Népsport, 1972. december (28. évfolyam, 288-312. szám)
1972-12-18 / 303. szám
XXVll. 303. ♦ 1972. december 18. VÍZILABDA A vidék felemelkedéséért (III). Saját erőből Alig egy évvel ezelőtt Kanizsa Tivadar vezetésével alakult meg a Vidék bizottság. Az első esztendőben a szervezésen kívül különösebb ténykedésre nem került sor. Pedig ez a bizottság hatalmas lehetőségekre ad módot. Kezébe vehetné többek között a vidéki bíróképzést. Hoszszú évtizedek óta ugyanis egyetlen vidéki játékvezető sem tűnt fel. Pócsik Dénes szerint ennek megvan a maga oka, hogy tegyük fel egy egri bíró Miskolcon vezethessen egyetlen mérkőzést, az utazások miatt fel kell áldoznia a vasárnapját. Pesten más a helyzet. Ha valaki hasonló céllal lemegy az uszodába, miután bíró volt, a következő mérkőzésen időmérő lesz, majd ellenőr, végül pedig gólbíró, aztán minden kezdődhet elölről. ” Ennek ellenére Pócsik is egyetért azzal, hogy fokozatosan ki kell nevelni egy megbízható játékvezetői gárdát. Csongrád megyéből egyébként már jelezték, hogy rövidesen bírói tanfolyamot indítanak. B-válogatott A vidéki bizottságnak módja lenne a vidék-válogatott megszervezése is. Általános gyakorlat, hogy a különböző válogatáskor nem jelent éppen előnyt, hogy valaki nem budapesti... A legutóbbi nagykeretek azt igazolják, hogy amíg néhány fővárosi fiatalt az előlegezett bizalom alapján, ha rövid ideig is, beválogattak a bő keretbe (Nemcsik, Horváth B., Kucsera stb.) , addig a vidékiek nem jöttek számításba. Pedig bizonyára lélektanilag nekik is nagy lökést adott volna. És társaiknak méginkább! „Ha neki sikerült, miért ne sikerülne nekem is” — nézet alapján további kemény munkára sarkallta, volna valamennyiüket. Mindettől függetlenül a vidéki ifjúsági válogatott létrehozása feltétlenül szükségszerű lenne. Néhány uszoda van, néhány szakember van — némi támogatás kellene csupán. A vidéki válogatott átmenet lehetne az egyesület és a nagyválogatott között. Nem kell félni a Budapest—Vidék mérkőzéstől sem. Sőt, nem ártana, ha akár felnőtt szinten is a vidék-válogatott, B-válogatott néven nemzetközi mérkőzéseken, tornákon való részvételre is lehetőséget kapna. Akár már jövőre, a szófiai nemzetközi tornán. Országos bajnokságok 1966-tól az Ifjúsági bajnokságban a vidéki csapatok is élhetnek pályaválasztási jogukkal. Jelenleg áll a harc, hogy a serdülő bajnokságban is így legyen. Hiszen a sportág népszerűsítése szempontjából ez is hasznos. Hát még a legapróbbaknál: az úttörőknél. Ebben az évben indult meg ugyanis az úttörő-bajnokság. Ahol méginkább indokolt lenne, hogy a vidékiek házigazdák lehessenek. (örvendetes, hogy a huszonegy nevező közül hét vidéki csapat volt.) A gyerekek játéka nagyban függ a szülőktől. Ha rendszeresen látnák a mérkőzéseken csemetéjüket, bizonyára tovább ösztönöznék őket a sportolásra. Persze, amíg a fővárosi gyerekeknek nagy élmény évenként két-három alkalommal vidéki rangadót vívni (osztályonként rendszerint ennyi vidéki csapat van), addig a vidékieknek nagyon megterhelő tizennyolc esetben, minden hét végén több száz kilométerről Budapestre utazni. Nem is beszélve a költségekről. A Miskolci Vasutason kívül, valamennyi egyesületnek jelentős összeget kell utalásra költeni. Ha minden második mérkőzésüket otthon játszhatnék, ezt az összeget megtakaríthatnánk más célokra. Örvendetes, hogy MNK-mérkőzést már vidéken is játszottak. A