Népsport, 1978. augusztus (34. évfolyam, 186-211. szám)

1978-08-03 / 187. szám

4 NÉPSPORT FUTÓCIPŐBEN Hogy Monspart Sarolta beteg, arról bárki értesülhetett, hisz július elején lapunk megírta. Hogy a László-kórházban ápolják, ez is megjelent, igaz, csak jóval később, gyógyulása kezdetén, a Népsportban. De hogy egyetlen kullancs­­csípés volt, amely csaknem pon­tot tett nemcsak sportpályafutá­sa, hanem élete végére­­ is, azt sokáig csak néhány orvos tud­ta, és csak szűk kör sejthet­te... Riasztó kór ez. Foglalkozott vele a rádió, a televízió. El­mondták az illetékesek, hogy megnőtt az ilyen jellegű meg­betegedések száma, hogy átlag­ban minden ötezredik kullancs fertőzött, de szóltak arról is, hogy néha, egyes esetekben, minden erőfeszítés ellenére sem lesz a páciens — testileg vagy szellemileg — a régi... Amikor a kórház folyosójára léptem, úgy tűnt, hogy Mons­­partnak nem lesznek ilyen gondjai. Egyrészt azért, mert éppen egy négykerekű „járóká­ban” lépegetett, másrészt, mert első mondatából éreztem, hogy a fejében is minden rendben van. — Eredj a csudába! — mond­ta a tájfutóknál szokásos, szere­tetteljes közvetlenséggel, ami­kor észrevett. Látszott rajta, hogy restelli állapotát, hogy őt, a tájfutás világbajnokát, az idei nem hivatalos női marato­ni VB ezüstérmesét bárki is ilyen állapotban láthatja. Még így, hónaljban alátá­masztva is, lassan ment. Mintha tojásokon járt volna. De­rs minden mozdulatából, abból, ahogy a vascsövet markolta, ahogy óva­tosan kinyújtózkodva saját lá­bán próbált megállni, érződött gyógyulni vágyása. — Ma vagyok itt hatodik he­te — mondta, miután véget ért a gyógytornász kíséretében megtett vagy harminc méteres ,,próbaút”. — És alig ismerek magamra, mert sokkal kevés­bé vagyok türelmetlen mint a betegségem előtt, vagy mint eleinte voltam. Hiába, itt van ideje az embernele töprengeni. — És mindez egyetlen kul­lancs miatt. .. — Igen — vág közbe, majd szinte hitetlenkedő hangsúllyal ismétli —, egyetlenegy kullancs miatt. Minden futás, minden ed­zés után kiszedtem egy párat magamból. A többire a zuhany alatt, vagy odahaza a kádban került sor. De az idén nagyon megszaporodtak a kullancsok. Tíz éve nem emlékszem ennyi­re. De azért semmi ok pánik­ra. Az a fontos, hogy minden kullancsot minél gyorsabban kiszedjen magából az ember. Egyébként magas lázzal és al­­hasi fájdalmakkal kezdődik... Volt itt egy férfi — meséli —, aki a körzeti orvostól először az epéjére kapott gyógyszert. Másnap visszament, hogy még rosszabbul van. Kifaggatták. Ki­derült, hogy kullanccsal fertő­zött területen rándult ki és egy kullancs megcsípte. Miután tud­ta a csípés dátumát, az orvos­ napra pontosan, megmondta mikor lesz a krízis. Akkor is jött. Negyven fokos lázzal, fej­­görccsökkel. De a bácsi szeren­csésebb volt­ nálam: három hét alatt teljesen kiheverte. Én vi­szont egyáltalán nem emlékszem az itt eltöltött első hétre. Ami­kor magamhoz tértem, azt hit­tem, hogy még a Sportkórház­ban fekszem, pedig már egy he­te a Lászlóban voltam. — Hogyan tovább? — Nagy terveim voltak