Népsport, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-24 / 148. szám

2 NÉPSPORT A vereség szépsége EB-tanulságok ,■ ahogy vesszük • A kosárlabdás alkat és a cingárok társasága Kik és miért állnak készenlétben? 9 FIFA-torna az újabb nekifutásért ( Kosárlabda ). Nyolcmillió lírát kaptak az Európa-bajnok olasz férfi kosárlabda-válogatott tagjai az aranyéremért. Nem összesen, hanem külön-külön. Dollárban ez úgy hozzávetőleg fejenként hétezret jelent. Így, persze, könnyű. Ugye, igencsak kínálja magát a kijelentés? Hát még, ha a franciákról van szó. A házigazdák játékosai egy-egy Citroennel gazdagodtak. A gyár ajándékával. Pedig ők csak ötödikek lettek. Még Hollandia is előttük végzett. Méghozzá az a holland együttes, amely tavaly májusban az Európa-bajnokság B-csoportjában Magyarországot csak öt szerény ponttal, 78-73-ra verte. Ránky Mátyás, a válogatott edzője az EB-színhelyén egyébként ezt az eredményt többször is felelevenítette. Igaza volt. Elvégre mindenki azt a sikert emlegeti, amelyikre a legbüszkébb lehet. Csak öt ponttal kaptunk ki... Ez igen. A szovjet válogatott Nantes-ban az elmúlt időszak legnagyobb kudarcát élte át. Vereséget szenvedett Spanyolországtól. Tény, hogy csak egyetlen ponttal, azaz kevesebbel, mint egy kosárral. De ez kit érdekel? A vereség , az vereség. A Szovjetunió ezek után már nem játszhatott döntőt. Visszatérve a magyar csapat pusztán ötpontos, igazán parányi különbségű „kisiklásához”, a mérkőzéssorozat végül is úgy zárult, hogy a hollandok elsők lettek, a mieink pedig csak hatodikok. Ők bejutottak az A-csoportba, mit nem. De a vereség szépsége bennünk él. Rekordok könyve Volt még egy olyan csapat az EB tizenkettes mezőnyében, amelyikkel a magyar válogatott korábban ugyancsak megmérkőzhetett. Lengyelországgal, nem is olyan régen, 1933 májusában Pécsett játszott a Konzum Kupán. Bár ez az összecsapás is emlékezetes maradt, Nantesban még véletlenül sem került szóba. Talán majd az esztendő végén a Rekordok könyvében mégis felelevenedik. Az első félidőben tizenkét pontot szerzett egy felnőtt férfiválogatott. A magyar! Figyeltük tehát a lengyeleket, vajon mások ellen mit tudnak? Hát... Nem sokat. Az utolsó előttiek lettek. Jövőre, az EB-selejtezőn a B-csoportban újra az ellenfeleink lesznek. Biztató? Aligha... Különösen azok után, hogy igen tisztelt északi szomszédaink, a legutóbbi EB- bronzérmes csehszlovákok válogatottja is a mieink szintjére süllyedt. Már ami a csoportbeosztást illeti. Jövőre ők is a B-ben játszanak. Ha az idén itthon a magyar válogatott a Mezőgép és a Konzum Kupán első lett volna, s nem itt is, ott is utolsó, az EB-n látottak bizonyos vonatkozásban akkor is önmagukért beszélnének. Az európai kosárlabda él- és középmezőnye már ránézésre is más. Feltehetően létezik egy úgynevezett kosárlabdás alkat. Ennek alapvető ismertető jegye az izomzat, a kellő súly, a megfelelő dinamizmus.A mi legjobbjaink összességében az ellenfelekhez képest — nem is tudni mi a legjobb szó... —: cingárok. Sértés nélkül. Nézzék meg például az új csillagot, a szovjet Sabonist. Tizennyolc éves, 215 centi magas. És teste van. Aranyos, kidolgozott. Vagy pillantsanak Meneghinre, akit az EB-n nem hasba döftek, hanem böktek, még ha bele is szólt a telefon ördöge. Mindenesetre a „gyilkos szerszám” lepattant az izomzatáról... Ha a magyar Losonczy Árpád, mert vegyük csak a hazai legjobbat, közel olyan erőben lenne, mint hasonló poszton játszó vetélytársai, akkor a nemzetközi élvonalban is szerepelhetne. Istenáldotta tehetség. Valami azonban hiányzik nála. Éppen az a fent említett