Népsport, 1977. november (33. évfolyam, 260-284. szám)
1977-11-19 / 275. szám
4 NÉPSPORT TEKE Aszfalt helyett műanyagon Néhány évvel ezelőtt Nagykanizsán, a Kanizsa Sör NB I-es csapatának négyes pályáján mutatkozott be először Magyarországon az automata állítóberendezés , a VILATI jóvoltából. (Azóta 34 működik az országban!) A közelmúltban újabb bemutatóra kaptunk meghívást a zalai városba, a sörgyári tekepálya új, műanyag szőnyegének felavatására. Ez, persze, még nem jelentene premiert, hisz műanyagon gurulnak már a golyók Egerben, Győrött és a Sportcsarnokban is. De a nagykanizsai az első — hazai gyártmányú! És a kivitelező — a BUDAL 4.KK és a Letenyei ISZ közreműködésével — ismét a VILATI! Mi a különbség? A tekesportnak két szakága van: a főleg Amerikában elterjedt bowling és az elsősorban Európában közkedvelt aszfaltpálya tekézés. A bowlingot (amely mindössze abban tér el az aszfalttekézéstől, hogy 10 bábuval, s az ujjak számára kilyuggatott golyókkal játsszák) parkettán űzik, míg a nálunk is jól ismert változatot, mint azt a neve is mutatja: aszfalton. Legalábbis a hetvenes évek elejéig. Ekkor ugyanis valakinek eszébe jutott: a hagyományos aszfalt helyett miért ne tekézhetnének a versenyzők a sokkal inkább formatartó, kemény és mégis rugalmas műanyagon. A kísérletek csakhamar eredményre vezettek. Ma már világversenyt csak műanyag borítású pályán lehet rendezni. A sportágban kevésbé járatos szurkolók joggal tehetik fel a kérdést: nem mindegy, hogy min gurul a golyó? Hogy menynyire nem, azt a csapatbajnokságok eredményei tükrözik a leginkább. Néhány együttes idegenben és hazai pályán elért eredményei között hatalmas különbségek mutatkoznak. Egyegy jól „belőtt” pálya óriási előnyt jelent a hazaiaknak, ők ugyanis jól emerik a pálya „csatornáit”. Csak ezekbe a szemmel alig látható, de a gurítópályát nagyon is befolyásoló folyosókba kell belehelyezniük a golyót, az szinte már „magától” üti a bábukat. Idegenben aztán onnan azok a versenyzők kínlódnak a legtöbbet, akik odahaza ,saját pályájuk „adottságaiból” is megélnek. Fele áron Ha nem klubcsapatokat veszünk a tanul, hanem például a válogatottat... Az idehaza főleg a hagyományos aszfaltpályákon versenyző legjobbjaink könnyen váratlan feladat elé kerülhetnek a külföldiek számára már megszokott műanyagpályákon. Ahhoz, hogy megtarthassuk előkelő helyünket a nemzetközi élmezőnyben, ma már elengedhetetlen, hogy — akárcsak szinte valamennyi vetélytársunk —, válogatottjaink rendszeresen műanyagon eddzenek és versenyezzenek. Itthon azonban az eddig egyeduralkodó, kiváló csehszlovák pályaszőnyeg elterjedésének magas ára, bizony, határt szabott. Ezért is szorgalmazta a MATESZ a BUDALAKK kísérletezését: hogyan lehetne ugyanezt hazai alapanyagból előállítani? Másfél év alatt a szakemberek elkészültek a mintadarabbal. Ara nem egészen fele külföldi társáénak! Nagykanizsán az egyesületek és a megyei szövetségek közel kétszáz képviselője gyűlt össze, hogy megnézze, megvizsgálja, kipróbálja az új gurítópályát. — Ezen arra megy a golyó, amerre elindítom! — mondta Rákos József, az ötvenháromszoros válogatott versenyző. — Lehet, hogy az új pálya hamarosan megköveteli egy korszerűbb stílus kialakítását, hisz például nincs sok értele túl nagy csavarást adni a golyókba, annyira egyenletes a pálya. Kiállta a próbát Ma még — ritkaságszámba megy! De talán már nem sokáig: a kivitelező cégekhez máris érkezett néhány megrendelés. Nagy szerepe volt ebben Gömöri Jánosnak, a Nagykanizsai Sörgyár igazgatójának, a sportág lelkes hívének, aki meggyőzően érvelt az új műanyag pálya mellett: — Mi már harmadik hónapja „kínozzuk”, de rendületlenül tűri. Próbaként még egy tömegsportversenyt is rendeztünk, amelyen az indulók többsége nem szabályosan a gurítódeszkára, hanem egyből a pályára dobta a golyót, de ez sem okozott semmi bajt. Előreláthatóan nem okoz majd gondot az aszfaltról a műanyagra való áttérés sem! A kivitelezők vállalták, hogy nem egész egy hónap alatt újjávarázsolnak egy-egy pályát. A szövetség pedig arra tett ígéretet, hogy hozzájárul: az átépítés alatt lévő pályákon játszó csapatok elhalaszthatják mérkőzéseiket. A nemzetközi porondon már Tatát nyert, idehaza néhányan még kicsit idegenkednek tőle, de abban mindenki egyetért, hogy az aszfalttekézés jövője — a műanyag pálya. A VILATI — ahogy egykor az automata állítóberendezések elterjesztésében ■— ebben is vállalta az úttörő szerepet. Pedig semmilyen haszna nem származik a műanyag pályák magyarországi meghonosításából. A magyar tekesportnak viszont annál több! K. G. LOVAGLÁS ICa’-aiiksas Itetfelk A köddel borított budai hegyek, a sáros föld, a nyirkos levegő — mind-mind az őszről tanúsítódnak. Egy lovaspályán ilyenkor már nem marad más hátra, mint készülni a következő esztendő versenyeire. — Viktor, kezdheted a természetes akadál''okát ..végigzongorázni”! — visszhangzik az edzői utasítás. A Bp. Honvéd lovasai a főváros egyik legszebb környezetében, a Rózsadomb tövében található Hidász utcai lovardában gyakorolnak. Dr. Kollár Kornél vezetőedző kora hajnaltól késő délutánig szinte el sem mozdul az akadályok, a lovak körzeléből. Eredményes évet zárt a szakosztály. Az idén szerzett olimpiai pontjai jóval meghaladják a harmincat, s ezzel a klub megelőzi valamennyi riválisát. Gondok, persze, azért akadnak, hiszen egy-egy eredmény nemcsak a versenyzők szorgalmán, képességén múlik, sokat számít a versenyzőtársa ló is. Egyáltalán nem mindegy,hogy „ők” milyen formában vannak. — A május óta tartó vírusos influenza nagyon súlyosan érintette szakosztályunkat —mondta dr. Kollár Kornél. — A nyár közepén Nepál, néhány nappal ezelőtt pedig Bogárzó pusztult el a járvány következtében. Bogárzót különösen sajnálom, hiszen hosszú edzői pályafutásom alatt nemigen találkoztam ilyen jó adottságú lóval. Az istállókban körülbelül ötben ló áll, s pillanatnyilag leg,alább húszat kell állandó megfigyelés alatt tartani. Persze, az egészségesebb lovakat is tanácsos kímélni ezekben a kritikus hetekben. Ákos Ajtony, a szakosztály és a sportág hazai legjobbja, második éve az öttusázók lovasedzője, így a korábbi esztendőkhöz képest kevesebb időt tölthet a nyeregben. — Láttam Ajtony néhány öttusaedzését — fr.eteli Ko-Vár dr. — Szerintem az ott eltöltött időt is jól használja ki. Gyakran száll lóra az edzéseken, így igen keveset kopik a technikai tudása. Egyébként az idén is ő szerezte a legtöbb olimpiai pontot a Honvédnek. Mialatt beszélgetünk, az edzés zavartalanul folyik, s ez nem véletlen, hiszen az edző fél szemét állandóan a lovasokon tartja. — Palikám, kezdhetitek a komolyabb akadályokat! Viktor, vigyázz, az a ló még nagyon fiatal! — Hány éves koráig fiatal egy ló? — A versenyekre általában csak