Nemzeti Sport, 2006. április (104. évfolyam, 89-117. szám)

2006-04-16 / 104. szám

Keleti Agnes es tarsai (1956) óta ő az első magyar női olimpiai bajnok tornában. A nyolcvanas-kilencve­nes évek fordulóján sportágának kiemelkedő egyénisé­ge volt. Aztán 1994-ben kiment tanulni San Antonióba, s tizenharmadik éve az Egyesült Államok­ban él. Egyfolytában - ám hogy egyhangúan is, azt még a legnagyobb rosszindulattal sem állíthatnánk. Ónodi Henrietta ezekben a hónapokban élete eddigi legizgalmasabb, legcsodálatosabb időszakát éli... CH. GÁLL ANDRÁS - Bocsásson meg, hogy a min­­neapolisi idő szerint reggel fél nyolckor zavarom... Felébresz­tettem volna? - Na ne vicceljen, miből gon­dolja, hogy egy kismama reggel fél nyolckor még tud aludni? - kérdezett vissza Ónodi Henriet­ta. - Viszont nem tudom garan­tálni a hosszas beszélgetést, mert ha Annabellát meg kell szoptat­nom, akkor le kell tennem a tele­font. -Jól értem? Kislánya szüle­tett? -Jól bizony! Január huszonhe­­tedikén, tehát már két és fél hó­napos. - Könnyen ment? - Nem annyira, így aztán csá­­szározni kellett, amivel sok szen­vedést megspóroltam. - Szép a kislány? Persze, mi­csoda ostoba kérdés, milyen is lenne, ha csak egy kicsit is ha­­sonlít az anyukájára... - Nekem a világ legszebb kis­babája, habár elfogulatlan szem­lélők is azt mondják, hogy na­gyon formás kislány. De ennél ta­lán fontosabb, hogy remek a ter­mészete, végigalussza az éjszakát, nem sírós, és nagyszerűen szopik! Szóval, minden anyukának ilyen gyereket kívánok. - Már bocsásson meg, de hogyan sikerült eltitkolnia az itthoni közvélemény előtt, hogy áldott állapotban volt, és hogy kislánya született? - Tudja, eléggé elszakadtam Magyarországtól, jobbára csak az édesanyámmal érintkezem tele­fonon, évente egyszer járok haza, karácsonykor, s legutóbb még ez a látogatás is elmaradt, mert az utolsó hónapban voltam Anna­bellával. - Nagyon sajnálom, de én még azt sem tudom, ki a férje. - James W. Haleynek hívják, nekem Jim, és öttusázó volt, az 1992-es barcelonai olimpián kép­viselte az Egyesült Államokat, huszonötödik lett összetettben. - Ugyanazon az olimpián, amelyiken ön első lett ugrás­ban és második talajon! Akkor hát már tizennégy éve ismerik egymást. - Ez azért így, ebben a formá­ban túlzás. Én 1994-ben San Antonióba kerültem, ott jártam egyetemre, s később ott is diplo­máztam marketingből. Az Egye­sült Államok öttusaszövetségének akkoriban ott volt a főhadiszállása - ma már, úgy tudom, Colorado Springsben működnek -, s én lá­tásból szinte valamennyi öttusá­zót ismertem, Jimet is. Tudniillik voltak közös munkáink, sokat se­gítettem a szövetségnek, meg az­tán San Antonio nem olyan ha­talmas metropolis. 2002-ig azon­ban csak egyszerű haverok vol­tunk, még barátok sem igazán. - Mi történt 2002-ben, ami megváltoztatta a kapcsolatu­kat? - Téli olimpiát rendeztek Salt Lake Cityben. Mindketten ön­kéntesként dolgoztunk a játéko­kon, illetve jómagam a Világ Olimpikonjainak Szövetsége tag­jaként. