Nemzeti Sport, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)
1996-11-02 / 299. szám
8 NEMZETI SPORT Szerencsés emberek Tass Olga ma is aktívan dolgozik, de úgy véli: „Aki képtelen arra, hogy vállalja a könyöklést, jobb, ha visszahúzódik...” Tamás Rita___________ Egy véletlennek köszönhetem, hogy elkezdtem tornázni. Pécsett születtem, ott jártam iskolába. Még egészen fiatal voltam, amikor kaptam egy biciklit. A város szélén kerekeztem, és egyszer csak felfedeztem az atlétikai pályát. Nagyon megtetszett, ahogyan a többiek futkároznak, ugrálnak, végül rászántam magam és megkérdeztem a pálya szélén ácsorgó bácsit, hogy én is kipróbálhatom-e. Azt felelte, hogy bármikor jöhetek. .. Két-három évig atlétizáltam, ám mivel akkor még nem voltak fedett csarnokok, télen a közeli tornateremben edzettünk. Éppen akkoriban alakult a pécsi tornászklub, Várkői Ferenc vezetésével. Nem volt nehéz rábeszélnie, hogy átpártoljak. .. Hát így kezdtem el tornázni. Ez a története annak a nagyszerű találkozásnak, amely a mai napig meghatározza az életemet. Lám, milyen tökéletesen összehangolt véletlenek. Ajándék bicikli a szülőktől, éppen akkor alakuló tornászklub. Mi kell még? Talán egy jó edző... Ő sem hiányzott. A tizenkét esztendős Tass Olgát Várkői Ferenc ismertette meg a torna alapjaival. A szó legszorosabb értelmében. Tass Olga ugyanis úgy tartja, hogy azért lehetett ott négy olimpián, azért volt képes még harmincegy évesen is versenyezni, mert fokozatosan tanulta meg a torna pofonegyszerű és egészen bonyolult elemeit egyaránt. Várkői Ferenc ésszerűen, meggondoltan adta át tudását, ezzel nemcsak megtanította a gyerekeket a torna alapjaira, hanem megőrizte őket a sportágnak. Névjegy Név: Lemhényi Dezsőné, Tass Olga tornász, testnevelő tanár, mesteredző, nemzetközi pontozóbíró Született: 1929. március 28. Mesterei: Várkői Ferenc, Aradi Gyula, Nagy Jenőné, Berczik Sára, F. Kovács Éva Legjobb eredményei: többszörös bajnok és mesterfokú bajnok. 1948 - a londoni olimpián összetett csapatban 2.; 1952 - a helsinki olimpián összetett csapatban 2., kéziszercsapatban 3.; 1954 - a római világbajnokságon kéziszercsapatban 1., összetett csapatban 2.; 1956 - a melbourne-i olimpián kéziszercsapatban 1., összetett csapatban 2., lóugrásban 3., egyéni összetettben 4., felemáskorláton 6.; 1957 - a bukaresti Európa-bajnokságon egyéni összetettben, gerendán, lóugrásban 4., felemáskorláton, talajon 6.; 1958 - a moszkvai világbajnokságon összetett csapatban 5.; 1959 - a krakkói Európa-bajnokságon talajon 5. A képességeimhez mérten mindent elértem, amit lehetett. Ma sajnos rövidebb távú célokat tűznek ki az edzők, mint akkoriban, nincs türelmük kivárni azt, amíg megérik a gyerek. Ez egyrészről érthető, hiszen a szponzor pénzéből óvatosan kell gazdálkodni, ha nincs eredmény, akkor nincs több adomány. Tehát a mai követelményeknek valóban sokkal nehezebb megfelelni, mint az akkoriaknak... Csakhogy ennek a versenyző látja a kárát. Teljesen kifacsarják, nem érdekel senkit, mi lesz vele azután, ha már befejezte. Hiszen nemcsak a legjobbak edzenek keményen, nemcsak az olimpiai bajnokok áldozzák fel fiatalságukat, az egészségüket, hanem azok a csapatemberek is, akik hozzásegítik a nagyokat a győzelmekhez. De az ő nevük hamar a feledés homályába