Népsport, 1980. június (36. évfolyam, 128-153. szám)
1980-06-09 / 135. szám
4 NÉPSPORT VIVAS A jegyzetlapok szélén maradt Nyolcnapos maratoni viaskodás után szombaton este véget ért az idei országos felnőtt vívóbajnokság. Álmosan indult, de majdnem szurkolói párbajba fulladt, mindenesetre a Vasas kardcsapatának tagjai még sokáig nem tudtak lefeküdni. Ki gondolta volna, hogy az „öreg” csapat még egyszer, utoljára megrázza sörényét, s ez a bajnoki címhez vezet. Nyolc nap, nyolc ellentétes este. Egyik sem hasonlított a másikhoz. Az egyik nap alig volt néző (női tőr egyéni), amásikon szépen gyülekeztek (hja, a kardhagyományok!). Az egyik este elaludtunk (női tőrcsapat), a másikon már-már magunk is vívtunk, vagy kiabáltunk (férfi tőr- és kardcsapat). Az egyik nap felborult a papírforma (férfi tőr egyéniben a B-kerettag Balla Z. győzött), a másikon érvényesült (kardban Gedővári nyert, a párbajtőr egyéni döntőbe az esélyesek jutottak). Az egyik nap azt kérdeztük: mi lesz veled magyar vívás? — a másikon megállapítottuk: előrelépett a sportág. Röviden a versenyszámokról. Párbajtőr egyéni. Soha roszszabb hazai versenyt! Jobb volt, mint tavaly. Pethő: felfelé az úton. A csapat útban egy olimpiai érem felé? Csapat. Jaj a legyőzötteknek! A Honvéd „világuralomra” tör. Női tőr egyéni. Elmaradt a várakozástól. Hazai döntő Tordasi nélkül? Milyen rendezés ez? Mi történt volna, ha több ezren kíváncsiak erre az eseményre? Csapat. Mi lesz, ha Stefanek megtanul vívni és a fiatalok, Barabás és Hrabina már nemcsak fiatalok lesznek? Az MTK-VM minden bizonynyal már most megkezdte a visszavágás! manővert a következő OB-ra. Férfi tőr egyéni. Hirdetés egy napilapban: „Rövid időn belül bajnok lehet, ha nálam tanul, a legújabb technika és oktatási módszerek segítségével. Dr. Tőrösi:” Változatlanul a leggyengébb fegyvernem. Csapat- Fenséges hangulat! Kard egyéni. Gedővári a zsebébe dugta az egész mezőnyt. Csapat. „Meghitt családi kör”... Az V. Dózsa az elmúlt évben öt bajnokságot nyert, az idén „csak” hármat (kettőt a Bp. Honvéd, egyet-egyet az MTKVM, a BVSC és a Vasas), de ez nem jelenti azt, hogy a szakosztályban gyengébb munka folyik. Bármelyik egyesület elfogadná ezt a három aranyérmet. — Miért nézte nap mint nap végig állva a döntőket? — kérdeztük Hólya Istvánt, a lilafehérek elnökét. — Hát lehetett másképpen?!... Különben ez a kabalám. Mi lett volna, ha az elnök leül? Útban a Sportcsarnok felé a női tőrcsapatverseny után. — Megírták, hogy unalmas a verseny és vissza kell sírni a régi óvásokat, veszekedéseket, nos, a férfi tőrön máris megvan az első óvás... — köszöntött ránk Tábor István, a készülő új sportcsarnok igazgatója. Az „óváson” a szó szoros értelmében napokig vitatkoztak. Valamikor az OB minden fegyvernemben presztízsharc volt, most a főbírók vették át egyik-másik nap ezt a szerepet: ki tudja jobban a szabályokat könyvből (magyarból és franciából), vagy anélkül idézni. Ha másra nem, erre is jó volt a magyar bajnokság. Egy kis gyakorlásra. Sok szó esett arról, hogy az OB-t rangosabbá kell tenni. Egyesek szerint az idei küzdelemsorozatnak több fegyvernemben már nem volt tétje, mert a válogatási elvek szerint nagyjából eldőlt, hogy kik utaznak majd az olimpiai játékokra. Akárhogy is nézzük, a módszer bevált, az A-kategóriás versenyeken való szereplés volt a meghatározó szempont, s a határesetekben az országos bajnokság döntött. Kétségtelen, kevés volt a határeset, és a döntéseken mindig vitatkozni is lehet. A vívószövetség elnöksége június 6-én ülésezett és megtette ajánlását a MOB-nak az olimpiai vívócsapat összetételére. Hogy miért volt helyenként valóban érdektelen és unalmas a bajnokság? Nem volt roszszabb, mint a tavalyi, sőt! Tény azonban, hogy előbbre kell lépni — általában — a hazai vívóversenyek lebonyolításában. Az utcáról nagyon nehéz újabb híveket toborozni a szurkolók táborába, de nem szabad lemondani arról, hogy a régmúlt szakemberei, vívónagyságai távol maradjanak a legnagyobb hazai eseményről. A vívóbajnokság nem attól lesz jobb, ha a tétet emeljük (ez sem lehet közömbös!), mástól is. Hogy mi ez a más? Erre kell jövőre választ adni. ■ Az újságíró jegyzetfüzete szélére odavéste: kevés az igazán egészséges versenyző. Hogy mit értünk ezen? Aki örül, ha nyer, aki kesereg, ha veszít, aki dühöng, ha tévednek a zsűrik, aki nyílt tekintettel közlekedik, aki vállalja, ha rossz napja van, aki vállalja a jót is, aki nevetni tud, aki sohasem felejti: a versenyjáték. Hányan örülnének, ha játszhatnának velük. Persze, nem könnyű játszani , ha nagy a tét. (Hát még ha semmi tét sincs?!...) Mégis, jó lenne látni több vívót, aki a vereség után mosolyogni tud,a Újra kiütközött: kevés a jó zsűri. Mert az egyik csapat nem fogadja el X-et, a másik meg Z-t, Y történetesen nincs jelen, Q-nak meg rohannia kell haza a családjához. Szegény főbírók! Sok egyéb dolguk mellett állandóan azzal foglalkoztak, hogy ne szökjenek meg a versenyről a kiszemelt „áldozatok”. A bírói szoba már-már litániához hasonlított, ahol a párbeszédes formájú, hosszú, könyörgő imának nem akart vége szakadni. ■ Vívóbalett. Előadja két tehetséges fiatal kardozó: Varga József (Bp. Honvéd, bal oldalt) és Bujdosó Imre (BSE). Mindketten beverekedték magukat az egyéni verseny döntőjébe (Koppány György felvétele) A 9. nap kérdése (A verseny után.) — Mennyibe került a bajnokság? Válaszol: Márkus Tibor, a vívószövetség gazdasági és tervbizottságának vezetője. — A terembérrel, a tiszteletdíjakkal és egyéb kiadásokkal együtt 90 ezer forintba. (A versenyre fordított edzői és versenyzői energia pénzben nem mérhető.) Kő András KÉZILABDA Kifogás nincs — és nem is lesz — Nem a vádlottak padján ülnek! A „felmentő” mondat ellenére: fagyos csend. A lányok mosolyognak, mégis nehezen indul a dolog ... Pedig a kézilabda-szövetség elnökségének üléstervében így szerepelt ez a programpont: kötetlen beszélgetés a női válogatott néhány játékosával az olimpia előtt. A kezdeményezés, az ötlet — egyedi. Nem száraz hivatalos jelentésekből, nem is csupán a szakemberek érthetően kissé elfogult beszámolóiból tájékozódni olimpiai reménységeink felkészüléséről, hangulatáról, gondjairól, esélyeiről, hanem... Az ötlet remek, a megvalósítás azonban akadozni látszott. De csak addig, mígnem a szövetség egyik munkatársa — hivatalból? — fel nem tette az első kérdést.