valami. Lehet, hogy most, túl a harmadik X-en, amikor Írországban folytatja pályafutását, majd megerősödik. Ott biztosan többet követelnek tőle. Nálunk sajátosak a követelmények. Minden vonatkozásban. Az utóbbi időben például már úgy is lehet valaki válogatott, hogy nem jár válogatott-edzésre. Bonyolult a helyzet, de akkor is fel kell oldanunk, ha már egyszer bevezették. A közelmúltban Ránky Mátyás közzétette, hogy Losonczynak, Szűcsnek, Recskának, Szláviknak, Kucserának és Kamarásnak a jövőben nem kell keretedzésre lejárnia. Ugyanakkor azonban hangsúlyozta: ez korántsem jelenti azt, hogy lemond róluk. Ha szükség van, igenis számít rájuk. A válogatott edzője Nantes-ban, a mérkőzések szünetében kérésünkre rávilágított a döntés hátterére. Szerinte a felsoroltak az edzéseken már nem tevékenykednek olyan odaadással. Esetenként visszahúzó erők. Sajnos — sóhajtott az edző —, el kell ismerni, hogy többségükben mindezek ellenére még így is jobbak, mint a jelenleg rendelkezésre állók. Ezért állhatnak tehát készenlétben. Elvégre, ki tudja? Hátha egyszer a jelenlegiek is lazítani fognak. Sajátos érvelés. Világosnak világos, de vajon egyértelműen előrevivő-e? Nem volna talán helyénvalóbb, hogy azt, aki nem úgy hajt, ahogy kell, egyszerűen elküldenék? Nem tartalék-válogatottként, hanem egy köszönöm kíséretében. Egy megköszönöm-mely a félreértések elkerülése végett. Aztán, ha a szóbanforgó sportoló mégis megtiszteltetésnek érzi, hogy a válogatottért teljes odaadással küzdhet, akkor jó játékával visszatérhet a legjobbak közé. Mert ugye, ami a fiatalokat illeti, őket aligha lehet azzal ösztönözni vagy sakkban tartani, hogy mögöttük néhány visszahúzóerőnek minősített tartalék a várólistán van. Nem kérdeztük végig a résztvevőket, de az Európa-bajnokság indulói ilyen sajátosságokkal aligha büszkélkedhetnek. Talán nekünk sem kellene mindig egyedi utat járnunk. Anynyi minden volt ezen a kontinensbajnokságon, amit át lehetne venni... Fogytán a türelem Persze, könnyen lehet — reméljük, hogy így lesz —: péntektől Szolnokon, a FIBA-tornán a magyar válogatott már az újonnan szerzett tapasztalatokat kamatoztatja. Igencsak ráférne már a honi kosárlabdára a siker. Az MKSZ dicséretére szól, hogy a felemelkedés érdekében a lelkes szolnokiakkal együtt vállalta az esemény megrendezését. Kétségtelen, a mezőny nem erős. Bulgária az EB B-csoportjából épp a legutóbb esett ki a C-be. Ausztria már eleve C-s volt, s az is maradt. Pusztán Törökország és Magyarország büszkélkedhet jelen pillanatban a B-csoportos tagsággal. Ha valamikor illene kirukkolnia a magyar csapatnak egy eredménnyel, akkor alighanem itt a pillanat. Nem túlzás azt állítani: már nagy a férfi kosarasokkal szemben a türelmetlenség. (gyárfás) Nem vitás az elmúlt években teljes joggal került középpontba a vidék sportélete. Stadionok és uszodák, sportcsarnokok, korszerű edzőtermek és tudományos bázisok épültek, szinte nem telik el hónap sem avatási ünnepség, a gazdagodás újabb és újabb bizonysága nélkül. Így aztán törvényszerűen a megítélésben is változnak az idők, ma már egyre kevesebbszer hallani olyasmit, hogy egy-egy tehetséget „fel kell hozni” a fővárosba (és ez a „fel” önmagában is értékítélet volt), jobb körülmények közé. Ami persze nem jelenti azt, hogy a budapesti egyesületek „feligazolási” szándéka is elcsitult volna... Az egyre gazdagodó vidéki sport előretörése természetes (és módfelett hasznos), holott a városiasodó körülmények között maholnap már csak frázis lesz, hogy igazi „őserő” és „őstehetség” dolgában annyira, de annyira jól áll. Egy-egy központi