Népsport, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
XXXVII. 15. ♦ 1981. január 18. Egy hét Győr-Sopron megyében Széthúzásból nem lesz „Az eredmények biztatóak, s érzékeltetik, hogy sok-sok év után egy szélesebb bázis alakult ki, amelyből elindulva a szakosztály remélhetőleg már a közeljövőben beváltja a hozzáfűzött jogos reményeket. (Részlet a 75 éves a Rába ETO című kiadványból.) Mintha egy négy-öt évvel ezelőtti filmfelvételt néznénk. A győri Rába ETO-nál minden változatlan. Az ország legszebb stadionjának bejáratánál fehér köpenyes portás fogad, a folyosó köve csillog a tisztaságtól, a pálmák szépek, a tapéta ízléses, a fotelek kényelmesek — ugyanúgy, mint négy évvel ezelőtti látogatásunkkor. Sajnos a téma is változatlan: miért vegetál, miért nem tud előbbrelépni a Rába ETO atlétikai szakosztálya? De nemcsak a díszlet, hanem a győri színjáték szövege is alig-alig változott, csak a szereplők „beosztása” módosult. Néhány évvel ezelőtt Lukács László még mint versenyző ült, most pedig már mint vezető edző ül mellettünk. Ő a sokadik, aki vállalta ezt a hálátlan és így— mindeddig — rövid ideig tartó megbízatást. Szalai Ferenc, a megyei atlétikai szakfelügyelő jól ismeri a Rába gondjait és talán ő az egyetlen, akinek hosszú évek óta nem változott a szerepe. lét, sőt, akadályozzák a hatékonyabb munkát is. , Lássunk erre egy jellemző példát.... Szakosodás huzavonával „Szakosztályunkban évek óta visszatérő probléma, hogy nem tudjuk végrehajtani a versenyzők szakosítását, mert egy bercsényis diák, sokszor tanára rábeszélésére, nem akar a Révayban tanító edzővel dolgozni” — kezdi a bonyolult történetet Lukács László. A szakosztály aranyjelvényes gerelyhajítója, Palla Katalin például a Révay Gimnázium diákja és serdülőkorában Őri László volt az edzője. Egy évvel ezelőtt megállapodás született, hogy a tehetséges ifjúsági versenyző Schäfer Ferenc dobócsoportjába kerül, ahol biztosítva lenne további fejlődése. Igenám, de Schäfer a Bercsényiben testnevelő tanár, így a szakosítás azóta is húzódik. Csupán annyi történt, hogy Palla átmenetileg Király Tibor csoportjába került, aki a Tanítóképző Főiskola tanára és jó kapcsolatban áll a Révay Gimnáziummal. Így hát hiába született már egy éve szakmailag indokolt döntés, a szakosítást mindeddig nem tudták végrehajtani. És ez csak egy a sok hasonló történet közül! Az oknyomozás során eljutunk egy újabb problémához. A fejlődés egyik akadályozója az is, hogy a szakosztály edzői testnevelő tanárok, ami még nem lenne baj, sőt, eredményes is lehetne, de csak mellékállásban hajlandók a Rába ETO-nál dolgozni. Így mindegyik „kakaskodhat” a maga dombján (iskolájában) hiszen az egyesületnek szüksége van a középiskolákra. Ugyanakkor a vezető edző a mellékállásban dolgozó edzőket nem tudja minden, esetben rászorítani a döntések végrehajtására. Sőt, nagyon sok mindent megengedhetnek maguknak, mert főállásuk megingathatatlan hátteret jelent számukra. Mindennek az a következménye, hogy a Rába-parti városban jelenleg még csak középiskolás fokon foglalkoznak az atlétikával, viszont egyetemi szinten kellene ahhoz, hogy a szakosztály meg tudja valósítani korábbi szép terveit , amelyeket lassan hét éve maga elé tűzött. A kör bezárul Az elmúlt év végén a feszültségek kirobbantak és az egyesület