sors iróniája folytán, s főként a vidéki csapatok jó játéka miatt, ez évben a döntőt, és a harmadik helyet eldöntő találkozót Egerben, illetve Szolnokon vívták. S mi több: hazai sikerrel! Éppen tíz évvel ezelőtt lezajlott az első úgynevezett nyári utánpótlás kiválasztó tábor is. A szövetség ezeket rendszerint vidéken tartja, így Eger, Tatabánya és Szolnok több alkalommal adott néhány hétre otthont a fiataloknak. Egerben rendszeresen megrendezik a Dobó Kupát, amely ugyancsak jó hírverése a sportágnak. A szövetség egyre több nemzetközi tornát rendez a különböző városokban. 1969-ben Szolnokon nemzetközi ifjúsági torna, 1972-ben Szentesen az IBV zajlott le. Bizonyság A törődést azonban tovább kell fokozni. A Szolnok kiesésével túlzott lenne meghúzni a vészharangot a vidék felett, hiszen ugyanaz a gárda az MNK- ban a harmadik helyet harcolta ki. Az OB I-ben pedig vidéki együttes, a Szentes váltja fel őket. Az Egri Dózsa nagy meglepetésre megnyerte az idén az MNK-t. Évről évre kitűnően szerepel a hollandiai Van Hasselen nemzetközi tornán. De ezek az eredmények nem kápráztatnak el,bennünket. Észre kell venni, hogy a vidék vízilabdasportja nézőely tekintetben vajúdik és tenni kell azért, hogy előbbre léphessen. A vidéki játékosoknak és vezetőknek éppen úgy, mint a fővárosiaknak. Hogy érdemes, erről a múltban már megbizonyosodtunk. Boros Ottó, Hasznos II István, Kanizsa Tivadar, Koncz István, Pócsik Dénes, Katona József, Pók Pál, Szaniszló Béla — és a többiek révén. Gyárfás Tamás Boros Ottó száz alkalommal védte a magyar válogatott hálóját. Pedig vidéki... ATLÉTIKA A fő félédest: a szakosztályi munka javítása A Budapesti Atlétikai Szövetség vasárnap délelőtt, 1962 óta tizenegyedik alkalommal tartotta meg év végi értekezletét. Az idén, helyes újításként, a meghívottak már előre, írásban megkapták az elnökség részletes beszámolóját, amelyet Koltai László elnök az értekezlet megnyitása után röviden még kiegészített. Hangsúlyozta, hogy a szövetség fő feladatának tartja a szakosztályok szervezési és szakmai munkájának megjavítását, mert enélkül az atlétikát a jelenlegi mélypontról kimozdítani nem lehet. A jövő szempontjából nagyon fontos feladat a sportiskolák atlétikai szakosztályainak fejlődését meggyorsítani és a kapott lehetőségeket sokkal jobban ki kell használni. A beszámoló őszintén feltárta a fővárosi atlétika helyzetét. Megállapította, hogy a sikertelen olimpiai szereplésben a budapesti szakosztályok jelentősen részesek. Alaposan és tárgyilagosan fel kell kutatni a szereplés okait, mert csak a hibák kiküszöbölésével indulhat meg a fejlődés, a nemzetközi szinthez való felzárkózás. Ebben a fővárosi szakosztályoknak élenjáró szerepet kell betölteniük, hiszen országos viszonylatban az élvonal 85 százaléka soraikban található. A szövetség az eredménytelenség legfőbb okát abban látja, hogy a szakmai munka színvonala még mindig nem megfelelő. A korszerű felkészülési lehetőségekben komoly előrelépés történt, de a kiemelt egyesületek szakosztályainak és a kiemelt szakosztályoknak feltételeit még lényegesen javítani kell A szövetség elnöksége kisebb hiányosságoktól eltekintve, feladatát megoldotta, munkáját ismét nagymértékben segítették a bizottságok. Javult a szakosztályok vezetése is. A versenyek rendezésének színvonala emelkedett, a fiatalkorúak egyesületi versenyei azonban ez alól továbbra is kivételt