Népsport, 1980. június (36. évfolyam, 128-153. szám)

1980-06-09 / 135. szám

4 NÉPSPORT VIVAS A jegyzetlapok szélén maradt Nyolcnapos maratoni viasko­­dás után szombaton este véget ért az idei országos felnőtt ví­­vóbajnokság. Álmosan indult, de majdnem szurkolói párbajba fulladt, mindenesetre a Vasas kardcsapatának tagja­i még so­káig nem tudtak lefeküdni. Ki gondolta volna, hogy az „öreg” csapat még egyszer, utoljára megrázza sörényét, s ez a bajnoki címhez vezet. Nyolc nap, nyolc ellentétes es­te. Egyik sem hasonlított a má­sikhoz. Az egyik nap alig volt néző (női tőr egyéni), a­­mási­kon szépen gyülekeztek (hja, a kardhagyományok!). Az egyik este elaludtunk (női tőrcsapat), a másikon már-már magunk is vívtunk, vagy kiabáltunk (férfi tőr- és kardcsapat). Az egyik nap felborult a papírforma (férfi tőr egyéniben a B-ke­­rettag Balla Z. győzött), a má­sikon érvényesült (kardban Ge­­dővári nyert, a párbajtőr egyé­ni döntőbe az esélyesek jutot­tak). Az egyik nap azt kér­deztük: mi lesz veled magyar vívás? — a másikon megállapí­tottuk: előrelépett a sportág. Röviden a versenyszámokról. Párbajtőr egyéni. Soha rosz­­szabb hazai versenyt! Jobb volt, mint tavaly. Pethő: felfelé az úton. A csapat­ útban egy olim­piai érem felé? Csapat. Jaj a legyőzötteknek! A Honvéd „vi­láguralomra” tör. Női tőr egyéni. Elmaradt a várakozástól. Hazai döntő Tor­­dasi nélkül? Milyen rendezés ez? Mi történt volna, ha több ezren kíváncsiak erre az ese­ményre? Csapat. Mi lesz, ha Stefanek megtanul vívni és a fiatalok, Barabás és Hrabina már nemcsak fiatalok lesznek? Az MTK-VM minden bizony­nyal már most megkezdte a visszavágás! manővert a követ­kező OB-ra. Férfi tőr egyéni. Hirdetés egy napilapban: „Rövid időn belül bajnok lehet, ha nálam tanul, a legújabb technika és okta­tási módszerek segítségével. Dr. Tőrösi:” Változatlanul a leg­gyengébb fegyver­nem. Csapat- Fenséges hangulat! Kard egyéni. Gedővári a zse­bébe dugta az egész mezőnyt.­ Csapat. „Meghitt családi kör”... Az V. Dózsa az elmúlt évben öt bajnokságot nyert, az idén „csak” hármat (kettőt a Bp. Honvéd, egyet-egyet az MTK­­VM, a BVSC és a Vasas), de ez nem jelenti azt, hogy a szak­osztályban gyengébb munka fo­lyik. Bármelyik egyesület elfo­gadná ezt a három aranyérmet. — Miért nézte nap mint nap végig állva a döntőket? — kér­deztük Hólya Istvánt, a lila­fehérek elnökét. — Hát lehetett másképpen?!... Különben ez a kabalám. Mi lett volna, ha az elnök leül? Útban a Sportcsarnok felé a női tőrcsapatverseny után. — Megírták­, hogy unalmas a verseny és vissza kell sírni a régi óvásokat, veszekedéseket, nos, a férfi tőrön máris meg­van az első óvás... — köszön­tött ránk Tábor István, a ké­szülő új sportcsarnok igazgatója. Az „óváson” a szó szoros ér­telmében napokig vitatkoztak. Valamikor az OB minden fegyvernemben presztízsharc volt, most a főbírók vették át egyik-másik nap ezt a szere­pet: ki tudja jobban a szabá­lyokat könyvből (magyarból és franciából), vagy anélkül idézni. Ha másra nem, erre is jó volt a magyar bajnokság. Egy kis gyakorlásra. Sok szó esett arról, hogy az OB-t rangosabbá kell tenni. Egyesek szerint az idei küzde­lemsorozatnak több fegyvernem­ben már nem volt tétje, mert a válogatási elvek szerint nagy­jából eldőlt, hogy kik utaznak majd az olimpiai játékokra. Akárhogy is nézzük, a mód­szer bevált, az A-kategóriás ver­senyeken való szereplés volt a meghatározó szempont, s a ha­táresetekben