vezetőségének kellett a darázsfészekhez hasonlító szakosztályban igazságot tenni. A vihar utáni csendben nyitunk be Pálmai Józsefhez, az egyesület elnökhelyetteséhez. Őszintén beszél a múltról és bevallja, hogy nem voltak mindig elég következetesek és ezért nem tudtak rendet teremteni a széthúzó edzők között. „Az egyesület vezetősége öt pontban foglalta össze a legfontosabb feladatokat az atlétika fejlesztése érdekében” — mondja bizakodva az elnökhelyettes. Ismerősen csengő mondatok, köztük olyanok is, mint a sportiskolai munka megerősítése, az élversenyzők számának növelése, a szakosítás következetes végrehajtása .. . Felvetődik: megoldás lenne az is, ha főfoglalkozású edzőket alkalmaznának, csakhogy egyelőre nincsenek felnőtt atlétáik, akik igényelnék az ilyen edzők beállítását. A megoldás tehát egyáltalán nem egyszerű, gyökeres szemléletbeli változáshoz lenne szükség ahhoz, hogy megoldják problémáikat. A sokat emlegetett testnevelő-edzők hibáik ellenére fanatikusan szeretik a sportágat, sárban, fagyban, a szabad idejükben dolgoznak a sportágért, csak, sajnos, nem összefogva, nem elég hatékonyan. Ennek az egyik oka az is, hogy az atlétaedzők és az egyesület vezetősége között sem alakult ki alkotó légkör és nem becsülik meg egymás munkáját. Napjainkban nagyon sokat hallunk, beszélünk a gazdaságosságról, a hatékonyságról... Éppen ezért érthetetlen: a Rába ETO-nál az elmúlt évben például több mint hárommillió forintot költöttek az atlétikára és még — a hazai szinthez mérve — egy felnőtt válogatottjuk sem volt, nem isbeszélve a kiemelt egyesülettől elvárt nemzetközi eredményességről! Frázisként hat, de széthúzásból Győrben sem lesz A- betű! Salánki Miklós A nyomok az iskolákba vezetnek Az 1974-es atlétikai állásfoglalás után határozták el a Rába ETO-ban, hogy kiemelt egyesülethez méltó atlétikai szakosztályt alakítanak ki. Nem akartak elsietni, és akkor úgy ítélték meg: hat év szükséges ahhoz, hogy a szakosztály elérje az A- kategóriás besorolás feltételeit. A hat év 1980-ban lejárt. Az akkori tervek azonban megmaradtak napjainkra, sőt, még a jövőre is érvényesek, hiszen a győriek számottevő eredményt nem értek el. Hatéves munkájuk eredménytelenségét a legjobban az jelzi, hogy jelenleg mindössze három felnőtt versenyzőjük van, azok is másodosztályúak... Mi lehet eredménytelenségük oka? A bajok gyökerei messzire nyúlnak, szinte „kiáshatatlanok” és így csak a teljesség igénye nélkül próbálunk választ adni a feltett kérdésre. A vezetőedző szomorúan ismeri be: „Nem áll, szilárd alapokon a szakosztályunk. Hiába van négy testnevelés tagozatos általános iskola, a városban, a folyamatos beiskolázás nagy gond. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy edzőink többsége középiskolában tanít.” És hogy mennyire szűk a győri piramis alapja, azt a tavalyi ORV eredményei bizonyították: a serdülő Bukorcsoportban nem tudtak csapatokat indítani a felmé- Verseny vesztesekkel Beszélgetésünk során eljutunk egy fontos „gyökérhez”. Győrben két országos hírű, a középiskolás sportéletben sok-sok sikert elért középiskola van: a Révay Gimnázium és a Bercsényi Szakközépiskola. Erre a két középiskolára támaszkodik a Rába ETO atlétikai szakosztálya. A két iskola között évek, évtizedekóta óriási versengés folyik, aminek egyik nagyon pozitív