Népsport, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

XXXVII. 15. ♦ 1981. január 18. Egy hét Győr-Sopron megyében Széthúzásból nem lesz „Az eredmények biztatóak, s érzékeltetik, hogy sok-sok év után egy szélesebb bázis alakult ki, amelyből elindul­va a szakosztály remélhető­leg már a közeljövőben be­váltja a hozzáfűzött jogos reményeket. (Részlet a 75 éves a Rába ETO című ki­adványból.) Mintha egy négy-öt évvel ezelőtti filmfelvételt néznénk. A győri Rába ETO-nál min­den változatlan. Az ország legszebb stadionjának bejá­ratánál fehér köpenyes por­tás fogad, a folyosó köve csillog a tisztaságtól, a pál­mák szépek, a tapéta ízlé­ses, a fotelek kényelmesek — ugyanúgy, mint négy év­vel ezelőtti látogatásunkkor. Sajnos a téma is változat­lan: miért vegetál, miért nem tud előbbre­­lépni a Rába ETO atlétikai szakosztálya? De nemcsak a díszlet, ha­nem a győri színjáték szöve­ge is alig-alig változott, csak a szereplők „beosztása” mó­dosult. Néhány évvel ezelőtt Lukács László még mint ver­senyző ült, most pedig már mint vezető edző ül mellet­tünk. Ő a sokadik, aki vál­lalta ezt a hálátlan és így­­— mindeddig — rövid ideig tartó megbízatást. Szalai Fe­renc, a megyei atlétikai szak­felügyelő jól ismeri a Rába gondjait és talán ő az egyet­len, akinek hosszú évek óta nem változott a szerepe. lét, sőt, akadályozzák a ha­tékonyabb munkát is. , Lássunk erre egy jellem­ző példát.... Szakosodás huzavonával „Szakosztályunkban évek óta visszatérő probléma, hogy nem tudjuk végrehajtani a versenyzők szakosítását, mert egy bercsényis diák, sokszor tanára rábeszélésére, nem akar a Révayban tanító ed­zővel dolgozni” — kezdi a bonyolult történetet Lukács László. A szakosztály aranyjelvé­nyes gerelyhajítója, Palla Ka­talin például a Révay Gim­názium diákja és serdülőko­rában Őri László volt az ed­zője. Egy évvel ezelőtt meg­állapodás született, hogy a tehetséges ifjúsági versenyző Schäfer Ferenc dobócsoport­jába kerül, ahol biztosítva lenne további fejlődése. Igen­­ám, de Schäfer a Bercsényi­ben testnevelő tanár, így a szakosítás azóta is húzódik. Csupán annyi történt, hogy Palla átmenetileg Király Ti­bor csoportjába került, aki a Tanítóképző Főiskola ta­nára és jó kapcsolatban áll a Révay Gimnáziummal. Így hát hiába született már egy éve szakmailag indokolt dön­tés, a szakosítást mindeddig nem tudták végrehajtani. És ez csak egy a sok hasonló történet közül! Az oknyomozás során elju­tunk egy újabb problémához. A fejlődés egyik akadályozó­ja az is, hogy a szakosztály edzői testnevelő tanárok, ami még nem lenne baj, sőt, eredményes is lehetne, de csak mellékállásban hajlan­dók a Rába ETO-nál dolgoz­ni. Így mindegyik „kakas­kodhat” a maga dombján (iskolájában) hiszen az egye­sületnek szüksége van a kö­zépiskolákra. Ugyanakkor a vezető edző a mellékállásban dolgozó edzőket nem tudja minden, esetben rászorítani a döntések végrehajtására. Sőt, nagyon sok mindent megen­gedhetnek maguknak, mert főállásuk megingathatatlan hátteret jelent számukra. Mindennek az a következ­ménye, hogy a Rába-parti városban jelenleg még csak középiskolás fokon foglalkoz­nak az atlétikával, viszont egyetemi szinten kellene ah­hoz, hogy a szakosztály meg tudja valósítani korábbi szép terveit , amelyeket lassan hét éve maga elé tűzött. A kör bezárul Az elmúlt év végén a fe­szültségek kirobbantak és az egyesület vezetőségének kel­lett a darázsfészekhez ha­sonlító szakosztályban igazsá­got tenni. A vihar utáni csendben nyitunk be Pálmai Józsefhez, az egyesület el­nökhelyetteséhez. Őszintén beszél a múltról és bevallja, hogy nem voltak mindig elég következetesek és ezért nem tudtak rendet teremteni a széthúzó edzők között. „Az egyesület vezetősége öt pontban foglalta össze a legfontosabb feladatokat az atlétika fejlesztése érdeké­ben” — mondja bizakodva az elnökhelyettes. Ismerősen csengő mondatok, köztük olyanok is, mint a sportisko­lai munka megerősítése, az élversenyzők számának növe­lése, a szakosítás következe­tes végrehajtása .. . Felvetődik: megoldás len­ne az is, ha főfoglalkozású edzőket alkalmaznának, csak­hogy egyelőre nincsenek fel­nőtt atlétáik, akik igényelnék az ilyen edzők beállítását. A megoldás tehát egyáltalán nem egyszerű, gyökeres szem­léletbeli változáshoz lenne szükség ahhoz, hogy megold­ják problémáikat. A sokat emlegetett testnevelő-edzők hibáik ellenére fanatikusan szeretik a sportágat, sárban, fagyban, a szabad idejükben dolgoznak a sportágért, csak, sajnos, nem összefogva, nem elég hatékonyan. Ennek az egyik oka az is, hogy az at­­létaedzők és az egyesület ve­zetősége között sem alakult ki alkotó légkör és nem be­csülik meg egymás munká­ját. Napjainkban nagyon sokat hallunk, beszélünk a gazda­ságosságról, a hatékonyság­ról... Éppen ezért érthetet­len: a Rába ETO-nál az el­múlt évben például több mint hárommillió forintot költöt­tek az atlétikára és még — a hazai szinthez mérve — egy felnőtt válogatottjuk sem volt, nem is­­beszélve a kiemelt egyesülettől elvárt nemzetkö­zi eredményességről! Frázisként hat, de széthú­zásból Győrben sem lesz A- betű! Salánki Miklós A nyomok az iskolákba vezetnek Az 1974-es atlétikai állás­­foglalás után határozták el a Rába ETO-ban, hogy ki­emelt egyesülethez méltó at­létikai szakosztályt alakíta­nak ki. Nem akartak elsiet­ni, és akkor úgy ítélték meg: hat év szükséges ahhoz, hogy a szakosztály elérje az A- kategóriás besorolás feltéte­leit. A hat év 1980-ban le­járt. Az akkori tervek azon­ban megmaradtak napjaink­ra, sőt, még a jövőre is­ ér­vényesek, hiszen a győriek számottevő eredményt nem értek el. Hatéves munkájuk eredménytelenségét a legjob­ban az jelzi, hogy jelenleg mindössze három felnőtt ver­senyzőjük van, azok is má­­sodosztályúak... Mi lehet eredménytelensé­gük oka? A bajok gyökerei messzi­re nyúlnak, szinte „kiáshatatl­­anok” és így csak a teljes­ség igénye nélkül próbálunk választ adni a feltett kérdés­re. A vezető­edző szomorúan ismeri be: „Nem áll, szilárd alapokon a szakosztályunk. Hiába van négy testnevelés tagozatos általános iskola, a városban, a folyamatos be­iskolázás nagy gond. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy edzőink többsége középisko­lában tanít.” És hogy mennyire szűk a győri piramis alapja, azt a tavalyi ORV eredményei bi­zonyították: a serdülő Bu­korcsoportban nem tudtak csapatokat indítani a felmé- Verseny­ vesztesekkel Beszélgetésünk során elju­tunk egy fontos „gyökér­hez”. Győrben két országos hírű, a középiskolás sport­életben sok-sok sikert elért középiskola van: a Révay Gimnázium és a Bercsényi Szakközépiskola. Erre a két középiskolára támaszkodik a Rába ETO atlétikai szakosz­tálya. A két iskola között évek, évtizedek­­óta óriási versen­gés folyik, aminek egyik na­gyon pozitív következménye: a párharcból sok, országos viszonylatban is jó hírű ered­mény született. A rivalizálás azonban már régen megha­ladta a sportszerűség hatá­rait és sajnos, ellenségeske­déssé fajult. S mivel az at­létikai szakosztály edzői és versenyzői zömmel e két is­kola tanárai, illetve diákjai, így az ellentétek megmér­gezték a szakosztály légkö­ NÉPSPORT 7 ÚSZÁS Versenyek és utazások Nagy nemzetközi nőee­jeződött be a tavalyi, nagy nemzetközi versennyel kez­dődött­­ az idei úszóidény. Decemberben Franciaország­ban rendezték meg az újjá­szervezett Európa Kupát, ja­nuár elején pedig az Egye­sült Államok volt a házi­gazdája egy igen rangos ő­sz­­s­zecsapásnak. A rangos jel­ző igazolásául csupán any­­nyit, hogy a legjobb ameri­kaiak mellett olimpiai baj­nok, világ­ranglistavezető szovjet, NDK-beli, svéd és kanadai úszók is indultak — többek között. Az olimpián és a világ­ranglistán azonban a ma­gyar férfi úszók is igen szép helyezéseket értek el, de e két verseny indulói között mégsem találtunk egyet sem közülük. A folytatás most nem az lesz, hogy szegény magyar úszók, nem adják meg nekik a lehetőséget a versenyzésre, mostohagyere­kek ők az utazásokat enge­­délyezőknél. Szó sincs erről. Ha a szak­vezetés úgy látta volna jó­nak, hogy induljanak, biz­tos, hogy repülőre ülnek. Hiszen eredményeikkel jo­got formáltak erre. Sokkal sikertelenebb sportágak ha­zai képviselői Marco Peló­nak számítanak ,az úszókhoz képest. Itt nagyon tudatos felkészítési szempontok ér­vényesültek. A Magyar Úszó Szövetség — már ami az úszó szakágat illeti — nem egy „utaztatási részvénytár­saság”. A repülőgépjegy vá­sárlást nem a helyszín, az egyébként turistaként szinte elérhetetlen, egy életre szóló élményhalmazt ígérő város határozza meg, hanem az, hogy a verseny mennyire szolgálja a távolabbi célokat. És ezt az élversenyzők pél­damutató kulturáltsággal és fegyelemmel tudomásul is veszik, holott ők is tudnak arról, hogy mások, esetleg érdemtelenül , a földgolyó másik felén most talán ép­pen­­ hullámlovaglással ütik agyon az idejüket. Jó pél­da erre, hogy 1979-ben úszó­ink nem mentek el Japán­ba a Világ Kupára és Mexi­kóba az Universiadéra. Pe­dig mindkétszer befértek vol­na a csapatba. Csak éppen ők akkor már minden ide­jüket kihasználva a moszk­vai olimpiára készültek. Az eredmények őket igazolták. A bevezetőben említett két­ versenyre is legjobb­jaink össze tudták volna szedni úgy magukat, hogy ha nagy időket nem is ér­nek el, de nem égnek le. Csakhát nálunk a hosszútá­vú felkészülési terveknél azt is figyelembe kell venni, hogy kevés a világklasszi­sunk, jobban kell velük gaz­dálkodni. Nálunk egy kieső élversenyző helyére nem pá­lyáznak többen is, mint mondjuk az amerikaiaknál, a szovjeteknél, vagy az NDK-belieknél. Mindezekből t­a­nulság, hogy a mieinknek nem kellenek a nagy nem­zetközi versenyek. Sőt több kell, mint az említett or­szágok úszóinak, hiszen ott éppen a nagy helyi vetél­kedés miatt egy-egy edzés is felér egy nagy nemzetkö­zi összecsapással. Nagyon át­gondolt és tudatos mendzse­­lés kell ahhoz, hogy tovább­ra is jó eredményeket ér­jenek el úszóink. Széchy Tamás, olimpiai éremszer­­zőink edzője mondta, hogy ha a menedzselés megfelelő színvonalú lesz és a felté­telek is javulnak, akkor a következő olimpián is meg tudják ismételni a moszk­vai jó szereplést. És a menedzselésnél első helyein éppen a versenyeket