Népsport, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-05 / 132. szám
XXXIX. 132. ♦ 1983. június 5 OK NYOLCÁN Az évnek csupán egyetlenegy napja a pedagógusoké. Június első vasárnapja. Az évnek csupán egyetlenegy napján mondunk nekik köszönetet — a többin végzett fáradhatatlan és pótolhatatlan munkájukért. Az OTSH- ban péntek délelőtt azonban nemcsak 365 nap, hanem több év, sőt évtized utánpótlást nevelő tevékenységét ismerték el. A pedagógusok több mint százezres táborából — első alkalommal — nyolcan vehették át a legfelsőbb sportszerv kitüntetését. CZENE GYULA igazgató, salgótarjáni Petőfi Sándor Általános Iskola. Irányításával nagymértékben javult a tanintézet testnevelési és sportmunkája. A petőfisek elsősorban a téli sportokban jeleskednek, legutóbb tizenhatan nyertek síelésben magyar bajnokságot. Az iskolán kívül is tevékenyen kapcsolódik Nógrád sportéletéhez, a megyei atlétikai szövetség elnöke. — A nevelési területek közül az egyik legfontosabb az egészséges életmódra nevelés. Hogy ezt a tantestület mennyire ismeri el, az az igazgatón múlik. Nálunk a testnevelés egyenrangú a többi tantárggyal. FILÓ JÓZSEF igazgató, berzencei általános iskola. Több mint három évtizede végez kimagasló munkát az utánpótlás-nevelésben. A kézilabda áll legközelebb a szívéhez, Segesden, Nagyatádon és Berzencén az ő nevéhez fűződik e sportág meghonosítása. Egykori tanítványai közül ma már többen az első osztályban játszanak. — Büszkén mondhatom, hogy a háromszázhúsz berzencei általános iskolás közül mindegyik legalább egy órát aktívan sportol naponta. Természetesen a tanóra mellett... DR. GENCSEV PLÁMEN főtanár adjunktus, Kossuth Lajos Katonai Főiskola. Munkahelyén tudományos szocializmust tanít, s "emellett a hazai kosárlabdázásnak egyik lelkes szakértője, segítője. Évek óta edzőként és bíróként dolgozik, s 1979- től a szövetség ifjúsági bizottságának vezetője. — Hogy mennyire meghatározó a testnevelő szerepe, azt az én esetem is bizonyítja. Az Eötvös József Gimnáziumban szerettette meg velem a tanárom a kosárlabdát, s azóta se tudtam elszakadni tőle. Sőt a gimnáziumba is visszajárok edzősködni. MÁTÉ LAJOSNÉ testnevelő, budapesti Zalka Máté Általános Iskola. Tíz éve tanít az iskolában, s ez idő alatt sokat tett a KSI-vel való jó együttműködésért. Túl az oktató-nevelő munkán eredményesen dolgozik a szakosztályi tevékenység és a tanórai képzés egymásra épülő, egymást kiegészítő közös feladatának megvalósításán. — Az iskola és az egyesület kapcsolata a kulcs. Csak harmonikusan együtt dolgozva lehet tanítani, képezni és fegyelmezni. Ezért fordulnak meg gyakorta nevelőink az edzéseken, az edzők pedig az iskolában. NEMES SÁNDOR igazgató, nyíregyházi 14. sz. általános iskola. Hozzáértésével, szakértelmével és ügyszeretetével teremtette meg azt az iskolai hátteret, amellyel lehetővé vált annak a „focisulinak” a kialakítása, amely az NYVSSC legeredményesebb bázisa, s amelynek ma minden korosztályban van válogatott játékosa. — Számomra három fő tantárgy van: a matematika, az anyanyelv és a testnevelés. A harmadikért kellett a legtöbbet harcolnom. Az eredményeink azt mutatják, sikerrel. PÁMI FERENC testnevelő, budapesti Petőfi Sándor Gimnázium. Egyike azoknak, akik a gimnáziumi testnevelési osztályokat beindították. Oktató-nevelő munkáját nagy odaadással, szakmai hozzáértéssel és kiváló pedagógiai érzékkel végzi. Diákatlétái az ország legjobbjai közé tartoznak. — Elvem, hogy csak olyan testnevelési órát szabad tartani, amely élményt nyújt a gyerekeknek. És szeretni kell a diákokat, segíteni őket a tanulásban, a sportban, a magánéletben. SÁRKÖZI LÁSZLÓ tanár, sárbogárdi 1. sz. általános iskola. Magyar-történelem szakos, de tizenegy éve testnevelést tanít! Azóta csak egyetlenegy év telt el, hogy kézilabdázói nem