• HETEY ISTVÁN (mesteredző, az MKSZ szakfelügyelője, szándékosan provokálva, hogy beinduljon a beszélgetés): — Elég sok elmarasztaló hangot hallhattunk a tavaszifordulók játékáról. Hogyan látták ezt a pályáról, belülről? BALOGHNÉ NYÁRI ERZSÉBET (a Bp. Spartacus átlövője, két szülés, három év után tért vissza a válogatottba, megfontoltan, önkritikusan): — A válogatottak többsége valóban nem volt olyan formában, mint tavaly ilyenkor. Nem, nem voltunk fáradtabbak... Inkább... Nem akartak megsérülni és ez visszafogottabbá tette a játékukat.LELKESNÉI THOMANN ROZÁLIA (az FTC válogatott irányítója, akinek klasszisát senki sem vitatja, a sérülése körüli bonyodalmakat annál többen fanyarul): — Sérült így is van elég .. . NYÁRI (indulatosan): — A bajnoki mérkőzéseken mindenki a válogatottakra utazik! FALUDI MIHÁLY (a férfiválogatott vezető edzője; megtörve a csendet, megfontoltan és megértően, mint akit szintén közvetlen közelről érint a kérdés): — Az olimpia, az olimpiai felkészülés kellemes teher. De sokan családos anyák... NYÁRI (arca egy pillanatra elkomorul, de csak egy pillanatra) : — Nagy lelki teher. Az ember igyekszik, hiszen bizonyítania kell a csapatba kerülésért. És esetleg mégsem is FALUDI (nagyon komolyan): — Tudnánk-e valamiben segítőnk? LELKESNÉ (egy kis gondolkodás után): — Nem. Azt hiszem, nem. NYÁRI (meggyőződéssel): — Maximális a segítség, amit kapunik. FALUDI (tovább erősködve, emlékeiben kutatva, mint aki biztos akar lenni a dologban): — Van-e feszültség? Mondjuk, nem értik, miért kell ezt vagy azt így és így csinálni? NYÁRI (kapásból): — Még januárban kézhez kaptuk a teljes, precíz programot. LELKESNÉ (elszántan): — Eddig nemigen volt hosszabb közös munka. Most nehéz lesz! De végigcsináltuk már máskor isKORÖCZ GYULA (korábban egy Budapest III. osztályban szerepelt együttes edzője, jelenleg az MKSZ ifjúsági bizottságának vezetője, kritikusan, de nem mondja ki, hogy kit kérdez, kitől mit kér számon): — Hegedűs Csabáért egy ország szurkolt az olimpián. A kézilabdával viszont nem eléggé olimpiacentrikusan foglalkozik a sajtó! NYÁRI (kicsit talán neheztelve az újságírókra, de ő véletlenül sem ellenségesen): — Igen, a hibák keresése kapott hangsúlyt. LELKESNÉ (hangjából semmilyen indulat sem cseng ki): — Tényleg elég sok játékos van rossz formában. Kérdés, segít-e, ha ezt mindig megírják? TÖRÖK BÓDOG (az elnökség tagja, a női válogatott volt edzője, meggyőződéssel, hévvel, baráti hangon): — Az olimpián nem az a döntő, hogy Berzsenyi a bajnokságban, a bajnoki tudósításokban kis-, vagy nagybetűs volt. Az a fontos, hogy tudjuk róla, egy-egy nemzetközi mérkőzésen csodákra is képes. Majdhogynem százszázalékig biztos vagyok benne, hogy a lányok megismétlik a legutóbbi sikert__ GÁTI LAJOS (az elnökség tagja, a női válogatott vezetője, hosszú évek óta a csapat a szó lehető legjobb értelemben vett „mindenese”, mosolyogva, diplomatikusan): — Én nem bánom, hogy ha nem foglalkoznak velünk nagyon sokat. Valljuk be: a közvélemény és mi is dobogóra várjuk a csapatot! De ha túlzottan reflektorfénybe kerül... Foglalkozzanak velünk csak ugyanolyan szerényen, amilyen szerényen mi is készülünk. NÉPSPORT (mint meghívott, túllépve az előbbi témán, egy kérdést továbbítva): — Az olvasói levelek nagy része azt firtatja, melyik tizennégy játékos utazik majd a jelenlegi húszas keretből, kik játszanak majd Moszkvában. Mennyire foglalkoztatja ez a játékosokat? BERZSENYI MÁRIA (az FTC válogatott kapusa, eddig szótlanul ült, mint akinek mindenről megvan a véleménye, de jobb a békesség, provokálni kell, hogy megszólaljon, de amikor beszél, nagyon őszintének tűnik): — Nincs feszültség. Egyformán készülünk. Nem mennénk semmire, ha csak azon fotóznánk, ki megy, ki marad. Őszintén mondom, én még