említette. Vitathatatlan tény, hogy sűrűsödik a világ él­mezőnye. Egyre inkább már csak a rutinos, kipróbált, jó verseny­zői készségű, átlagon felüli akaraterejű úszók nyer­hetnek. A rutint pedig csak nagy versenyeken lehet meg­szerezni, versenyzői erények­ről csak rangos összecsapá­sokon lehet megbizonyosod­ni. A rutinra jó példa, hogy a sok nagy csatában részt vett Verrasztó és Hargitay, ahol valóban kellett, hibát­lanul tudott úszni, a leg­többet tudták magukból ki­hozni. Ugyanakkor az­ ek­kora rutinnal nem rendel­kező világszínvonalú úszónk­ról, Wladár Sándorról és Dzvonyár Jánosról mindez még nem mondható el. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az elkövetkező évek legnagyobb úszó ese­ményei — Világ Kupa, világ­­bajnokság, olimpia — mind a tengeren túl lesznek. Ez pedig akklimatizációs gon­dokkal is jár. Nem vélet­len, hogy másítani legjobb­jaink az európai nagy ver­senyeken csúcsokat úsztak, az 1975-ös call VB-n és a montreali olimpián viszont — a helyezésektől függetle­nül — elmaradtak a várt időeredményektől. Mindeze­ket a felsorolt gondokat te­tézi, hogy ezúttal igen sok­ fiatal olimpikonjelölt került be a keretbe, akik még csak azt bizonyították, hogy te­hetségesek. Ők még nem áll­tak távol a hazától valame­lyik uszoda rajtkövén reme­gő térdekkel, oldalukon egy világcsúcstartóval, ők még nem láthatták, nem érezhet­ték, hogy a legnagyobbakat is le lehet győzni. lírahil na?« Olimpiai felkép U'aun Hogy szülési szakasz kezdődött. A szokásos ma­gas színvonalú kemény ed­zésekkel és remélhetőleg „megmérető” rangos verseny­lehetőségekkel. Az olim­piáért és nem a panorá­máért. Kocsi Tibor FORTUNA SC Verőcemarosi _ villanások __| Szerencse. Mi más is jut­hatna eszünkbe akkor, ami­kor ezt a szót halljuk: For­tuna. Ám, ha még két be­tűt, történetesen az s-t és a c-t is hozzátesszük, már egé­szen másra kell asszociál­nunk. De játsszunk tovább! Vajon szerencsések-e a For­tuna SC tagjai, s egyáltalán, mi az a Fortuna SC? Ne keressük az annalesek­­ben, a töredezett fedelű, megsárgult lapú sportköny­vekben a nevet, hiszen az egyesület nemrégiben alakult V­erőcemaroson. Susán Károly, a serdülő korú egyesület szíve-lelke: — Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanom, hogy 1980. októ­ber 31-én az esti órákban alakult a Fortuna SC. Az alakuló ülésen százketten voltak, ami a helyi körülmé­nyekhez képest fantasztikus világcsúcsnak számít! A mo­soly jelenik meg Surán Ká­roly arcán, aztán elgondol­kozva széttárja karjait, s folytatja. — Persze, mindeb­ből semmi sem volna, ha nem segít nekünk a Pest­budai Vendéglátóipari Válla­lat ... Focista dadák Bartos Jánosné, a vállalat pártvezetőségének titkára el­magyarázza azt is, miért lé­pett közbe a vállalat, miért adtak harmincezer forintot a marosiaknak. — Körülbelül száznegyven­százötven dolgozónk­ él, dol­gozik Verőcemaroson. Sporto­lási lehetőséget kellett biz­tosítanunk számukra. Koráb­ban és évenként itt rendez­tük mindig a vállalat sport­napjait, s már megismertük az ittenieket, tudtuk, hogy számíthatunk rájuk, ezért nem is sajnáltuk a pénzt. A segítségadásnak aztán olyan példáját is megmutat­ták a Fortuna SC sportolói, amilyenre bizony, valljuk be őszintén, senki sem számított volna. Nádasi József labda­rúgó, a Váci Kötöttárugyár gépbeállítója így beszél er­ről: — Nyáron például négy órakor kellene elvinni a