Nemzeti Sport, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-05 / 35. szám
II. 35. ♦ 1991. február 5. Őszintén megvallva, kicsit több kíváncsiság volt bennem, amikor leültem az ügyeletes telefonkészülék mellé, mint máskor. Eddig ugyanis két forintba került egy helyi hívás, ma már ötbe, s a vidéki telefonálások díjtétele is jelentősen emelkedett. Vajon érzékelhető lesz-e az érdeklődés csökkenése az új tarifák következtében ? Igaz, azelőtt is akadt néhány kedves olvasó, aki kérte: ne írjunk telefonszámot, mert a munkahelyéről beszél . .. Azt gondoltam, hogy most talán ezek a hívások kerülnek előtérbe. Volt ugyan egy-két ilyen, de az arány — összehasonlítva a korábbiakkal — semmit sem változott. Az érdeklődés sem, hiszen az első telefon már jóval a jelzett idő előtt befutott, az utolsó pedig már javában „túlórában”. Élen a hoki Földes Gábor (XVIII., Egressy G. u.) nyitotta a sort a rossz emlékű Megyeri úti jégkorong-rangadó témájában. Elmondta, hogy Fradi-szurkoló, s a nézőtéren semmiféle rendbontás nem volt a lejátszott, majdnem két teljes harmad ideje alatt. Amikor a pálya kiürítésére került sor, békésen beszélgettek a rendőrökkel, még tüzet is adtak nekik. Amikor azonban később visszatértek a stadion területére, már igazi rohamrendőrökkel álltak szemben. Ekkor már működésbe léptek a pajzsok, gumibotok, s olvasónk is kapott a fejére, mert fájós lába miatt nem tudott elég gyorsan elfutni. Miért kellett visszatérni a pályára, ha már egyszer bejelentették, hogy vége a mérkőzésnek? — A villanyok sokáig égve maradtak, gondoltuk, hogy talán közönség nélkül befejezik a mérkőzést. Megvárjuk, mert a fiúkat, a játékosokat is üdvözölni akartuk, ahogy szoktuk. Ezért még nem kellett volna nekünk esni! Harangozó István (155-4505) folytatta a témát. Annak ellenére, hogy ő is zöld-fehér szurkoló — más aspektusból reagált a történtekre: — Úgy érzem, ebben az újabb botrányban a rendezők is erősen ludasak. Mellettem például literes borosüvegből iszogattak, és nem igaz, hogy a bejáratnál tartott alapos ellenőrzéssel az ilyesminek nem lehet elejét venni. A jégen történtekért én elsősorban Géczi Gábort hibáztatom, az ő agresszivitásán robbant ki minden. — Ami a szurkolókat illeti, ön tehát nem bánná, ha a bejáratoknál egészen szigorú ellenőrzés lenne? — Egyenesen ajánlatosnak tartanám! Nyugodtabban szurkolhatnám végig kedvenceim mérkőzését. Óriási változást jelentene — a jégkorongsport előnyére —, ha végre már tényleg a játék lenne a főszereplő. Horváth Péter nyilvános fülkéből hívott, mondandója sokban egyezik az előtte telefonálóéval. Ő is felelőssé teszi a rendezést, hiszen — amint elmondta — maga is nyolc-tíz erősen ittas fiatalember mellett állt. Egy pillanatig sem sajátjaik buzdítására, sokkal inkább a másik csapat gyalázására használták nem kis hangerejüket. A rendőrök teljesen korrektül segítették a pálya kiürítését, a visszatérőkkel azonban már valóban nem bántak „úriember módjára”. S tény, hogy a lámpák még egy órával a mérkőzés berekesztése után is égtek. Kalina György (177-5158) lakonikus rövidséggel, de korántsem indulatok nélküli hangon annyit kérdezett: — A sportág vezetése meddig tűri a ma uralkodó állapotokat? Félő, hogy nem csak rajtuk múlik ... A sportfogadásról Járai Ferenc csupán annyit árult el címéből, hogy: Bodza utca. Kemény keresztkérdéseket tett fel, talán ezért nem jelölt meg pontosabb címet. Amit a magyar kormánnyal kapcsolatban mondott, az nem sportnapilap témája, mégis reagálunk észrevételére, mert a másik rész sokakat foglalkoztat. Az új Szerencsejáték Rt.