öt évesnél idősebb lovakkal megyünk. Véleményem szerint annál eredményesebb és hoszszabb egy állat pályafutása, minél több tapasztalat birtokában lép előszörpályára. — Szép volt, Palikám! — kiált az éppen mellettünk elgaloppozó bajuszos, barna fiatalembernek, Széplaki Pálnak. — Pali sokáig küszködött sérülésekkel — magyarázza. — Nagyon balszerencsés lovas. Egymaga több csonttöréssel „büszkélkedhet”, mint az egész szakosztály összes tagja. Odább, a vágtapálya mellett apró termetű, tizenéves legénykék feszítenek a nyeregben. — Ők a legfiatalabbak — mutat rájuk mosolyogva az edző. — Szerencsére nincs különösebb gondunk az utánpótlással. Ezek a gyerekek három év múlva már versenyezni is fognak. Korábban nem szabad bedobni őket a mély vízbe, csak így lehet csökkenteni a sérülésveszélyt. Bizonyára hallunk még ezekről a gyerekekről. — A látottak alapján biztosak vagyunk benne! Gáti Fruzsina KÉZILABDA Még ritkaság a pergő ritmusú játék Magyar pályákon ritka a „kínai”. Nem csoda hát, hogy tombol a közönség, ha ilyen megoldást lát. Ezt tette a Bp. Honvéd férficsapatának a Szegedi Volán elleni bajnoki mérkőzésén is. Több száz torokból harsogott a Körcsarnokban a piros-fehérek felejthetetlen támadáskombinációja után az éljenzés. Verőci indított a saját kapu elől, a labda a már az ellenfél térfelén lévő Szabóhoz, majd onnan Kocsishoz került. Ő az időközben a bal szélen felfutó és a kapu előtere fölé beugró Kenyereshez játszott, ciki — és most jön az a megoldás, amely a „kínai” jelzőt viseli — ehelyett, hogy a levegőben átvett labdát kapura lőtte volna, a nála is kedvezőbb helyzetből betörő társának, Kovács Péternek passzolt. A magatehetetlen kapus hálójába végül a hórihorgas átlövő vágta a labdát — még mielőtt bármelyikük talajt ért volna. Micsoda pontosság, micsoda összhang, micsoda ütemérzék! És milyen kár, hogy a férfiak és a nők mezőnyében is csak ritkán láthat ilyen, vagy hasonló bravúros megoldásokat a közönség. A magyar bajnokságra nem ez a sziporkázóin szeremcs játék a jellemző! Bizony kár, hogy első osztályú női és férfi együtteseink közül csak néhánynak az összteljesítménye jó, s áltlánosságban gondokról kell beszélnünk. Méghozzá olyanokról, amelyek megoldása a sportág kivívott helyének megtartásához elengedhetetlenül szükséges. Mihez viszonyusná is? Nyugodtan állíthatjuk, hogy a teremversenyzés révén előrelépés mutatkozott a bajnokságban, tisztán kell azonban látnunk azt is, hogy ez csak a bajnokság önmagához mért fejlődése! A nemzetközi színihez viszonyítva még nindig jelentős a lemaradás! Nem követi egyértelműen minden csapat azt a nemzetközi tendenciát, amelyben a gyors, pergő ritmusú játék, a szélső, valamint az irányító-átlövő szerepkör fontossága hangsúlyozottan érvényesül. Nincs elég feszültség a küzdelemsorozatban. Vajon mivel magyarázható ez? Mi lehet az oka annak, hogy a férfiaknál jórészt csak a Bp. Honvéd, a Debreceni Dózsa, a Tatabányai Bányász, a Vasas és az Elektromos, a nőknél pedig a Vasas, az FTC és a Hiraditechnika harca hoz kielégítő küzdelmet? Miért van az, hogy csak ezeknél az együtteseknél folyik megléte id edzésmunka, míg a többiek, amelyek tulajdonképpen ugyanolyan lehetőségek mellett dolgoznak, szerényebb teljesítményre képesek? A válasz nem kereshető másban, mint a gyengébb játékosálományban, a szakmai munka hiányosságaiban, valamint egyes játékosok nem megfelelő hozzáállásában. Minden más magyarázat elfogadhatatlan, tévútra terel. Fiz uiéniótlás-nevelés gondja Mindkét első osztályú mezőnyből könnyedén tudunk példát hozni arra, hogy a játékosállomány meglehetősen közepes színvonalú. A Borsodi Bányász női csapata például még az alsóbb osztályban is csak nagy erőfeszítések révén állná meg a helyét, ha Bodnár Sándorné személyében nem lenne rendkívül gólerős, jó adottságokkal rendelkező átlövője. Ugyanez jellemző a Rába ETO férficsapatái is. Ha kivennénk az együttesből egy-két nagyobb rutinnal rendelkező játékost, nagyon meggyengülnének a győriek. Pedig nekik sportiskolájuk is van, ahonnan biztosíthatnák az utánpótlást... Nincs megújhodás ... Az okot természetesen az utánpótlásnevelésben kell keresni. Olyan játékosokkal kellene csak foglalkozni az edzőknek, akik alkatilag, képességeikben és erkölcsi tulajdonságaikban is megfelelnek, s előreláthatólag alkalmasak arra, hogy majd az első osztályban szerepeljenek. Velük viszont tervszerűbben, tudatosabban, egyéniségük szerint kellene foglalkozni. Ha személyekre bontanák a technikai elemek oktatását, ha tudatosan felépítenék a taktikai képzést, s rávezető módszerekkel alakítanák ki a fiatalok mozgását, akkor biztos, hogy a jelenleginél nagyobb hatást tudnának elérni. Lényeges volna, hogy se a serdülő, se az ifjúsági kort ne tekintsék az edzők a felkészítés végállomásának . .. A jó utánpótlás-nevezés kialakításához természetesen hozzátartozik az edzők felkészültsége is. A reflektorfény hiánya miatt jórészt csak gyengébb képességű szakemberek vállalják el az utánpótláscsapatok irányítását. Tszkrúzcsabb kikészítést! Gyönge az edzői munka a felnőtt együtteseknél is. Elvégeztetik ugyan mindenütt a játékosokkal a követelményrendszerben foglalt gyakorlatokat, de nem mindegy, hogyan?! Meglehetősen kevés jele mutatkozott annak, hogy az edzők a követelményrendszer feladatainak végrehajtásához saját elképzeléseikből, egyéniségükből is adtak volna valamit. Pedig a követelményrendszer —nem győzzük hangsúlyozni — csak alap, arra hivatott, hogy megadja a vezérfonalat munkájukhoz. Hasznos volna például a követelményrendszer által meghatározottakon túlmenően a csapatok gyengéivel is megkülönböztetett figyelemmel foglalkozni. Előnyükre válna például a Tatabányai Bányász és a Bakony Vegyész női, a II. Szondi SE és az FTC férfijátékosainak, ha a védekezés gyakorlására több időt fordítanának az edzéseken, vagy a Bp. Spartacus és a Pécsi MSC női gárdájának, valamint a Szegedi Volán férfiegyüttesének, ha nagyobb erőt fordítana a szélső- és beállós játék javítására. Hasznos lenne az is, ha a játékosok egyéni képzésére több időt szentelnének. Nem szabad megelégedni azzal, hogy a csapattagok csak a játék egyegy speciális területén nyújtanak jó teljesítményt. A kimagasló eredmények eléréséhez ma már olyan kézilabdások szükségesek, akik szinte minden követelménynek megfelelnek. A játékosok jó tulajdonságainak fokozott ütemű fejlesztését tehát gyengéik javításával párhuzamosan, együtt kell megoldani. Már azért is, mert az egyoldalúság kizárja azt, hogy egy-egy gárda megfelelő elképzelést alakítson ki, s azt a mindenkori ellenfél játékfelfogásához formálhassa. Végül, de nem utolsósorban jó volna az edzések felépítésével és összhangjuk kialakításával is többet törődni. Ezek a kérdések ugyanis nagymértékben