Népsport, 1986. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1986-04-18 / 91. szám

X LI I. 91. ♦ 1986. április 18 „Túl nagy előrelépés nem volt! Hiányzik a nem­zetiközi megméretés E3 Kosárlabda Ha valaki csak a női első osztályú bajnokság legjobb mérkőzéseit,­­a rangadókat nézte végig, akkor is értetlenül­­ tette fel önmaga számára a kér­dést: ilyen, sok kívánniva­lót maga után hagyó küz­delemsorozat után miként tud mégis a világ élvona­lában maradni a magyar női kosárlabda-válogatott?! De nem újkeletű ez a kérdésfelvetés, hiszen esz­tendők óta jelentős a szín­vonalkülönbség a hazai pontvadászat és a nemze­ti együttes szerepl­ése kö­zött. Magyarázatot erre csupán azoknak a kiugró tehetségű és adottságú já­tékosoknak a léte ad, akik önmagukban vagy másod­­magukkal egy klubcsapat felemeléséhez kevesek, ám a válogatottban összeke­rülve nemzetközileg is ütőképes gárdát alkotnak. Létez­het-e azonban ez az eltérés örök időkig anél­kül, hogy a legjobbak eredményei ii ne romoljanak ? Kilák László szövetségi kapitány több mint másfél­évtizede úgy vág neki minden bajnoki idénynek, hogy talán most több se­gítséget kap az egyesüle­tektől, munkájukkal job­ban előkészítik a váloga­tottét. Ám évad végén csaknem szóról szóra ugyanaz a megállapítás, amit ezúttal is mondott: „Túl nagy változás, előre­lépés nem volt!” A legnagyobb gondot to­vábbra is az jelenti, hogy a találkozókon hétről hét­re nincs meg az a dina­mizmus, ami a játékosok formában tartását lehetővé tenné. Ezen még az új bajnoki rendszer, a csapa­tok erőviszonya alapján való két csoportra osztása sem segített. Ugyanis a felsőházban nincs meg az a kiegyensúlyozottság, ami a férfiak mezőnyében meg­található, így a nőknél a kelleténél jóval több egyesélyes összecsapás akad, s az előre várható eredmény mindkét részt­vevőnek harci kedvét sze­gi. Ezért aztán nincs szük­ség, s így el is marad azoknak a fontos eszkö­zöknek a gazdagítása, tö­kéletesítése, amelyek a vá­logatott számára az élen­­maradást jelentik a nem­zetközi porondon. Mik is ezek? Az új olimpiai ciklus­ t J­­ina jelentette a női válogatott­ban. Ennek első, legfonto­sabb helyére a ma már nélkülözhetetlen agresszív, emberközeli védekezés ke­rült, s ezt követi alig ki­sebb jelentőséggel az ezzel szembeni támadások meg­szervezése. Hogy ezt ma­napság mennyire érzi már sajátjának a magyar csa­pat, arra jó bizonyíték volt a tavaly megszerzett EB- bronzérem. Ám ezek az ismeretek csak akkor vál­hatnak­­ ösztönössé, magá­tól értetődővé a kosarasok teljesítményében, ha a küzdelem rendszeresen ezek használatára kény­szeríti őket. A hazai NB I- ben azonban — kisebb fel­­lángolásoktól eltekintve — alig lépte túl a mérkőzé­sek intenzitása, s így a sportolóktól kívánt erőbe­dobás a közepes szintet. Ezért a játék ritmusa is az átlagos szinten maradt. A napokban lezárult bajnoki évadban még va­lami nagyon hiányzott: a nemzetközi megméretés. A BSE gárdája volt az egyet­len, amely állta a kupa­fordulók viharait, s bizo­nyította Európában és ide­haza is, hogy a legjobb magyar Pedig a többieknél a kül­földi ellenfelekkel szem­beni megméretés és bizo­nyítási vágy nemcsak a mérkőzéseken, hanem az edzéseken is jobb munká­ra, nagyobb odafigyelésre ösztönzött volna. Mindezekkel együtt, mi­lyen volt a bajnokság? Az első hat között végül elmaradt a megszokott BSE—Tungsram SC pár­viadal. A tanácsiak végig egyenletes teljesítmény­nyel, a mezőny legjobb védekezésével visszasze­rezték bajnoki címüket, az azt védő újpestiek pedig nemcsak Boksay eltiltását sínylették meg, hanem — fegyelmezettségük ellenére — egész évben