jelentettek. Negatívum, hogy a középiskolai versenyrendszer fejlődése megakadt, sőt bizonyos visszaesés jelei mutatkoznak. Keveset lépett előre a szövetség az általános iskolák bekapcsolásában, s általában az egyesületi sportiskolák sem nyújtották azt a munkát, amelyet joggal várnak tőlük. A múlt évhez képest nem javult az edzők és a versenyzők aránya. A szakosztályokban szerződtetett 36 fő- és 176 mellékfoglalkozású edző közül a mintegy 2550 minősített versenyzőből egy edzőre átlagban csak 10 atléta jutott. Bizonyos minőségi fejlődésre mutat, hogy tavaly óta az érdemes sportolók száma20, az I. osztályúaké 12, az aranyjelvényeseké 12 százalékkal nőtt. Viszont jogos aggodalomra ad okot, hogy az összes minősített versenyzők száma a várt emelkedés helyett közel 200 fővel csökkent. A fővárosi szakosztályok az idén is megkapták „bizonyítványukat” egész évi szereplésük, a minősítések és a különböző pontversenyek tükrében. A beszámoló megállapította, hogy nem mindig azok a szakosztályok végezték a legeredményesebb munkát, amelyek feltételei a legjobbak. A Bp. Honvéd, Újpesti Dózsa, Vasas vezetőhármas adta az összes minősítettek 31 százalékát, de a versenyzői létszám növekedése mellett az aranyjelvényesek tekintetében visszaesés jelentkezett. A legmagasabb minősítéseket tekintve, a középmezőnyben nagyot javult a BEAC, viszont jelentősen csökkent a Bp. Spartacus, az MTK, a Bp. Postás és a Vasas Izzó minősített atlétáinak száma. A csak fiatalkorúakkal foglalkozó egyesületek közül jogos dicséretet kapott a BVSC. A beszámolót az idén sok hozzászólás követte. Ezekből is többnyire kicsendült, hogy az atlétika jelenlegi helyzetén sürgősen javítani kell. A szövetség jövő évi programját már az értekezlet előtt megkapták a résztvevők. Az értekezlet keretében emlékverettel jutalmazták a legeredményesebb társadalmi munkásokat, edzőket, versenybírákat és — első ízben — a különböző korcsoportokban, az év legjobb fővárosi atlétáit Ezt a címet Balogh Györgyi, Szepesi Ádám (felnőttek), Rudolf Erika, Lukács László (ifjúságiak), Klenóczky Bea, Pfeifer László (serdülő A-csoport), továbbá Marczi Erika és Saskői Alfonz (serdülő B-csoport) kapta. Kiosztották a szövetség irányításával lebonyolított csapatbajnokságok és bajnoki pontversenyek díjait ♦ VÍVÁS Egy a negyedszázad Vasas vívósikerek közül: Marót Péter önfeledt boldogsága a kardcsapat idei BEK-győzelmének szól. Valóban huszonöt éve lenne már? Tilly János szakosztályvezető nyilván nem téved, hiszen alapító tagja a Vasas vívószakosztályának, és feltehetően nem emlékszik rosszul Békési Sándor sem, aki éppen most, hozzászólóként arról beszél, hogy. .. amikor a vívók betették ide a lábukat, mondtuk nekik (mármint ők, a tornászok), jó, jó, de hol fogtok vívni?” Hát itt vívtak és vívnak azóta is. Ebben a Pasaréti úti tornacsarnokban, a földszinti (azelőtt kultúrterem), ma vívóteremben. Itt, ahol ezen a vasárnap délelőttön huszonöt év Vasasvívóbajnokai jöttek össze ünnepelni a jubiláló szakosztályt. Mintegy százan foglalnak helyet a székeken. Mai és volt versenyzők, emberek, akiket a negyedszázad alatt messze sodort már egymástól az élet; versenyzők, akik a piros-kék után kipróbáltak más klubszíneket is; vívók, akik azért soha nem felejtették el egymást és soha nem feledkeztek meg a Vasasról. És arról, hogy viselték ennek a klubnak a színeit. Az alapítók közül többen