voltak ott az úttörőolimpia döntőjében. Kézilabdából és labdarúgásból edzői képesítése van. —Az idei olimpiára szeptemberben kezdtük meg a felkészülést, azóta kilencvenhárom (!) mérkőzést játszottunk. Minden délután edzünk, s még akkor is tiltakoznának a lányok, ha én adnék nekik könnyítést, pihenést. A mi csapatunk kikaphat, játszhat rosszul, de szívtelenül — soha! SOLYMÁR ISTVÁN igazgató, dunaújvárosi Vasvári Pál Általános Iskola. A D. Kohász SE sportiskolájában az alakulás óta aktív részese az utánpótlásnevelésnek. Testnevelési osztályokat működtető iskolája országos hírű eredményeket ért el, úszói és tornászai pedig már nemzetközi hírnevet is szereztek. Több mint tíz esztendeje van tanintézetünkben tagozat, amely azóta mindenkit meggyőzött a testedzés nevelő hatásáról. Diákjaink nemcsak fegyelmezettebbek, kitartóbbak, következetesebbek, hanem jó tanulók is. Tavaly negyvennyolc kitűnő volt köztük. Gratulálunk a kitüntetéshez! Parányi sporttelep a Margitsziget déli csücskén. Buda és Pest fölötte néz össze. S mert mostanság nem örömmel pihen meg rajta a tekintet, Buda és Pest egyként háborog. „A” sziget? Az, a mi kis takaros ékszerdobozunk. Kedvtelve dúskálunk kincseiben. Az Úttörő-stadion? Régóta csorba az ékszerdobozon. Némelyek inkább látnának a helyén rózsakertet vagy autóparkolót. Pedig a kis sporttelep magasztos cél hordozója. („Feladata elsősorban a kevés szabad térrel és sportpályával rendelkező belső kerületek általános iskolásainak sportszakkörökben való rendszeres foglalkoztatása, sportrendezvények, úttörő-ünnepségek szervezése és lebonyolítása.” Idézet a Budapest Lexikonból.) Ennek a zugnak az ország minden kispajtása résztulajdonosa. Nemcsak a belső kerületek kisiskolásai. Sőt. Valaha fogalom, jelkép volt a stadion. Hirdette, hogy a piros nyakkendősök mozgalma elfoglalta helyét a társadalomban! (n ... Történelmi hely ez. Az akkori MAC-sporttelepre a németek gépágyúállást telepítettek. El is pusztult minden. Bombatölcsérek maradtak a mementónak. .. Innen egy ugrásra épült fel a Manci-híd. A mai pálya helyén botladoztak keresztül a romokon és földkupacokon a fővárosiak, amikor átkeltek a túlsó partra ... Aztán nálunk is felszökött az újjáépítési láz. Szinte egyidőben vált szívdobogtató valósággá Csillebérc, az Úttörővasút és a mi stadionunk. A MADISZ tette meg az első kapavágást, a DISZ tartotta az avatóünnepséget 1949. szeptember 2-án. Forradalmi lépés volt. Az általános iskolások szervezett sportoktatását elsőként felkaroló úttörőmozgalom önálló centrumot kapott... Akkor is ifjúkommunisták építették, ma is ők gyámkodnak felette. Így ismétlődik a történelem.” Vágvölgyi György, az Úttörő-stadion igazgatója. Bukdácsolok a lelátó alatti kiszolgáló egység roncsai között. Pusztán , meredező támfalak és támasztógerendák. Minden más emlék. Romterületet idéző káosz. Ez a gödör volt a kazánház, itt húzódott a folyosó. Keskeny pallón billegek át az egykorvolt medence fölött. Lábközépig ért benne az összegyűlt esővíz. Vakon hunyorognak az ablakok. Az ajtók, a közfalak átadták magukat az enyészetnek. Kissé prózaian: felvették a bontási anyag nevet. 1944 őszén a Liberátorok láncos bombái cafatokra téptek-szaggattak betont, téglát, acélt, tavaly a szakmai építőtáborok diákjai pucoltak ki mindent. Fúrógéppel, csákánnyal, lapáttal. Emberfeletti munkával és tüzetes szakszerűséggel bontottak... („Négyszázan sportolhattak egyidőben. Igaz, a lelátóra csak 3 ezren fértek föl, de nem az az igazi érték, hogy hányan nézik, hanem hogy hányan csinálják ... Csodás emlékeket őrzünk. Nemzetközi focitorna. 