idei évre. De kútba nőtt min­den: az O-Ringen, a svájci öt­napos­­ verseny, a szeptemberi, norvégiai VB . . . — De hisz annak női zsűri­jébe hívták meg — szólok köz­be. — Oda csak akkor megyek, ha bot, mankó nélkül mehetek — mondja eltökélten és folytat­ja. — Úgy terveztem, hogy ez év végén befejezem a verseny­zést, de így nem lehet abba­hagyni! Alig várom, hogy meg­gyógyuljak, hogy futhassak. Ott, ahol én akarok. — Hogy érzi most magát? — Eleinte még egy teáskan­­csót sem tudtam megemelni, most viszont már, a jobb com­bom kivételével, minden rend­ben van. De — teszi hozzá di­csekedve —, a kádban már azt is tizenötször tudom felemelni. Úgy érzem, fokozatosan tér visz­­sza belém az erő. És hasra fordul. Maga alá húzza a térdeit. Hajlong, előre­­hátra, majd lesoványodott ke­zével egy teniszlabdát markol. — Naponta már négyszer tor­nászom fél-fél órát a gyógytor­nász segítségével. Közben meg nemegyszer az árig szélére ülök és a lábam próbálom emelgetni. ■ A búcsúzásnál szabadkozom amiatt, hogy még nem jelent meg a Néps­portban a legna­gyobb svéd verseny végered­ménye. Elneveti magát, és egy imaorából előhúzza azt az ered­­ménylistát, amelyet két hete minden külföldi újságban, égre­­földre keresek . . . Aztán búcsút int, majd lefek­szik. Biztosan erőt gyűjt. Egy újabb „próbaútra” ... H. G. Moh s­pari: Nagy terveim voltak az idei évre, de kútba esett minden KÉZILABDA „HIGGYE EL, HOGY BELÖVI!” Az önbizalomról, ami eddig hiányzott­ ­..... már elfelejti a kézi-LdPhoni la­xssújság a Koppen­hágában történteket. Ki jogos örömmel, ki csalódottan gondol időnként a férfi világbajnokság küzdelmeire, de a többség már előretekint. Ez így is van rendjén. Köze­ledik a decemberi női világbaj­nokság megnyitója, új sikerek­re, új örömökre áhítozik min­denki. A magyar kézilabda-szurkolók is! Résen, 1965-ben állhattunk fel kitörő örömmel a rádió mellől. Az 5-3-as magyar győzelemmel végződött, jugoszlávok elleni női világbajnoki döntő után volt okunk utoljára felhőtlenül örül­ni, azóta inkább bosszankodhat­tunk. Természetesen dicséretes teljesítmény a lányok olimpiai és világbajnoki bronzérme, a férfiak olimpiai hatodik helye­zése, de nemesebbek is lehettek volna azok az érmek, értéke­sebbek a helyezések. Férfi és női kézilabdázóinknál egyaránt az a kis plusz hiány­zik, sajnos, hosszú évek óta, ami elválasztja az aranyérmet a bronztól, vagy, mondjuk, a jó helyezést a kieséstől. Játékosainknak Smuth a legfontosabb, a­ sorsdöntő pilla­natokban nem tudják elhinni, hogy jobbak az ellenfélnél, nem bíznak igazán a sikerben. Nyugodt lelkiismerettel leír­hattuk: ha tudása legjavát nyújtja férfi és női válogatot­tunk, ha a játékosok az adott pillanatban végre hisznek önma­gukban, akkor egyaránt jogos várományosai a világ-, vagy akár az olimpia bajnoki arany­éremnek! De ehhez mindenekelőtt az kell, hogy a játékosok külön­­külön is elhiggyék: megértek az ig­azi, a világraszóló sikerre is! Hogy mindezt miért mondjuk el? Mert — mint említettük — kézilabdasportunk ismét túl van egy nagy csalódáson, s előttünk az