Nemzeti Sport, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-05 / 35. szám

II. 35. ♦ 1991. február 5. Őszintén megvallva, kicsit több kíváncsiság volt bennem, amikor leültem az ügyeletes telefonkészülék mellé, mint máskor. Eddig ugyanis két fo­rintba került egy helyi hívás, ma már ötbe, s a vidéki tele­fonálások díjtétele is jelentő­sen emelkedett. Vajon érzé­kelhető lesz-e az érdeklődés csökkenése az új tarifák kö­vetkeztében ? Igaz,­­ azelőtt is akadt né­hány kedves olvasó, aki kér­te: ne írjunk telefonszámot, mert a munkahelyéről be­szél . .. Azt gondoltam, hogy most talán ezek a hívások ke­rülnek előtérbe. Volt ugyan egy-két ilyen, de az arány — összehasonlítva a korábbiak­kal — semmit sem változott. Az érdeklődés sem, hiszen az első telefon már jóval a jel­zett idő előtt befutott, az utol­só pedig már javában „túlórá­ban”. Élen a hoki Földes Gábor (XVIII., Eg­­ressy G. u.) nyitotta a sort a rossz emlékű Megyeri úti jég­korong-rangadó témájában. El­mondta, hogy Fradi-szurkoló, s a nézőtéren semmiféle rend­bontás nem volt a lejátszott, majdnem két teljes harmad ideje alatt. Amikor a pálya ki­ürítésére került sor, békésen beszélgettek a rendőrökkel, még tüzet is adtak nekik. Am­i­­kor azonban később visszatér­tek a stadion területére, már igazi rohamrendőrökkel álltak szemben. Ekkor már műkö­désbe léptek a pajzsok, gumi­botok, s olvasónk is kapott a fejére, mert fájós lába miatt nem tudott elég gyorsan elfut­ni.­­ Miért kellett visszatérni a pályára, ha már egyszer be­jelentették, hogy vége a mér­kőzésnek? — A villanyok sokáig égve maradtak, gondoltuk, hogy ta­lán közönség nélkül befejezik a mérkőzést. Megvárjuk, mert a fiúkat, a játékosokat is üd­vözölni akartuk, ahogy szok­tuk. Ezért még nem kellett volna nekünk esni! Harangozó István (155-4505) folytatta a témát. Annak elle­nére, hogy ő is zöld-fehér szurkoló — más aspektusból reagált a történtekre: — Úgy érzem, ebben az újabb botrányban a rendezők is erősen ludasak. Mellettem például literes borosüvegből iszogattak, és nem igaz, hogy a bejáratnál tartott alapos el­lenőrzéssel az ilyesminek nem lehet elejét venni. A jégen tör­téntekért én elsősorban Géczi Gábort hibáztatom, az ő ag­resszivitásán robbant ki min­den. — Ami a szurkolókat illeti, ön tehát nem bánná, ha a be­járatoknál egészen szigorú el­lenőrzés lenne? — Egyenesen ajánlatosnak tartanám! Nyugodtabban szur­kolhatnám végig kedvenceim mérkőzését. Óriási változást jelentene — a jégkorongsport előnyére —, ha végre már tényleg a játék lenne a fősze­replő. Horváth Péter nyilvános fülkéből hívott, mondandója sokban egyezik az előtte tele­fonálóéval. Ő is felelőssé teszi a rendezést, hiszen — amint elmondta — maga is nyolc-tíz erősen ittas fiatalember mel­lett állt. Egy pillanatig sem sajátjaik buzdítására, sokkal inkább a másik csapat gyalá­­zására használták nem kis hangerejüket. A rendőrök tel­jesen korrektül segítették a pálya kiürítését, a visszatérők­kel azonban már valóban nem bántak „úriember mód­jára”. S tény, hogy a lámpák még egy órával a mérkőzés berekesztése után is égtek. Kalina György (177-5158) la­­konikus rövidséggel, de ko­rántsem indulatok nélküli hangon annyit kérdezett: — A sportág vezetése med­dig tűri a ma uralkodó álla­potokat? Félő, hogy nem csak rajtuk múlik ... A sportfogadásról Járai Ferenc csupán annyit árult el címéből, hogy: Bodza utca. Kemény keresztkérdése­ket tett fel, talán ezért nem jelölt meg pontosabb címet. Amit a magyar kormánnyal kapcsolatban mondott, az nem sportnapilap témája, mégis reagálunk észrevételére, mert a másik rész sokakat foglal­koztat. Az új Szerencsejáték Rt.