bizony már idősödő férfiak, az első bajnokok közül néhányon túl vannak már a hatodik ikszen is. Az elsők?... A körülbelül harmadik „új hullám” tagja, Kovács Tamás, a mostani válogatott is két csodaszép kislányának képeivel büszkélkedik már! Tilly János fejből mondta el ünnepi beszédében a szakosztály történetét. Kárpáti Rudolftól, a Palócz testvérektől, Zsabka Magdától, Rábé Gusztávtól, s maguktól, a Tilly gyerekektől kezdte. A helsinki olimpiánál Kovács Pállal folytatta, az 1955-ös, római világbajnokságnál Dömölky Lídiáról, Kardos „Fecserről", Keményváry dr.-ról beszélt, aztán új és új nevek bukkantak elő: Horváth Zoltán, Mendelényi Tamás, Felkay András, Pacséry ... Majd a még fiatalabbak, még újabbak: Kovács Attila, Meszéna Miklós, Kemenes Ernő, Kovács Tamás. Minden nevet, minden eredményt itt sorba szedni lehetetlen. Hiszen, vagy tíz tablót tölt meg a vívóteremben a bajnokok eredménylistája, ■ neve, képe. Csak a kardcsapat nyert egymagában (persze, meg-megújuló formájában) tizenhét magyar bajnoki címet a huszonöt év alatt! Mindenki hát nem kerülhet e néhány méltató sorba, ha ide kívánkozna is a sok-sok jól ismert baráti arc, a negyedszázad , során valamikor nagyon jól csengő vívónév — a már említetteken kívül. Az ünnepelteket várták a szendvicsek, italok, s a fiatalabbak már a tálak körül sürgölődtek. Néhányan maradtak csak a kiürült vívóteremben, amelyben a hirtelen támadt csendben szinte kiáltásnak hangzottak a vita szavai: „Kérlek szépen, a támadás az, amikor az ellenfelet a feléje közelítő pengével fenyegeted. .” „De hol van arról szó, hogy a kezet kell nyújtani ahhoz, hogy támadás legyen? . . „Rudikám, ne viccelj!” „Nézd, Pali, ez a támadás .. És már vívnak is. Civilben, fegyver nélkül, de olyan hévvel, olyan tűzzel, mintha olimpiai döntőben lennének ismét. Nem lenne rossz csapat, hiszen Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, L’Auné dr., Tilly János viszik a prímet ebben, a számukra negyedszázados vitában. Amely éppen úgy megmegújuló, végtelen és mindig új izgalmat adó, mint a jubiláló szakosztály életének minden hétköznapja — és ünnepe. Azok a napok, amelyek a Vasast e huszonöt év alatt mindig a magyar vivósport egyik legerősebb tartópillérévé tették. ★ A Vasas vívószakosztálya jubileumi ünnepségén megjelent Bárányos József, a vasasszakszervezet titkára, a sportklub elnökhelyettese, Csenterics Sándor, a vasasszakszervezet alelnöke, a vívószakosztály elnöke, Orosz Mihály, a Vasas SC elnökhelyettese, Tábor István, a Magyar Vívó Szövetség főtitkára. VASAS-JUBILEUM NEGYEDSZÁZAD KERÉKPÁR „Sokszor értem elsőként a célba” Megyerdi Antal, az elmúlt tíz év legsikeresebb, külföldön is népszerű magyar kerékpárosa abbahagyta a versenyzést Már csak a filmszalagokról fényképekről, újságcikkek tömegéből lehet felidézni, hogy milyen versenyző volt Megyerdi „Tóni”, már csak az emlékképek vetítik elénk, szépnek éppen nem mondható, kifelé kacsázó térdű stílusát. Régebbi és a legutóbbi beszélgetések kívánkoznak a búcsúzó versenyzőről szóló cikk kéziratpapírjára. ★ — Tizenhét évvel ezelőtt a Csepelben kezdtem versenyezni Gere Gyula bácsinál. Gyorsabban akartam fejlődni, mint a többiek; minél előbb versenykerekes országúti szerettem volna lenni. Amikor nem engedtek a versenykerekes osztályban indulni, megsértődtem és átigazoltam a Tipográfiához. Elsősorban azért oda, mert nyomdásztanuló