újabb bizonyítási lehetőség, amit már nem lenne szabad el­szalasztani. Amikor férficsapatunk Kop­penhágában legyőzte az NDK világbajnoki ezüstérmes gárdá­ját, felkiáltottunk: — Uité, végre! Most sikerül­nie kell! Be kell kerülnünk a legjobb nyolc közé, és akkor... De jött a románok elleni, saj­nos, sokáig emlékezetes mérkő­zés. Botrányos góllal, vesztet­tünk, s egyszeriben szertefosz­lott a vágyálom. Férfi váloga­tottunk továbbjutása — ki tud­ja, hányadszor — ismét egyet­len gólon múlt. .. Az az egy azonban — újra a magyar kapuban táncolt! Női válogatottunk a 9 világbajnokságon nagyszerű já­tékkal, otthonában fektette két vállra a szovjet csapatot, s vé­gül bronzérmet nyert. Egy év múlva, a montreali olimpián újra szembekerült egy­mással a két csapat. 1 Ha a mie­ink diadalmaskodnak, minden valószínűség szerint ők az olimpiai bajnokok! A szovjet lá­nyok azonban visszavágtak, győztek, így az ő nyakukba ke­rült az aranyérem. De a következő példa jellem­zi a legjobban kézilabdázóinkat. A Bp. Honvéd férficsapata nagyszerűen szerepelt az idén a Bajnokcsapatok Európa Kupájá­ban. Már csak az SC Magde­­burg gárdáját kellett volna le­győzniük, s akkor döntőbe ke­rülnek a piros-fehérek. A magdeburgiak azonban egy „mumussal” érkeztek: Wieland Schmidttel, a világ legjobb ka­pusával. — Nem baj — mondogatták a szurkolók —, nekünk van egy Kovács Péterünk! Aki ugyebár a legutóbbi VB gólkirálya — a lengyel Klem­­pellel holtversenyben —, a vi­lág egyik leggólerősebb játéko­sa. Azt már régen tudtuk Ko­vácsról, hogy ha első lövései nem jönnek be, akkor ez ki­hat az egész mérkőzés alatt nyújtott játékára. Ennek elle­nére bíztunk abban, hogy vezér­­egyéniség lesz és győzelemhez se­gíti csapatát. Még egyet sem ugorhatott az óra percmutatója, amikor a já­­tékvezetők hét­méterest ítéltek a Honvéd javára. Kovács Péter fehér arccal állt neki a büntetőnek, s gyenge, rosszul helyezett lövését Wie­land Schmidt kivédte! Ezek után az egész mérkőzé­sen csak árnyéka volt önmagá­nak az átlövő, csak állt a pá­lyán, semmire sem vállalkozott. Ebben a vonatkozásban nem áll egyedül. Kézilabdázóink már előre amiatt „szoronganak, hogy szoronga­ni fognak”, ezért re­meg a lábuk, bénul meg a ke­zük. Mi az önbizalom megszerzé­sének módszere? Sajnos, nin­csen rá recept, de ha a sportoló bízik edzőjében, meg van győ­zőive felkészülése helyességé­ről, tudja, hogy a sorsdöntő pillanatban nyugodtan oda állhat például a hétméteres elvégzésé­hez — hiszen a több százszor, ezerszer begyakorolt mozdulat ott van a „kisujjában” —, ak­kor egyszerűen nem hibázhat! Legutóbb a kijevi VB-n, az LCguiuuu egyik mérkőzésen Csikné kihagyott egy­­ hétméte­rest. A következő büntető vég­rehajtására ismét őt jelölte ki Török Bödön szövetségi kapi­tány. De előbb magához hívta játékosát és ezt mondta neki: — Higgye el, hogy belövi! És Csikné nem hibázott! A többiek? Mi bízunk bennük, reméljük, hogy ők sem hibáznak majd. De ebben elsősorban nekik kell bízniuk! Hiszen a megala­pozott tudás egyik tartópillére éppen az egészséges önbizalom, csakis azáltal juthat érvényre. A mai versenysportban a győ­zelembe vetett hit elengedhetet­len feltétele­t a győzelemnek. Schlosser Jenő XXXIV. 