Nemzeti Sport, 1994. január (5. évfolyam, 1-29. szám)

1994-01-29 / 27. szám

8 NEMZETI SPORT Ajánt nem győzte meg az „orvosi” diagnózis Az emberi tevékenységeknek nincs olyan vetületük, amelyeket ne lehetne ellenkező nézőpontok alapján megítélni. S a szemlélet szerint az ítélet is lehet elfo­gadó vagy elvetendő, haragos vagy opti­mista. Nem kivétel a sport sem. Különösen azok a sportágak nem, amelyeknek ered­ményei manapság elmaradnak hajdani sik­ereik mögött. Ilyen például a súlyemelés. A férfi súlyemelés. Hiszen a női mezőnyben nagyon jól állunk, de a férfiak tényleg nem büsz­kélkedhetnek világraszóló győzelmekkel... Pedig valamikor... Alig néhány éve... Amikor még Orvos András volt a válogatott edzője... Persze, azóta sok idő telt el. És talán jobb nem is emlegetni a botrányokat, az összeomlást, az újrakezdés nehézségeit. Tudja ezeket mindenki. Tudja Orvos András is. Nem is ezért írt levelet szerkesztő­ségünknek. Csupán álláspontját, rosszalló, aggódó véleményét fogalmazta meg. A levéllel megkerestük dr. Aján Tamást, a Magyar Olimpiai Bizottság és az IWF, a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség főtit­kárát. Válaszoljon ő­­ a legilletékesebb! „Minden nagyon jó, minden nagyon szép... ?" - kezdi levelét Orvos András, majd így folytatja: „I. Ferenc József apostoli királyunk mondogat­ta ezt alattvalóinak annak idején. Persze, nem volt minden sem jó, sem szép, mégis mindennel meg volt elégedve... Ez jutott eszembe, amikor dr. Aján Tamásnak, a Nemzeti Sport november 22-i számában megje­lent nyilatkozatát olvastam. „Én nagyon elégedett vagyok a válogatottal" - hangzik a tömör értékelés. Én viszont nagyon meg vagyok lepve az igényességéről ismert sportvezető értékítéletétől. Sokadmagammal tesszük fel a kérdést ennek kapcsán, hogy vajon mennyire kellene alulmúl­nia magát a magyar súlyemelősportnak, hogy minden súlyemelők főtitkára mondjon egy ejnye­­bejnyét? Lehet, hogy magasból nézve az idei VB-n megszerzett három olimpiai pont ele­gendőnek tűnik, de én és még sokan alulról látjuk, és a magyar súlyemelés már megszerzett nemzetközi tekintélyéhez méltatlannak ítéljük meg. Persze, attól függ, hogy mennyi az elvárás. Az 1970-80-as években a Magyar Súlyemelő Szövetség főtitkáraként sokkal igényesebb volt. Akkor húsz olimpiai pontot tartott elfogadható­nak. Igaz, mi ennél mindig jóval többet céloz­tunk meg, de előfordult, hogy nem tudtunk megfelelni az elvárásnak. Akkor sem volt széles utánpótlásbázisunk, ezért az élvonal feltöltése nem volt folyamatos. Ilyen szakaszokban hul­lámvölgybe kerültünk, elmaradtunk a húszpon­tos elvárástól. Nagyon kemény volt az elmarasztalás, így például az 1980-as moszkvai sikeres olimpia után új csapatot kellett építeni. Az 1981. évi lille-i VB-n csak erősen tar­talékosan tudtunk kiállni, és mindössze 11 olimpiai pontot gyűjtöttünk. Eck Tibor, az elnök­ség tagja (jelenleg az MLSZ főtitkára) kataszt­rofálisnak ítélte meg a magyar súlyemelés helyzetét. Javasolta, hogy az elnökség testületileg mondjon le, és válságstábot hozzanak létre. Az MSSZ akkori elnöke, dr. Tóth Dezső bölcsen ítélte meg a helyzetet és elutasítota Eck Tibor javaslatát. Az események az elnököt igazolták, hiszen a válogatott keretében klasszis tehetségű fiatalok egész sora bontogatta szárnyait. Kerek István, Messzi István, Király László, Barsi László, Balázsfi Zoltán, Mandzák Bertalan, Szanyi Andor, Bökfi János, Jacsó József, Hlavati András, Sándor István, Balázs Mihály, Réti István, akik már a junior VB-n is aranyat, és más dobogós helyeket szereztek. Ugye, ismerősen hangzanak ezek a nevek? Rá sem merek gondolni, mekkora kárt okozott volna, ha a feltörekvő fiatalok felkészítését a java­solt adminisztratív intézkedések lehetetlenné teszik. Persze, most most sem tartom megoldás­nak az elnökség lemondását és válságstáb létre­hozását. Nem