következménye: a párharcból sok, országos viszonylatban is jó hírű eredmény született. A rivalizálás azonban már régen meghaladta a sportszerűség határait és sajnos, ellenségeskedéssé fajult. S mivel az atlétikai szakosztály edzői és versenyzői zömmel e két iskola tanárai, illetve diákjai, így az ellentétek megmérgezték a szakosztály légkö NÉPSPORT 7 ÚSZÁS Versenyek és utazások Nagy nemzetközi nőeejeződött be a tavalyi, nagy nemzetközi versennyel kezdődött az idei úszóidény. Decemberben Franciaországban rendezték meg az újjászervezett Európa Kupát, január elején pedig az Egyesült Államok volt a házigazdája egy igen rangos őszszecsapásnak. A rangos jelző igazolásául csupán anynyit, hogy a legjobb amerikaiak mellett olimpiai bajnok, világranglistavezető szovjet, NDK-beli, svéd és kanadai úszók is indultak — többek között. Az olimpián és a világranglistán azonban a magyar férfi úszók is igen szép helyezéseket értek el, de e két verseny indulói között mégsem találtunk egyet sem közülük. A folytatás most nem az lesz, hogy szegény magyar úszók, nem adják meg nekik a lehetőséget a versenyzésre, mostohagyerekek ők az utazásokat engedélyezőknél. Szó sincs erről. Ha a szakvezetés úgy látta volna jónak, hogy induljanak, biztos, hogy repülőre ülnek. Hiszen eredményeikkel jogot formáltak erre. Sokkal sikertelenebb sportágak hazai képviselői Marco Pelónak számítanak ,az úszókhoz képest. Itt nagyon tudatos felkészítési szempontok érvényesültek. A Magyar Úszó Szövetség — már ami az úszó szakágat illeti — nem egy „utaztatási részvénytársaság”. A repülőgépjegy vásárlást nem a helyszín, az egyébként turistaként szinte elérhetetlen, egy életre szóló élményhalmazt ígérő város határozza meg, hanem az, hogy a verseny mennyire szolgálja a távolabbi célokat. És ezt az élversenyzők példamutató kulturáltsággal és fegyelemmel tudomásul is veszik, holott ők is tudnak arról, hogy mások, esetleg érdemtelenül , a földgolyó másik felén most talán éppen hullámlovaglással ütik agyon az idejüket. Jó példa erre, hogy 1979-ben úszóink nem mentek el Japánba a Világ Kupára és Mexikóba az Universiadéra. Pedig mindkétszer befértek volna a csapatba. Csak éppen ők akkor már minden idejüket kihasználva a moszkvai olimpiára készültek. Az eredmények őket igazolták. A bevezetőben említett két versenyre is legjobbjaink össze tudták volna szedni úgy magukat, hogy ha nagy időket nem is érnek el, de nem égnek le. Csakhát nálunk a hosszútávú felkészülési terveknél azt is figyelembe kell venni, hogy kevés a világklasszisunk, jobban kell velük gazdálkodni. Nálunk egy kieső élversenyző helyére nem pályáznak többen is, mint mondjuk az amerikaiaknál, a szovjeteknél, vagy az NDK-belieknél. Mindezekből tanulság, hogy a mieinknek nem kellenek a nagy nemzetközi versenyek. Sőt több kell, mint az említett országok úszóinak, hiszen ott éppen a nagy helyi vetélkedés miatt egy-egy edzés is felér egy nagy nemzetközi összecsapással. Nagyon átgondolt és tudatos mendzselés kell ahhoz, hogy továbbra is jó eredményeket érjenek el úszóink. Széchy Tamás, olimpiai éremszerzőink edzője mondta, hogy ha a menedzselés megfelelő színvonalú lesz és a feltételek is javulnak, akkor a következő olimpián is meg tudják ismételni a moszkvai jó szereplést. És a menedzselésnél első helyein éppen a