300 autóbusz hozta-vitte a szurkolókat és a résztvevőket. Tévéközvetítés. Egyszerre tízezer léggömb emelkedett a magasba... Máskor helikopter ereszkedett a gyepre és a pilóta hozta a soron következő úttörőakció jelmondatát és a parancsot ... Mi rendeztük az úttörők első próbaolimpiáját... Aztán? Üzemelni kezdtek a kerületi úttörőházak, beindult a KSI, végül beépültek életünkbe a különböző tömegsportakciók. A fejlődés velejárójaként az úttörősport túlnőtte a stadiont. Az irányítást a mozgalomtól — célszerűségi okokból — átvette a Művelődésügyi Minisztérium... A stadion betöltötte a centrum szerepét, egészen az úttörősport egészséges decentralizálódásáig. A virág kinyílt, de a palántát mi neveltük. Most majd helyet keresünk maguknak a nagy virágoskertben. A létesítményínség idején nem lesz nehéz.” Vágvölgyi György.) A lelátói (egyben kiszolgáló) egységen már 1958-ban „igazítottak valamit”. Az eső, a hó azonban rendületlenül pusztította a csőhálózatot, majd a gépészeti és az elektromos rendszert kezdte ki. Itt is, ott is lavórokba csurgott a plafonon átszivárgó égi áldás. Elodázhatatlanná vált a felújítás. Az építők öt esztendeig ügyködtek, de 1979-ben kiderült: a vízszintes részek szigetelését képtelenek tökéletesen megoldani. Most már az anyagában vadonatúj épület korhadt, mállott. 1981-ben a KISZ-kongresszuson felajánlás, majd határozat született: az ifjúkommunisták védnökséget vállalnak az Úttörő-stadion újjáépítése felett. („ ... KISZ-esek társadalmi munkájából teremtettük elő a felújítás teljes költségét. A fővárosiak fokozott érdeklődéssel és érzékenységgel figyelik a margitszigeti objektumok sorsát. Parancsoló szükségszerűség, hogy reális költségvetéssel, feszes, de gondos munkával biztosítsuk a sporttelep zavartalan üzemelését — legalább húsz évre. Ügyelünk arra is, hogy, az új Úttörő-stadion belesimuljon a tájba. Esztétikailag példázza, mit és hogyan szabad építeni a szigeten. Megjelenésével egyúttal kifejezte, hogy ez a játékos sport otthona... Bontunk, ugyanakkor építünk is. Most éppen mikrocölöpözünk. Magyarán: a statikailag kiszámított pontokon megerősítjük a betonalapot. Az idei építőtáborozókra kivitelezési munkák várnak. Alapoznak, falaznak, zsaluznak majd az ifjú építőmesterek. A belső munkálatokra télen kerítünk sort. Növeljük a kiszolgáló egység befogadóképességét, ésszerűbb, korszerűbb lesz a beosztása, minden négyzetmétert maximálisan kihasználunk. Befedjük a lelátó egy részét, a végére marad a tereprendezés, a kisebb pályák világításának, a hangosításnak a megoldása. Az 1985-ös tanév zárásakor az úttörők újra birtokba vehetik stadionjukat.” Szűcs László, a KISZ KB építésszervezési irodájának vezetője.) A kilakoltatott Úttörő-stadion SC él, ha nem is virul. A röplabdázók Óbudán, a cselgáncsozók Budakalászon, a focisták a II. kerületben, a tornászok a XX. kerületben vendégeskednek. A kézilabdázók a Sportuszoda öltözőit használják. Vágvölgyi György igazgató lankadatlan szervezői, pedagógusi fáradozásának hála, a szakkörök létszáma a szétszóródás közepette sem csökkent. Amíg lehetett, a régiek is sűrűn vissza-vissza jártak indíttatásuk varázsos emlékű színterére. Nyilasi ma is a „mi Tibink”, Schlégl a „mi Jutkánk”. De a sete-suta apróságokat is szélesre tárt kapuk fogadták. Ugyanúgy, mint a későbbi klasszist sejtető ifjú titánt. Hiszen mindnyájan hazamentek. A sajátjukba Fecskék cikáznak mélyrepülésben az elhagyatott játéktér felett. A felezőkörben két feketerigó. Most az apró madárnépé a pálya. Jegenyék, nyárfák, feketefenyők susognak adunai székek Túlontúl szabatos az idill. Szanatóriumi csönd és béke ott, ahol először nyert polgárjogot a gyerkőcök zsivaja, a kacagás, az önfeledt kurjongatás? A gyereksport kinőtte és levetette az Úttörő-stadiont, mint a hirtelen megnyúlt kamasz a felöltőjét. A „kabátot” most „mesterszabók” alakítják át, igazítják a legújabb kor igényeihez. Hogy újra megakadjon rajta a lurkók szeme, hogy gusztust kapjanak „viseléséhez” ... Török Péter Még