187. ♦ 1978. augusztus 3. TÖMEGSPORT /____________________________________ Velencei hajnalok Még a falevél sem rezzen. Mindenhol csend és nyugalom. Hajnali négy óra. Csendes a vasútállomás, a 70-es úton au­tónak nyomát sem látni. Velen­ce alszik. Aztán néhány perc múlva fel­tűnik a nap. Egészen valósze­rűtlen pirossága rózsaszín fény­nyel köszönti a koránk­előket. Csendes a Velencei-tó is, de már ébred a környék. A nádas­ból előbújnak az első horgász­csónakok, kalandos vagy talán eseménytelen útra indulnak a horgászok. Egyetlen dologban nem különböznek: mindannyiuk arcán ott a zsákmány iránti vágy vagy legalábbis a re­mény ... „Kötözni való bolondok" A horgászok után fél öt felé megjelennek az első fürdőzök is. A víz ugyan kicsit hideg, de ez senkit sem zavar. Nagy ha­hotával vízbe vetik magukat a fiatalok, aztán a horgászok vil­logó szemét látva kicsit lejjebb veszik a hangerőt. A szomszédos táborból jöttek. Sportosok ... A Fejér megyei KISZ-bizott­­ság velencei iskolájának egy hétig a r­egy­e­ndzett ifjúságért szervező bizottságainak vezetői és sportfelelősei voltak a ven­dégei. A programban az elmé­leti anyag mellett bőséges hely jutott a gyakorlatnak is. Egy­mást követték a csoportok kö­zötti tábori bajnokságok kispá­lyás fociban, kézilabdázásban, lábteniszben, s emellett min­­den­ki teljesítette a fesztivál tíz­­próba feltételeit is. Mint csak­nem mindenütt, itt is a foci volt a legnépszerűbb, s csodák csodája, a lányok között is. A lányok azonban nemcsak nézni akarták a meccseket, hanem játszani is szerettek volna. S mint a legnehezebbnek ígérke­ző ellenfelet, versenyre hívták a táborvezetőség válogatottját. Csupán egyetlen könnyítést kér­tek. Azt, hogy a fiúk lábát spárgá­val kötözzék össze... A fiúk, mi sem természete­sebb ennél. Sötétnek álltak a szó legszorosabb értelmében. Az első percek feledhetetle­nek voltak. Vértes Misi csodá­latos labdát kapott, rárajtolt . . . Aztán felsegítették és leporol­ták. Rendeki Lajos, az Express sportosa sem járt jobban, meré­szen nyúlt egy félmagas labdá­ért, de olyan erővel emelte fel a lábát, hogy a másikat is ma­gával rántotta. Később őt is letámogatták . .. Hogy mi lett a végeredmény? Minek ezt kérdezni? 3-2-re nyertek a fiúk, akik, még így is jobbak voltak. Ja, igen, azt majdnem elfeledtem, a játék­vezető a fiú volt. . . Izzasztó zálogosdi / Hiába fohászkodtunk a soros idő­járás felelős­höz, úgy látszik, nem hallgatott meg bennünket. Az egyik nap vigasztalanul esett az eső. Mit lehet ilyenkor csinálni egy sportos táborban? A pályára lépni veszélyes, hi­szen a bitumen olyan csúszós, hogy akár korcsolyaversenyt is rendezhettünk volna — mezít­láb. A tanácstalanság — szerencsé­re — nem tartott sokáig. Kara Jánosnak, a Dunai Vasmű sportosának javaslatára zálo­­gosdit játszottunk. Első olva­sásra ugyan gyerekes dolognak tűnik ez a játék, de tessék csak figyelni. A zálogok kiváltása ugyancsak borsot tört a játéko­sok orra alá: még a legegysze­rűbb kiváltásért is harminc fek­­vőtámaszt kellett csinálni. És mik voltak a nehezebbek? Százméteres fókamászás cipő­ben, s hogy a feladat ne legyen olyan könnyű, szőnyegen. A táborvezetőnek, Szigli István­nak, a KISZ Fejér megyei Bi­zottsága honvédelmi és sportfe­lelősének például a fesztivál tíz­próba néhány feltételét kellett végrehajtania ahhoz, hogy visz­­szakapja az óráját. Miből állt a próba? Íme: tízperces helyben­­futás, húsz fekvőtámasz, öt perc gimnasztika, húsz bokafogás hanyattfekvésből és húsz méter bokaügetés. Aki azt hiszi, könnyű, tessék megpróbálni. Iz­zasztó dolog. Egyébként a tá­borvezető megcsinálta... Hajnali foci Azt hiszem, senki sem szeret korán kelni. Legalábbis nem négy órakor. Néhány dologért azért mégis érdemes ilyen ko­rán ébredni. Például egy jó focimeccsért . .. A táborban rengeteg meccset vívtak. A tábori bajnokságért és kihívásos alapon is. Ebben a Videoton sportosai jártak az élen, szinte mindig a pályán voltak. Az egyik meccsüket, mi­vel aznapra mások már lefog­lalták a pályát, reggel négy órakor játszották. Egy kis moz­­gás kedvéért vagy harmincan keltek fel kora hajnalban. S hogy a reggeli tornáig valahogy elteljen az idő, meghosszabbí­tották a játékidőt. Négytől ha­tig fociztak a fiúk, aztán el­mentek a reggeli tornára. Elvégre egy kis mozgás nekik is kell... Cser Kovács Gábor Úszópróba a Balatonon (Folytatás az 1. oldalról) sodik és harmadik futamba kaptak besorolást. Az Express már levélben va­lamennyi nevezőnek elküldte a futambeosztást, sőt a rajtszá­mot is. Eszerint az 1-től a 160. rajtszámmal rendelkezőik Bala­­tonfüreden reggel 9 órakor raj­tolnak. Azok, akik a 161-től a 320-ig kaptak besorolást, a má­sodik futam résztvevői. Ők Ti­­hanyból úsznak Balatonfüred felé, miután az első futam résztvevői teljesítették a távot. A harmadik futam ismét Bala­­tonfüredről indul,­­ebbe azokat osztották be, akik a 320-tól kez­dődő rajtszámmal, rendelkeznek. A szervezők, okulva az első próba tapasztalataiból, úgy dön­töttek, hogy a kötelező orvosi vizsgálatokat — ezeket a rajt előtt végzik az OTSZ orvosai és ápolói — a rajtszámnak meg­felelő sorrendben végzik, hogy elkerüljék a felesleges torlódá­sokat. Ugyancsak újítás, hogy a kitűzőhajók közelebb kerül­nek­ egymáshoz, s közöttük a vitorlásversenyekről ismert, egy méternél magasabb bóják — 200 méterenként lesz egy-egy bója — jelzik a helyes irányt. Módosult a motorcsónakok el­lenőrzési területe is, nem az, egész távot járják keresztül­­kasul, hanem egy-egy motor­csónak a kitűzőhajók közötti te­rületre felügyel. Azok, akik sikerrel teljesítik a próbát — a férfiak szintideje két óra, a nőké pedig kettő és fél — a helyszínen megkapják az igazoló pecsétet és az alma­zöld TRIÁL-trikót. Fontos tudnivaló, hogy az in­dulók egy hónapnál nem ré­gebbi orvosi igazolást kötelesek felmutatni! Az eddigi országos próbák szokásához híven a Tejipar most is több száz liter tejet bocsát a résztvevők rendelkezésére, ebből Balatonfüreden és Tihany­ban mindenki annyit iszik, amennyit akar. Az apróságok jelentősége Szerencsés találkozás egy tucat történettel Irigylésre méltóak az alapos embereit. Akik lényükben azok. Megérkeznek egy városba, s el­határozzák, hogy felfedezik. Be­mennek egy múzeumba, majd nagyon tudatosan végigjárják valamennyi termét.