azt sem tudom, két vagy három kapussal utazunk-e Moszkvába. LELE MIHÁLY (meghívott, a válogatott vezetőedzője, aki eddig csak hallgatója volt a beszélgetésnek, nevetve, majd komolyan): — Keresztkérdés? Egyértelmű, hogy három kapu-07/TI 1097 BERZSENYI („halálosan” komolyan): — A munkában soha nem volt feszültség. Nem is lesz! Most sem lesz baj! GÁTI LAJOS (kibővítve a kört): — A most jelenlevő három lány, persze, könnyebben beszél. De nemrég találkoztam az egyik klubedzővel, aki elmondta, hogy mind a két válogatott játékosa annyira ideges, annyira nyomja őket a csapatba kerülés súlya, hogy nem látnak a pályán! Feltételezem, ha a lányok nem is mondják ki, mindenki tudja, körülbelül hol áll, milyenek az esélyei. NYÁRInem szól semmit, csak kétkedve csóválja a fejét) KARUCSI SÁNDORNÉ (az elnökség tagja, volt sokszoros válogatott, kezdetben úgy tűnik, kicsit fellengzősen beszél, aztán kiderül, valójában nagyon is emberséges hangon): - Azok, akik kint vannak az olimpián, általában visznek magukkal valami „pluszt”. Nem lehet ezt másképp fogalmazni, ebben minden benne van! És általában be is szokták dobni ezt a pluszt. Kívánom, hogy most is sikerüljön! • A — végül valóban kötetlen — beszélgetésre tervezett fél órát jóval túlléptük. A lányok elmennek. Elgondolkozva, kicsit talán gondterhelten. Akik pedig maradnak, az elnökség tagjai és a meghívottak, kicsit megkönnyebbülnek. De nem ám úgy, mint a rossz diák, aki örül, hogy simán megúszta a „feleltetést”, hanem mint egy jó tanár, aki örül hogy kedvence mindenre felelt, mindenre bátran felelhetett. Igen — kimondva, de inkább kimondatlanul — mindenki fejében megfordult, hogy azért majd panaszkodnak is a válogatottak, elmondják azokat a kifogásokat, amelyeket többnyire csak a nagy versenyek után mondanak, mondhatnak el a sportolók. De nem, semmi ilyen nem volt. S talán tényleg azért, mert nincs mit elmondaniuk ... Valaki felveti: jó lenne újra közelről találkozni a válogatottakkal, ugyanitt, ugyanígy, az olimpia után. És jó lenne akkor is így kezdeni a beszélgetést: — Nem a vádlottak padján ülnek... — kg — XXXVI. 135. ♦ 1980. június 9. ÖTTUSA Egy szál egyedül Csak egy órára lehetnék Ákos Ajtony!” — sóhajt a lósorsolás után az öttusázó. Ugyanő másnap már Pethő László bőrébe szeretne bújni, s Plank Gáborrá változna a lövészet napján. Természetesen a vízbe már Hargitay Andrásként ugrana. Ha mindez teljesülne, tulajdonképpen már nincs is szükség arra, hogy dr. Török János képében vágjon neki a terepfutásnak az ötödik napon, elvégre mesés előnnyel, vezet a többiek előtt... Csodák azonban az öttusában sincsenek, következésképp a szegény versenyzőnek egyszál magában kell végigküzdenie mind az öttusát. (Amire viszont nem biztos, hogy vállalkozna, mondjuk, Ákos Ajtony.) Segítségre, persze, így, csodavárás nélkül is lenne mód — a tapasztalatok átadásához nincs szükség földöntúli erőre... A csodát itt inkább az jelenti, hogy a sportág — az öttusa — nemigen él ezekkel a lehetőségekkel. Az egyes versenyágak specialistái megtarthatják maguknak a tudományukat, senki sem kiváncsi arra ... Vagy talán mégis? Az alábbiakban az öttusa egykori nagyjai mondanak el egy-két gondolatot arról, mi játszódott le a fejükben, mi foglalkoztatta őket ott legbelül, amikor nyeregbe szálltak, pástra léptek, célra tartottak, rajtkőre álltak, szögescipőt húztak... A nyeregben