korábbi önmagukhoz képest gyen­gébb játékot nyújtottak. Kettőjük közé megérdemel­ten ékelődött be az MTK­­VM, bár a kék-fehérek igencsak rapszodikusan szerepeltek. A vidék leg­jobbja címet elnyerő Kecs­keméti SC csak játékosál­lományának felfrissítésé­vel tudja majd előkelő he­lyét megtartani. Dicséretes, hogy a PVSK egyetlen magas center nélkül is az élmezőnyben tudott ma­radni, a BEAC játékán pe­dig a második félidőben érződött rendre, hogy egyetemista csapatként ,a többieknél kevesebbet edz. Kiegyenlített küzdelmet hozott a középmezőny ver­senyfutása. Elsősorban a vidéki együttesek kaptak a korábbinál nagyobb tá­mogatást saját házuk tá­ján. És bár ehhez társult az edzők jó szakmai mun­kája, a fejlődés mégis el­maradt a kellő számú és megfelelő képességű játé­kos hiányában... Pedig ez a „társulat” lehetne a baj­noki előrelépés előmozdí­tója. Hiszen itt adottak a feltételek a kosárlabda­­centrumok kialakításához, a tehetségek összegyűjtésé­hez és állandó játszatásuk­­hoz Még nagyobb szükség lenne mindezek megvaló­sítására a záró hatos me­zőnyében. De — a KSI ki­vételével — talán éppen itt fordítják a legkevesebb figyelmet az egyedüli, meg­oldást hozó feladatra, az után­pótl­ás -n­evel­ésre. Igen, a pontosságra és igényességre tanító, a technikai és taktikai alapokat tökéle­tesen oktató, a nemzet­közi követelményekhez igazodó utánpótlás-neve­lés az egyetlen útja annak, hogy a hazai női bajnok­ság színvonala közeledjen a válogatott munkáját se­gítő, megalapozó követel­ményekhez. Ellenkező eset­ben viszont törvényszerű lesz, hogy a címeres me­zeseknek kell fokozatosan alább adniuk eddigi sike­reiket ... Beke Csilla Pireusz, Athén kikötővárosa javában készül a nyárra. Itt, az újságírók szál­láshelyén, ha kinézek szobám ablakán, látom az Európa-bajnokság otthonát, a Béke és Barátság Sportcsarnokot teljes pompájában. Légvonalban kétszáz méter sincs, de kilométernyit kell gyalogolni hozzá. A szálló és a csarnok között ugyanis autósztráda épül, jócskán kell kerülgetni. Most, amikor ezt a levelet diktálom, mellettem egy mesterember áll a létra tetején, és szobám új álomenyezetét rak­ja fel — arra az időre, amikor ez már nem az én szobám lesz. Bocsánatot kér az alkalmatlankodásért, és magyarázatként kimondja a varázs­igát: — Tudja uram, most jön a főszezon. Telt ház — és Migiakisz Kicsit így vagyunk a birkózó Európa­ba­jnoksággal is. A görög házigazdák kedvesek, igye­kezetük megkapó, de eddig inkább csak úgy eltűrték a kontinens versenyét... A szabadfogás nem az ő világuk, a pén­teken kezdődő kötött annál inkább, az szent dolog, az nemzeti ügy. A szervezőbizottság tagjai telt házat ígérnek a legérdekesebb programokra. A döntőkre meg feltétlenül. El is lehet hinni nekik. Szerdán dél­ben láttam a jelen legjobb görög birkó­zóját, Haralambosz Holidiszt, amint a sportcsarnok előtt beszáll egy igen-igen elegáns autóba. Azonnal csoportosulás támadt, éljenezték, mint a legmárkásabb futballsztárt. Egy másik görög, a szintén „birkózó nemzeti hős” Petrasz Galaktopulosz, az egykori — természetesen kötöttfogású — Európa-bajnok, a válogatott edzője ki­jelölte csapatát. A 62 kg-ban Sztilianosz Migiakisz indul, aki május 5-én már 34 éves lesz, és aki moszkvai olimpiai, győzelmével lett nemzeti hős a mi Tóth Istvánunk legnagyobb szomorúságára. „Magyarral” küzdött meg a válogatón is az olimpiai bajnok. Az ellenfele nem más volt, mint Karapancidisz Dimitrisz (illetve ez már megfordítva hivatalos), aki nálunk, Budapesten nőtt fel és­ is­merkedett meg a sportággal. Néhány éve, amikor visszatelepült igazi hazájá­ba, azt tűzte ki célul, hogy