­ Aztán irány egy másik nevezetesség és azzal ismerkednek meg, így megy ez mindaddig, amíg képletesen szólva, a lábuk előtt nem hever a város. Biztosak­ lehetünk abban, hogy Havannába is sok alapos ember érkezett. Ezt a várost azonban a legnagyobb erőfeszítések elle­nére sem lehet „bevenni”. Nem csak azért, mert nagyok a tá­volságok. Nem is az a „baj”, hogy a Világifjúsági Találkozón egyidőben mindig legalább ne­gyedszáz program zajlik. Még a 30—40 fokos melegre sem lehet hivatkozni. Bennünk van a hiba. Bámész­kodunk. Ebben a szinte egye­dülálló forgatagban, száguldás­ban is olykor képtelenek va­gyunk a legapróbb dolgok mel­lett elmenni. Persze lehet, hogy bizonyos esetekben a „semmi­ségnek” van a legnagyobb je­lentősége.­­ A beteg A megnyitó kezdetét várjuk, úgy harmincötezren a stadion­ba zárva. Ekkor kezd ömleni. Nem úgy, mint otthon. Itt az eső tényleg eső. Ernyők fel, hangulat le. Én egy tizenhét éves kubai lány mosolyát vettem először észre. Aztán... Szent én, mi történt vele?! Lehet valaki eny­­nyire szórakozott? Félredobja az ernyőjét és — zene nélkül — ősi ritmusra rin­gatózni kezd. Nem telik bele öt perc és a zuhogó esőben már mindenki táncol... A negyven­hetedik sorban egy kékinges fiú továbbra is az ernyője alatt ku­porog. Mi történt vele? Lehet valaki ennyire szórakozott? Négy labda A színpadon Gergely Gábor asztalitenisz világbajnok. Min­denki kihívhatja, játszhat vele. Több száz kubai, NDK-beli, mexikói és spanyol diák lel­kendezik és tolakszik előre. Egy jól megtermett kubai ér cél­ba... — Kezdhetjük? 15:0 a javad­ra — szól Gergely. A fekete fiú marokra fogja az ütőt. Hosszú ideig még vé­letlenül sem találja el a labdát. A végeredmény: Gergely— Orlando 21:19. Egy találkozás értéke Találkozott, mi több szemé­lyesen beszélt Fidel Castróval. Magam sem hiszem, ha nem lá­tom. De a Colisea Deportivo csarnokban, az ökölvívó össze­csapások színhelyén minden ott zajlott le a szemem előtt. Vár­tuk a nyitómérkőzést és Fidel is várta. Közben társaságot ke­resett. Épp odajött, ahol a ma­gyarok álltak. H. F. (mindig derűs, szőke lány) először „el­ájult”, aztán felelt kérdésére: — Köszönöm jól vagyok. A többit nem hallottam, mert elsodort a tömeg, de úgy öt perc múlva, a helyünkön már személyesen érdeklődtem H.-tól. — Megkérdezte, hogy érzem magam és még arra is kíván­csi volt, mit szólok ahhoz, hogy a barátság fesztiválon a ring­­ben megverekednek egymással az emberek. H. most is kedves, szerény és csendes volt. De fél óra múl­va, amikor az újonnan érkezet­tek faggatták, már beszédesebb lett: — A hangulatomról érdek­lődött, a véleményemre volt kíváncsi, azt is tudakolta, hogy mikor mit csinálok! Hűha!, ■ gondoltam. Ez már igen. De vajon miért hallgatta el ezt eleinte? Gondom csak CUBAZQ

Next