Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)

1998-12-24 / 352. szám

­­ tye nyelts. NEMZETI SPORT L^AXIilAcC^CDKíYf IX. 352. • 1998. december 24. * Talán van Isten - Mi késztet egy írót arra, hogy most, amikor a futball a köznyelvben szinte szinonimájává vált a negatívumnak, éppen ezt használja fel egy, az életről szóló vers alapjául? - Fütyülök a torzsalkodásra, engem nem érdekel semmi ilyesmi! Az öröm a fontos, a játék. A labda! Kétéves korom óta reszketek a labdáért. Bizsergek, ahogy elmegy, vissza­jön, belém nyilall! Hogy valaki így érezhessen, arra szület­ni kell. És függ a ritmusérzékedtől, a tehetségedtől, a lelki balettodtól. - Önben ezek szerint ez ideális egyensúlyt alkotott? - Ó igen. Rákosfalván nőttem fel, arrafelé akkora volt a grund Kőbányáig, hogy valami hatalmas! Rikiki című, gyermekeknek írott novelláskötetemben meg is írtam az egyik legcsodásabb emlékemet, „Tizenegyes” címmel. Hogy ezt átélhesse, el kell mondjam: én úgy képzelem, hogy minden ifjú lelkében van egy aranyhúr, amely egé­szen fiatal korban rendre megpendül, amikor a gyermek játszani kezd... - Nekem nem úgy tűnik, hogy van ilyen húr, vagy ha van is, nem mindegyik kölyöke „készült” aranyból.­­ Dehogyisnem, csak később elhülyülnek, titokzatos „Korábban a hüvelykujjam harmadik ízületét megölték a piarista gimnázium­ban, amikor a folyosót foci közben eltalálták teniszlabdával. De megérte. A csapatért mindent, A csapat minden. Nagyon fontos. Egy sor dologra megtanít. Igazából kétféle közösségben éreztem jól magam, az egyik a csapat volt," módon, ma a technika kora, régebben a szocializmus mi­att. Mindegy. Fő, hogy ha a húr pendül, jön a varázslat! Akkoriban volt egy álmom, ahogy úsztam a levegőben a labda után. A befedett fészer volt a kapu, arra lőttek ti­zenegyest, a labda süvített a felső vinklibe és én repültem, elszakadva a tömegvonzástól, és az jött, jött, és nem értem el, de mégis, a mutatóujjam hegyével fölépöcköltem... Mennyország! Zenélt velem a grund, a nagyharang, a ku­tyaisten! - A valóságban is védett? - Kérem, én a piarista iskolaválogatott kapusa voltam! -De a kapus nem viszi előbbre a dolgokat. A tagadás ősi szelleme: ő csupán őrzi az eredményt, nem lendíti tovább!­­ Na igen, csakhogy a csoda az ő kezében van! Hány meccset mentett meg Henni Géza! Ő volt a kedvencem. Ő volt a legjobb, de politikai okokból kinyírták. Mert a poli­tika mindenütt ott van. Mert Henni mindig húzott egy ke­resztet a cipőjével a kapu sarkába... Istenem, micsoda mérkőzések voltak! A családunknak páholya volt a Fradi­­pályán, még a régi fatribünön, minthogy nagybátyám, doktor Gyurkovics Sándor az MLSZ jogtanácsosaként te­vékenykedett. Ó, az a foci, az agyhártyám is belebizser­­gett, elvesztettem miatta az eszméletemet! Amikor a Kis­pest egy-nullra vezetett a félidőben, s akkor jött a Bamba! Imbolygott, mint a zongora... - Miért, az imbolyog? - Hát, ha viszik... Megindult, tépték, kinyomták a sze­mét, fülébe forró ólmot öntöttek, ő mégis ment, és bumm! Tíz perc múlva megint a Bamba, szaggatták, mint kopó a vadkant, de berúgta! Verejtékeztünk, még a szemhéjunk is gyöngyözött. És az utolsó tíz percben megint megcsinálta, pedig még a gatyát is leszakították róla. Jó értelemben vett panem et circenses volt ez, teljesen másfajta viszonyokkal. Mi örültünk, ha Zsengellér jól játszott az Újpestben. Meg aztán nem divatoztak efféle maffiózó módszerek, amilye­nekkel most járatják le a Fradit. Jó, akkor sem szerették, de legalább tiszta retorziókat alkalmaztak vele