Nemzeti Sport, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)

1996-11-02 / 299. szám

8 NEMZETI SPORT Szerencsés emberek Tass Olga ma is aktívan dolgozik, de úgy véli: „Aki képtelen arra, hogy vállalja a könyöklést, jobb, ha visszahúzódik...” Tamás Rita___________­ ­ Egy véletlennek köszönhetem, hogy elkezdtem tornázni. Pécsett születtem, ott jártam iskolába. Még egészen fiatal voltam, amikor kaptam egy biciklit. A város szé­lén kerekeztem, és egyszer csak felfedez­tem az atlétikai pá­lyát. Nagyon megtet­szett, ahogyan a töb­biek futkároznak, ug­rálnak, végül rászántam magam és megkérdez­tem a pálya szélén ácsorgó bácsit, hogy én is ki­próbálhatom-e. Azt felelte, hogy bármikor jöhe­tek. .. Két-három évig atlétizáltam, ám mivel ak­kor még nem voltak fedett csarnokok, télen a kö­zeli tornateremben edzettünk. Éppen akkoriban alakult a pécsi tornászklub, Várkői Ferenc veze­tésével. Nem volt nehéz rábeszélnie, hogy átpár­toljak. .. Hát így kezdtem el tornázni. Ez a törté­nete annak a nagyszerű találkozásnak, amely a mai napig meghatározza az életemet. Lám, milyen tökéletesen összehangolt véletle­nek. Ajándék bicikli a szülőktől, éppen akkor ala­kuló tornászklub. Mi kell még? Talán egy jó edző... Ő sem hiányzott. A tizenkét esztendős Tass Ol­gát Várkői Ferenc ismertette meg a torna alapjaival. A szó legszorosabb értelmében. Tass Olga ugyanis úgy tartja, hogy azért lehetett ott négy olimpián, azért volt képes még harmincegy évesen is verse­nyezni, mert fokozatosan tanulta meg a torna po­fonegyszerű és egészen bonyolult elemeit egyaránt. Várkői Ferenc ésszerűen, meggondoltan adta át tu­dását, ezzel nemcsak megtanította a gyerekeket a torna alapjaira, hanem megőrizte őket a sportág­nak. Névjegy Név: Lemhényi­ Dezsőné, Tass Olga tornász, testnevelő tanár, mesteredző, nem­zetközi pontozóbíró Született: 1929. március 28. Mesterei: Várkői Ferenc, Aradi Gyula, Nagy Jenőné, Berczik Sára, F. Kovács Éva Legjobb eredményei: többszörös bajnok és mesterfokú bajnok. 1948 - a londoni olimpián összetett csapatban 2.; 1952 - a helsinki olim­pián összetett csapatban 2., kéziszercsapatban 3.; 1954 - a római világbajnokságon kéziszer­csapatban 1., összetett csapatban 2.; 1956 - a melbourne-i olimpián kéziszercsapatban 1., összetett csapatban 2., lóugrásban 3., egyéni összetettben 4., felemáskorláton 6.; 1957 - a bukaresti Európa-bajnokságon egyéni össze­tettben, gerendán, lóugrásban 4., felemáskor­láton, talajon 6.; 1958 - a moszkvai világbaj­nokságon összetett csapatban 5.; 1959 - a krak­kói Európa-bajnokságon talajon 5.­­ A képességeimhez mérten mindent elér­tem, amit lehetett. Ma sajnos rövidebb távú célokat tűznek ki az edzők, mint akkoriban, nincs türelmük kivárni azt, amíg megérik a gyerek. Ez egyrészről érthető, hiszen a szpon­zor pénzéből óvatosan kell gazdálkodni, ha nincs eredmény, akkor nincs több adomány. Tehát a mai követelmé­nyeknek valóban sok­kal nehezebb megfelelni, mint az akkoriaknak... Csakhogy ennek a versenyző látja a kárát. Teljesen kifacsarják, nem érdekel senkit, mi lesz vele azután, ha már befejezte. Hiszen nemcsak a legjobbak edze­nek keményen, nemcsak az olimpiai bajnokok ál­dozzák fel fiatalságukat, az egészségüket, hanem azok a csapatemberek is, akik hozzásegítik a nagyo­kat a győzelmekhez. De az ő nevük hamar a feledés