oldana meg semmit. Az IWF főtitkára bizakodó az idézett nyi­latkozatában: „Nagyon remélem, hogy az olimpián már nagyon eredményes csapattal lesz jelen a magyar súlyemelés." Hiányolom a tőle megszokott konkrét eredmény-célkitűzést, most három évvel az olimpia előtt." - A magam részéről nagyon örülök, hogy Orvos András barátom ma is aktívan követi a súlyemelősport életét és eseményeit - válaszolta a levél elolvasása után dr. Aján Tamás. - Én őt a múltban is és a jelenben is a sportág egyik legkiemelkedőbb szaktekintélyének tartottam és tartom ma is. Sajnos, ugyanakkor mindannyiunknak számol­nunk kell azzal, hogy a kor elszáll felettünk. Szomorú, hogy most nincsenek fiatal Orvos Andrások a magyar súlyemelésben. Olyanok, akik - mint ő - minden áldozatot meghozva dol­goznak ezért a nemes és jeles hagyományokkal ékeskedő sportért. Orvos András barátom tevékenységét ma is csodálattal és tisztelettel figyelem, hiszen évekkel a nyugdíjazása után is lendületesen próbálja a csepeli fiatalokat a súlyemelőtermek felé irányí­tani. De térjünk rá levele részleteire! Bandi - úgy hiszem - nyilatkozatomban sok mindent félreértett. Én ugyan az említett írást nem olvastam, mivel akkortájt repülőről repülőre szálltam, s így nem juthattam magyar újsá­gokhoz, de biztos vagyok benne, hogy nyi­latkozatom mondanivalója nem az volt, amit régi barátom kiolvasott belőle. Először is Melbourne-ben csak négy férfi versenyző állt dobogóra, s kettő közülük megsérült. Ilyenformán két súlyemelőnk érte el a három olimpiai pontot. Ez pedig még akkor sem a „magyar válogatott" szereplése, ha pillanatnyi­lag ők négyen súlyemelésünk legjobbjai. Az egy mondatban visszaadott véleményem, amely szerint én nagyon elégedett volnék a válogatottal, nem tükrözi az akkor kifejtett nézetemet. Elégedettségem természetesen nem a három pontnak szólt. Ezt magam sem tartom soknak. Inkább a szövetség tevékenységére vonatkozik. Annak a bizalomnak adtam hangot, amelyet az újjáalakult súlyemelő-szövetség munkájával kapcsolatban érzek. Hiszen ez a vezetés - meggyőződésem szerint - most meg­próbálja a szervezeti, gazdasági, adminisztratív, sportegészségügyi és nemzetközi munkát rendbe tenni. Többéves fellazult állapotból kell rend­szeres és szisztematikus irányvonal érvényesí­tésével helyrehozni, amit csak lehet. Ha ezt a feladatot elvégzik, akkor olyan ke­retek alakulhatnak ki a sportágban tevékenykedő vezetők, edzők és sportolók számára, amelyeket megfelelő szakmai tartalommal majd valóban meg lehet tölteni. És a szakmai kérdéseket illetően ígéretet is kaptam az elnökségtől az ered­ményességre. Azaz, arra, hogy a szövetségi és egyesületi edzők bevonásával rendezett után­pótlás-nevelési tervet készítenek. S amikor idáig már eljutottunk, akkor lehet majd megkezdeni a válogatott újjáépítését és munkáját. Akkor lehet majd elgondolkozni azon, hogy pontosan milyen szereplést várhatunk egy megfiatalított sportológárdától az olimpián. Iyen szempontból viszont fenntartom állításo­mat, és igenis remélem, hogy Atlantában már egy nagyon eredményes csapattal lehet jelen a magyar súlyemelés. De nem csupán bízom benne, hogy a szövetség vezetése, dr. László Imre, dr. Elek István és csa­patuk kézben tudja tartani, sikerre tudja vinni a sportág ügyeit, hanem rendszeresen figyelemmel is kísérem munkájukat. Tudom, mire építem hitemet. Igen gyakran találkozunk, s amikor szükségesnek látszik, személyesen is segítek. Hiszen senki előtt nem titok, hogy szívügyemnek tartom a magyar súlyemelést. Magam is szeretném, ha visszatérnének azok az ered­ményes évek, amikor Orvos András barátommal együtt dolgozhattunk a sikerekért, amikor a ma­gyar súlyemelés a világ élvonalába tartozott. (rácz) V. 27. • 1994. január 29. 