szemben. A modern kor kilúgozott sok értéket a futballból. Ott volt például Pintér. Vendégem volt a Gyurkovics-szalonban, elmesélte, olyan dohos volt a fal, meg salétromszagú, hogy ő szó szerint ki akarta futballozni magát Pomázról, kiköp­te a tüdejét azért, hogy normális körülmények közé kerül­hessen. Aztán most nemrég találkoztam Kokóval. Rendkí­vül értelmes fickó ez a Pista, elmagyarázta, hogy a sport első eleme a felhajtóerő. Mint Pintérnél. A második pedig, hogy a psziché csinálja a fizikumot, nem fordítva, ahogy az orvosok gondolják. Hogy a sportoló nem pszichoszomati­kus lény, hanem szomatopszichés. Érzi, fárad, de a lélek túl tudja vezérelni ezen a testet. - Csodálom, hogy nem lettünk Európa-bajnokok, ami­kor ön, mint diplomás pszichológus, a legutolsó Mészöly­­féle válogatott mellett tevékenykedett... - Én is csodálom... Abból indultam ki, hogy az egészség egyetlen forrása a mozgás. Mondtam Kálmánnak, mi len­ne, ha rávenné a fiúkat, hogy fussanak?! Hogy aki 11­ 2 alatt tud százon, az jöhet, a többi pedig menjen haza, ebé­deljen kelkáposztát, hogy legalább purcantani tudjon. Amikor a Gösserben - ahol egyébként két hatalmas fény­kép fogadja a vendégeket, Puskás Öcsié és az enyém - fel­vetettem Hidegkúti Nándinak, hogy tán a maiaknak is fut­niuk kéne, ő erre azt válaszolta: Tibor, de labdával! Ezek­nek összagabalyodik a fejük a lábukkal! Bezzeg a Flóri!... Albert annyira tehetséges volt, hogy nem merném összeha­sonlítani az aranycsapattal. Óriási intelligenciája volt eh­hez a játékhoz, akkor is élvezet volt nézni, amikor állt a pálya közepén. A testtartásából lehetett tudni, melyik szélsőt kell futtatni. Emlékszem, szegény apám égkékszínű szeme feltévedt, és úgy mondta nekem: Fiam, ma nem tu­dok kimenni, de a Flóri játszik, te nézd meg, mert győzünk. Mindezt öt nappal a halála előtt... A szentimentalizmuson túl ez azért jelent valamit, valami megfoghatatlanul szé­pet, nem? Gyurkovics Tibor Futball Még egyszer föllebeg a régi-régi labda az égig, hol mereng a Játék Mestere a felhőkapuban: elkapja, ne kapja? s mi szívszorongva várjuk, hogy visszadobja-e? Ez volt az ifjúság. Hatalmas vágtatások, röpült velünk a cél, röpült fű, cipő, s az eszeveszett szélben mindenki arra vágyott, izzadt, szakadt mezén túl, hogy megértse: ki ő? A játék Ő? Az álom? A lendülés, a táj-e, a nagy, pipec­cselek, talán maga a labda? Csak lestük az eget, a tetejére száll-e? S mi lenne, hogyha egyszer már végleg ottmaradna? A labda csak a labda. Elgurult, visszaperdült, vánszorgott, pattogott, sóhajtott, muzsikált, az óriás kapu, a világ is velünk dőlt, s rengett a háló húrja, ha egyszer betalált. A fejbőrig szaladt a kéj, a csontgerincen bizsergett végig a százezeregy ideg, az ideges örömben sírni lett volna kedvünk, sírni, zokogni, de nem mondtuk senkinek. Bőgni, bömbölni, mint a szurtos arcú rajkók, kik nem kapnak sohase elég eledelt. Hetykén mi csak bevágtuk az öltözői ajtót és szipogtunk magunkban, egy óra beletelt. Amíg elért a gól a lelkünk közepébe fojtogatón, ahogy az első szerelem, nyögni, üvölteni vagy öklendeni kéne - csak ültünk a padon, mint a fejedelem. S a csapat, a csapat! Mindenki, kit csodáltunk, gúnyoltunk, kiröhögtünk, most egy csomóba állt ölelve - összefonva rejtelmes csontbrigádunk cipőstől, mindenestől a kék egekbe szállt, ahol merengve ült a régi-régi Mester a felhőkapuban, nem rezzent a szeme, labdánkat, mint a pók, kifogta nagy kezekkel s mi szívszorongva vártuk, hogy visszadobja-e? (A vers most először jelenik meg