve gyen­gébb rúgó- és fejelőtechnikájá­tól, az iram előreláthatóan mér­sékeltebb fokától, a közönség elutasító, vagy gúnyos reakciói­tól. Ámde a másik oldalnak is vannak érvei. A női labdarúgás pártolói ugyanis több olyan küz­dő sportágat neveznek meg — elsősorban a kispályás kézilab­dát —, ahol legalább olyan he­ves az iram, szikrázóak az össze­csapások, ahol ugyanolyan ma­gas fokú erőnlétre, labdatechni­kára van szükség, mint amilyen­re a labdarúgás készteti a játé­kosokat. Hivatkoznak arra, hogy — ésszerű korlátok között, meg­felelő egészségügyi ellenőrzés mellett — a nők szervezeténél sokkal kialakulatlanabb fiziku­mú serdülő fiúk is rendszeresen edzenek és mérkőznek egymás­sal, sőt ez — a mai, atlétikus jel­legű képzés mellett — általános testi fejlődésüknek is használ. A vita még folyik, a női lab­darúgás azonban nem várja meg a végkövetkeztetéseket. Megala­kult az Európai Női Labdarúgó Szövetség és megszervezte a nemrég lezajlott első női labda­rúgó-világbajnokságot, amelyen hét ország csapata versenyzett, sok tízezer néző előtt. Tudjuk, hogy egy nyolcadik országban, Csehszlovákiában is sok női csa­pat edz rendszeresen. Ezek kö­zül kettőnek a bemutató mérkő­­zéssorozatát ezrek látták — s tapsolták meg — idehaza is. Ami a magyar lányokat illeti: Buda­pesten és vidéken egyaránt több női csapat megalakulásáról ad­tak hírt a lapok. A „Femina” lányai két hó­napja edzenek rendszeresen, minden kedden és csütörtökön 5-től 7-ig. A csapatnak az Egyesült Gyógyszer- és Táp­szergyár adott helyet bérelt pá­lyáján, az OGSC rákosfalvai sporttelepén; ez a metró révén könnyen megközelíthető, ami azért fontos, mert a lányok vala­mennyien dolgoznak , a diákok is, nyári munkán. Mi jellemzi játékukat? A tár­gyilagos edzői vélemény szerint átlaguknál a serdülő fiúk tech­nikai képzettsége párosul az if­júságiak erőnléti színvonalával — s mindez felnőtt férfiakat megszégyenítő akaraterővel, ta­­nulnivágyással, fegyelmezett­séggel. Van azonban köztük jó néhány olyan lány — Bartha Éva, Szűcs Gabi, Újvári Júlia, Felvinczy Andrea s mások — akiknek adottságai kitűnőek, já­tékuk kényesebb igényeket is kielégít. A lányok saját maguk vásá­rolta felszerelésben edzenek s nagy az edző öröme, ha 15—20 játékosának két (!) labdát tud biztosítani. Kis ország vagyunk, a hitek gyorsan terjednek, a lánycsapat megalakulásáé sem maradt szűk körben. Hétről hétre újabb já­tékosjelöltek kopogtatnak, van­nak, akiket visszariaszt a rend­szeres edzésmunka követelmé­nye, a jelentkezők legjavát azonban meghódítja a sportág varázsa s a csapat baráti — bo­csánat, barátnői! — szelleme, hangulata. Nemrégiben külföldi érdeklődő is megkereste őket, a Stockholm-Willingby svéd női csapat menedzsere; végigjegyez­­te-filmezte a lányok két edzését, s utána a parázs kiskapuzást. S végül: megérkezett az első „hi­vatalos” meghívás is: augusztus 16-án a szegedi színészek, újságírók rangadó előtt a helyi leányválogatottal játszik a „Fe-Hogyan fogadjuk ezt a kez­deményezést? Aki a labdarúgást nemcsak annak minőségi oldalával azo­nosítja, hanem