vész, ami a vezetők felelőssége... Hogy mi lehet a megoldás? Tass Olga évekig dolgozott a francia válogatott mellett, Kanadában is edzősködött, elismert pontozóbíró is volt. Tisztában van azzal, hogy külföldön milyen népszerű a torna. Éppen ezért nem érti, hogy a nemzetközi szövetség miért nem rendez pénzdíjas versenysorozatot, olyat, mint az atléták, akik évről évre bizonyíthatnak és biztosíthatják belőle a megélhetésüket. Igaz, egy esztendőben úgy három-négy GP-viadalon a tornászok is elindulhatnak, de ez nem megoldás az évek óta felmerülő nehézségekre. Például arra, hogy a tornászok nagyon, de nagyon sokat dolgoznak, mégsem látják hasznát. Pedig az olimpián a torna volt a legnézettebb sportág, Európa sok országában legalább olyan népszerű, mint Amerikában, a nemzetközi szövetség mégsem él a lehetőséggel. A hazairól már nem is beszélve... - Ideges, izgulós versenyző voltam, edzőként is hiányoztak belőlem azok a tulajdonságok, amelyekkel látványosan előbbre juthattam volna. Soha nem tudtam magam menedzselni, soha nem hagytam magam eltéríteni azoktól az elvekel, amelyben igazán hittem. Azt hiszem, ennek a legjobb bizonyítéka, hogy közel nyolc évig dolgoztam Franciaországban, ahol megbecsültek, ahol a mai napig emlékeznek rám, és ahonnan évek óta rendszeresen érkezik egy-egy meghívó a nagy nemzetközi versenyre - két repülőjegy kíséretében -, ám itthon, az itthoni közegben nem tudtam hatékonyan tevékenykedni. .. Néhány okot tudok. Az egyik az volt, hogy politikailag nem illettem bele a képbe. Volt, aki igen... Aki a mai napig ott van a tornában. Aztán az is zavarta az embereket, hogy változtatni akartam a megszokott életükön, be akartam vezetni a Franciaországban oly' kiválóan működő rendszert. Ama változást nem szeretik az emberek... De ne higgye, hogy keserű vagyok! Nem is éreztem magam annak soha. Miért is érezné? Olimpiai és világbajnok volt versenyzőként. Külföldön sikeres mesternek számított, s noha Magyarországon gyakran falakba ütközött, eltöltött néhány boldog esztendőt a TF-en, edzősködött a Dózsában, a Vasasban, a Honvédban, a válogatott mellett, és volt a tornaszövetség szakfelügyelője is. Gazdag élete volt. Élményekben gazdag. Olyan emberekkel ismertette meg a sport, akiktől rengeteget kapott erkölcsileg. Megtanulta, hogy az emberi tartás az egyik legnagyobb kincs a földön. Ma is úgy érzi, hogy csodálatosabb útravalót nem is kaphatott volna. Mert hiába minden gazdagság, ha az ember - gyarlósága miatt - nem tud élni vele. - Ne higgye, hogy keserű vagyok! Igaz, érték csalódások, kellemetlenül érintett például, amikor hetvenhétben nem kaptam engedélyt arra, hogy visszatérjek Franciaországba... De ez már a múlt. A lényeg, hogy minden oldaláról ismerem a tornát, voltam versenyző, edző és pontozó egyaránt. Ma ugyanúgy szeretem, mint egykor, és ha távolról is, de figyelemmel kísérem. Ám ahogy sok kortársam, én is átpártoltam a művészi tornához, a mozgásművészethez. Jelenleg az első kerületi mozgásművészeti stúdióban tanítok gyerekeket, felnőtteket és időseket. Nagyon szeretem, amit csinálok. Próbálom átadni azt, amit a mestereimtől tanultam. Ez így jó nekem... Mert aki képtelen arra, hogy vállalja a könyöklést, jobb, ha visszahúzódik, keres magának egy olyan területet, ahol nem kell