-t marasztalja el, mondván, hogy a sok ezer totózó nem lottózni akar (lásd: kisorsolt mérkőzések — A szerk.). Kiváltképp azok után nem, hogy a kedvenc játék részvételi díja is duplájára emelkedik. A kifogást már sokan megírták lapunknak. Egyelőre jobb megoldás nincs, olyan választ is kaptunk már, hogy azelőtt, amikor annyi mérkőzés maradt el, hogy az illető heti értékelést kizárta, azon a héten a fogadó pénze „ugrott”. Pontosabban, átment a következő hétre. Most pedig minden héten kifizetik a nyereményeket. A sok észrevétel nyomán azonban nem kizárt, hogy valami más megoldást próbálnak keresni... Cserfalvi Péter (XI., Villányi út) másodállásban úszóedző. Az ő megítélése szerint az eddigi totóvitákból az tűnik ki, hogy az MLSZ egyedüli haszonélvezője kíván lenni a sportfogadási pénzből esetleg a sportra jutó résznek. " A múlt héten világsikereket elért sportolóinknak tapsolhattunk a Kongresszusi Központban. Közülük egyikmásiknak a sportága már szinte halódik. A sportfogadás hasznából — persze, a foci mellett — e sportágakat is megillet legalább annyi támogatás. Kedves Cserfalvi Úr! Hol van már végre az a pénz, amit eloszthatnának a sportágak között ?! Frölich László (184-2550) lapunk terjesztésével kapcsolatos gondjait fejtette ki. Hogyan lehetne a vasárnapi számot vasárnap megkapni? Különösen a labdarúgó NB I-es szezonban, amikor a mérkőzések zömét szombaton játsszák, az újság hétfőn már „szakállas”. Nem szólva arról, hogy sok helyütt vasárnap nem is lehet hozzájutni a Nemzeti Sporthoz. Olvasónk szerint vagy az előfizetést kell hat napra redukálni, vagy a vasárnapi terjesztést megoldani. Mi ez utóbbi megoldásért már fűhézfához eljártunk, s ezt tesszük a továbbiakban is, egészen addig, amíg megtaláljuk a megoldást. Telefonálónk másik témája: az év sportolója szavazásnál nem a magánemberre, hanem a sportolóra kellett szavazniuk az újságíróknak. Nem érti, hogy Darnyit miért bojkottálták néhányan a sajtóval való rossz viszonya miatt. Frölich úr, kérem! Tessék megnézni, hogy úszófenoménünket ennek ellenére milyen elsöprő fölénnyé „hoztuk” az első helyre! Bravó, futék vezetek! Bojtor József dunaújvárosi telefonálónk arra emlékezik, hogy a tavaszi Alföldi Porcelán-Dunaferr SE NB I-es női kézilabda-mérkőjzés botrányos körülmények között zajlott le, s ebben a bírók is hibásak voltak. Most, a visszavágón olyan színvonalas, korrekt játékvezetés mellett ért véget a találkozó, hogy egyértelműen dicséret illeti a két bírót. A nevüket, sajnos, nem tudja. Visszakerestük az újságban a mérkőzés tudósítását. A két játékvezető Rákóczi és Szabó volt. Akiknek ezek után mi is gratulálhatunk. Szentesi József (138-0506) vasárnapi számunkban olvasta, hogy Budapesten járt Rex Williams. Az alakulatóban levő magyar biliárdsport és -szövetség nevében szeretnék felvenni a kapcsolatot a „biliárdkirállyal”. Kollégánk, Tarpay László — az említett cikk szerzője — elmondta, hogy