népszerűségét a tömegsport szempontjából is ér­tékeli, az semmi rosszat nem lát abban, ha a lányok a maguk számára is megpróbálják meg­hódítani a legvonzóbb sportágat. Az is elveink szellemében való, hogy a lányok mind nagyobb számban legyenek jelen a sport­pályákon, s ha a nagyobb lehe­tőségeket nyújtó sportágak nem nyerik meg a tetszésüket, akkor akár­­ futballozzanak is. Persze, a női futballistáknak még sokáig számolniuk kell azzal, hogy sportágukat nem bajnoki rendszerben, hanem csak tömegsportszerűen űzhetik. ★ Sporttörténelmünk sok nő­sportoló nevét örökítette meg aranybetűkkel: atlétákét, úszó­két, műkorcsolyázókét, tenisz­es asztaliteniszezőkét, stb. A csapatsportokban is jó néhány női együttes szerzett dicsőséget hazájának. Most valami új kezdődik. Fej­lődését nem jósolhatjuk meg előre, de lehetőségeit sem ta­gadhatjuk. Minden sportág járt valamikor gyermekcipőben, ezen a „gyermekcipőn” most bőr­szegek vannak, amelyek köz­tudottan arra valók, hogy jobb egyensúlyt és gyorsabb előre­haladást biztosítsanak. Fülöp János Búcsú Alkonyodik. A tavon már csak néhány vi­torlás siklik. És egy nagy fehér hajó úszik el a látóhatár pere­mén. A parton a táskarádiókból beatzene rikoltoz. És ezrek tén­­feregnek céltalanul. De a sza­bad térségeken labda dong. A futball a tó mellett sem veszít varázsából . Ha megvalósulna a siófoki sportkombinát terve esti vilá­gítással! — mondta Börzsei Já­nos. — Az igen !... Dehát azért tenni kell! ö­sz­­szefogni! És amíg nincs késő délután is lehet játszani! Mert csodálatos a tó. De cso­dálatos a játék is! Rózsa András Faludi és Mészöly véleménye A Vasas és a Csepel labda­rúgócsapata már hazatért Auszt­riából, ahol mint ismeretes, a Csepel 4:3-ra, a Vasas pedig 5:0- ra győzött. , Faludi Dezső, a Csepel közép­pályása mondta: " Nagyszerű talajú pályán játszottunk. Eleinte akadozott a csapatjátékunk, bizony, megle­pett bennünket az, hogy az Ad­­mira Energie úgyszólván a kez­dés után gólt rúgott. Később azonban nem volt baj, fokozato­san átvettük a játék irányítását, a hazaiak elfáradtak, már 4:1- re vezettünk, s csupán némi könny­elműsködésnek tulaj­do­­nítható, hogy az Admira 4:3-re feljött. — Kik játszottak kiemelke­dően a csapatból? — Takács, Losonczi, s a 3. félidőben beállt Gondár. Mészöly Kálmán, a Vasas kö­zéphátvédje: — Nehezen lendültünk játék­ba, s bár voltak gólhelyzeteink — három is —, csatáraink elhi-,­bázták azokat. A félidő vége felé Vidáts Csaba azonban pompás gólt lőtt. A második játékrész­ben már könnyedén, szépen ját­szottunk, főként a csatársor. ,Meg kell jegyeznem azonban, hogy az Austria hátrább van a bajnoki felkészülésben, mint mi. Persze, ezzel együtt öröm, hogy az MNK-mérkőzés után ismét gólképes volt a csatárso­runk. Az utolsó percig bírtuk az­ iramot, bizonyítja ezt a 85. és a 90. percben esett gólunk is. A dacos Rákosi Az utolsó bajnoki mérkőzés után kerestem az edzésen, de nem találtam. Csak otthon. — Nem járok edzésre — je­lentette ki a csatár. — De a csapat még nem tért pihenőre... Szerdán kupamec­­­cset játszanak! Vagy