versenyeket említette. Vitathatatlan tény, hogy sűrűsödik a világ élmezőnye. Egyre inkább már csak a rutinos, kipróbált, jó versenyzői készségű, átlagon felüli akaraterejű úszók nyerhetnek. A rutint pedig csak nagy versenyeken lehet megszerezni, versenyzői erényekről csak rangos összecsapásokon lehet megbizonyosodni. A rutinra jó példa, hogy a sok nagy csatában részt vett Verrasztó és Hargitay, ahol valóban kellett, hibátlanul tudott úszni, a legtöbbet tudták magukból kihozni. Ugyanakkor az ekkora rutinnal nem rendelkező világszínvonalú úszónkról, Wladár Sándorról és Dzvonyár Jánosról mindez még nem mondható el. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az elkövetkező évek legnagyobb úszó eseményei — Világ Kupa, világbajnokság, olimpia — mind a tengeren túl lesznek. Ez pedig akklimatizációs gondokkal is jár. Nem véletlen, hogy másítani legjobbjaink az európai nagy versenyeken csúcsokat úsztak, az 1975-ös call VB-n és a montreali olimpián viszont — a helyezésektől függetlenül — elmaradtak a várt időeredményektől. Mindezeket a felsorolt gondokat tetézi, hogy ezúttal igen sok fiatal olimpikonjelölt került be a keretbe, akik még csak azt bizonyították, hogy tehetségesek. Ők még nem álltak távol a hazától valamelyik uszoda rajtkövén remegő térdekkel, oldalukon egy világcsúcstartóval, ők még nem láthatták, nem érezhették, hogy a legnagyobbakat is le lehet győzni. lírahil na?« Olimpiai felkép U'aun Hogy szülési szakasz kezdődött. A szokásos magas színvonalú kemény edzésekkel és remélhetőleg „megmérető” rangos versenylehetőségekkel. Az olimpiáért és nem a panorámáért. Kocsi Tibor FORTUNA SC Verőcemarosi _ villanások __| Szerencse. Mi más is juthatna eszünkbe akkor, amikor ezt a szót halljuk: Fortuna. Ám, ha még két betűt, történetesen az s-t és a c-t is hozzátesszük, már egészen másra kell asszociálnunk. De játsszunk tovább! Vajon szerencsések-e a Fortuna SC tagjai, s egyáltalán, mi az a Fortuna SC? Ne keressük az annalesekben, a töredezett fedelű, megsárgult lapú sportkönyvekben a nevet, hiszen az egyesület nemrégiben alakult Verőcemaroson. Susán Károly, a serdülő korú egyesület szíve-lelke: — Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanom, hogy 1980. október 31-én az esti órákban alakult a Fortuna SC. Az alakuló ülésen százketten voltak, ami a helyi körülményekhez képest fantasztikus világcsúcsnak számít! A mosoly jelenik meg Surán Károly arcán, aztán elgondolkozva széttárja karjait, s folytatja. — Persze, mindebből semmi sem volna, ha nem segít nekünk a Pestbudai Vendéglátóipari Vállalat ... Focista dadák Bartos Jánosné, a vállalat pártvezetőségének titkára elmagyarázza azt is, miért lépett közbe a vállalat, miért adtak harmincezer forintot a marosiaknak. — Körülbelül száznegyvenszázötven dolgozónk él, dolgozik Verőcemaroson. Sportolási lehetőséget kellett biztosítanunk számukra. Korábban és évenként itt rendeztük mindig a vállalat sportnapjait, s már megismertük az ittenieket, tudtuk, hogy számíthatunk rájuk, ezért nem is sajnáltuk a pénzt. A segítségadásnak aztán olyan példáját is megmutatták a Fortuna SC sportolói, amilyenre bizony, valljuk be őszintén, senki sem számított volna. Nádasi József labdarúgó, a Váci Kötöttárugyár gépbeállítója így beszél erről: — Nyáron például négy órakor kellene elvinni a