-t marasztalja el, mondván, hogy a sok ezer totózó nem lottózni akar (lásd: kisorsolt mérkőzé­sek — A szerk.). Kiváltképp azok után nem, hogy a ked­venc játék részvételi díja is duplájára emelkedik. A kifogást már sokan meg­írták lapunknak. Egyelőre jobb megoldás nincs, olyan választ is kaptunk már, hogy azelőtt, amikor annyi mérkőzés ma­radt el, hogy az illető heti ér­tékelést kizárta, azon a héten a fogadó pénze „ugrott”. Pon­tosabban, átment a következő hétre. Most pedig minden hé­ten kifizetik a nyereményeket. A sok észrevétel nyomán azonban nem kizárt, hogy va­lami más megoldást próbál­nak keresni... Cserfalvi Péter (XI., Villá­nyi út) másodállásban úszóed­ző. Az ő megítélése szerint az eddigi totóvitákból az tűnik ki, hogy az MLSZ egyedüli ha­szonélvezője kíván lenni a sportfogadási pénzből esetleg a sportra jutó résznek. " A múlt héten világsikere­ket elért sportolóinknak tap­solhattunk a Kongresszusi Központban. Közülük egyik­másiknak a sportága már szin­te halódik. A sportfogadás hasznából — persze, a foci mellett — e sportágakat is megillet legalább annyi támo­gatás. Kedves Cserfalvi Úr! Hol van már végre az a pénz, amit eloszthatnának a sportágak között ?! Frölich László (184-2550) la­punk terjesztésével kapcsola­tos gondjait fejtette ki. Ho­gyan lehetne a vasárnapi szá­mot vasárnap megkapni? Kü­lönösen a labdarúgó NB I-es szezonban, amikor a mérkőzé­sek zömét szombaton játsszák, az újság hétfőn már „szakál­las”. Nem szólva arról, hogy sok helyütt vasárnap nem is lehet hozzájutni a Nemzeti Sporthoz. Olvasónk szerint vagy az előfizetést kell hat napra re­dukálni, vagy a vasárnapi ter­jesztést megoldani. Mi ez utóbbi megoldásért már fűhéz­­fához eljártunk, s ezt tesszük a továbbiakban is, egészen ad­dig, amíg megtaláljuk a meg­oldást. Telefonálónk másik témája: az év sportolója szavazásnál nem a magánemberre, hanem a sportolóra kellett szavazniuk az újságíróknak. Nem érti, hogy Darnyit miért bojkottál­­ták néhányan a sajtóval való rossz viszonya miatt. Frölich úr, kérem! Tessék megnézni, hogy úszófenomé­­nü­nket ennek ellenére milyen elsöprő fölénnyé­ „hoztuk” az első helyre! Bravó, futék vezetek! Bojtor József dunaújvárosi telefonálónk arra emlékezik, hogy a tavaszi Alföldi Porce­lán-Dunaferr SE NB I-es női kézilabda-mérkőjzés botrányos körülmények között zajlott le, s ebben a bírók is hibásak voltak. Most, a visszavágón olyan színvonalas, korrekt já­tékvezetés mellett ért véget a találkozó, hogy egyértelműen dicséret illeti a két bírót. A nevüket, sajnos, nem tudja. Visszakerestük az újságban a mérkőzés tudósítását. A két játékvezető Rákóczi és Szabó volt. Akiknek ezek után mi is gratulálhatunk. Szentesi József (138-0506) vasárnapi számunkban olvas­ta, hogy Budapesten járt Rex Williams. Az alakul­atóban le­vő magyar biliárdsport és -szövetség nevében szeretnék felvenni a kapcsolatot a „bi­liárdkirállyal”. Kollégánk, Tarpay László — az említett cikk szerzője — elmondta, hogy