Népsport, 1981. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)

1981-08-02 / 181. szám

XXXVII. III. ♦ 1981. augusztus 2 LABDARÚGÁS_____________________________________________________________________ Saját nevelésű játékosokkal „ . . . Nemcsak javaslattal, egyben kérdés­sel is fordulok önökhöz: miért nem emelik fel az ifjúsági labdarúgás korhatárát 18-ról 20 évre? Véleményem szerint a tartalékbaj­nokság megszűnése alapjában jó volt, de je­lentős űrt hagyott maga után. Bármennyire is tehetséges egy 18 esztendős labdarúgó, mégsem lehet azonnal beépíteni az első csa­patba. Nem is merik vállalni az edzők en­nek kockázatát, inkább kiforrott játékosok­kal próbálkoznak. De ha arra érdemes 20 éves labdarúgókat lehetne az ificsapatokban foglalkoztatni, megvalósulna a régi igény: saját nevelésüekkel pótolni a kiöregedette­ket. Azt hiszem, hogy ezzel párhuzamosan az ifjúsági bajnokság színvonala is emel­kedne És az sem lenne baj, ha az új kor­­csoportos bajnokság egyben átmenetet is képezne a felnőtt és az ifjúsági labdarúgók között.­ Papp Árpád Újszász, Abonyi út 1. Ne csináljunk főváros—vidék ellentétet! ........Mindegy, hogy egy játékos a tudását vidéken, vagy a fővárosban bizonyítja, csak az a fontos, hogy a magyar labdarúgás előbbre lépjen. Ha a vidéki kluboktól to­vábbra is korlátlanul lehet igazolni, akkor csak azt érjük el, hogy a budapesti klubok nem fognak törődni saját utánpótlásukkal, s ez törvényszerűen a sportág hanyatlásá­hoz vezet. Nem értem ezt az új módit. Mert emlékezzünk csak: épp az FTC volt az a csapat, amely a KEK-döntőig verekedte ma­gát saját nevelésű játékosaival. Újabban pedig__Az úgynevezett jó igazolásokkal sem produkálnak semmit a fővárosi kupa­csapataink. Búcsúznak már az első forduló­ban. Most valahogy úgy tűnik nekem, hogy a vidék lesz a játékosnevelde, a főváros pe­dig a haszonélvező. Persze, a vidéki srác szívesen megy a budapesti egyesületekbe, de nem azért, mert ott lesz belőle jó játé­kos, hanem azért, mert ha megfigyelik, a budapesti klubok utaznak a holt idényben Dél-Amerikába, s onnan lehet azonnal vá­logatott az egyszer már kiselejtezett szél­ső ... Ne csináljunk az átigazolásokkal főváros —vidék ellentétet, mert meglehet, ez jó a pesti csapatoknak, de a magyar labdarúgás mindenképp kárát látja majd .. Agócs László Szeged, Tarján út 817/A. Szaladnak, pedig még vizes a hajuk „ .. . Sokat beszélnek mostanában arról, hogy egy csapat enerváltan játszik még ak­kor is, ha végveszélyben van a közös ügy. Sajnos, már nem tisztelik az egyesület me­zét. Ez pedig csak azért lehet, mert nem kötődnek a klubhoz. Megfigyeltem többször, hogy hazai mérkőzések után szalad minden­ki amerre lát, pedig még a hajuk is vizes a zuhanytól. Ez nem jó dolog, szerintem a klub legyen a második, ha nem az első ott­hona a játékosnak. Szervezzék meg a sza­badidő hasznos eltöltését az egyesületen be­lül a sportolók és azok családtagjai szá­mára is. Kötetlen beszélgetés a mérkőzés után, kávé és kóla mellett, esetleg a család­tagok jelenlétében, a vereség okozta kudar­con is jobban enyhíthetne. Nem lenne rossz a feszültség levezetése szempontjából sem. Biztos, hogy megfelelő gondoskodással erő­sebb szálakkal lehetne a labdarúgókat a klubhoz ragaszkodóvá tenni, s ez biztosan jótékony hatással lenne a mérkőzések szín­vonalára is. Persze, ehhez a jelenleginél jó­val önfeláldozóbban