az országos baj­nokság döntött. Kétségtelen, ke­vés volt a határeset, és a dön­téseken mindig vitatkozni is le­het. A vívószövetség elnöksége június 6-én ülésezett és meg­tette ajánlását a MOB-nak az olimpiai vívócsapat összetételére. Hogy miért volt helyenként valóban érdektelen és unalmas a bajnokság? Nem volt rosz­­szabb, mint a tavalyi, sőt! Tény azonban, hogy előbbre kell lépni — általában — a ha­zai vívóversenyek lebonyolítá­sában. Az utcáról nagyon nehéz újabb híveket toborozni a szur­kolók táborába, de nem sza­bad lemondani arról, hogy a régmúlt szakemberei, vívó­nagyságai távol maradjanak a legnagyobb hazai eseményről. A vívóbajnokság nem attól lesz jobb, ha a tétet emeljük (ez sem lehet közömbös!), mástól is. Hogy mi ez a más? Erre kell jövőre választ adni. ■ Az újságíró jegyzetfüzete szé­lére odavéste: kevés az igazán egészséges versenyző. Hogy mit értünk ezen? Aki örül, ha nyer, aki kesereg, ha veszít, aki dühöng, ha tévednek a zsű­rik, aki nyílt tekintettel közle­kedik, aki vállalja, ha rossz napja van, aki vállalja a jót is, aki nevetni tud, aki soha­sem felejti: a verseny­játék. Hányan örülnének, ha játszhat­nának velük. Persze, nem könnyű játszani , ha nagy a tét. (Hát még ha semmi tét sincs?!...) Mégis, jó lenne látni több ví­vót, aki a vereség után moso­lyogni tud,a Újra kiütközött: kevés a jó zsűri. Mert az egyik csapat nem fogadja el X-et, a másik meg Z-t, Y történetesen nincs jelen, Q-nak meg rohannia kell ha­za a családjához. Szegény főbírók! Sok egyéb dolguk mellett állandóan azzal foglalkoztak, hogy ne szökjenek meg a versenyről a kiszemelt „áldozatok”. A bírói szoba már-már litá­niához hasonlított, ahol a pár­beszédes formájú, hosszú, kö­nyörgő imának nem akart vége szakadni. ■ Vívóbalett. Előadja két tehetséges fiatal kardozó: Varga József (Bp. Honvéd, bal oldalt) és Bujdosó Imre (BSE). Mindketten be­­verekedték magukat az egyéni verseny döntőjébe (Koppány György felvétele) A 9. nap kérdése (A verseny után.) — Mennyibe került a baj­nokság? Válaszol: Márkus Tibor, a vívószövetség gazdasági és tervbizottságának vezetője. — A terembérrel, a tisz­teletdíjakkal és egyéb kiadá­sokkal együtt 90 ezer fo­rintba. (A versenyre fordított ed­zői és versenyzői energia pénzben nem mérhető.) Kő András KÉZILABDA Kifogás nincs — és nem is lesz — Nem a vádlottak padján ülnek! A „felmentő” mondat elle­nére: fagyos csend. A lányok mosolyognak, mégis nehezen indul a dolog ... Pedig a kézilabda-szövetség elnökségének üléstervében így szerepelt ez a programpont: kötetlen beszélgetés a női válogatott néhány játékosával az olimpia előtt. A kezdeményezés, az ötlet — egyedi. Nem száraz hivatalos jelentésekből, nem is csupán a szakemberek érthetően kissé el­fogult beszámolóiból tájékozód­ni olimpiai reménységeink fel­készüléséről, hangulatáról, gond­jairól, esélyeiről, hanem... Az ötlet remek, a megvaló­sítás azonban akadozni látszott. De csak addig, mígnem a szö­vetség egyik munkatársa — hi­vatalból? — fel nem tette az első kérdést.