felesleges csatákat vívnia. Boldog és kiegyensúlyozott vagyok, harmonikus a családi életem, ezt egyértelműen a sportnak köszönhetem... Miért lennék keserű? Igen, miért is lenne az? Úgy véli, a most vállalt feladata legalább olyan szép, mint az, amikor a válogatottat készítette fel. Mert megtanítani valakit a szép mozgásra, arra nevelni, hogy az igényesség előre visz, és látni, amint a tanítványok egy-egy óra után könnyedén, kecsesen hagyják el a termet - öröm! Vallja, hogy aki nap mint nap azzal foglalkozik, ami a hobbija, nem fárad el és nem veszít lelkesedéséből. Ezért tudott harmincegy esztendősen még válogatott szinten tornázni. És ezért tud ma is tizenéveseket meghazudtoló energiával dolgozni azért az ügyért, amely oly' fontos a számára. Ismétlem: dolgozni! És nem harcolni... A felvételeket Makó Éva készítette Epizódok egy mesteredző napjaiból L. Válfi Tamás | A magyar kajak-kenu egyik nagy öregje Dávid Géza 1949 óta van otthon a sportágban. Versenyzőként olimpiai kerettagságig jutott, végül sérülés törte ketté pályafutását. Edző lett, ott volt a Bp. Spartacus és a Honvéd Toldi SE (Ercsi) megalapításánál, tanítványai közé tartozott a világ- és Európa-bajnok Szöllösi Imre, a világbajnoki helyezett Haraszti Gábor és Pelikán László, része volt az Európa-bajnok Cserha István, Hingl László páros felkészítésében. Granek István kapitány mellett öt évig volt a válogatott kenusedzője. Az atlantai olimpián három olyan versenyző járt, aki a Szpariban nevelkedett: Szuszkó László, Kolonics György és Kovács Kati. Negyvenkilencben kezdett kenuzni az Építőkben, amit akkor MÉMOSZ- nak hívtak. A legnagyobb kenus egyesületek közé a Ganz, a Csepel, az Építők és a KASE (ma BSE) tartozott. Az Építőknek nagyszerű gárdája volt, Hartmann Cili és Novák Gábor kijutott az olimpiára, Szabó Ferenc, vagyis Tömpe edzette a társaságot. - Négyen-öten voltunk egy kenura, edzésen egy Margitsziget-kört lehetett evezni. Aki harminchat percnél roszszabbat teljesített, azt a többi, egykori kifejezéssel élve, lesimázta, mert kevés volt az idő. Az udvaron nagy fekete hordó állt, csak akkor volt meleg víz, ha sütött a nap és átmelegítette a hordót - emlékszik vissza Dávid. Ötvenháromban bevonult, Blahó Kálmán, a Honvéd vezetőedzője elintézte, hogy átigazoljon hozzájuk. Fél év után kijárhatott edzésre. Ötvenötben bekerült az olimpiai csapatba, de a térdével komoly gondjai adódtak. - Tornatermi edzésen, hátsó bokafogásnál kicsúszott a térdem, ráültem, kifordult. Nem tudták visszatenni, jött a mentő, helyretették. A merevítőgipszet hat hétig viseltem, közben elhíztam. Gyógytornán hajlították a lábamat, mert megmerevedett. Amikor eljutottam derékszögig, betérdeltem a hajóba, de a lábam hamar elzsibbadt, nem bírt többet tizenöt percnél. Abbahagytam. Ötvenhat szilveszterén bulizni hívták, a kijárási tilalom ellenére jópáran összegyűltek. Reggel ötkor kitalálták, disszidálni kellene. Összeálltak tizen-tizenöten, kimentek a Nyugatiba, felültek a vonatra, s elmentek Jugoszlávia felé. Dávid maradt. Ötvenhétben a már szövetségi elnök Blahó javasolta, vegye át a szakosztályt a Honvédban. A válogatottak nyolcvan százaléka külföldre távozott, a szakosztály megszűnt, átvette az MHSZ, ahol Dávid havi kétszáz forintért kenusedző lett. Két év múlva már