kellene fáradoznia ed­zőnek, vezetőnek egyaránt...” Hangay György Budapest, Centenárium lakótelep B/4. VITATKOZZUNK RAJTA! Szerkesztőségünkbe továbbra is özönlenek olvasóink levelei. Már-már szinte megható az a buzgalom, amellyel a labdarúgás szerelmesei igyekeznek segíteni véleményükkel, építő szándékú javaslataikkal, olykor jogos bírálatukkal is. A gondolatok tárháza kimerít­hetetlen, a témakörök azonban — úgy tűnik — nagyon is körülhatárolhatók. Továbbra is az utánpótlás-nevelés, a­ morális helyzet elemzése, a szakmai előrelépés lehetőségei, az átigazolások kavarta vihar megnyilvánulásai, az anyagi juttatások mikéntje és a bajnoki rendszer problémaköre készteti írásra olvasóinkat. S bármennyire is leszűkíthető — nagyon is érthetően — néhány jellegzetes témakörre a vita, az ezekben megjelenő gondolatok sok­színűsége mindenképpen megér egy misét. Aki többet vállal, az keressen is többet „ .. . A közéletben egyre inkább tudatoso­dik az a szemlélet, hogy aki az étet bármely területén, bármely munkakörben többet vál­lal, az keressen is többet! Nagyon is valós igény, hogy aki a társadalom, a köz szá­mára hasznosabbat alkot, aki jobban dolgo­zik, többet kapjon az azonos munkakörben kevesebbet teljesítőnél. Az elv kézenfekvő gyakorlati eredményekkel kecsegtet, ugyan­akkor a való helyzet — elsősorban az anya­gi erőforrások hiányosságai miatt — nem tükrözi ma még mindenütt ezt a felfogást. Illetve nem kellő hatékonysággal, miként a labdarúgásban is! Vitathatatlan, hogy az egyenlősdi megszűnőben van a bajnoki osz­tályon és a csapatokon belül is, de úgy gon­dolom, nem eléggé ösztönző mértékben. Meggyőződésem azonban, hogy a bajnokság átszervezésének hatására, amely csökkenti az NB-s csapatok számát, elegendő anyagi erőforrás szabadul fel, mellyel végrehajtha­tó a nagyobb anyagi differenciálás. Termé­szetesen, pusztán a megnövekedett összeg nem oldja meg a gondokat. Szükséges min­den érdekelt összefogása, hogy megszűnjék a fekete pénzek áradata, a fiktív állások sokasága, amely nem csupán az adott bázis­vállalatot, hanem az egész népgazdaságot sújtja, mi több: demoralizálja! Nyilvánvaló, hogy itt nem csupán a játékosokról van szó, hanem a klubvezetőkről is, akiket kö­nyörtelenül felelősségre kell vonni — anya­gilag is — ha zuhan az adott szakosztály bevétele ...” Friedrich György Budapest, II. Alsózöldmáli u. 23.­C. Álmos iram, álmos szurkolók „Nélkülözhetetlennek tartom az egyesület színeiért harcolni képes labdarúgók kin­e­ve­lését. A régi időkben nem egy nagyszerű példa bizonyította kis- és nagycsapatoknál egyaránt, hogy a klubszeretet csodákat mű­vel! Kialakított például egy egészen fan­tasztikus kapcsolatot játékos és közönsége között. Olyan szurkológárdát formált, ama ily lelkesedésével még reménytelen helyzetben is győzelemhez segítette kedvenceit. Emlé­kezzünk csak például az 1955-ös Bp. Hon­véd—Vörös Lobogó 5-1-es és az ugyanabban az esztendőben lejátszott Vörös Lobogó—Bp. Honvéd 5-0-ás mérkőzésekre. Vagy a KK- ban: Austria—FTC 4-1, a visszavágó pedig: FTC—Austria 6-1. Ma azonban ... Álmos iram, álmos szurkolók. Nincs egymásra ha­tás, nincs tűzbe-lázba hozás, s alig-alig van biztatás is. Úgy gondolom, hogy nem múló divatról van szó, hanem arról, hogy manap­ság nemigen fektetnek hangsúlyt a klub­hoz hű, az egyesület színeiért mindenre ké­pes játékosok kinevelésére. Figyeljünk