tudomása szerint Wil­liams úr már elutazott. De a 184-6195-ös telefonon Horváth úr segítségével fel lehet ven­ni a kapcsolatot Mr. Pető Sán­dorral, aki úgyszólván Rex Williams magyarországi kép­viselője. Németh János kézilabda­játékvezető szomorúan tapasz­talja, hogy a pénteki számunk sportműsorába beharangozott 5. Teramo Kupa utánpótlásgá­láról egy sort sem olvasott a Nemzeti Sportban. Nincs ok sem a szomorko­­dásra, sem a bosszúságra ! Hétfői számunk 8. oldalán el­­ismerő-méltató cikk jelent meg az eseményről, míg az eredményeket — serdülő, ifjú­sági mérkőzésekről lévén szó — régen bevett szokásunk sze­rint, a szerdai számban meg­jelenő Fiatalok a küzdőtéren rovatunk hozza. Burghardt Zsolt Tatabányá­ról a két volt oroszlányi len­gyel kosarast keresi. Hová tűntek? A válasz szaktudósí­tónktól,­­ Varsányi Imrétől, „mellény zsebből”: „Justin Wenglerz és Darius Szczubial valóban eltűnt. Átigazolásuk­hoz az MKSZ engedélye fel­tétlenül szükséges volna, de ilyenért a két lengyel fiú ez idáig nem jelentkezett.” Fiat Gábor (166-7376) tudo­mása szerint az Újpesti Dózsa a Koreába távozott Aczél Zol­tánért a teljes vételár 70 szá­zalékát kapta (a fennmaradó 30 százalék a „kölcsönklub” Siófoké). Telefonálónk szerint a Dózsának ezt a pénzt erősí­tésre kellene fordítania. Konkrét tudomásunk van arról, hogy az újpesti lilák sok más klubhoz hasonlóan, ezek­ben a napokban éppen az erő­sítésre koncentrálnak. Csak a levegőben lógó tárgyalások­ról, tervekről senki sem szíve­sen nyilatkozik idő előtt. Ha konkrét dolgok történnek, azokról természetesen beszá­molunk. Törzstagunk, Schlanger Jó­zsef, mint már annyiszor, most is személyesen hozta be leve­lét. Ebben leírja, hogy milyen felejthetetlen élmény volt a díjkiosztón együtt látni a ma­gyar sport óriásait. Köszöne­tet mond mindazoknak, akik ezt a szép estét létrehozták. Azt írja, hogy: „Minden idők legnagyobb labdarúgója, akit én valaha láttam, Bozsik Jó­zsef. Azaz, bocsánat — még Szepesi megorrol rám — tehát csupa nagybetűvel: BOZSIK JÓZSEF.” Még egy rövid idézet a le­vélből: „Ma, február 4-én 76 éves vagyok, holnap, ötödikén már 77 ...” Sok boldog születésnapot, Józsi bácsi! És nehogy elpár­toljon rovatunktól!! EZT ÍRJA MEG! Hívásukat minden hétfőn 9 és 10 óra között várjuk Hétfői kapcsolás A TELEFONNÁL: DOBOZY LÁSZLÓ NEMZETI SPORT 7 N­yílt levél a Nemzeti Sport szerkesztőségének Benedek Gábor késői válasza Bizonyára sokan vannak olyanok Ma­gyarországon, akik most élnek a szabad társadalom adta lehetőséggel és sérel­meikért elégtételt követelnek. Nem sze­mélyi bosszú vagy kártérítési igény miatt elevenítem fel a velem történte­ket. Szeretném, ha a jövő újságíró nem­zedéke az esetemből tanulna és tu­domásul venné, hogyan tudtak újságírók — saját érvényesülésük érdekében vagy meggyőződésükből — a kommunista rendszer idején, a már amúgy is félreál­lított és elítélt emberen még egyet rúgni, egzisztenciájában tönkretenni. Megalázott helyzetem természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hazá­mat elhagytam és másutt kerestem és találtam meg az emberi szolidaritást, megbecsülést. A megértés céljából idézek a Hétfői Hírek 1959. november 2-án megjelent cikkéből — igazolásul, hogy nem feltét­lenül kellett rólam elítélően írni — és a Népsport 1959. november 3-án, erkölcsi