tizenhárom válogatott lapátolt ott. Ötvennyolc novemberében Dávidot kirúgták az MHSZ-ből, mert felbontották a Blahótól, Olaszországból kapott levelét. Az ok: disszidenssel levelezett. Ezután két évig Szabó Ferenc mellett edzősködött az Építőkben. Aztán hatvanegy őszén megalapította a Spartacust. - Vettünk egy tízes kenut, kaptunk két kajakot, meg két kenut, így indult a Spartacus. Hatvannégyben, az olimpia előtt került hozzájuk Szöllösi Imre, aki eljutott két olimpiára, Mexikóban harmadik lett, a berlini világbajnokságot megnyerte, a moszkvai Európa-bajnokságon, hatvankilencben pedig bronzot szerzett. Abban az évben Dávid lett a legjobb kenusedző, mert a Cserha István, Hingl László pár is Európa legjobbja lett. Hetvenegyben a belgrádi világbajnokságon a franciák dobogóra kerültek, nagy volt az öröm: tizenkét magyart meghívtak egy parányi szobába, elővettek egy üveg vörösbort. Mindenkinek jutott egy korty, együtt énekelték el Szent Jupát himnuszát - Az volt az igazi boldogság. Meg az, amikor Cserháék hatvankilencben nyertek, a parton pedig Tataival együtt sírtunk a boldogságtól. Hetvenkettőig, a müncheni olimpiáig Wichmann Tamással együtt dolgoztak a válogatottban. München előtt Wichmann lett az év sportolója, aminek előnyei és hátrányai egyaránt voltak. A felkészülés például nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. - Életem egyik nagy csalódása volt, hogy Tamás nem tudott olimpiát nyerni, pedig négyszer is indult. Bohém, klassz srác volt, sokat balhéztunk együtt. Hetvenhatban Cseh Lajos, Vajda Vilmos és Gombás Kálmán, a Honvéd szakosztály elnökének segítségével Ercsiben alapított szakosztályt. Kaptak hajókat, épületet - már jobban indultak, mint annak idején a Spartacus. Hetvenkilenc decemberében visszatért a Szpariba, azóta ott szolgálja a kajak-kenut. Sokáig ment minden, mint a karikacsapás, de ma már. Jó lenne, ha egy ilyen csodálatos öböl, mint a lágymányosi, megmaradna a vízi sportoknak, ám össze kellene fogni hozzá, mert utánpótlást pénz nélkül képtelenség nevelni. Húsz gyerek esztendőnként egymillióba kerül, ebben minden benne van. Mi nyolcvanan vagyunk, ami négymilliót jelent. Nem sok, de ha az ember képtelen összeszedni, akkor rengeteg. Kilencvenöt óta Dávid Géza a veseköve miatt már nem szállhat motorcsónakba, csak a partról okíthatja a gyerekeket. Ő a mindenes: a gondnok, a szertáros, a fűtő, a hajószállító, a szakosztályt fenntartó alapítvány vezetője, a kincstárnok. Kilencvenhatban egy edző ment, kettő maradt (Belcsik Ferenc - kajak, Gul Attila - kenu), a nyolcvan gyerekre Dávidnak csak benzintérítést fizetnek. Már gondnok sincs, a szakosztály vegetál. Az udvaron lévő negyvenkét kabinból harminchatot feltörtek, meleg víz nem mindig van, a fűtés is szünetel néha. A rozzant, kétszintes épület első emeletén egy hatalmas (csupán felülről fedett) terasz jelenti nyáron az edzőtermet, a pingpongasztal a játszóteret (az ütőül a hajók rajtszámai szolgálnak), néhány asztal és szék a társalgót, egy sarok a lomtárat. Mégis: Szerencsés embernek mondhatom magam, mert életem nagy részében azt csinálhattam, amit szeretek. Viszont jó lenne, ha néha azt mondanák: „Jól van öreg, jól csinálod". Az bizony tényleg jó lenne... HÍÍJÍÚ ÖBJ.ŰJ (□ Szadiffteiddian VII. 299. • 1996. november 2.