csendes az Úttörő-stadion Köszöntő , mikor — csaknem napra pontosan — tizenegy évvel ezelőtt elbúcsúztunk egymástól, mindketten sírtunk. Én rózsacsokrot szorongatva, a kamaszlányok szégyenlős meghatottságát palástolni igyekezve, ám mégis akadozó szavakkal próbáltam megköszönni mindent, a könnyeit cseppet sem szégyellve csak ennyit mondott: „Te voltál a legkedvesebb tanítványom!” Egy mondat, ami egy évtized távlatából is melegít. Egy mondat, amit esztendők során titokként zártam magamba, mert ha elmondom másnak, talán semmivé foszlik, mintha sohasem formálta volna szavakká egy szál. Elbúcsúztunk hát, s az általános iskola kapuja bezárult mögöttem. Az első gimnáziumi hetekben mindenemet odaadtam volna cserébe, ha újra ott ülhetnék a régi padokban, a régi osztálytársak között. De aztán hamarosan megszoktam az új padokat, az új társakat, s ma már a szerkesztőségi íróasztallal és írógéppel is barátságot kötöttem. Mégis hiányzik valami. Az a világ, ahová tízévesen ő vezetett be, s amit ő szerettetett meg velem. Pedig ennek a világnak a határai igencsak szűkre szabottak voltak. Mert az a tornaterem inkább nagyobbacska tornaszoba volt. Sorakozáskor csaknem végigértük a hoszszát, a bordásfal tetejéről pedig csak egy karnyújtásnyira volt a mennyezet. Mégis mennyire el tudtunk ott fáradni! Milyen volt vele az első testnevelés óra? Felsősként? Tornateremben? Lehet, hogy megszeppentünk, vagy hangosan rajcsúroztunk? (Ilyenkor mindig élesen szólt a fehér síp!) Vagy mindenki megmondta a nevét? Vagy akkor tudtuk meg, hogy a fekete tornaruhához fehér gumiöv és zokni kell? De kár, hogy nem jegyeztem meg! De... igen, igen, már akkor is második voltam a sorban, Udvardi Kriszta mindig egykét centivel magasabb volt! Négy éven át mindig. io sem emlékszem az utolsó órára sem, vagy előtte a huszadikra, a harmincadikra, és amire emlékszem, arról nem tudom, hányadik volt. Csak egy, amit tudok — jó volt. Valamennyi. Sorakozó, közbenfutás, gimnasztika, talajtorna, szekrényugrás, kislabdahajítás, távolugrás — (mikor mi volt soron), és a végén — játék. Na és a házibajnokságok. Röplabda és zsinórlabda. Csapatkapitányként űztem, hajtottam a lányokat és veszekedtem, mert veszíteni nem szerettem. (Már akkor sem!) Egyszer odaintett magához: „Tudod, ha nem szidnád állandóan őket, jobban játszanának!” Tényleg jobban játszottak. Ekkor tanultam meg, hogy a biztató szó mindennél többet ér... a legszebb emlék: a Bajnok kezt restetik. Három lány és három fiú, négytusa és az olimpiák története. Hetvenkettő márciusában a városi versennyel kezdődött és még csak gondolat sem volt, hogy ott lehetünk a május végi döntőn. Ott voltunk. És győztünk. Mennyire izgult a versenyeken! De mindig volt egy biztos jó tanácsa, ami bevált. Biztos pont volt a varázslatok mellett csalódásokat, hazugságokat is rejtő, számunkra egyre jobban tárulkozó világban. Erzsébet néni — így hívtuk őt, s bizonyára hívják ma is tanítványai. A teljes nevét (Tarr Istvánná) csak akkor használtuk, amikor az ellenőrzőbe írtuk be. Vajon hányunkat indított el azon az úton, ami a kosárlabdapalánk alá, a futópályára, az uszodába, a tornaszerekhez, a lelátókra vezetett? A számok, ugye, nem is fontosak. Csak az, hogy elindultunk és jó néhányon célba is értünk. Mindez miért éppen most jutott eszembe? Két hete Szombathelyen jártam az Olimpiai ötpróba futóversenyén. Tizenegy év után most láttam először. A diákjait, a humánosokat kísérte. Nem változott, talán csak a mosolya lett fáradtabb. Lehet, hogy az idő kereke tizenegy év után tér vissza ugyanahhoz a ponthoz? Hiszen ezt mondta ezúttal is: „Te voltál a legkedvesebb tanítványom!” Nem felejtett el. Mint ahogy én sem fogom soha őt. És nagyon örülök, hogy a pedagógusnap alkalmából ezt most mindenkinek elmondhattam... Beke Csilla NÉPSPORT 5