homályába vész, ami a vezetők felelőssége... Hogy mi lehet a megoldás? Tass Olga évekig dolgozott a francia válogatott mellett, Kanadában is edzősködött, elismert ponto­zóbíró is volt. Tisztában van azzal, hogy külföldön milyen népszerű a torna. Éppen ezért nem érti, hogy a nemzetközi szövetség miért nem rendez pénzdíjas versenysorozatot, olyat, mint az atléták, akik évről évre bizonyíthatnak és biztosíthatják be­lőle a megélhetésüket. Igaz, egy esztendőben úgy három-négy GP-viadalon a tornászok is elindulhat­nak, de ez nem megoldás az évek óta felmerülő ne­hézségekre. Például arra, hogy a tornászok nagyon, de na­gyon sokat dolgoznak, mégsem látják hasznát. Pedig az olimpián a torna volt a legnézettebb sportág, Európa sok országában legalább olyan népszerű, mint Amerikában, a nemzetközi szövet­ség mégsem él a lehetőséggel. A hazairól már nem is beszélve... - Ideges, izgulós ver­senyző voltam, edző­ként is hiányoztak be­lőlem azok a tulajdon­ságok, amelyekkel lát­ványosan előbbre jut­hattam volna. Soha nem tudtam magam menedzselni, soha nem hagytam magam eltérí­teni azoktól az elvekel, amelyben igazán hit­tem. Azt hiszem, ennek a legjobb bizonyítéka, hogy közel nyolc évig dolgoztam Franciaor­szágban, ahol megbecsültek, ahol a mai napig emlé­keznek rám, és ahonnan évek óta rendszeresen ér­kezik egy-egy meghívó a nagy nemzetközi ver­senyre - két repülőjegy kíséretében -, ám itthon, az itthoni közegben nem tudtam hatékonyan tevé­kenykedni. .. Néhány okot tudok. Az egyik az volt, hogy politikailag nem illettem bele a képbe. Volt, aki igen... Aki a mai napig ott van a tornában. Az­tán az is zavarta az embereket, hogy változtatni akartam a megszokott életükön, be akartam vezetni a Franciaországban oly' kiválóan működő rend­szert. Ama változást nem szeretik az emberek... De ne higgye, hogy keserű vagyok! Nem is éreztem magam annak soha. Miért is érezné? Olimpiai és világbajnok volt ver­senyzőként. Külföldön sikeres mesternek számított, s noha Magyarországon gyakran falakba ütközött, el­töltött néhány boldog esztendőt a TF-en, edzősködött a Dózsában, a Vasasban, a Honvédban, a válogatott mellett, és volt a tornaszövetség szakfelügyelője is. Gazdag élete volt. Élményekben gazdag. Olyan emberekkel ismertette meg a sport, akiktől rengeteget kapott­­ erkölcsileg. Megtanulta, hogy az emberi tartás az egyik legnagyobb kincs a föl­dön. Ma is úgy érzi, hogy csodálatosabb útravalót nem is kaphatott volna. Mert hiába minden gazdagság, ha az ember - gyarlósága miatt - nem tud élni vele. - Ne higgye, hogy keserű vagyok! Igaz, érték csalódások, kelle­metlenül érintett példá­ul, amikor hetvenhét­ben nem kaptam en­gedélyt arra, hogy visszatérjek Franciaor­szágba... De ez már a múlt. A lényeg, hogy minden oldaláról isme­rem a tornát, voltam versenyző, edző és pontozó egyaránt. Ma ugyanúgy szeretem, mint egykor, és ha tá­volról is, de figyelemmel kísérem. Ám ahogy sok kortársam, én is átpártoltam a művészi tornához, a mozgásművészethez. Jelenleg az első kerületi moz­gásművészeti stúdióban tanítok gyerekeket, felnőt­teket és időseket. Nagyon szeretem, amit csinálok. Próbálom átadni azt, amit a mestereimtől tanultam. Ez így jó nekem... Mert aki képtelen arra, hogy vál­lalja a könyöklést, jobb, ha visszahúzódik, keres magának egy olyan területet, ahol nem kell