Népsport, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

4 NÉPSPORT Bűnös nincs, és mégis... A Postás SE megszüntette, pontosabban átadta fér** ti tornaszakosztályát. Ennyi lenne a hír, mostanság hozzászokott a fülünk a hasonló közleményekhez. Arról azonban a tömör, szűkre szabott mondatok már nem szólnak, hogy egy-egy ilyen döntés mögött milyen érzelmi viharok, vagy éppen egyesületi erőfeszítések rejlenek. Nos, a Postás esetében mindkettőből jócskán előfordult. A férfi tornászok szakosztálya patinás múltra tekinhet vissza, ők adták például a magyar tornasport első bajnokát Bródy Béla személyében, s a felszabadulás utáni időkben is szép sikereket arattak. A csillogás aztán az évek folyamán vesztett fényéből, csak egy-két ifjúsági versenyzőjük tudott betörni az élvonalba. Ennek ellenére Zugló tornászbázisát jelentette a Lumumba utcában dolgozó egyesület, nagyon sok fiú ismerkedett ott meg ezzel a sportággal, ha nem is lett belőlük élversenyző. De mégis mi vezetett odáig, hogy a Postás SE megvált az egyik alapsportágban működő szakosztályától? Az egyesület elnöke, Pólya Lajos határozottan kiemelte, hogy nem pénzügyi nehézségek miatt kényszerültek erre a lépésre, hanem az elfogadhatatlan létesítményhelyzet miatt. Két teremben kellett ugyanis megoldaniuk négy szakosztály munkáját, s ebből a négyből három A-kategóriás besorolású! Az egyik a női torna, melynek fejlesztését elsőrangú célként tűzte ki a Postás SE elnöksége (ehhez pedig természetesen a lehető legjobb felszerelés és edzéskörülmények biztosítása tartozik). A másik két szakosztályról talán nem is kell túl sokat írni, a női és a férfi asztaliteniszezők eredményei — itt kezdett Klampár is — ugyanis magukért beszélnek, így aztán, amikor 1979 végén már nem volt megoldás a túlzsúfoltság elkerülésére, az elnökség arra a döntésre jutott, hogy a férfi tornászoknak a sporttelepen kívül kell dolgozniuk. Tehát ekkor még szó sem volt megszüntetésről! Az egyesület minden fórumhoz elment: segítsenek elhelyezni a szakosztályt. Elfogadható megoldást azonban nem találtak, s a környező iskolák tornatermei sem biztosítottak volna megfelelő körülményeket. Az elnök — hatalmi jogával élve — nem hajtottavégre az elnökség határozatát egészen 1930 novemberéig. Időnyerés céljából! Ekkor viszont feladták a harcot, felajánlották szakosztályukat a Bp. Spartacusnak. Az érintett tornászok és edzők szemszögéből nézve természetesen ez volt a legrosszabb megoldás, hiszen ők ragaszkodtak az egyesülethez, a kialakult, jó közösséghez, a tornához, így azonban óhatatlanul is nagyon sok gyereket veszítettek el, apróbbakat, nagyobbakat, akik vagy nem tudták, vagy nem akarták vállalni az egyesületváltást. A tehetségesebbek azért folytatják — a Bp. Spartacusban. Ennek az ügynek kétségtelenül nem a versenyzők és nem az egyesület a legnagyobb vesztese, hanem a magyar tornasport. Eggyel kevesebb lett ugyanis a hazai bázis tartópillére, s elvesztett jó néhány tornászt is a sportág, még ha azok nem is voltak világraszóló tehetségek. " Elítélhető az egyesület? Egyetlen szóval sem. Hiszen nem kényelmességi szempontok vezérelték őket, hanem, hogy másik három, minőségi munkát végző szakosztályuk gondján segítsenek. Ők is ragaszkodtak a férfi tornászokhoz, s ha már várni kellett, minden támogatást igyekeztek megadniaz új életet kezdőknek. Tornaszereiket például — jóváírással, ingyen — átadták a Bp. Spartacusnak. Ha viszont — elvonatkoztatva a jelen esettől — úgy kérdezzük, hogy elítélendő-e az, ha utánpótlás-nevelő tornaszakosztályt szüntetnek meg, akkor igennel kell válaszolni. Akkor tehát hol az igazság? Valójában van-e bűnös? Mert „bűn" viszont van!.. . A Postás SE az egyetlen hibát akkor követte