hozzájárulnak az együttesek formájának állandósításához. Ami szintén gyengít A ,szakmai gondok mellé kívánkozik a játékvezetés kérdése is. Volt ugyan néhány olyan páros — Haide, Tekauer — Somhegyi, Szendrei —, amelyik elfogadható teljesítményt nyújtott a bajnokságban de általánosságban inkább ennek ellenkezője volt a jellemző Nem korszerű játékra „nevelték” a bírók az első osztályú mezőny játékosait. Erélytelenül ítélték meg az ütközéseket, nem voltak elég következetesek és egymással ellentétes ítéletek is gyakran előfordultak egy-egy mérkőzésen. A gyenge bíráskodás hozta magával egyébként azt is — és tulajdonképpen ezzel már a morális kérdések tagolásához kanyarodunk —, hogy sojt fegyelmezetlenséget tapasztalhittünk a trónoki küzdelmek során. A játékosok büntetlenül fecsérelhették testi erejüket durvaságokra, lökdösődésre. Jó volna tehát a bíráskodás területén mielőbb fejlődést elérni. A játék eredményességében, a színvonal emelkedésében is nagymértékben kamatozna ez. A fegyelmezetlenségeken kívül egyébként más morális problémára is felfigyelhettünk. A Csapat jó képességű, zömmel válogatott játékosokból álló női gárdája a rossz hozzáállás, akaratgyengeség miatt kényszerült kiesésre. S ha csak ez lenne az egyetlen példa! De nem csak ez volt, legfeljebb a többi — nem ennyire kirívó. Nem jó emlékezni azokra a mérkőzésekre, amelyeken a máskor nagy lelkesedéssel játszó kézilabdások csak immel-ámmal dobálták a labdát. Azokra az összecsapásokra, amelyeken szakmailag megmagyarázhatatlanul váratlan eredmények születtek. Jó példák akadnak Ezek tehát azok a tények, amelyek fejfájást okoznak, amelyek a férfi és a női mezőnyben mutatkozó különbségeket előidézik. Van min javítani. Kérdés azonban, mi a megoldás, hogyan kezdjenek hozzá a csapatok a munkához? Nemrégiben felvetődött: a bajnoki rendszer megváltoztatásával — ha például a röplabdázókhoz hasonlóan ketté osztanák a mezőnyt — talán gyors színvonal emelkedést lehetne elérni. Az elképzelést azonban sokan vitatják még. Jogosan! Mert elképzelhető, hogy változást hozna egy ilyen reform, mi mégis azt valljuk: a gyors előrelépés érdekében, az utánpótlás-nevelés általános javítása mellett, arra az útra kell rátérni, amelyen a férfi és a női bajnok, a Bp. Honvéd, illetve a Vasas halad. Azt a munkát, azokat a módszereket kellene követni, amelyeket ők alkalmaznak. Mert ezek a csapatok — és nyugodtan ide sorolhatjuk a korábban példaként említetteket is — rendkívül sokrétű, kemény edzéseket végeznek, figyelemmel kísérik a korszerű külföldi módszereket is. Nagy súlyt fektetnek az állandó technikai képzés mellett a taktikára, valamint a sziporkázóan szelemes játék kialakítására. Így, egy idő múlva, esetleg teljesen kiegyenlítődhetne a mezőny, s olyan vetélkedés alakulhatna ki a csapatok között, amely már a nemzetközi szintnek is mértelés ét. Kelemen Gábor A női kézilabda NB I slágere a két Vasas—FTC találkozó volt. Képünkön a Körcsarnokban lejátszott összecsapás egyik jelenetét örökítették meg. Csiba, a zöld-fehérek játékosa, Sterbinszky (balról) és Vadászná között próbál kapura törni XXXIII. 