oda erre is ... !” Lesztai János Budapest, III. Zápor u. 53. Az újoncok érintetlenek „ . .. A mi labdarúgásunk mindig ered­ménycentrikus volt — lásd a legutóbbi vi­lágbajnokságot, ahol az első vereség után egyszerűen kicsúszott a talaj a mieink lá­ba alól. A közbeeső állomások sosem voltak lényegesek, csakis az újra és újra soron következő világverseny, a nagy seregszem­le. Ez így igaz, annak ellenére, hogy évek óta mondogatjuk: a klubokban folyó munka a döntő! Erre azonban a gyakorlatban alig fordítottunk figyelmet Annak ellenére, hogy őszinte pillanataiban mindenki tudta: a re­mélt szerencse helyett ez hozta volna meg a várt, tartós sikert. Szeretném elmondani, hogy a közönség nemcsak arra kíváncsi, hogy négyévente mire képes a válogatott, hanem arra is: mit láthat a közbeeső időszakban? Talán abba fásulnak bele a labdarúgók is, hogy izgalmas, erős bajnokság helyett mindig évekre elő­re készülnek ... És milyen furcsa: a tör­vényszerű bukások egyre jobban beárnyé­kolják a következő hazai bajnokság egét, s ilyenkor érthetetlen módon a vezetők is­mételten a hazai vetélkedésben keresik a kibúvásnak számító hibákat, így termelődik újra és újra a folyamato­san rossz közérzet. Minden bizonnyal innen származik a honi küzdelmek alkalmi szür­kesége, lebecsülése és — elnézést a lelkes újoncoktól —, de a feljutók meglepő ered­ményessége is. Ők ugyanis még érintetlenek . . Brescher József Dombóvár, Hunyadi tér 37. NÉPSPORT 3 A játékosé a szó nagy érdeklődéssel arTM, labdarúgásról szóló vitát. Már csak azért is, mert érdekelt fél vagyok, hiszen azok közé tartozom, akik miatt, akikről, akikért csapnak össze az ér­vek és az ellenérvek. Az egyik hozzászóló azt írta: „Vitat­kozunk, véleményt alkotunk. Megvallom őszintén, szívesen venném, ha a játékosok is megszólalnának ...” Nos, ez a levélíró adta ne­kem is a bátorságot, hogy tollat ragadva elmondjam vé­leményemet. Lehet, sőt biz­tos, hogy nincs mindenben igazam, s elképzelhető, hogy amit leírok az sokaknak nem fog tetszeni, de hát­­ vitat­kozunk ! Először a nemrég bevezetett 20-as létszámról szeretnék szólni. Nem teljesen értek egyet vele, hiszen megköti az edző kezét. Sérülések után — miután kevés a játékos —, nincs lehetőség fokozatosan újra játékba lendülni, hanem ahogy vége a lábadozásnak, pályára kell lépni. Sőt, van­nak olyan időszakok — külö­nösen akkor, amikor sokan sérültek, vagy többen a vá­logatottal készülnek —, még edzőmérkőzést sem tud ját­szani a csapat, mert a mes­ter nem tud 11 embert a pá­lyára küldeni. Én igenis visszasírom a tar­talékbajnokságot, s az érve­lésnél a magam példájából indulok ki. Fiatal játékosként kerültem a Budapesti Hon­védhoz, s életre szóló emlék volt Tichy Lajos és Sípos Fe­renc mellett a tartalékcsapat­ban szerepelni. Természete­sen ők ott is vezéregyéniségek voltak, sokat lehetett tőlük tanulni. Ebből kitűnik: nem a „langyos” tartalékbajnok­ságot sírom vissza, hanem egy olyan formát, ahol sok fiatal szerepel a csapatban, s mel­lettük néhány arra érdemes, idősebb játékos. 