tudomása szerint Williams úr már elutazott. De a 184-6195-ös telefonon Horváth úr segítségével fel lehet venni a kapcsolatot Mr. Pető Sándorral, aki úgyszólván Rex Williams magyarországi képviselője. Németh János kézilabdajátékvezető szomorúan tapasztalja, hogy a pénteki számunk sportműsorába beharangozott 5. Teramo Kupa utánpótlásgáláról egy sort sem olvasott a Nemzeti Sportban. Nincs ok sem a szomorkodásra, sem a bosszúságra ! Hétfői számunk 8. oldalán elismerő-méltató cikk jelent meg az eseményről, míg az eredményeket — serdülő, ifjúsági mérkőzésekről lévén szó — régen bevett szokásunk szerint, a szerdai számban megjelenő Fiatalok a küzdőtéren rovatunk hozza. Burghardt Zsolt Tatabányáról a két volt oroszlányi lengyel kosarast keresi. Hová tűntek? A válasz szaktudósítónktól, Varsányi Imrétől, „mellény zsebből”: „Justin Wenglerz és Darius Szczubial valóban eltűnt. Átigazolásukhoz az MKSZ engedélye feltétlenül szükséges volna, de ilyenért a két lengyel fiú ez idáig nem jelentkezett.” Fiat Gábor (166-7376) tudomása szerint az Újpesti Dózsa a Koreába távozott Aczél Zoltánért a teljes vételár 70 százalékát kapta (a fennmaradó 30 százalék a „kölcsönklub” Siófoké). Telefonálónk szerint a Dózsának ezt a pénzt erősítésre kellene fordítania. Konkrét tudomásunk van arról, hogy az újpesti lilák sok más klubhoz hasonlóan, ezekben a napokban éppen az erősítésre koncentrálnak. Csak a levegőben lógó tárgyalásokról, tervekről senki sem szívesen nyilatkozik idő előtt. Ha konkrét dolgok történnek, azokról természetesen beszámolunk. Törzstagunk, Schlanger József, mint már annyiszor, most is személyesen hozta be levelét. Ebben leírja, hogy milyen felejthetetlen élmény volt a díjkiosztón együtt látni a magyar sport óriásait. Köszönetet mond mindazoknak, akik ezt a szép estét létrehozták. Azt írja, hogy: „Minden idők legnagyobb labdarúgója, akit én valaha láttam, Bozsik József. Azaz, bocsánat — még Szepesi megorrol rám — tehát csupa nagybetűvel: BOZSIK JÓZSEF.” Még egy rövid idézet a levélből: „Ma, február 4-én 76 éves vagyok, holnap, ötödikén már 77 ...” Sok boldog születésnapot, Józsi bácsi! És nehogy elpártoljon rovatunktól!! EZT ÍRJA MEG! Hívásukat minden hétfőn 9 és 10 óra között várjuk Hétfői kapcsolás A TELEFONNÁL: DOBOZY LÁSZLÓ NEMZETI SPORT 7 Nyílt levél a Nemzeti Sport szerkesztőségének Benedek Gábor késői válasza Bizonyára sokan vannak olyanok Magyarországon, akik most élnek a szabad társadalom adta lehetőséggel és sérelmeikért elégtételt követelnek. Nem személyi bosszú vagy kártérítési igény miatt elevenítem fel a velem történteket. Szeretném, ha a jövő újságíró nemzedéke az esetemből tanulna és tudomásul venné, hogyan tudtak újságírók — saját érvényesülésük érdekében vagy meggyőződésükből — a kommunista rendszer idején, a már amúgy is félreállított és elítélt emberen még egyet rúgni, egzisztenciájában tönkretenni. Megalázott helyzetem természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hazámat elhagytam és másutt kerestem és találtam meg az emberi szolidaritást, megbecsülést. A megértés céljából idézek a Hétfői Hírek 1959. november 2-án megjelent cikkéből — igazolásul, hogy nem feltétlenül kellett rólam elítélően írni — és a Népsport 1959. november 3-án, erkölcsi