DR. TÖRÖK FERENC olimpiai és világbajnok: — A lósorsolástól rendszerint féltem egy kicsit, persze, ezzel mindenki így van ... Ott, fönt a nyeregben aztán megszűntek az előítéleteim, nálam mindegyik ló tiszta lappal indult, nem haragudtam rá csak azért, mert korábban már láttam akadályt venni, rombolni. Mindig azt mondták rólam, hogy állandóan, az egész verseny alatt számolgatok, kalkulálok, az esélyekkel, a pontszámokkal vagyok elfoglalva. Ez népi volt igaz, a nyeregben meg különösen nem. A ló hátán egyszerűen megszűnt számomra a külvilág. Csak a vágta ütemét éreztem, az akadályokat, láttam, teljesen lekötött a feladat: azonosulni a lóval, megnyerni a bizalmát, elérni azt, hogy kettőnk közül az én akaratom érvényesüljön. Mert ez a lovaglás lényege... — Nagyon szerettem lovagolni, számomra ez a szám soha nem jelentett gondot, nyűgöt... Ha az öttusában nincs lovaglás, talán el sem kezdem az egészet. Sokan azt mondják, erre: hát, persze, hogy szereti a lovaglást, hiszen nem fűződik kellemetlen emléke ehhez a számhoz, bezzeg, ha néhányszor beleesett volna a vizesárokba ... Erre csak azt tudom mondani, hogy aki szereti a lovaglást és nem sajnálja az időt az edzésekre, annak kellemetlen emléke is kevesebb akad ... A páston DR. MONA ISTVÁN olimpiai és világbajnok: — Mindig valami különös izgalommal vártam a verseny második napját, ezt mi úgy hívjuk: pengeéhség. Tudtam, hogy rettentően nehéz, de nagyszerű napom lesz. Mindig szerettem vívni, pontosabban: versenyt vívni... Hogy mi dobott föl annyira, nem is tudnám megmondani. Talán az, hogy íme, szemtől szembe találkozhatom azokkal, akiket le kell győznöm... Számomra a nagy nevek sohasem okoztak gátló félelmet. Ellenkezőleg. A „nagyok” ellen mindig különös lehetőséget éreztem arra, hogy íme, most itt az alkalom, most megmutathatom. Meg aztán azért sem éreztem gátlást, mert tizenkilenc-húszéves koromtól, hogyan is mondjam, már én is nagynak számítottam . .. — Az öttusavívás annyiban tér el a párbajtőrvívástól, hogy több bátorságot, kockázatvállalást igényel, hiszen mindössze egyetlen találatra megy a csőrte. Én mindig arra törekedtem, hogy kizárjam a salát hibáimat, s az ellenfélére azonnal rácsaptam. Rendszerint rövid csörtéket vívtam, csupán arra vártam, hogy megérezzem a másik tempóját, s innen már általában én irányítottam... Persze, ezek a rövid asszók is alaposan kifárasztják az embert, ha igazán rákoncentrál.. Én minden csörtémre nagyon odafigyeltem, nem szerettem, ha közben bárki beleszólt a vívásomba, tanácsokat adott. A páston mindig magamra hallgattam .. . A lőállásban PLANK GÁBOR junior világbajnok: — Nem születtem csodatövőnek, bár sokan ezt állítják rólam. Az én kezem is ugyanúgy remegett, mint a többieké, míg rendszeres célratartással meg nem erősítenem, ugyanolyan ideges voltam, sőt vagyok is a lőállásban, mint mások, de ezen megpróbálom túltenni magam. Nagyrészt akaraterő kérdése az egész. Nem azt mondom, hogy nincs tehetséges és kevésbé tehetséges lövő, de tagadom azt az óriási misztifikálást, ami a lövészetet pillanatnyilag övezi. Az eredményeket nem földöntúli dolgok határozzák meg. Egyszerű a recept: rengeteget kell gyakorolni, nem szabad sajnálni a stílus tökéletesítésére szánt időt. Előfordult velem, hogy egy aprócska mozdulat átformálására kereken egy hónapot szenteltem. Megérte ... — Nagyon fontos, hogy a lövészet előtt, s