görög válo­gatott­­lesz. Most nem jött össze. A válogatóra lefogyott, hozta a ver­senysúlyát, Migiakisz viszont nem, még­is összeeresztették őket. Vita nem lehe­tett, az eredményt illetően. „Sztilianosz király” tehát tovább ural­kodik. Makarenko nevelni akar Van egy szovjet nehézsúlyú birkózó a kötöttfogásban, Nyikolaj Makarenkónak h­ivják. A 27 éves kijevi versenyző nem rokona (legalábbis tudomásom szerint) a nagy pedagógusnak, a szőnyegen , csu­pán egyike lesz az öt szovjet újoncnak, mégis meg­­akarja nevelni a 130 kg-sok mezőnyét. Arra meg rá is fér. A Kozma Istvánok és az Alekszandar Tomovok ideje — sajnos — már elsza­ladt, mesteremberek örökölték hajdan mindig áhítattal körülvett vil­águkat, olyanok, mint az, aki mellettem éppen arrébb teszi a létrát, és megint csak el­nézést kér. („Tudja uraim, most jön a főszezon . . .”) Bocsássa meg nekem a mindenható, de én a jugoszláv világbajnok Memise­­vicset sem tartom valami sokra. É­s jön Szántó Zoltán, az újvidéki Magyar Szó sportrovatának vezetője és azzal kezdi, hogy Memisevics nem jön az Európa­­bajnokságra, mert már­ a budapesti VB- re­ készül. Én meg mondom, hogy a 100 kg-os Gáspár Tamás ugyanabból az okból nem jön Pireuszba, azt viszont már nem mondom, csak gondolom, hogy micsoda különbség!... Szántó Zoli megkönnyebbülten sóhajt. Azt mondja, akkor a zentai Törtei Jó­zsef viszonylag könnyen megszerezheti az Európa-bajnoki címet. Nincs a két dolog között különösebb összefüggés, legalábbis az újvidéki jóbarát szerint, de elmondta, hogy a legutóbbi CSB- fordulóban Törtei felment a legnehe­zebbek közé, és úgy intézte el a világ­bajnokot, hogy az egy ideig levegőt­ is alig kapott. A bolgár kollegák azt újságolták, hogy a 33 éves világ- és Európa-bajnok Ni­kola Dinev, a nehézsúly utolsó klasszisa most visszatért a szőnyegre. Először visszavonulása után hízott vagy 25 ki­lót, és elkezdett szambózni. A birkózás úgynevezett harmadik­­fogásnemében, ugyanis nincs a 130 kg-os felső súlyha­tár, Nikola barátunk, aki már két év óta a doktori címet viseli, mint állat­orvos most, mégis meggondolta magát, ledobta magáról azt a felesleges negyed mázsát, és megint szőnyegre áll. Neki­­darálta magát már a hagyományos Ni­kola Petrov-emlékversenyen is, ott azonban nem került dobogóra, mert a mi Tóth Lászlónk megverte. Ilyen az élet. Az öregünk tisztességéért Ami a nehézsúlyt illeti, a mai me­zőnyben Ion Grigorasban maradt meg a­­ legtöbb virtus. Csapata már szerdán megérkezett Pireuszba. Egy hiányzó van, az pedig nem más, mint az elmúlt év „szupervilágbajnoka”, Stefan Negrisan, aki a verhetetlennek hitt szovjet Proku­­gyint kergette a kétségbeesésbe, a nor­végiai döntőben. Most azonban nem jöhetett, valami fegyelmi ügye támadt, biztosan „rosszal­kodott”. Ki is hagyták. Megjött viszont Stefan Rusu, aki feb­ruár második napján ünnepelte 30. szü­letésnapját. 1974-ben junior EB-t nyert, azóta még első volt olimpián, valamint VB-n és EB-n, szinte számolatlanu­l. Régóta nem láttuk, nem indult a ran­gos nemzetközi viadalokon. Ő viszont azt mondja, az ember eb­ben a korban már van annyira bölcs, hogy nem ugrál, ha nem kell. Akkor viszont nagyot ugrik, ha muszáj. Ezt a bölcseletet a mi „csikócsapa­tunknak” is át kell vennie. Ha most még nem is, az októberi budapesti VB-n okvetlenül. Ilyenkor szokás azt mondani, leg­alábbis a hecc kedvéért, hogy azt előbb meg kell érni. Most ugyanis jön a nyár, a többi pe­dig eldől az edzőtáborokban. Már a mostani EB tapasztalataival is gazda­gabban. Mert mindig köszönünk Pireusz, Athén kikötővárosa is javá-­­ban készül a k­övetkező nagy „feladat­ra”, a nyárra, az idegenforgalmi fősze­zonra. Jön a főszezon, görög és magyar idő­számítás szerint a birkózásban is. A kö­töttfogással. A mesterember itt mellettem már a munka végére ért. Elköszön Káliméra, mondja, jónapot. Mert mi mindig köszönünk. Nem is olyan messze tőlünk bombáz­nak. Erről mi itt alig tudunk valamit. Szerdán, tőlünk szintén nem messze, földrengés volt. Erről is csak hallomá­saink vannak. De a kötöttfogásúak pénteken sző­nyegre lépnek. És ezzel minden baj kö­zött is azt mondják: „Káliméra emberi­ség Káliméra még sok millió éven át. Pireusz, április 17. Szekeres István Szünnap! levél a birkózó EB-nél A . főszezon NÉPSPORT 5 A L­upát átadták... ...a kikupálódás elmaradt Röplabda A Magyar Röplabda Szövetség elnöksé­gének legutóbbi ülé­sén igen nehezen, többórás vita árán sikerült megálla­podni a jövő évi bajnok­ság kiírásában. A pontva­dászat lebonyolításának menete nem különbözhet egymástól a női és a férfi­mezőnyben, és ez a tény okozta a nézetel­térést. Ha­zánkban ugyanis a két vo­nal belső erőviszonyainak különbözősége merőben el­térő lebonyolítást igényel­ne. Míg a nőknél lényegében két- (többen úgy vélik, hogy már csak egy-) csa­patos a bajnokság, addig a férfiaknál sokkal kiegyen­lítettebb a mezőny. A TFSE kivételével az NB I bár­mely gárdája megszoríthat­ja a bajnokot. Kiélezettebb tehát a harc. Ez jellemző volt az idei MNK teljes sorozatára és a négy közötti küzdelmekre is. A szakemberek általá­ban örömmel nyugtázzák, ha szoros csaták, kétesé­lyes meccsek színesítik a sorozatot. Biztos, hogy mindez küzdelmesebbé, iz­galmasabbá teszi a talál­kozókat. Színvonalasabbá azonban legfeljebb csak ak­kor, ha játékerejét tekint­ve az alsóház zárkózik fel az élvonalhoz és nem for­dítva játszódik le a folya­mat. Sajnos férfimezőnyünk­ben — ha egyes szakosztá­lyoknál látható is fejlődés — az utóbbi a jellemző. Sebezhetőbbé vált a baj­nok Tungsram SC, és ezzel a lehetőséggel a megújho­dásra ismét dicséretesen képes kecskeméti röplabda­bázis a bajnokság során kétszer is élni tudott. Az MNK-döntőben is ötjátsz­­más csatára tudta kénysze­ríteni a lámpagyáriakat, a végső siker előtt azonban megtorpant. A kiegyenlített erőviszo­nyokra jellemző, hogy az MNK négyes fináléjába a két esélyes mellett bevere­­kedte magát a bajnoki táb­lázat 6. helyén álló D. Dó­zsa és — nagy meglepetés­re — a kiesés rémétől fe­nyegetett Csepel is. Utóbbi természetesen szinte „kibé­relte” magának a negyedik helyet, az alaposan megfia­talított gárdán mégis érez­ni lehetett Orlikoloski edző következetes munkáját. Az V. Dózsa — a papír­formának megfelelően — megszerezte a harmadik he­lyet, de Tatár Mihály edző arcán a bronzmeccs után is az elkeseredettség jeleit láttuk, és a gratulációra kérdéssel reagált: „Van mi­hez?” Az élmezőny tehát befe­jezte nagy sorozatát. A Tungsram — ha ezúttal nem is veretlenül — ismét mindent megnyert, és ez a rutin diadala. Abban vi­szont minden szakember kételkedik, hogy nemzet­közi mércével mérve előre­léptek volna férfi röplab­­dázóink. Most a válogatott kerül az érdeklődés középpontjá­ba, jóllehet, legjobbjaink csak az 1987-es EB-selejte­­zőkön lépnek majd először tétmérkőzés keretében a nemzetközi porondra. A felfelé kapaszkodás el­ső jeleit azonban már na­gyon várja a közvélemény. Botos Ferenc, legjobbjaink új vezetőedzője talán ép­pen ezért készül kissé lám­pa r­ázásán hazai premierjé­re, amely két hét múlva, a Volán Kupán lesz. Alapo­san megfiatalította az együttest és nagyon bízik a jövőben. Az azonban biztos, hogy önbizalmát nem az MNK- döntőn látottakból merí­ti. .. Lukács

Next