gyerekeket az óvodából. Tudtuk, hogy a pest-budások viszont ötig dolgoznak, ezért, hogy könnyítsünk a helyzetünkön, naponta mindig bement közülünk valaki az óvodába, és addig vigyázott a kicsikre, míg nem jöttek a szülők. Ragadós lelkesedés A verőceiek persze segítettek a pályaépítésben is. Korábban alig-alig lehetett megmozgatni itt az embereket, s lám, most olyanok is jöttek, akiket nem is hívtak. A többség lelkesedése átragadt rájuk: nem állhatták, hogy ne legyenek ott annak a létesítménynek a születésén,amely később mindanynyiuk tulajdona lesz. — Valóságos gazerdőt kellett kiirtanunk! — emlékszik Hajdú András, aki civilben a Matematikai Kutatóintézet főelőadója, s a focicsapat mindenese. — Májusban nekiláttunk, s már az öltözők építésénél tartunk. A kedvet, azt hiszem, az hozta meg, hogy az emberek látták, maguk a sportolók, a focisták is megfogták a lapát végét, árkot ásnak, falaznak. Szombat-vasárnaponként sokszor éjjel fél tizenegykor is dolgoztunk, s eredményként, remélem, a tavasszal megtarthatjuk az ünnepélyes aratót. Kerítést nem! A sporttelep tulajdonképpen már majdnem kész. Csak a kerítés hiányzik. Illetve... — Nem is építünk kerítést! — csapott az asztalra Susán Károly. — Nem akarjuk mi kisajátítani a pályát, inkább azt akarjuk, hogy minél többen jöjjenek be, a kerítés csak zártságot jelent, s mi mindig nyitottak akarunk maradni. Akkor is, ha nyáron üdülőkkel, táborlakókkal telik meg a község! Akinek csak kedve van, jöhet hozzánk, sportolhat! Ennek egyik példája, hogy az általános iskolások testnevelés óráik egy részét máritt tartják. Elsősorban a kismarosiaknak akarunk sportolási lehetőséget biztosítani, hiszen a község másik sportpályája három kilométerre van, de hangsúlyozom, az jön, aki akar! Csató János alapszervezeti párttitkár helyeslően bólint: — Most hirdettük meg az asztalitenisz- bajnokságunkat, s az első két nap után már több mint negyvenen jelentkeztek, nemcsak marosiak, hanem verőceiek is. . A sportkör elnökségének másik tagja, a pest-budas Oláh József újabb példát sorol: — Sok gyerek van a környéken, s most télen mindegyiküknek a korcsolyázás a kedvence. Viszont nem akarjuk azt, hogy a Dunára járjanak el, túl veszélyes dolog az ottani korizás. Ezért jégpályát készítünk. A focisták, akiknek egy része a termelőszövetkezetben dolgozik, társadalmi munkában megjavította a földgyalukat, munkagépeket, most elsimítják a terepet, és néhány nap múlva már készen is áll a 30X50 méteres korcsolyapálya. • Sült galamb helyett Ennek mielőbbi elkészültében is segít mindenki, aki csak mozogni tud. Talán azért is, mert tudják a község lakói, dolgozói, hogy a vezetőség mindent megtesz a verőceiek sportjáért. Almási Antal, a Vízgazdálkodási Intézet vezetője szervezi a pártoló tagságot.. . A vezetőség minden tagja kapott egy területet, és sorra járja a házakat, mindenkit megkérdezünk, akar-e a sportkör tagja lenni. Az eddigi tapasztalatok szerint senki sem zárkózik el. Sőt! Havonta jelentős összegekkel támogatják sportkörünket. Van, aki húsz forintot ad, de van, aki százat. Elgondolkoztató és követésre méltó a verőceiek példája. Nem vártak a sült galambra, nem vártak állami támogatásra, összedugták a fejüket és dolgozni kezdtek. Aztán — végigcsinálták. Cser Kovács Gábor fer’ ’ Te' Ww#,!' * itt,. • .v e '. * &