1­rta során sokan felve­­­­tették a klub és a játékos közötti szerződést. Különösen nagy port vert fel a Pölöskei-ügy. Az olvasottak kapcsán én is elővettem azt a szerződést, amelyet egyesü­letem, a Budapesti Honvéd kötött velem. Többször is ala­posan elolvastam, és felfe­deztem benne néhány furcsa­ságot! Ez a szerződés egy ki­csit egyoldalú: meghatározza, hogy mit köteles­ adni a klub a játékosnak, de nem szól a jogokról. Mindössze hat pont­ban foglalja össze, hogy mire kötelezi magát az egyesület. A 7-ik ponttól a 21-ig aztán arról beszél a szerződés, hogy mit köteles a labdarúgó ten­ni és mit köteles tudomásul venni! Érdekes pontja ennek a szerződésnek a 14-es, amely így hangzik: „A sportegyesü­let köteles a labdarúgót és a Magyar Labdarúgó Szövetsé­get a szerződés tartamának letelte előtt legalább 90 nap­pal írásban értesíteni arról, ha a labdarúgót újból szer­ződtetni kívánja. A labdarú­gó kötelezettséget vállal ar­ra, hogy ez esetben a sport­egyesülettel újabb szerződést köt és a szerződésnek meg­felelően a kijelölt munkálta­tóval sportmunkatársi mun­kaviszonyt létesít. Tudomásul veszi, hogy amennyiben e kö­telezettségének nem tesz ele­get, a sportegyesület hozzá­járulása nélkül más sport­egyesülethez csak egyéves vá­rakozási idő letelte után iga­zolható át.” Azt hiszem, ebben jócskán fellelhető ellentmondás, kü­lönösen akkor, ha a követ­kező pontot is idézi az em­ber: „Ha a sportegyesület a labdarúgóval újból szerződni nem kíván, vagy ha szerző­déskötési szándékáról a lab­darúgót és a Magyar Labda­rúgó Szövetséget legalább 90 nappal a szerződés lejárta előtt nem értesíti, a labdarú­gó »szabaddá« válik és a sportegyesület hozzájárulása nélkül az átigazolási időszak­ban azonnal átigazolható más sportegyesülethez.” De kérdem én, mi van ak­kor, ha egy játékos nem ér­zi jól magát egyesületében, úgy találja, hogy edzője nem szereti, nem tud beilleszked­ni a közösségbe, vagy nincs biztosítva a továbbfejlődése és ezért el szeretne menni. Ez szinte lehetetlen, hiszen a szerződésnek­­ nincs olyan pontja, amely figyelembe venné a játékos akaratát, el­képzelését. A vitás kérdések­ben mindig az egyesület ál­láspontja a mérvadó. A játé­kos csak abban az esetben járhat jól, ha a másik egye­sület, amelyikhez átigazolni szeretne, erősebb mint az, amelyikben játszik. Egyéb­ként a játékosok körében ré­gen vitatott téma, hogy a profiknál játékos-szakszerve­zet intézi a futballista ügyeit, és képviseli érdekeit. Nálunk tulajdonképpen senki sem képviseli a játékosokat. Sok SZó esik mostanában az anyagi juttatásokról és ez tükröző­dik a lapban folyó vitában is. Az egyik hozzászóló leve­lében azt írja: „Helytelennek tartom, hogy a kiesett csapa­tok tagjai is kapnak pont­prémiumot most, a bajnokság végén. Úgy tudom, hogy ez az összeg adható, tehát tulaj­donképpen­­nem kötelező ki­fizetnie az egyesületnek, ha nem akarja. Én azonban biz­tos vagyok abban, hogy igen­is kiutalta a játékosoknak, s azok minden lelkiismeret­­furdalás nélkül sorba állnak érte a pénztárnál... Persze, vannak más példák is. A na­pokban olvastam, hogy a Bp. Honvédban nem fizették ki a teljes összeget. A klub ve­zetése úgy döntött, hogy 20 százalékkal csökkenti a kifi­zethető juttatást. Tehát élt jogával. Ezt csak helyeselni lehet... Egy szó mint száz: az ösztönző rendszer reform­ra szorul__” Nos, én is úgy tudom, hogy csak a mi egyesületi vezeté­sünk büntette meg játékosait, mert az ötödik helyen végez­tünk. S az a furcsa helyzet állt elő, hogy mi így kevesebb prémiumot kaptunk, mint az a csapat, amelyik elbúcsúzott az NB 1-től. Egyetértek a differenciált premizálással, de akkor tényleg differenciálni kell, és azok a játékosok, akik bajnokságot nyernek, vagy a válogatottban szerepelnek, vagy a mezőny első felében végeznek, vagy csapatuk hú­zó emberei, azok tényleg töb­bet keressenek!! Mert csak így lehet az anyagi ösztönzést ösztönzőnek nevezni. Országszerte másról sem vozdgszerű: hallaik­ hogy a futballisták milyen sokat keresnek. Nos, nem panasz­képpen mondom, de ez nem egészen így van. A sokat em­legetett húszezer forintos át­lagjövedelem nem mondható el minden NB I-es játékosról. Össze tudnám számolni a két kezemen azokat, akik ezt megközelítik, és ők is csak akkor, ha a csapatuk jól sze­repel a bajnokságban és emellett ők a sikeresen sze­replő válogatottban is játsza­nak! Bevallom őszintén, örömmel venném, ha nálunk is az lenne a gyakorlat, mint a profiknál, hogy egyik játé­kos sem tudja, hogy mit ke­res a másik, és mennyiért szerződtették. Ott senki nem ezzel törődik, hanem inkább azzal foglalkozik, hogy minél jobb formába lendüljön, biz­tos pontja legyen a csapat­nak. Egyébként más szak­mákban, teszem azt a színé­szeknél, az artistáknál, a tánczenészeknél senki nem firtatja, kinek mennyi a jö­vedelme. Tudom, hogy erre mindenki azt válaszolja: ha többet produkálnánk, tőlünk sem kérdeznék, mert a fut­­ballszurkolók a jó játékért mindent­ odaadnának. Erre viszont azt mondom: elkép­zelhető, hogy a jelenlegi ma­gyar mezőny csak ennyit tud futballozni. Nem többet! S nem biztos, hogy kizárólag a játékosok a hibásak azért, mert a magyar labdarúgás olyan szinten van, mint ami­lyen. Mi, játékosok általában azt csináljuk, amit monda­nak nekünk, azaz, a játékos­nevelés hazánkban nem ép­pen kielégítő!... Azt hiszem azt nem tu­d­d bizonygatnom, hogy a mai élsport egész em­bert kíván. Azt is tudom, hogy mi, magyar játékosok időben talán a legtöbbet ed­­zünk a világon. Sok időt töl­tünk a pályán,­sok olyan dol­got gyakorolunk, aminek sem­mi értelme, s bizony sokszor nincs idő arra, hogy kipihen­jük a fáradtságot, a fásult­ságot. Mostanában kezd gya­korlatba jönni nálunk is, hogy rövidebb edzéseket, de pergőbb ritmusú, intenzívebb foglalkozásokat tartanak. Sok­kal több technikai gyakorlás­ra és gyorsaságfejlesztésre lenne szükség. Természetesen mindehhez sokkal felkészül­tebb játékosok is kellenének. Az utánpótlás-neveléssel van nálunk a legtöbb baj, mert az ifjúsági és a serdülő csapa­tokban az edzők nem a lab­darúgás ABC-jére tanítják meg a gyerekeket, hanem a játék helyett követő ember­fogást, és a különböző had­rendekben felállást okítják. Minden edzőnek az a célja, hogy bajnokságot nyerjen a rábízott csapat, én pedig azokkal értek egyet, akik sze­rint az ifjúsági csapatnak biztosítania kell az első csa­pat utánpótlását, s ha min­den évben csak egyetlen já­tékost tud adni a felnőtt ke­retbe, már az is többet ér, mintha három bajnokságot nyernének. Végezetül szeretnék néhány szót szólni az átigazolások­ról. Megint csak saját tapasz­talatból tudom, hogy amikor a Honvéd öt-hat új játékost tudott igazolni, akkor az ed­zőmérkőzéseken is több ez­ren voltak kiváncsiak a­­já­tékunkra. A szurkolók várják az új arcokat. Ezért nem kel­lene ennyire központilag irá­nyítani az átigazolásokat. Le­gyen az a klubok úgymond magánügye és a két egyesü­letnek kelljen megegyeznie úgy, hogy mindkét fél, sőt a játékos is jól járjon. Mondandómmal bővíteni akarom a vita körét és­­ csak a saját véleményemet mond­tam el Pál József a Budapesti Honvéd labdarúgója

Next