nem? — De igen. Az első csapat... Én viszont már a szabadságot élvezem. — Úgy kell ezt érteni, hogy nincs az első csapat keretében? — érdeklődtem. Tétova kézmozdulatot tett. — A Bp. Honvéd elleni mér­kőzés előtt egy ideig még ben­ne voltam a tizenötös első ke­retben. Aztán kaptam egy tele­fonüzenetet, amelyben a titkár­nő közölte velem, hogy másnap nem az első, hanem a tartalék­csapat edzésére menjek ki Oda mentem. — Talán nem elégedettek a teljesítményével? — Lehet. Ezt azonban még nem mondta nekem senki. Sőt, alkalmanként dicsértek. Pedig jó lett volna, ha tudom, mennyit ér az, amit produká­lok. Mert ha azt mondják: „Te Gyula, ez kevés ...”, akkor még rétesek. Az edzéseken is, meg a meccseken is, így?... Csak azt a véleményt ismerem, amelyet az újságokban olvastam. _ ??? — „Eljárt felettem az idő.” Tiltakozott. — 32 éves vagyok s ebben a korban csak az az öreg játékos, aki beletörődik abba, hogy megöregítették. Sokan beletö­rődnek. És feladják. Én nem ez a típus vagyok. Noha tudom, hogy az igazi szép idők már el­múltak, de még van néhány évem, amelyet a futballpályán szeretnék eltölteni ... — A „kettőben” is? — Ott is — mondta. — Ha már többre nem futja ... — Sértődött a mellőzés miatt? — Nem. De képzelje valaki magát az én helyzetembe. Va­lami fene nagy boldogságra nemigen van okom. Az egykori robotembert, a csapat motorját egyre inkább mellőzik a zöld-fehéreknél. Az­ együttest fiatal erőkre építette az edző. Olyanokra, mint Mucha. — Mucha Jóska véleményem szerint is az utóbbi évek egyik legjobb igazolása volt. Nagyon tehetséges, s mi több, nagyon rendes fiú. Ő kitűnő karmester lehet a középpályán. De kö­nyörgöm, mondják meg, ha rám már nincs szükség__ Mondják ezt, vagy bármit, csak tudjam, mihez tartsam magam. A napokban újra találkoztunk. Dőlt belőle a keserűség. Meg­említette, hogy a legutóbbi tú­rára­­sem vitték el, s egy sereg hírverő meccsen nem vették számításba. Hogy széltében, hosszában azt híresztelik, sza­botálja az edzéseket az első csapatnál. — Most hol tréningezik? — Még mindig a kettőnél. Az első kerethez mentem volna, de kezelésre jártam, s nem is utaz­tam el Gödöllőre. A csapat közben hazajött, de egyelőre még nem szóltak. Bevallom, jobban érzem már magam itt, a tartalékban, és úgy edzek, mint kevésszer korábban. Mert meg akarom mutatni, hogy érek még valamit. Végigjátszom az évet, aztán elmegyek. Oda, ahol még egy-két évig látnak bennem fantáziát. Az elmenetelről még vitatkoz­tunk egy kicsit. Én a közel húsz zöld-fehér évvel operáltam, a Fradi-szível, az emlékekkel, ő meg azt bizonygatta, hogy mi­lyen csúnyán bántak vele. És hogy ezután sem várhat már semmi jót a klubnál. Aztán elbúcsúzott. Mint mond­ta, megy haza. Súlyzózni. Bevallom őszintén, mindig sajnálom egy kicsit az öregedő játékosokat. Azokat, akik bele­törődtek abba, hogy eljárt fe­lettük az idő. De Rákosit nem kell még saj­nálni. A dac nála a hajtóerő. Ez most nagyon dacos. Várkonyi Sándor Lesz e két kiscsapatból egy nagy? Egyesülés Balassagyarmaton Egységben az erő. Balassagyarmaton, Nógrád megyének