gye­rekeket az óvodából. Tudtuk, hogy a pest-budások viszont ötig dolgoznak­, ezért, hogy könnyítsünk a helyzetünkön, naponta mindig bement kö­zülünk valaki az óvodába, és addig vigyázott a kicsikre, míg nem jöttek a szülők. Ragadós lelkesedés A verőceiek persze segítet­tek a pályaépítésben is. Ko­rábban alig-alig lehetett meg­mozgatni itt az embereket, s lám, most olyanok is jöt­tek, akiket nem is hívtak. A többség lelkesedése átra­gadt rájuk: nem állhatták, hogy ne legyenek ott annak a létesítménynek a születé­sén,­­amely később mindany­­nyiuk tulajdona lesz. — Valóságos gazerdőt kel­lett kiirtanunk! — emlékszik Hajdú András, aki civilben a Matematikai Kutatóintézet főelőadója, s a focicsapat mindenese. — Májusban ne­kiláttunk, s már az öltözők építésénél tartunk. A ked­vet, azt hiszem, az hozta meg, hogy az emberek látták, maguk a sportolók, a focis­ták is megfogták a lapát vé­gét, árkot ásnak, falaznak. Szombat-vasárnaponként sok­szor éjjel fél tizenegykor is dolgoztunk, s eredményként, remélem, a tavasszal meg­tarthatjuk az ünnepélyes ara­tót. Kerítést nem! A sporttelep tulajdonkép­pen már majdnem kész. Csak a kerítés hiányzik. Illet­ve... — Nem is építünk kerí­tést! — csapott az asztalra Susán Károly. — Nem akar­juk mi kisajátítani a pályát, inkább azt akarjuk, hogy mi­nél többen jöjjenek be, a kerítés csak zártságot jelent, s mi mindig nyitottak aka­runk maradni. Akkor is, ha nyáron üdülőkkel, táborlakók­kal telik meg a község! Aki­nek csak kedve van, jöhet hozzánk, sportolhat! Ennek egyik példája, hogy az álta­lános iskolások testnevelés óráik egy részét már­­itt tart­ják. Elsősorban a kismaro­­siaknak akarunk sportolási lehetőséget biztosítani, hi­szen a község másik sport­pályája három kilométerre van, de hangsúlyozom, az jön, aki akar! Csató János alapszerveze­ti párttitkár helyeslően bó­lint: — Most hirdettük meg az asztalitenisz- bajnokságun­kat, s az első két nap után már több mint negyvenen je­lentkeztek, nemcsak maro­siak, hanem verőceiek is. . A sportkör elnökségének másik tagja, a pest-budas Oláh József újabb példát so­rol: — Sok gyerek van a kör­nyéken, s most télen mind­egyiküknek a korcsolyázás a kedvence. Viszont nem akar­juk azt, hogy a Dunára jár­janak el, túl veszélyes do­log az ottani korizás. Ezért jégpályát készítünk. A fo­cisták, akiknek egy része a termelőszövetkezetben dolgo­zik, társadalmi munkában megjavította a földgyalukat, munkagépeket, most elsimít­ják a terepet, és néhány nap múlva már készen is áll a 30X50 méteres korcsolyapá­lya. •­­ Sült galamb helyett Ennek mielőbbi elkészülté­ben is segít mindenki, aki csak mozogni tud. Talán azért is, mert tudják a köz­ség lakói, dolgozói, hogy a vezetőség mindent megtesz a verőceiek sportjáért. Almási Antal, a Vízgazdál­kodási Intézet vezetője szer­vezi a pártoló tagságot.. . A vezetőség minden tag­ja kapott egy területet, és sorra járja a házakat, min­denkit megkérdezünk, akar-e a sportkör tagja lenni. Az eddigi tapasztalatok szerint senki sem zárkózik el. Sőt! Havonta jelentős összegekkel támogatják sportkörünket. Van, aki húsz forintot ad, de van, aki százat. Elgondolkoztató és követés­re méltó a verőceiek példá­ja. Nem vártak a sült ga­lambra, nem vártak állami támogatásra, összedugták a fejüket és dolgozni kezdtek. Aztán — végigcsinálták. Cser Kovács Gábor fer’ ’ Te' Ww#,!' * itt,. •­ .v e '. * &

Next