nyomtatásban, mi­után a költő karácsonyra megjelentetett kötetének szerkesztője - Földvári Györgyi, Gyurkovics Tibor fele­sége­­ kihagyta a Cantata Aquilariumból. Azon egysze­rű oknál fogva, hogy a hetedik versszak harmadik sorá­ból hiányzott a „nyögni” szó, miáltal sérült a rímkép­let. Gyurkovics azonban a könyv lezárásáig nem tudta beírni a szót, mondván: „Nem olyan könnyű egy ilyen sorba megfelelő kifejezést találni!”) - De, nagyon is sokat. Apropó, ön bemutatott olyan pipec cseleket, mint Flóri? Ahhoz képest, hogy kapus­ként röpködött, a versében oly magától értetődően ír ró­luk... - Tessék, nézze, itt van még ma is a nyoma a lábszára­mon! Mert olykor én is visszahúztam a labdát, amikor rám rontottak nagy rössel. Mindig ki lehet játszani az erőfut­­ballt, amúgy vargazálisan. A szellemet nem lehet megölni, az mindig diadalmaskodni fog! - Biztos ön ebben? - Nem lehet elnyomni a képviselőit. Platini volt ilyen, meg az a botladozó kopasz... Na... A Ronaldo! És az a szerb. - Melyik? - A Suker. - Az horvát. - Mindegy. Az a lényeg, hogy a szellem mindig több, mint az erő. Hiába jön a holland állat, a német barom... Persze, Maradonát elfelejtettem: amit ők csinálnak, az mű­vészet! - A valóságban is előfordult, hogy bevágta az öltözőaj­tót? - Sértődős voltam, amikor a szigligeti pályán a huszon­­kilencedik gólt kaptam, kissé nehezteltem a védelemre, rá­adásul egy vetődésnél az­ ujjam is eltörött. - Igazi hős! - Mi az hogy! Korábban a hüvelykujjam harmadik ízü­letét megölték a piarista gimnáziumban, amikor a folyosót foci közben eltalálták teniszlabdával! De megérte. A csa­patért mindent. A csapat minden. Nagyon fontos. Egy sor dologra megtanít. Igazából kétféle közösségben éreztem jól magam, az egyik a csapat volt. Másutt nehezen oldódik fel az ember, különösen gyerekként. A lányaim ugyanott álltak este az óvodában, ahol letettem őket reggel fél nyolckor. De ahol védők vannak, góllövő csatárok, küzde­lem... Ortega Y. Gasset, a híres filozófus megállapítása, hogy a sokaság tömeggé válik, ha változik az egyensúly, és az egyén a tömeg eleme lesz. Egy csapatban viszont egész­séges az egyensúly, a közösség dominál, nem a tömeg. Ó, az a Brösöc! A rákosfalvai sportklub! Éreztem, hogy odatar­tozom. Se költői kör, se pártklub nem adhatja meg azt az élményt. - És melyik a másik közösség? - A színészeké. Veszprémben játszottam a saját dara­bomban, a Fekvőtámaszban. Ott Jászai Laci minden este úgy nézett vissza rám, hogy tudtam, baj nem lehet. De ha nem nézett volna vissza... Az lett volna a­ vég! Színpadon játszani csak a másikkal együtt, a másik által lehet. Mint a futballpályán.­­ Ahonnan lejőve, az ember sós száján megnyalinthatja a halál jó ízét. Egy kicsit hátborzongató megállapítás. - Pedig csupán azt akartam vele érzékeltetni, hogy az elmúlás felé menet minduntalan elgondolkodik az em­ber: mivégre vagyunk a világon? Ebben akkor tud iga­zán elmélyülni, amikor az izmai már tele vannak min­denféle salakanyaggal, elöntötte a tejsav, az agya lük­tet, teste kóvályog, a szájára kicsapódik a só, megfordul vele a világ. Amikor telítődünk, amikor már szinte meg­haltunk, akkor préselhetjük magunkból az igazán nagy gondolatokat, teljesítményeket: át lehet ugrani kétszáz­tizenöt centit, hiába volt addig kétszáztizenhárom a legjobbunk. Vagy el lehet érni a labdát ujjheggyel, ami­kor a felső sarok felé süvít. Ilyenkor érezheted úgy, ta­lán rád figyel a Mester, talán játszik veled. Hogy talán van Isten, na! - És? Visszadobja a labdát?­­ Megsúgjam? Vissza.

Next