alapom megsemmisítését szolgáló cikkét. „A vívóversenyt fiatal BVSC-versenyző, Sághy nyerte, aki nagy küzdőképességről tett tanúbizonyságot. A döntőt Benedek Gábor — a neves öttusabajnok — ellen vívta, aki hosszú idő után most ismét pástra lépett és bizonyította jó vívóképességeit." Hétfői Hírek, 1959. november 2. „Benedek Gábor öttusázó nem tartozott a mindennapi sportolók közé. A magyar nép és állama segítette hozzá, hogy nevét megismerjék, bejárja a külföld sok országát. Mindent megkapott: hírnevet, dicsőséget, népszerűséget, elismerést. Ezzel bizony akár élete végéig is jól elsáfárkodhatott volna. De Benedek Gábor, aki mindent megkapott, amit csak ember, sportoló megkaphatott, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna arra, hogy megmutassa: kész meg is hálálni a népnek, az államnak mindazt a sok jót, amit vele tett — inkább a másik utat választotta. Az 1956-os októberi ellenforradalom legsötétebb napjaiban, amikor a becsületes emberek milliói döbbenten és undorral fordultak el a szennyáradattól, a haza, a Népköztársaság elleni támadóktól, Benedek Gábor a másik utat választotta. Egy követ fújt az ellenforradalmárokkal. Egyszeriben elfeledte, megtagadta azt az országot, azt a rendszert, amely neki csak jót tett, amely vele szemben kivételes bánásmódot tanúsított. A sportolás helyett „élenjárt” a népi demokrácia, a szocialista sport, a Szovjetunió rágalmazásában. Pedig a rágalmaknak ellenkezőjére az ő példája is bizonyíték volt. S mindezt most három évvel az ellenforradalom után tetézte azzal, hogy megjelent és elindult egy vívóversenyen, amelyen nemcsak joga, de erkölcsi alapja sem sem volt a részvételre. Ugyan hogy nézhet egyenesen a szemébe egy mai sportolónak Benedek Gábor? Hiszen három esztendeje éppen azok oldalán szállt síkra, akiknek legelső dolguk volt kihirdetni: megszűnik a szocialista sportrendszer, nem lesz többé tömegsport, a sport — úgy mint régen — a kiváltságosaké legyen. Ez nem következhetett be, a szocialista sport él, fejlődik, virágzik, ám olyanok esetében mint Benedek Gábor, mégsem tudunk könnyen feledni és kinyilvánítjuk a magyar sportolók nagy táborának azt a véleményét, hogy ne versenyezhessenek azok, akiknek erre elsősorban az erkölcsi alapjuk hiányzik.” Népsport, 1959. november 3. Az ellenem felhozott rágalmak ellen csak annyit: nem új klub színeiben indultam a versenyen, mindig a Csepel színeiben vívtam, öttusaversenyen pedig azért nem indultam, mert fizikai munkával kerestem a kenyeremet. Az állítólagos örökre eltiltó határozatot soha nem kaptam meg, csak másoktól értesültem róla. ösztönzést adott az, hogy a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Közlöny 105. számában az ellenem hozott határozatot hatályon kívül helyezte és sportkitüntetéseimet visszaadta. Mindezek ellenére a múlt rendszer politikai okokból erőikre eltiltott a sportolástól. Lelkiismeretemnek megnyugtató, hogy az 1956-os forradalom idején — számolva a súlyos következményekkel, és senkitől szolidaritást nem remélve — hazám függetlenségéért kiálltam. Kívánságom, hogy ez a késői válasz a 31 évvel ezelőtti cikkre megjelenjen a Nemzeti Sportban. Sporttársi üdvözlettel: Benedek Gábor öttusázó olimpiai és világbajnok Németország, St. Augustin