• HETEY ISTVÁN (mestered­ző, az MKSZ szakfelügyelője, szándékosan provokálva, hogy beinduljon a beszélgetés): — Elég sok elmarasztaló hangot hallhattunk a tavaszi­­fordulók játékáról. Hogyan látták ezt a pályáról, belülről? BALOGHNÉ NYÁRI ERZSÉ­BET (a Bp. Spartacus átlövő­je, két szülés, három év után tért vissza a válogatottba, meg­fontoltan, önkritikusan): — A válogatottak többsége valóban nem volt olyan formában, mint tavaly ilyenkor. Nem, nem vol­tunk fáradtabbak... Inkább... Nem akartak megsérülni és ez visszafogottabbá tette a játéku­kat.LELKESNÉI THOMANN RO­ZÁLIA (az FTC válogatott irá­nyítója, akinek klasszisát sen­ki sem vitatja, a sérülése kö­rüli bonyodalmakat annál töb­ben­ fanyarul): — Sérült így is van elég .. . NYÁRI (indulatosan): — A bajnoki mérkőzéseken minden­ki a válogatottakra utazik! FALUDI MIHÁLY (a férfi­­válogatott vezető edzője; meg­törve a csendet, megfontoltan és megértően, mint akit­ szin­tén közvetlen közelről érint a kérdés): — Az olimpia, az olim­piai felkészülés kellemes te­her. De sokan családos anyák... NYÁRI (arca egy pillanatra elkomorul, de csak egy pilla­natra) : — Nagy lelki teher. Az ember igyekszik, hiszen bi­zonyítania kell a csapatba ke­rülésért. És esetleg mégsem is­ FALUDI (nagyon komolyan): — Tudnánk-e valamiben segí­­tőnk­? LELKESNÉ (egy kis gondol­kodás után): — Nem. Azt hi­szem, nem. NYÁRI (meggyőződéssel): — Maximális a segítség, amit ka­­pu­nik. FALUDI (tovább erősködve, emlékeiben kutatva, mint aki biztos akar lenni a dologban): — Van-e feszültség? Mondjuk, nem értik, miért kell ezt vagy azt így és így csinálni? NYÁRI (kapásból): — Még januárban kézhez kaptuk a tel­jes, precíz programot. LELKESNÉ (elszántan): — Eddig nemigen volt hosszabb közös munka. Most nehéz lesz! De végigcsináltuk már máskor is­­KORÖCZ GYULA (korábban egy Budapest III. osztályban szerepelt együttes edzője, jelen­leg az MKSZ ifjúsági bizott­ságának vezetője, kritikusan, de nem mondja ki, hogy kit kérdez, kitől mit kér számon): — Hegedűs Csabáért egy ország szurkolt az olimpián. A kézi­labdával viszont nem eléggé olimpiacentrikusan foglalkozik a sajtó! NYÁRI (kicsit talán nehez­telve az újságírókra, de ő vélet­lenül sem ellenségesen): — Igen, a hibák keresése kapott hangsúlyt. LELKESNÉ (hangjából sem­milyen indulat sem cseng ki): — Tényleg elég sok játékos van rossz formában. Kérdés, segít-e, ha ezt mindig megír­ják? TÖRÖK BÓDOG (az elnökség tagja, a női válogatott volt ed­zője, meggyőződéssel, hévvel, baráti hangon): — Az olimpián nem az a döntő, hogy Berzse­nyi a bajnokságban, a bajnoki tudósításokban kis-, vagy nagy­betűs volt. Az a fontos, hogy tudjuk róla, egy-egy nemzet­közi mérkőzésen csodákra is képes. Majdhogynem százszá­zalékig biztos vagyok benne, hogy a lányok megismétlik a legutóbbi sikert__ GÁTI LAJOS (az elnökség tagja, a női válogatott vezetője, hosszú évek óta a csapat a szó lehető legjobb értelemben vett „mindenese”, mosolyogva, dip­lomatikusan): — Én nem bá­nom, hogy ha nem foglalkoznak velünk nagyon sokat. Valljuk be: a közvélemény és mi is dobogóra várjuk a csapatot! De ha túlzottan reflektorfénybe kerül... Foglalkozzanak velünk csak ugyanolyan szerényen, ami­lyen szerényen mi is készülünk. NÉPSPORT (mint meghívott, túllépve az előbbi témán, egy kérdést továbbítva): — Az ol­vasói levelek nagy része azt firtatja, melyik tizennégy játé­kos utazik majd a jelenlegi húszas keretből, kik játszanak majd Moszkvában. Mennyire foglalkoztatja ez a játékosokat? BERZSENYI MÁRIA (az FTC válogatott kapusa, eddig szótla­nul ült, mint akinek minden­ről megvan a véleménye, de jobb a békesség, provokálni kell, hogy megszólaljon, de ami­kor beszél, nagyon őszintének tűnik): — Nincs feszültség. Egyformán készülünk. Nem mennénk semmire, ha csak azon fotóznánk, ki megy, ki marad. Őszintén mondom, én még azt sem tudom, két vagy három ka­pussal utazunk-e Moszkvába. LELE MIHÁLY (meghívott, a válogatott vezető­edzője, aki eddig csak hallgatója volt a be­szélgetésnek, nevetve, majd ko­molyan): — Keresztkérdés? Egyértelmű, hogy három kapu-07/TI 1097 BERZSENYI („halálosan” ko­molyan): — A munkában soha nem volt feszültség. Nem is lesz! Most sem lesz baj! GÁTI LAJOS (kibővítve a kört): — A most jelenlevő há­rom lány, persze, könnyebben beszél. De nemrég találkoztam az egyik klubedzővel, aki el­mondta, hogy mind a két vá­logatott játékosa annyira ide­ges, annyira nyomja őket a csa­patba kerülés súlya, hogy nem látnak a pályán! Feltételezem, ha a lányok nem is mondják ki, mindenki tudja, körülbelül hol áll, milyenek az esélyei. NYÁRI­­nem szól semmit, csak kétkedve csóválja a fejét) KARUCSI SÁNDORNÉ (az elnökség tagja, volt sokszoros válogatott, kezdetben úgy tű­nik, kicsit fellengzősen beszél, aztán kiderül, valójában na­gyon is emberséges hangon): - Azok, akik kint vannak az olimpián, általában visznek ma­gukkal valami „pluszt”. Nem lehet ezt másképp fogalmazni, ebben minden benne van! És általában be is szokták dobni ezt­ a pluszt. Kívánom, hogy most is sikerüljön! • A — végül valóban kötetlen — beszélgetésre tervezett fél órát jóval túlléptük. A lányok elmennek. Elgondolkozva, ki­csit talán gondterhelten. Akik pedig maradnak, az el­nökség tagjai és a meghívot­tak, kicsit megkönnyebbülnek. De nem ám úgy, mint a rossz diák, aki örül, hogy simán meg­úszta a „feleltetést”, hanem mint egy jó tanár, aki örül hogy kedvence mindenre felelt, mindenre bátran felelhetett. Igen — kimondva, de inkább kimondatlanul — mindenki fe­jében megfordult, hogy azért majd panaszkodnak is a válo­gatottak, elmondják azokat a kifogásokat, amelyeket többnyi­re csak a nagy versenyek után mondanak, mondhatnak el a sportolók. De nem, semmi ilyen nem volt. S talán tényleg azért, mert nincs mit elmondaniuk ... Valaki felveti: jó lenne újra közelről találkozni a válogatot­takkal, ugyanitt, ugyanígy, az olimpia után. És jó lenne akkor is így kez­deni a beszélgetést: — Nem a vádlottak padján ülnek... — kg — XXXVI. 135. ♦ 1980. június 9. ÖTTUSA Egy szál egyedül Csak egy órára lehetnék Ákos Ajtony!” — sóhajt a ló­sorsolás után az öttusázó. Ugyanő másnap már Pethő László bőrébe szeretne bújni, s Plank Gáborrá változna a lövészet napján. Természetesen a vízbe már Hargitay András­ként ugrana. Ha mindez tel­jesülne, tulajdonképpen már nincs is szükség arra, hogy dr. Török János képében vágjon neki a terepfutásnak az ötödik napon, elvégre mesés előnnyel, vezet a többiek előtt... Csodák azonban az öttusában sincsenek, következésképp a szegény versenyzőnek egyszál magában kell végigküzdeni­e mind az öt­tusát. (Amire vi­szont nem biztos, hogy vállal­kozna, mondjuk, Ákos Ajtony.) Segítségre, persze, így, csoda­várás nélkül is lenne mód — a tapasztalatok átadásához nincs szükség földöntúli erőre... A csodát itt inkább az jelenti, hogy a sportág — az öttusa — nemigen él ezekkel a lehető­ségekkel. Az egyes verseny­ágak specialistái megtarthatják maguknak a tudományukat, senki sem kiváncsi arra ... Vagy talán mégis? Az alábbiakban az öttusa egykori nagyjai mondanak el egy-két gondolatot arról, mi játszódott le a fejükben, mi foglalkoztatta őket ott legbelül, amikor nyeregbe szálltak, pástra léptek, célra tartottak, rajtkőre álltak, szögescipőt húztak... A nyeregben DR. TÖRÖK