ebben az Ipoly-parti városában, sajnos, sokáig nem jöttek rá ennek a sportban is feltétlenül helytálló mondásnak az igazára. Oktalan rivalizálás, széthúzás osztotta több kisebb táborra a város sportolóit és sportrajongóit. Ebben a légkör­ben — nemcsak minőségileg, hanem mennyiségileg is — egy­szerűen lehetetlen volt valami­revaló eredményt produkálni. Pedig a város az utóbbi öt év­ben rengeteget fejlődött, a ter­melés duplájára emelkedése — nem nehéz utána számolni — a sportra fordított összeg megkétszereződését is jelenti. Ennek a nyilvánvaló ténynek, s a jövő lehetőségeinek hangoz­tatása tavaly végre meghozta az eredményt. Néhány világosfejű sportvezető kiverekedte a kisebb sportkö­rök összevonását, a közös városi klub, a Balassagyarmati Sport Egyesület megalakítását. A BGYSE korszerű létesítménye­ket kapott, atlétái az NB I B-be, kosarasai az NB III-ba jutot­tak, a szurkolók elégedettek voltak a szakosztályokban fo­lyó munkával. Kivételt csak a legnépszerűbb sportág, a labda­rúgás rajongói képeztek. A maguk között már az NB II-t emlegető szurkolók nem a legrózsásabb hangulatban vet­ték tudomásul, hogy a határőr­ség csapata, a Dózsa, nem haj­landó fuzionálni, továbbra is külön utak­on jár, így aztán hiába jutott fel a BGYSE a megyei bajnokságból­ az NB III-ba, a Dózsa ennek az útnak a fordítottját járta végig, méghozzá következete­sen: a csonka bajnokság végem éppúgy megyei bajnok lett, mint korábban a BGYSE, ame­lyik viszont — ugyanolyan kö­vetkezetesen — az NB III utolsói között végzett. (Mert szerencse, hogy az egy idényes bajnokságban nem volt kieső. A városnak tehát két, nagy­jából egyenlő képességű labda­rúgócsapata volt, mindkettő va­lahol a megyei és az NB Ill­am­szint között. Egyik sem látszott alkalmasnak arra, hogy meg­valósítsa a város régi sportdi­csőségét visszaálmodók elkép­­zeléseit. Néhány hete azonban váratlan esemény­­ történt. A Dózsa vezetősége úgy dön­tött, hogy mégis csak fuzionál a BGYSE-vel. A Dózsa vezetői és játékosai önmaguktól, kény­szerítő ok nélkül ismerték fék csak a fúzió­ révén bontakozhat ki Balassagyarmaton számot­tevő minőségi labdarúgóélet. Robotka Mihály elnökségi tag az egyesülést kimondó rendkí­vüli küldöttközgyűlésen bizto­sította az új vezetőséget, hogy a határőrparancsnokság a volt Dózsa-játékosokat — és tovább­ra is BGYSE néven szereplő — megújult egyesület rendelkezé­sére bocsátja, s lehetővé teszi, hogy az edzéseket rendszere­sen látogathassák. Az a vélemény alakult ki, hogy a rendelkezésre álló já­tékosok számának, s­­ezáltal a csapat játékerejének megnöve­kedése még nem minden. Ahhoz, hogy az NB III-ban tiszta lappal induló csapat be­váltsa a reményeket és rögtön az első nyolc között végezzen, elsősorban az egyesülés erköl­csi-anyagi előnyeit következe­tesen kihasználó sportpolitiká­ra, s az eddiginél jóval kemé­nyebb munkára lesz szükség. Úgy hisszük, a balassagyar­mati közös városi sportegyesü­­let létrehozásának viszontagsá­gaiból nemcsak a balassagyar­mati sportvezetők okulhatnak. Baranyai László Hétfő, 1970. augusztus 3. )

Next