felesle­ges csatákat vívnia. Boldog és kiegyensúlyozott va­gyok, harmonikus a családi életem, ezt egyértelmű­en a sportnak köszönhetem... Miért lennék keserű? Igen, miért is lenne az? Úgy véli, a most vállalt feladata legalább olyan szép, mint az, amikor a válogatottat készítette fel. Mert megtanítani valakit a szép mozgásra, arra ne­velni, hogy az igényesség előre visz, és látni, amint a tanítványok egy-egy óra után könnyedén, kecse­­sen hagyják el a termet - öröm! Vallja, hogy aki nap mint nap azzal foglalkozik, ami a hobbija, nem fárad el és nem veszít lelkesedé­séből. Ezért tudott harmincegy esztendősen még válo­gatott szinten tornázni. És ezért tud ma is tizenéveseket meghazudtoló energiával dolgozni azért az ügyért, amely oly' fon­tos a számára. Ismétlem: dolgozni! És nem harcolni... A felvételeket Makó Éva készítette Epizódok egy mesteredző napjaiból L. Válfi Tamás | A magyar kajak-kenu egyik nagy öregje Dávid Géza­­ 1949 óta van otthon a sportágban. Versenyzőként olimpiai keret­tagságig jutott, végül sérülés törte ketté pályafutását. Edző lett, ott volt a Bp. Sparta­cus és a Honvéd Toldi SE (Ercsi) megalapításánál, tanítványai közé tartozott a világ- és Euró­­pa-bajnok Szöllösi Imre, a világ­­bajnoki helyezett Haraszti Gábor és Pelikán László, része volt az Európa-bajnok Cserha István, Hingl László páros felkészítésé­ben. Granek István kapitány mellett öt évig volt a válogatott kenusedzője. Az atlantai olimpián három olyan versenyző járt, aki a Szpa­­riban nevelkedett: Szuszkó László, Kolonics György és Ko­vács Kati. Negyvenkilencben kezdett kenuzni az Építőkben, amit akkor MÉMOSZ- nak hívtak. A legnagyobb kenus egye­sületek közé a Ganz, a Csepel, az Építők és a KASE (ma BSE) tartozott. Az Épí­tőknek nagyszerű gárdája volt, Hart­­mann Cili és Novák Gábor kijutott az olimpiára, Szabó Ferenc, vagyis Tömpe edzette a társaságot. - Négyen-öten voltunk egy kenura, edzésen egy Margitsziget-kört lehetett evezni. Aki harminchat percnél rosz­­szabbat teljesített, azt a többi, egykori kifejezéssel élve, lesimázta, mert kevés volt az idő. Az udvaron nagy fekete hordó állt, csak akkor volt meleg víz, ha sütött a nap és átmelegítette a hordót - emlékszik vissza Dávid. Ötvenháromban bevonult, Blahó Kálmán, a Honvéd vezetőedzője elin­tézte, hogy átigazoljon hozzájuk. Fél év után kijárhatott edzésre. Ötvenötben bekerült az olimpiai csapatba, de a tér­dével komoly gondjai adódtak. - Tornatermi edzésen, hátsó bokafo­gásnál kicsúszott a térdem, ráültem, kifordult. Nem tudták visszatenni, jött a mentő, helyretették. A merevítőgip­szet hat hétig viseltem, közben elhíz­tam. Gyógytornán hajlították a lába­mat, mert megmerevedett. Amikor el­jutottam derékszögig, betérdeltem a hajóba, de a lábam hamar elzsibbadt, nem bírt többet tizenöt percnél. Abba­hagytam. Ötvenhat szilveszterén bulizni hív­ták, a kijárási tilalom ellenére jópáran összegyűltek. Reggel ötkor kitalálták, disszidálni kellene. Összeálltak tizen-ti­­zenöten, kimentek a Nyugatiba, felül­tek a vonatra, s elmentek Jugoszlávia felé. Dávid maradt. Ötvenhétben a már szövetségi elnök Blahó javasolta, vegye át a szakosztályt a Honvédban. A válogatottak nyolcvan százaléka külföldre távozott, a szakosz­tály megszűnt, átvette az MHSZ, ahol Dávid havi kétszáz forintért kenusedző lett. Két év múlva már