FERENC olim­piai és világbajnok: — A lósorsolástól rendszerint féltem egy kicsit, persze, ezzel mindenki így van ... Ott, fönt a nyeregben aztán megszűntek az előítéleteim, nálam minde­gyik ló tiszta lappal indult, nem haragudtam rá csak azért, mert korábban már láttam aka­dályt venni, rombolni. Mindig azt mondták rólam, hogy ál­landóan, az egész verseny alatt számolgatok, kalkulálok, az esé­lyekkel, a pontszámokkal va­gyok elfoglalva. Ez népi volt igaz, a nyeregben meg különö­sen nem. A ló hátán egyszerű­en megszűnt számomra a kül­világ. Csak a vágta ütemét éreztem, az akadályokat,­­ lát­­­tam, teljesen lekötött a feladat: azonosulni a lóval, megnyerni a bizalmát, elérni azt, hogy kettőnk közül az én akaratom érvényesüljön. Mert ez a lovag­lás lényege... — Nagyon szerettem lovagol­ni, számomra ez a szám soha nem jelentett gondot, nyűgöt... Ha az öttusában nincs lovag­lás, talán el sem kezdem az egészet. Sokan azt mondják, erre: hát, persze, hogy szereti a lovaglást, hiszen nem fűző­dik kellemetlen emléke ehhez a számhoz, bezzeg, ha néhány­szor beleesett volna a vizes­árokba ... Erre csak azt tudom mondani, hogy aki szereti a lovaglást és nem sajnálja az időt az edzésekre, annak kel­lemetlen emléke is kevesebb akad ... A páston DR. MONA ISTVÁN olimpiai és világbajnok: — Mindig valami különös iz­galommal vártam a verseny második napját, ezt mi úgy hívjuk: pengeéhség. Tudtam, hogy rettentően nehéz, de nagyszerű napom lesz. Mindig szerettem­ vívni, pontosabban: versenyt vívni... Hogy mi do­bott föl annyira, nem is tud­nám megmondani. Talán az, hogy íme, szemtől szembe ta­­lálkozhatom azokkal, akiket le kell győznöm... Számomra a nagy nevek sohasem okoztak gátló félelmet. Ellenkezőleg. A „nagyok” ellen mindig különös lehetőséget éreztem arra, hogy íme, most itt az alkalom, most megmutathatom. Meg aztán azért sem éreztem gátlást, mert tizenkilenc-húszéves koromtól, hogyan is mondjam, már én is nagynak számítottam . .. — Az öttusavívás annyiban tér el a párbajtőrvívástól, hogy több bátorságot, kockázatválla­lást igényel, hiszen mindössze egyetlen találatra megy a csőr­te. Én mindig arra töreked­tem, hogy kizárjam a salát hi­báimat, s az ellenfélére azon­nal rácsaptam. Rendszerint rö­vid csörtéket vívtam, csupán arra vártam, hogy megérezzem a másik tempóját, s innen már általában én irányítottam... Persze, ezek a rövid asszók is alaposan kifárasztják az em­bert, ha igazán rákoncentrál.. Én minden csörtémre nagyon odafigyeltem­, nem szerettem, ha közben bárki beleszólt a ví­vásomba, tanácsokat adott. A páston mindig magamra hall­gattam .. . A lőállásban PLANK GÁBOR junior világ­bajnok: — Nem születtem csodatövő­nek, bár sokan ezt állítják ró­lam. Az én kezem is ugyanúgy remegett, mint a többieké, míg rendszeres célratartással meg nem erősítenem, ugyanolyan ideges voltam, sőt vagyok is a lőállásban, mint mások, de ezen megpróbálom túltenni magam. Nagyrészt akaraterő kérdése az egész. Nem azt mondom, hogy nincs tehetséges és kevésbé te­hetséges lövő, de tagadom azt az óriási misztifikálást, ami a lövészetet pillanatnyilag övezi. Az eredményeket nem földön­túli dolgok határozzák meg. Egyszerű a recept: rengeteget kell gyakorolni, nem szabad sajnálni a stílus tökéletesítésé­re szánt időt. Előfordult ve­lem, hogy egy aprócska moz­dulat átformálására kereken egy hónapot szenteltem. Meg­érte ... — Nagyon fontos, hogy a lö­vészet előtt, s