el, amikor a gondok láttán úgy határozott, hogy a gyógyír a tornászfiúk „kitelepítése” lesz. Mint említettük, mindent igyekeztek megtenni azért, hogy helyet találjanak megszorult szakosztályuknak. S csak a legvégsőként fordultak a Bp. Spartacushoz. Mi lett volna akkor, ha esetleg már korábban megkeresik a szövetkezetiek vezetőségét és valamiféle együttműködési, kompromisszumos lehetőséget igyekeznek találni. Hiszen mindkét egyesületben van tornaszakosztály és van asztalitenisz is. Vajon az nem lett volna megoldható, hogy kölcsönösen segítenek egymáson, s mondjuk az egyik helyen tornász, a másikon pedig asztaliteniszező bázist alakítsanak ki? Vagy esetleg a tornaszereknél jóval könnyebben mozgatható és felállítható pingpongasztalokat használó versenyzőknek igyekeztek volna helyet keresni a környező, modern, sok új iskolával rendelkező lakótelepeken? Feltételes módban íródnak ezek a sorok, hiszen egy már lezárult ügyről van szó. De könnyen kerülhetnek hasonló gondok közé más egyesületek is, akkor már arra van szükség, hogy a közös megoldás ne végállomást jelentsen, ne egyszerűen csak lezárjon egy folyamatot, hanem a kölcsönös segítség a meglévő lehetőségekkel való együttes, felelősségteljes gazdálkodás minél több, szebb és előremutatóbb példáját adja. Egy-egy szakosztályt nem a végső „pusztulástól" kell megmenteni, hanem erőt adó vérátömlesztéssel a segítségére kell lenni, amikor még nincs szó végelgyengülésről... Az elkövetkező évek során ez lehet sportmozgalmunk egyetemes gazdálkodási módszereinek egyik előremutató vonása. Nem külön-külön, hanem együtt kell keresni a megoldást! A Postásnak ez még nem jutott eszébe. Igaz, a még egyáltalán nem kitaposott útra nehéz rátalálni. Viszont keresni kell a hasonlókat. Sőt, mindegyiket, amelyik jófelé vezet. Boda Ildikó XXXVII. 15. ♦ 1981. január 18. LOVASSPORT____________________________________,__________- ^ • NYERESÉGES SZÖVETSÉG Amíg az országos szövetségek munkája reflektorfényben van, addig nagyon keveset tudunk a háttérben dolgozó területi vagy megyei szövetségekről. Pedig tevékenységük nélkül az ország sportélete megbénulna. Ha a területi szövetségek munkájáról kevés szó is esik, annál többet beszélünk napjainkban a takarékosságról. Amióta csökkent a szövetségek költségvetése, egyre több sportvezetőt hallunk arról meditálni, hogy miként lehetne növelni a bevételt, s ebből fedezni a növekvő kiadásokat. A Nyugat-magyarországi Lovas Szövetségben erről azonban már nemcsak elmélkednek, sőt, azzal büszkélkedhetnek, hogy évek óta több a bevételük, mint a kiadásuk__ Hasznos intézkedések Magasházy János, a Nyugat-magyarországi Lovas Szövetség titkára nem szövetségük anyagi gondjai miatt őszült meg, haját az idő festette fehérre. A kitűnő szervező hírében álló titkár nem érti miért csodálkozunk azon, hogy az elmúlt évben is pozitív mérleggel zárták költségvetésüket. — Örvendetes, hogy a lovassport iránti érdeklődés az utóbbi évekbert ugrászerűen megnőtt. A területi bajnokságok látogatottsága egyre nagyobb. A gépek között élő ember szinte menekül a látványos és izgalmas lovasversenyekhez. A tavalyi kedvezőtlen, hűvös, esős időjárás ellenére négy-ötezren látogatták rendszeresen versenyeinket, így szövetségünk bevétele 110 ezer forint lett, míg a kiadásunk 90 ezer forint volt. " A területi szövetség nemcsak nyereséges versenyrendezéssel dicsekedhet. Az elmúlt öt év alatt több hasznos intézkedéssel segítették a területükhöz tartozó 15 lovasszakosztály munkáját és a sportág fejlesztését. — 1976-tól előírtuk, hogy az ifjúsági versenyzőknek kötelező díjlovaglásban indulniuk a területi fordulókon. Mivel csak jól ifdomított ló képes díjugratásban is eredményesen szerepelni, ezért köteleztük