főleg közben ne számoljon az ember, ne elemezze az esélyeket, hiszen az ilyesmitől óhatatlanul fölmegy a pulzus... Ennek a húsz lövésnek az idejére ki kell zárni mindent és mindenkit, csupán a tábla tízese létezik, a pisztoly és én ... . A medencében KELEMEN PÉTER világbajnok: — Ha közvetlenül a rajt előtt gyöngének éreztem magam, akkor rendszerint jó eredményt úsztam. Ez a gyöngeség ugyanis valamiféle sajátos keveréke a lazaságnak és a versenyláznak, s abban a pillanatban elmúlik, amint az ember beugrik a vízbe. A rajt utáni első érzésem egyébként mindig az a kellemes bizsergető hatás volt, amely a csupaszra borotvált lábat éri, amikor vízbe csapódik... Az első száz méteren még megmarad a jó érzés, hiszen tart a lendület, s nincs oxigénadósság sem. A nehézség ezután kezdődik: tartani kell a ritmust, ami bizony nem könnyű dolog. Nálam a holtpont a táv felénél következett be, s végső eredményemet nagyban befolyásolta az, milyen hamar tettem túl magam ezen a nehézségen, megtaláltam-e az optimális „utazó sebességet”. Persze, a folytatás is tartogat buktatókat, könnyen „elalhat” az ember az utolsó hosszon is ... — Sokan azt állítják, hogy leginkább a terepfutásban van magára utalva az öttusázó. Én vitába szállok ezzel az elmélettel, az úszásban sokkal nagyobb a magány, a víz szinte teljesen elzárja az úszót a közönségtől, az ellenfelektől. Az embernek önmagával kell megküzdenie ... A terepen BALCZÓ ANDRÁS olimpiai és világbajnok: — Sokszor mondták rám, hogy nem futom ki igazán magam, hiszen a célegyenesben nem torzulnak el a vonásaim, nem rándulok görcsbe, nem esem össze... Ez tévedés, szinte minden alkalommal maximálisan kifutottam magam. Ahhoz ugyanis, hogy az ember fejlődhessen ebben a számban, feltétlenül szükséges a teljes erőbedobás. Két kilencvenkilenc százalékos intenzitással lefutott négyezer méter nem ér anynyit, mint egy százszázalékos ... Ehhez, persze, mindenkinek tudnia kell, mire képes, mekkora terhelést tud elviselni a szervezete. Én annak idején úgy végeztem el saját magam föltérképezését, hogy rengeteg alkalommal futottam le a versenytávot, a négyezer métert, hiszen az embernek azt kell gyakorolnia elsősorban, amire valójában készül. Mindez mádétól értetődő, pofonegyszerű dolog, ám a gyakorlatban csak elvétve találkozhatunk vele. Négyszáztól tízezerig szinte mindent futtatnak a gyerekkel az edzéseken, ám arra kínosan figyelnek, hogy kimaradjon a versenytáv... De igaz ez a többi versenyszámra is. Az úszásban például kedvelt táv az edzéseken a 100, a 200 és a 400 méter, ám 300-at szinte nem is úsznak az öttusázók, pedig ez a versenytáv. Mindennek az az oka, hogy a versenyzők, edzők, de egyáltalán az emberek félnek a megmérettetéstől. Tartanak attól, hogy tükörbe kell nézniük, s ott fehéren-feketén látják, mire képesek. Márpedig az eredményességhez az kell: az ember ismerje önmagát. Engem ritkán ért meglepetés a célban . Az elmondottakban sok a közös és sok az eltérő vonás, a megszívlelendő vallomások mellett akadnak olyan gondolatok is, amelyeknek uniformizált alkalmazása hiba lenne — jóllehet egykoron aranyérmeket eredményezett. . . Ami talán a legfontosabb, és akár mottója is lehetne ennek a monológcsokornak: a hírnév senkinek sem hullik az ölébe, az apróbbnagyobb gondokkal a „menő” éppúgy szembe találja magát, mint a sportággal ismerkedő zöldfülű... Muhál György