voltam. Itt közel tíz évet töltöttem el. A legszebb versenyzői éveket. Öt évvel ezelőtt mentem át utolsó egyesületembe, az Újpesti Dózsába. A Dózsának köszönhetem, hogy a versenyévek után, a „civil” életben is megtaláltam a helyem, hogy tanulhattam. Tizenegy évig voltam válogatott. Tíz Békeversenyen indultam, világbajnokságon egyszer kilencedik lettem. Részt vettem számtalan körversenyen és egynapos vetélkedésen és boldognak kell lennem, hiszen sokszor értem elsőként a célba. Bejártam, szinte a fél világot. Hozzávetőlegesen húsz edzőt „nyűrtem el”, akik közül ma is nagy szeretettel gondolok viszsza Gere Gyula bácsira, Vida Tiborra és Viszt Györgyre. Körülbelül ez volt versenyzői pályafutásom. Ennyi, mivel éveket felölelő, újságokat megtöltő, élményekkel, történésekkel, járó eseményeket egy mondatba sűrített Megyerdi Antal. Vegyük csak ezt a mondatát: „Tíz békeversenyen indultam.” Mennyi minden van e mögött. Szinte egyedülálló ez a sorozat. Nem véletlen, hogy három évvel ezelőtt a többszörös világbajnok és Békeverseny-győztes NDK-beli Schur tiszteletére rendezett ünnepségre meghívták a régi nagyokkal, Kapitonoval, Venturellivel, Trapeval együtt. Ő róla írta, még húsz éves korában a L’Ecuipe: „Ez a Megyerdi egész ügyes gyerek. Szívós, kemény versenyző és amint látom, nemcsak szíve, esze is van.” Tagja volt annak a Békeverseny-csapatnak, amely az összesítésben negyedik lett és 5 volt az, aki első szakaszgyőzelmünket szerezte. — A belga Van Nestével, nem sokkal a cél előtt megszöktünk. Engem addig annyiszor legyőztek már a belgák, hogy azt mondtam magamban, ha belepusztulok is, de most én győzök. Hagytam vezetni, aztán a stadion bejárata előtt megnyitottam a hamnát — és sikerült —, emlékezik a soha meg nem ismétlődhetés fájdalmas mosolyával, de jogos büszkeséggel vissza. Egyértelműen mezőnyversenyző volt. Sem az egyenkénti indításost, sem a csapatversenyt nem neki találták ki. Kitűnő érzékkel tudta kiválasztani a sikeres szökéseket és jól helyezkedett a hajráknál. De jól helyezkedett, ravaszul hajtott a mezőnyben is. Azt mondták róla, hogy fölöslegesen még egy métert sem vezetett. Jellegzetes jelenetei voltak a versenyeknek, amikor az örökös körforgásban Megyerdire került a vezetés, de ő úgy érezte, hogy most takarékoskodni kell az erejével, lehajolt és mindig talált valami igazítanivalót a pedálon. — Az a véleményem, hogy nemcsak erővel, hanem ésszel is kell biciklizni. Egy jó taktikával versenyeket lehet megnyerni. Természetesen ehhez társak, segítők kellenek. Ilyen volt például Balaskó György, akivel nagyon megértettük egymást, de ha a Juszkóval összedugtuk a fejünket a rajt előtt, akkor is többnyire jó eredmény született. A mostaniak közül Takács Andrással lehetett néha „összedolgozni”. ■ér Amikor megismertem Megyerdi Antalt, még rendszerint az élbolyban hajtott és rendszerint győzött is. Tavaly is még többnyire a vezetők között volt, de a hajrák már egyre kevésbé sikerültek. Idén pedig már egyszer sem találtuk az élen. — Egyre több időmet foglalta le a munkám és az iskola, a fiatalok pedig egyre jobbak lettek. Hozzám képest kétségtelenül jobbak. Elérkezett az a pillanat, amikor abba kellett hagyni. — Milyen kapcsolata marad a kerékpársporttal? — Semmilyen. Nekem sok mindenben más a véleményem, mint a szövetségnek, vagy a legtöbb edzőnek. Nem jönnénk ki egymással. Kocsi Tibor NÉPSPORT 5