főleg közben ne számoljon az ember, ne ele­mezze az esélyeket, hiszen az ilyesmitől óhatatlanul fölmegy a pulzus... Ennek a húsz lö­vésnek az idejére ki kell zárni mindent és mindenkit, csupán a tábla tízese létezik, a pisz­toly és én ... . A medencében KELEMEN PÉTER világbaj­nok: — Ha közvetlenül a rajt előtt gyöngének éreztem magam, ak­kor rendszerint jó eredményt úsztam. Ez a gyöngeség ugyan­is valamiféle sajátos keveréke a lazaságnak és a versenyláz­nak, s abban a pillanatban el­múlik, amint az ember beug­rik a vízbe. A rajt utáni első érzésem egyébként mindig az a kellemes bizsergető hatás volt, amely a csupaszra borot­vált lábat éri, amikor vízbe csapódik... Az első száz mé­teren még megmarad a jó ér­zés, hiszen tart a lendület, s nincs oxigénadósság sem. A ne­hézség ezután kezdődik: tar­tani kell a ritmust, ami bizony nem könnyű dolog. Nálam a holtpont a táv felénél követ­kezett be, s végső eredménye­met nagyban befolyásolta az, milyen hamar tettem túl ma­gam ezen a nehézségen, meg­találtam-e az optimális „utazó sebességet”. Persze, a folytatás is tartogat buktatókat, könnyen „elalhat” az ember az utolsó hosszon is ... — Sokan azt állítják, hogy leginkább a terepfutásban van magára utalva az öttusázó. Én vitába szállok ezzel az elmé­lettel, az úszásban sokkal na­gyobb a magány, a víz szinte teljesen elzárja az úszót a kö­zönségtől, az ellenfelektől. Az embernek önmagával kell meg­küzdenie ... A terepen BALCZÓ ANDRÁS olimpiai és világbajnok: — Sokszor mondták rám, hogy nem futom ki igazán magam, hiszen a célegyenesben nem torzulnak el a vonásaim, nem rándulok görcsbe, nem esem össze... Ez tévedés, szinte minden alkalommal maximáli­san kifutottam magam. Ahhoz ugyanis, hogy az ember fejlőd­hessen ebben a számban, fel­tétlenül szükséges a teljes erő­­bedobás. Két kilencvenkilenc százalékos intenzitással lefutott négyezer méter nem ér any­­nyit, mint egy százszázalé­kos ... Ehhez, persze, minden­kinek tudnia kell, mire képes, mekkora terhelést tud elviselni a szervezete. Én annak idején úgy végeztem el saját magam föltérképezését, hogy rengeteg alkalommal futottam le a ver­­senytávot, a négyezer métert, hiszen az­ embernek azt kell gyakorolnia elsősorban, amire valójában készül. Mindez má­détól értetődő, pofonegyszerű dolog, ám a gyakorlatban csak elvétve találkozhatunk vele. Négyszáztól tízezerig szinte mindent futtatnak a gyerekkel az edzéseken, ám arra kínosan figyelnek, hogy kimaradjon a versenytáv... De igaz ez a többi versenyszámra is. Az úszásban például kedvelt táv az edzéseken a 100, a 200 és a 400 méter, ám 300-at szinte nem is úsznak az öttusázók, pedig ez a versenytáv.­­ Mindennek az­ az oka, hogy a versenyzők, edzők, de egyáltalán az emberek félnek a megmérettetéstől. Tartanak at­tól, hogy tükörbe kell nézniük, s ott fehéren-feketén látják, mire képesek. Márpedig az eredményességhez az kell: az ember ismerje önmagát. En­gem ritkán ért meglepetés a célban . Az elmondottakban sok a kö­zös és sok az eltérő vonás, a megszívlelendő vallomások mel­lett akadnak olyan gondolatok is, amelyeknek uniformizált al­kalmazása hiba lenne — jól­lehet egykoron aranyérmeket eredményezett. . . Ami talán a legfontosabb, és akár mottója is lehetne ennek a monológ­csokornak: a hírnév senkinek sem hullik az ölébe, az apróbb­­nagyobb gondokkal a „menő” éppúgy szembe találja magát, mint a sportággal ismerkedő zöldfülű... Mu­hál György

Next