a szakosztályokat, hogy kezdő lovaikkal díjlovaglásban is induljanak. Korábban a hosszúra nyúlt, hajnaltól késő estig tartó versenyek jellemezték bajnokságainkat. Nagyon sok lovas indult, de bizony a színvonal nem volt megfelelő. Éppen ezért most már előírtuk a kezdő lovasoknak és lovaknak az egyesületi minősítő versenyt és csak az ott megfelelt versenyzőknek és lovaknak adunk rajtengedélyt a bajnokságra. Ifjúsági táborok A sportágon belül az utóbbi időben egyre több szó esik arról, hogy a nemzetközi élmezőnyhöz való felzárkózást az utánpótlásbázis szélesítésével, az ifjúsági versenyzőik hatékonyabb támogatásával kell elkezdeni. Az ország északnyugati részén már tettek is ezért valamit... — Az elmúlt két évben nagy sikerrel rendeztük meg a nyári ifjúsági edzőtáborokat. Tudjuk, a két-kéthetes közös felkészüléssel nem váltjuk meg a világot, de a területünkhöz tartozó legjobb fiatal versenyzők érzik törődésünket, látják, hogy számítunk rájuk. Természetesen a szövetség vezetői is látják, hogy még rengeteg tennivalójuk van. Ez kiderül az 1980-as év értékeléséről is, hiszen nagyon kritikusan tették mérlegre a szakosztályok munkáját. Kifogásolták a tervszerűtlen, rendszertelen edzésmunkát, a még mindig gyenge utánpótlás-nevelést és a véletlenre bízott kiválasztást. Mindezek persze nemcsak e terület gondjai, hanem az egész sportágé. Mindenesetre az biztató, hogy nemcsak a központi intézkedésre várnak, hanem megpróbálják a sportág betegségeit helyi intézkedésekkel orvosolni. Gazdálkodásuk pedig példa lehet arra, hogy a sportszövetségek, egyesületek, szakosztályok a jelenlegi szűkösebb lehetőségek között, a központi támogatás csökkenése ellenére is — ha növelik az eddig elhanyagolt bevételi forrásokat — növelhetik kiadásaikat. Más sportágak vezetői persze mondhatják: „Nem minden sporteseményre tódulnak az emberek ..Lehet ... De sok-sok példát sorolhatnék fel arra, a sportot szerető embereket a színvonalas, érdekes sportesemények érdeklik! s. .. Nem ritkák a lovasversenyeken a zsúfolt lelátók... ÖTTUSA Néhány aláírás még hiányzik, egy-két formaság még hátravan, ám a bennfentesek szerint már eldőlt a küzdelem. Kezdhetünk örülni. Persze, ha mindenki örülne a hírnek — „Újra lesz öttusa Pécsett” —, nem lett volna szükség küzdelemre. Márpedig volt küzdelem, évekig tartó kemény csata. öttusa-ügyben utoljára 1977- ben jártunk Pécsett. Néhány nappal azelőtt, hogy a sportág akkori gazdája, a PMSC hivatalosan is bejelentette: szélnek ereszti öttusázóit ... Mindent elölről Néhány idézet az akkor készített riportból. Dr. Szepezdi István, a megyei TSH módszertani főelőadója: „A megyei TSH eddig is nagyon sokat vállalt azért, hogy legyen a megyének öttusaszakosztálya, hiszen a PMSC-nél is állami támogatással működött. Korábban is sokszor fölmerült a szakosztály föloszlatásának gondolata, a megye azonban mindig segített. . .". Baracs Ferenc, a PMSC ügyvezető elnöke: ,,Pécsett nincs létjogosultsága ennek a sportágnak, mert a versenyzőket nem tudjuk megtartani.. Monostori György, a szakosztály egyik alapító tagja, a pécsi öttusa apostola: „A város hét edzője levelet írt az egyesületnek, amelyben vállaltuk, hogy kisebb anyagi támogatással is az 1969-es szintre hozzuk a szakosztályt, amikor avidék legjobbja volt. Ha egy szülőnek problémás gyereke van, akkor nem megöli, hanem segíti, támogatja!’ 