tizenhárom válo­gatott lapátolt ott. Ötvennyolc novemberében Dávidot kirúgták az MHSZ-ből, mert felbontot­ták a Blahótól, Olaszországból kapott levelét. Az ok: disszidenssel levelezett. Ezután két évig Szabó Ferenc mellett edzősködött az Építőkben. Aztán hatvanegy őszén megalapítot­ta a Spartacust. - Vettünk egy tízes kenut, kaptunk két kajakot, meg két kenut, így indult a Spartacus. Hatvannégyben, az olimpia előtt ke­rült hozzájuk Szöllösi Imre, aki eljutott két olimpiára, Mexikóban harmadik lett, a berlini világbajnokságot meg­nyerte, a moszkvai Európa-bajnoksá­gon, hatvankilencben pedig bronzot szerzett. Abban az évben Dávid lett a legjobb kenusedző, mert a Cserha Ist­ván, Hingl László pár is Európa leg­jobbja lett. Hetvenegyben a belgrádi világbaj­nokságon a franciák dobogóra kerültek, nagy volt az öröm: tizenkét magyart meghívtak egy parányi szobába, elővet­tek egy üveg vörösbort. Mindenkinek jutott egy korty, együtt énekelték el Szent Jupát himnuszát - Az volt az igazi boldogság. Meg az, amikor Cserháék hatvankilencben nyertek, a parton pedig Tataival együtt sírtunk a boldogságtól. Hetvenkettőig, a müncheni olimpiá­ig Wichmann Tamással együtt dolgoz­tak a válogatottban. München előtt Wichmann lett az év sportolója, aminek előnyei és hátrányai egyaránt voltak. A felkészülés például nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. - Életem egyik nagy csalódása volt, hogy Tamás nem tudott olimpiát nyer­ni, pedig négyszer is indult. Bohém, klassz srác volt, sokat balhéztunk együtt. Hetvenhatban Cseh Lajos, Vajda Vil­mos és Gombás Kálmán, a Honvéd szakosztály­ elnökének segítségével Er­csiben alapított szakosztályt. Kaptak hajókat, épületet - már jobban indultak, mint annak idején a Spartacus. Hetven­kilenc decemberében visszatért a Szpa­­riba, azóta ott szolgálja a kajak-kenut. Sokáig ment minden, mint a karikacsa­pás, de ma már.­­ Jó lenne, ha egy ilyen csodálatos öböl, mint a lágymányosi, megmaradna a vízi sportoknak, ám össze kellene fog­ni hozzá, mert utánpótlást pénz nélkül képtelenség nevelni. Húsz gyerek esz­tendőnként egymillióba kerül, ebben minden benne van. Mi nyolcvanan va­gyunk, ami négymilliót jelent. Nem sok, de ha az ember képtelen össze­szedni, akkor rengeteg. Kilencvenöt óta Dávid Géza a vese­köve miatt már nem szállhat motorcsó­nakba, csak a partról okíthatja a gyere­keket. Ő a mindenes: a gondnok, a szer­táros, a fűtő, a hajószállító, a szakosz­tályt fenntartó alapítvány vezetője, a kincstárnok. Kilencvenhatban egy edző ment, ket­tő maradt (Belcsik Ferenc - kajak, Gul Attila - kenu), a nyolcvan gyerekre Dá­vidnak csak benzintérítést fizetnek. Már gondnok sincs, a szakosztály vege­tál. Az udvaron lévő negyvenkét kabin­ból harminchatot feltörtek, meleg víz nem mindig van, a fűtés is szünetel né­ha. A rozzant, kétszintes épület első emeletén egy hatalmas (csupán felülről fedett) terasz jelenti nyáron az edzőter­met, a pingpongasztal a játszóteret (az ütőül a hajók rajtszámai szolgálnak), néhány asztal és szék a társalgót, egy sarok a lomtárat. Mégis:­­ Szerencsés embernek mondhatom magam, mert életem nagy részében azt csinálhattam, amit szeretek. Viszont jó lenne, ha néha azt mondanák: „Jól van öreg, jól csinálod". Az bizony tényleg jó lenne... HÍÍJÍÚ ÖB­J.ŰJ (□ Szadiffteiddian VII. 299. • 1996. november 2.

Next