alapom megsemmisítését szolgáló cikkét. „A vívóversenyt fiatal BVSC-ver­­senyző, Sághy nyerte, aki nagy küzdő­­képességről tett tanúbizonyságot. A döntőt Benedek Gábor — a neves öt­tusabajnok — ellen vívta, aki hosszú idő után most ismét pástra lépett és bizonyította jó vívóképességeit." Hétfői Hírek, 1959. november 2. „Benedek Gábor öttusázó nem tarto­zott a mindennapi sportolók közé. A magyar nép és állama segítette hozzá, hogy nevét megismerjék, bejárja a külföld sok országát. Mindent megka­pott: hírnevet, dicsőséget, népszerűsé­get, elismerést. Ezzel bizony akár éle­te végéig is jól elsáfárkodhatott volna. De Benedek Gábor, aki mindent meg­kapott, amit csak ember, sportoló meg­kaphatott, éppen akkor, amikor a leg­nagyobb szükség lett volna arra, hogy megmutassa: kész meg is hálálni a népnek, az államnak mindazt a sok jót, amit vele tett — inkább a másik utat választotta. Az 1956-os októberi ellenforradalom legsötétebb napjaiban, amikor a becsületes emberek milliói döbbenten és undorral fordultak el a szennyáradattól, a haza, a Népköztársa­ság elleni támadóktól, Benedek Gábor a másik utat választotta. Egy követ fújt az ellenforradalmárokkal. Egysze­riben elfeledte, megtagadta azt az or­szágot, azt a rendszert, amely neki csak jót tett, amely vele szemben kivé­teles bánásmódot tanúsított. A sporto­lás helyett „élenjárt” a népi demokrá­cia, a szocialista sport, a Szovjetunió rágalmazásában. Pedig a rágalmaknak ellenkezőjére az ő példája is bizonyí­ték volt. S mindezt most három évvel az el­lenforradalom után tetézte azzal, hogy megjelent és elindult egy vívóverse­nyen, amelyen nemcsak joga, de erköl­csi alapja sem sem volt a részvételre. Ugyan hogy nézhet egyenesen a szemé­be egy mai sportolónak Benedek Gá­bor? Hiszen három esztendeje éppen azok oldalán szállt síkra, akiknek leg­első dolguk volt kihirdetni: megszűnik a szocialista sportrendszer, nem lesz többé tömegsport, a sport — úgy mint régen — a kiváltságosaké legyen. Ez nem következhetett be, a szocialista sport él, fejlődik, virágzik, ám olyanok esetében mint Benedek Gábor, mégsem tudunk könnyen feledni és kinyilvá­nítjuk a magyar sportolók nagy tábo­rának azt a véleményét, hogy ne ver­senyezhessenek azok, akiknek er­re elsősorban az erkölcsi alapjuk hiányzik.” Népsport, 1959. november 3. Az ellenem felhozott rágalmak ellen csak annyit: nem új klub színeiben in­dultam a versenyen, mindig a Csepel szí­neiben vívtam, öttusaversenyen pedig azért nem indultam, mert fizikai mun­kával kerestem a kenyeremet. Az állí­tólagos örökre eltiltó határozatot soha nem kaptam meg, csak másoktól értesül­tem róla. ösztönzést adott az, hogy a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Közlöny 105. számában az ellenem hozott hatá­rozatot hatályon kívül helyezte és sport­­kitüntetéseimet visszaadta. Mindezek el­lenére a múlt rendszer politikai okokból erőikre eltiltott a sportolástól. Lelkiisme­­retemnek megnyugtató, hogy az 1956-os forradalom idején — számolva a súlyos következményekkel, és senkitől szolida­ritást nem remélve — hazám független­ségéért kiálltam. Kívánságom, hogy ez a késői válasz a 31 évvel ezelőtti cikkre megjelenjen a Nemzeti Sportban. Sporttársi üdvözlettel: Benedek Gábor öttusázó olimpiai és világbajnok Németország, St. Augustin

Next