1981-re, úgy látszik, csoda történt — a halott gyerek föltámadt. A változás csak annyi, hogy további életét nem a mostoha édes szülőknél, a PMSC-nél, hanem a Pécsi MEDOSZ-nál folytatja. Monostori György, áld nélkül ma aligha beszélhetnénk újrakezdésről, s aki az eltelt három évben minden lehetséges fórumot bejárt, levelek, javaslatok, beadványok egész sorát fogalmazta meg a pécsi öttusa újjáélesztéséért: — Gyakorlatilag teljesen elölről kell kezdenünk mindent, hiszen az egykori szakosztály szétszéledt, egyesek abbahagyták, mások áttértek a párbajtőrözésre, megint mások fővárosi egyesülethez igazoltak. A PMSC■ a meglevő felszerelések javarészét fillérekért elárverezte, vagyis újra meg kell teremtenünk a legszükségesebb alapokat. Mindez azonban, ha furcsán is hangzik, nem keserít el bennünket, nem veszi el a lendületünket, mert a legalapvetőbb tényezők adottal. Fehérenfeketén bebizonyosodott, hogy Pécsett igény van az öttusára. Azok a gyerekek, akikkel most újból nekivágunk, minden áldozatra hajlandók ezért a sportért.... Igazolja mindezt, hogy az alakuló szakosztály a tervek szerint egy-két évig csupán azzal a költségvetéssel gazdálkodhat amelyet a városi sportfelügyelőségtől kap. Ez egészen minimális öszszeg, viszont az óriási (nem túlzás a jelző) igyekezettel párosulva elegendőnek tetsző a szárnybontogatáshoz. A gazda, a Pécsi JJEDOSZ egyelőre csak a nevét adja az alakuló szakosztályhoz. Egyetlen fillér nélkül Jól jellemzi a lelkesedést, hogy az újjáéledésről szárnyra kelt hír nyomán egykori edzők és versenyzők egész sora ajánlotta föl Monostoriéknak: egyetlen fillér nélkül, társadalmi munkában is vállalják a szakosztály körüli teendőket, legyen az edzői, szervezői vagy bármiféle egyéb feladat... Dr. Kollár László rendőr alezredes, egykori szakosztályvezető, aki három esztendeje foggal-körömmel harcolt az öttusáért, és soha egyetlen pillanatra sem törődött bele a megszüntetésbe : — Nagison szeretem az öttusát, mert ez egy olyan sportág, amely minden fiatalban előnyös tulajdonságokat alakít ki, fejleszti, formálja őket, s nem is elsősorban a testi dolgokra gondolok. Az egykori versenyzők közül ma szinte valamennyi kialakult egzisztenciával rendelkezik, többségük diplomát szerzett, jó néhány orvosként dolgozik. Jól jellemzi emberi tulajdonságaikat, hogy most nagyon sokan jelentkeztek, segíteni szeretnének... A megalakulás „szentesítéséig” hetek, vagy talán már csak napok vannak hátra. Az elképzelések szerint a munkát egyelőre két- és háromtusázók nevelésével kezdik, egészen az alapoknál. A létesítményekkel nem lesz gond, van megfelelő úszási lehetőség, a futás nem okoz-hat nehézséget, s biztosítottnak látszik a háromtusa technikai számának, a lövészetnek gyakorlása is, hiszen jó a kapcsolatuk a helyi MHSZ-szel. S ha majd, leghamarabb két esztendő múlva, nekifognak a lovaglásnak és a vívásnak — ott sem lesz ok az aggodalomra. A bázisszerv rendelkezik megfelelő lóállománnyal, a vívásban pedig számíthatnak az Universitas PEAC támogatására De ez még csak a jövő.. Rózsahegyi Mátyás városi sportfelügyelő: — A tőlünk telhető maximális támogatást kapja a szakosztály. Ez pillanatnyilag egészen alacsony összeg, mindössze évi húszezer forint. Jól példázza azonban a lelkesedést, hogy ilyen anyagi háttérrel is hajlandók nekivágni ennek a nemkönnyű feladatnak. Pécsett nagyok a sportág hagyományai: itt volt öttusa és lesz öttusa ... Menők közt mazsolának lenni Summázva a leírtakat, egy valamiben biztosak lehetünk: a pécsiekben megvan az a lendület, ami elengedhetetlen a sportág üzéréhez, s aminek kialakításához, (márpedig enélkül nem megy) másutt sokszorta több energiára lenne szükség. Meg kellene lovagolni ezt a lelkesedést a helyieknek éppúgy, mint a sportág vezetésének. Mert a magyar öttusának égető szüksége van a mégoly parányi bázisokra is... És még valami! Egy ilyen „magyar sportágban” egyáltalán nem lebecsülendő a második vonalhoz tartozni. Megtisztelőbb, szebb feladat a menők közt mazsolának lenni, mint fordítva ... Pilhál György Csoda történ (VAGY ENNÉL IS TÖBB)