egyesület ma már az egész megye fiataljait „szűri”, mind nagyobb és mind jobban felszerelt apparátussal keresi közöttük a jövő reménységeit. Keresi az átlagon felüli adottságokkal rendelkező gyerekeket, pedig a városiakban — ha netán mélyebben is — megbúvó képességeket is magas nemzetközi színvonalúvá lehet fejleszteni, amint azt sok példa mutatja... No, de ez más kérdés! Ha ma még megtehetjük, sőt, kiválasztási rendszerünk hézagai miatt rá is kényszerülünk, hogy az úgymond olimpiai bajnoknak született, csak éppen valahol, látóhatáron kívül élő tehetséget kajtassuk, hát, ebben a vidék helyzete kétségtelenül kedvezőbb. Most azonban ne firtassunk módszertani kérdéseket. A lényeg az, hogy a vidék sportja gyarapodik, korszerűsödik, ezt ismerte el sportmozgalmunk is az újabb egyesületek kiemelésével. A vidék tehát talál (s talán egyre inkább: korszerű módon nevel) tehetséges sportolójelölteket. Az országot járva azonban — a dolog természetéből fakadóan — gyakran találkozunk a megtartás, az otth rátartás gondjával. Több városban panaszolják, hogy gonddal felnevelt versenyzőik jelentős része, úgy is mondhatjuk: színe-java elmegy az érettségi után. Tanulni egyetemre, főiskolára. Máshová, hiszen helyben arra nincs lehetőség. Aztán, hogy ezek az ígéretes leányok és ifjak visszatérnek-e, az már nagy kérdés. De kérdés tulajdonképpen az is, hogy sportolók maradnak-e. És a vidék mai súlyát, jelentőségét látva, mindez nem pusztán egy-egy város versenysportjának gondja... Az első érzés, amely a kesergés hallatán mégis hatalmába keríti az embert,az elégedettségé. Mert hiszen nagyszerű dolog az, hogy a szellemi életünkben nem ritkán elparentált sportolókkal, lám, ilyesféle általános „gondok” is vannak. Mert hogy a sport, s vele a teljesítmény rendszeres követelménye egészséges és harmonikus egyéniséggé edzheti az embert. Mindez akkor is igaz, ha néhány felsőfokú intézmény néhány esetben főleg a sportolót nézi majdani hallgatójában, ezért némely hiányosságát enyhébben ítélimeg, mint a nem élsportolókét. Az egyetemistákat és főiskolásokat tömörítő, magas színvonalon álló szakosztályok száma azonban annyira csekély, hogy ez a fajta vonzás a továbbtanuló sportolóknak csak alig néhány százalékát érinti. Ezekben az esetekben ráadásul az át-, oda- és visszaigazolásnak olyan kialakult menete van, amely valamennyi érdekelt érdekeit védi. A konfliktusok nem a rendszerből származnak, hanem az úgynevezett emberi tényező következményei. Hogy igazán finoman fogalmazzunk... A továbbtanulás legáltalánosabb érvényű gondjai a vidék sportjában más jellegűek. Abból a nyilvánvaló helyzetből származnak, hogy nincs minden városban mindenféle egyetem és főiskola (néhol semmilyen sem), a leendő mérnökök, orvosok, tanárok és jogászok tehát szükségszerűen hagyják el városukat. És így sportegyesületüket is. A helyzet viszont más oldalról is egyértelmű, azaz nincs olyan egyetemünk vagy főiskolánk, amely szakosztályaival minden nálunk űzött sportágat felölelne. Sőt, ilyen városunk sem, még Budapest is foghíjas... A természetes korlátokat tehát ismerjük. Az a vidéki fiatal, aki tovább akar tanulni, az esetek nagy többségében költözködni is kénytelen. Ellenszert keresni botorság lenne. Megoldást találni viszont égetően szükséges a magyar sport érdekében (is). Az első és legfontosabb feladat az, hogy a fiatalok mélyebben és szilárdabban kötődjenek sportágukhoz, s magához a sporthoz. Az érettségi környékére tehető eltávolodás ugyanis általános jelenség, nem egyedül a továbbtanulással van öszszefüggésben. Megvan ennek a megfelelő fejlődéslélektani