275. ♦ 1977. november 19. Sportminiatűrök írók, művészek, tudósok A homo sapiens (értelmes ember) egyszerű egyben homo ludens (játékos ember) is... „A színpad filozófusa" A nagy görög drámaíró triumvirátus legifjabb tagja, Euripidész (i. e. 480—406), Arisztotelész szerint „a színpad filozófusa", részben szakított nagy pályatársai (Aiszkhülosz és Szophoklész) felfogásával. „Reálisan ábrázolt alakjainak sorsát nem az isteni végzet, hanem az emberi szenvedélyek irányítják ... Fölfedezi a szerelmi szenvedélyt, amiről addig senki sem beszélt. . Atyja eredetileg atlétának nevelte. A gyermek születésekor ugyanis azt jósolták szüleinek, hogy serdült korában „győzedelmeskedni fog a versenyeken”. Mikor apja már elég edzettnek vélte, elvitte Euripidészt Olümpiába, hogy ott gyermektársaival versenyre keljen a koszorúért. A versenybírók azonban „vitás kora miatt” nem engedték a porondra. Hamarosan vigasztalódhatott, mert birkózásban és ökölvívásban az eleuriszi, majd az Athénban rendezett thezeuszi viadalon is diadalmaskodott, s elnyerte a győztest megillető, hőn áhított koszorút. Ornitológus — lábszánkón A Hermán Ottó által szervezett madárvonulási megfigyeléseken 1890 tavaszán egy ifjú kőszegi ornitológus, Chernel István (1865—1922) is rést vett. A jeles madártani tudós „számos külföldi kongresszuson számolt be a magyarországi kutatások eredményeiről”, itthon pedig elsősorban Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jelentőségükre című művével szerzett maradandó érdemeket. . 1891-ben Norvégiában járt tanulmányúton. Ekkor ismerkedett meg egy hazánkban még ismeretlen sportággal, a sízéssel, ahogyan ő nevezte: a lábszánkóval. Első oktatója a lapp Ole Ravna volt, aki Nansen expedíciójának tagjaként Grönlandban is járt sítalpon. Chernél nagyon megkedvelte ezt „a testet-lelket izmosító, férfias mulatságot”, s hazatérése után szűkebb hazájában, Kőszeg környékén is hódolt neki telenként. Naplófeljegyzései szerint 1894— 96-ban mintegy 3000 kilométert tett meg sílécen! Tapasztalatairól 1896-ban az első magyar nyelvű síkönyvben, A lábszánkózás kézikönyve című munkájában számolt be. „Chernél az első magyar ember, aki fenntartás nélkül írja alá a norvég megállapítást, amely szerint a lábszánkózás minden sportok királya” — állapította meg róla a magyar sport egy krónikása, dr. Siklóssy László. Kerékpáros festőművész 1885 nyarán egy alig 14 éves fiú tűnt fel a még gyermekcipőben járó magyar kerékpársport berkeiben. Egyre-másra győzött a pályaversenyeken, s az országúti viadalokon is kitüntette magát. Apja, „a régi Budapest felejthetetlen, jó öreg korcsmárosa, id. Szikszay Ferenc ... mindent megtett a fiért, maga is hajlandó volt biciklire szállni..Az ifjú Szikszay Ferenc (1871—1908) később jeles festő lett. Párizsban telepedett le, s „a barbizoniak hatása alatt festette intim hatású tájképeit”, amelyek közül néhányat a Magyar Nemzeti Galéria őriz. Ifjúkori szerelme azonban a kerékpározás volt. A Budapesti Kerékpár Egyesület tagjaként a Kerepesi úti ügetőpályán rendezett versenyeken — gyakran külföldi ellenfelekkel szemben is — jó néhány győzelmet aratott. Ennél jóval nagyobb kerékpáros feladatokra is vállalkozott. Egy alkalommal több hetes útnak vágott neki negyedmagával. A Budapest—Prága— Berlin—Hannover—Nürnberg— Salzburg—Graz—Budapest sok száz kilométeres utat öt hét alatt kerekezték végig — ketten: Szikszay és Philipovich Emil. 1888-ban harmadmagával kerékpáron bejárta a Tátrát és Galíciát (ma az Ukrán SZSZK területén van). A modern kerékpársport hazájában, Franciaországban sem lett hűtlen kedvenc sporteszközéhez. Antal Zoltán