1996 - magyarok a déli sarkon?! - avagy gyalog az Antarktiszon Még alig akad olyan hely a Földön, ahová eddig még nem tette be ember a lábát. Honfitársaink között is akadt már jó néhány világutazó, de a magyarok számára azért még tartogat néhány felfedezésre váró helyet bolygónk. Az egyik ilyen a Déli-sark, amelyet még soha nem taposott magyar ember lába. De már ez sem várat magára sokáig. Szerveződőben az első magyar expedíció, amely a Déli-sark elérését tűzte ki céljául, méghozzá gyalo­gosan. --Mit jelent az, hogy gyalog? - kérdezem Makszin Árontól, az expedíció egyik tagjától. - Szó szerint értendő. Gyalog - illetve speciális síléceken - szeretnénk eljutni a Déli-sarkig. Természetesen nem Budapest­től, hanem az Antarktisz pere­métől a sarkig. Persze, azért ez is jelentős távolság. - Honnan származik ez az enyhén szólva nem hétköznapi ötlet? - Tulajdonképpen édesapám­tól, de komolyabban csak 1993 januárja óta foglalkozunk vele. Ekkor egy ködös estén barátom­mal, Farkas Zolival és apámmal elkezdtünk mélyebben foglal­kozni a gondolattal, és elha­tároztuk, hogy megpróbáljuk megszervezni az expedíciót. - Rendben, de mi lesz pon­tosan az expedíciótok lényege ? - Dióhéjban a következő: az Antarktisz peremére repülővel jutnánk el. Onnan gyalog indul­nánk a Déli-sark meghódítá­sára. Egész pontosan a Shack­­leton kutatóállomásról startol­nánk, s összes felszerelésünket, élelmünket magunk után húznánk szánkóinkon. A szánkók sú­lya egyenként körülbelül száz­száztíz kg-ot tenne ki, ami igen jelentős tömeg. Sajnos, ennyi a minimum, amennyivel egy ilyen hosszú útnak neki lehet vágni. - Mekkora távolságot kell legyőznötök? - Az út hossza mintegy ezerötszáz kilométer. Igaz, többé-kevésbé sík terepen kell haladnunk, de az Antarktisz szélsőséges, mondhatni met­szően hideg éghajlata igen ke­gyetlenné teheti olykor a mene­telést. Ezenkívül különleges fel­színi képződmények, úgyneve­zett szasztrugák, valamint hófú­vások, letörések, jégszakadékok fűszerezik végig az utat. A ter­vek szerint napi huszonöt km megtételét tervezzük, s hozzá­számítva az előre nem látható hóviharokat, esetleg más, a me­netelést lehetetlenné tévő körül­ményt, nagyjából hatvan-hetven napra lesz szükségünk. Egyéb­ként 1995 novemberében szeret­nénk indulni, ami azt jelenti, hogy 1996 január elején érnénk el a sarkot. Természetesen, mi­vel a déli féltekéről van szó, ezek a hónapok az ottani nyarat jelentik, s így mérséklődik az éles metsző hideg. - Úgy tudom, az Antarkti­szon van az a hely, ahol a Föld eddigi legalacsonyabb hőmér­­sékletét regisztrálták.­­ Igen, a Vosztok nevű orosz kutatóállomás közelében mér­ték a mínusz nyolcvankilenc egész két tized Celsius-fokos csúcshideget. Ebből is lehet már sejteni, hogy az Antarktisz a világ leghidegebb helyei közé tartozik. A kontinens belsejében még a legmelegebb nyári napo­kon is alig emelkedik a hőmér­séklet mínusz harminc fok fölé. Sajnos, nemcsak egyedül az alacsony hőmérséklet jelenti a gondot, hanem az állandóan fújó szél. A harminc-negyven kilométer per órás széllökések szinte állandónak mondhatóak, s igen gyakoriak a nyolcvan­száz kilométeresesek is. Az Antarktisz réme a blizzard. Ez nem más, mint egy hatalmas, akár több napig is elhúzódó hóvihar, amelyet néha százötven­száznyolcvan kilométer per órás orkánszerű szél kísér. Ilyenkor mindenfajta továbbha­ladás lehetetlenné válik, csupán csak a sátrakban kuporogva reménykedhet az ember a bliz­zard mihamarabbi elcsendese­­désében. - Miért nem inkább valami nyugodtabb vidékre terveztek expedíciót? Mi késztet ben­­neteket ilyen nehézségek leküzdésére? - Két oka van ennek a külön­leges vállalkozásnak. Az egyik az, hogy magyar ember még nem járt a Déli-sarkon, s így mi lennénk az elsők, akik ezt véghez viszik. Ilyen szempont­ból tehát történelminek is ne­vezhető az expedíció. Másrészt szeretjük a kihívást, az igazi tel­jesítményeket, amelyeket a mai elpuhult áleredményekkel teli világból annyira