magyarázata, nem kevés szociális oka is van. Ám éppúgy részese utánpótlás-nevelésünk mai gyakorlata is, amely úgy veti be a fiatalokat a sportba, úgy igyekszik kihajtani belőlük az eredményeket, hogy a felnőtt kor küszöbére érkező már fásultságot, netán csömört érez, és az új élethelyzetben így könynyebben mondja ki, hogy elég volt. De még ma is igen sok fiatal vidéki sportoló vesz búcsút fájó szívvel egyesületétől , és tulajdonképpen sportágától is, ha az új iskola városában nincs mód folytatni. Végül is azonban ez az egyetlen biztos pont, amelyre támaszkodva — rugalmassággal, akarattal, az új utak felfedezésével — a legtöbbet lehetne változtatni. Nincs jogi akadálya például annak, hogy — néhány egyetemi kart leszámítva — levelező tagozaton tanuljon az ifjú sportoló, vagyis otthon folytathassa pályafutását. Ez, persze, nehéz, fáradságos, de sok segítséggel elviselhetővé lehet tenni. Biztató jelek már vannak, az a gyakorlat azonban igazában még nem alakult ki, hogy az új városban egy edző másodállásban, tehát megállapított fizetségért, rendszeresen foglalkozzon a fiatal sportolóval, aki amúgy egyesületében marad, a régi színekben versenyez, otthon azonban csak a szünidőkben edz. (Itt természetesen kivétel, ha az egyetemnek is van szakosztálya, s oda át kell igazolnia a hallgatónak.) Az is jelentős lépés lenne, ha minél több főiskolást adna kölcsön — meghatározott szakmai feltételek mellett és állandó ellenőrzéssel — az anyaegyesület az új városba és a tanulás éveire így biztosítaná neveltje további fejlődését. Nagy lehetőségek rejlenek a társadalmi ösztöndíj sajátos alkalmazásában éppúgy, mint az előfelvétel rendszerében. Nem érdemes tovább sorolni. Kizárólagos, biztos recept ugyanis nincs. Valamiféle megoldást azonban a legtöbb esetben lehet találni, és ez a lényeg. Mert egyetlen tehetséget is elveszíteni, ölbe tett kézzel, súlyos hiba. A világ fejlődése is azt követeli társadalmunktól, hogy minden értékét biztonsággal őrizze és bőséggel kamatoztassa, hiszen csak így tudunk lépést tartani — legyen szó gazdasági életről, művészetről vagy sportról. Márpedig a sportban sem kényeztet minket a nagyvilág. Szekeres István KÉNYSZERPÁLYÁN? Meditáció a vidék sportjáról, arról, hogy aki tovább akar tanulni , az elmegy, és arról, hogy a megőrzés nehéz művészet, de közös igény és közös érdek XXXIX. 148. ♦ 1983. június 24. Világbajnoki visszavágó Aachenban Erős mosony várja a rajtot lovassport Az idény egyik legrangosabb négyesfogathajtó viadalát a hét végén bonyolítják le az NSZK-beli Aachenban. Ez a vetélkedés nem hivatalos Európa-bajnokságnak is tekinthető, ugyanis dr. Várady Jenő szövetségi kapitány helyszíni jelentéséből kiderült, hogy rendkívül erős mezőny várja a rajtot. A világ- és Európa-bajnoki érmes hajtóinkból — Bárdos Györgyből, Juhász Lászlóból és Bálint Mihályból — összeállított magyar csapaton kívül a teljes NSZK-beli élgárda indul. Ott lesz a pénteki bemutatásnál a hollandok tavalyi világbajnoka, Velstra, a svédek két kitűnősége, a Pahlsson testvérek, a svájciak egyik legjobbja, Lippaner és a lengyelek többszörös világbajnoki érmese, Waliszewski. Bárdoséinak tehát alkalmuk lesz visszavágni a holland Velstrának a tavalyi apeldoorni VB-n elszenvedett vereségért. Persze, hajtóinknak egyáltalán nem lesz könnyű dolguk, mert a szakemberek véleménye szerint a világbajnok jobb formában van, mint tavaly, amit jelez, hogy az idén már megnyerte a hamburgi derbyt és a windsori versenyt. A fogathajtóversennyel párhuzamosan zajlik Aachenban a díjlovagló Európa-bajnokság, amelynek nincs magyar indulója.