hiányolunk, s úgy érezzük, hogy mi egy cél eléréséért igenis valós, kőke­mény küzdelmet folytatunk. Le­het, hogy a végén nem sikerül elérni a célt, de akkor is mindent megteszünk érte, s a küzdés maga is kifejez egy hozzáállást. - Kikből állna az expedíció? - Kis csapatunk vezetője és egyben az ötlet szerzője is apám, Makszin Imre. Immáron több mint huszonöt éve dolgo­zik a Testnevelési Egyetemen tanárként, s idén lesz ötven­három éves. Kitűnő fizikai álla­potban van, hiszen mindennap edz. Futás, lépcsőzések, súlyzo­­zások alkotják napi felké­szülését. A csapat második tagja Farkas Zoltán, aki egyben egyik legjobb barátom is, huszon­három éves, s jelenleg hazánk egyik legjobb rúdugrója. Végül jómagam, aki szintén verseny­szerűen sportolok - tízpróbázok -, s az idén leszek , huszonöt éves. Látható, hogy a minden­napos fizikai megterhelés mind­annyiunk számára teljesen is­mert. De tudjuk, hogy ez az út speciális állóképességet igényel, s ezért a megfelelő időben el­kezdjük majd a speciális felké­szülést is. - Szerinted mi lesz a legna­gyobb nehézség az út során, amivel szembe kell néznetek?­­kérdezem Farkas Zoltántól. - Akármilyen furcsán hang­zik, elsősorban nem a hideg lesz a legnagyobb ellenségünk, ha­nem annak a monotóniának az elviselése, amelyet az állandó fehérség, a csend, a sík terep s az ehhez hozzáadódó fizikai kimerültség fog okozni. - Hogyan készültök fel majd ezeknek a hatásoknak az elvise­lésére? - Sajnos ez számunkra is egy­fajta problémát jelent. Egyrészt azért, mert kis hazánkban nem­igen akad olyan ember, aki az Antarktisz vonatkozásában tanácsot tudna adni azon a néhány derék meteorológuson - például Visy Károlyon - kívül, akik az Antarktisz orosz kuta­tóállomásain töltöttek el egy­­egy évet. Másrészt kevés olyan hely van a Földön, ahol hasonló körülményekkel találnánk ma­gunkat szembe, s elmehetnénk gyakorlatozni. Ennek ellenére megoldottuk a problémát, még­hozzá úgy, hogy külföldi ku­tatókhoz, szakemberekhez for­dultunk tanácsért. Jó kapcsola­tot építettünk ki az Angol Ki­rályi Földrajzi Társasággal, amelynek vezetői rengeteg in­formációval, térképekkel, útile­írásokkal és egyéb lényeges dokumentációkkal látnak el bennünket. Emellett egyfajta erkölcsi támogatást is nyúj­tanak, bátorítanak, ösztönöz­nek, ami nagyon sokat jelent számunkra. - Lesz valamiféle próbatábor? - Természetesen, anélkül neki sem vágnánk egy ilyen útnak. A pontos helyét még nem döntöt­tük el, de valószínűleg vagy Svédország, vagy Grönland lesz ahol kipróbáljuk a felszere­lésünket, és persze egy kicsit a teherbíró képességünket is. - Volt már valaki, aki ilyen­fajta expedíciót véghezvitt? - Szép számmal akadnak kutatók, sportemberek, akik már gyalogosan megtették ezt az utat. Voltak különleges ese­tek is. Tavaly például két angol úriember megkísérelte átszelni a kontinenst a Déli-sark érin­tésével, felszerelésüket ugyanc­sak maguk után húzva, s útjukat mindenfajta külső segít­ség nélkül szerették volna befe­jezni. A hideg, a zord időjárás, s leromlott kondí­ciójuk miatt azonban a vége előtt fel kel­lett adniuk a tervet. Végkime­rültség miatt helikopterrel szál­lították őket a hátralévő szaka­szor­. Mindketten testsúlyuk egyharmadát elvesztették a menetelés alatt. - Jelenleg hol tart az expedíció szervezése? - Igaz, hogy már egy éve szervezzük a túrát, de még rengeteg a tennivalónk. Sajnos, lassan eljutunk arra a pontra, ahonnan már pénz és szpon­zorok nélkül nem tudunk továbblépni. Ezzel ki is mond­tam legnagyobb problémánkat, az anyagi források szűkösségét. Van néhány kisebb támogatónk, de továbbra is keresünk olyan cégeket, magánembereket, akik fantáziát látnának expedíciónk támogatásában. Bízom benne, hogy emiatt nem hiúsul meg a tervünk. Különben szeretnénk könyvet és filmet is készíteni az expedícióról. Persze, előbb induljunk el... Ács Zoltán

Next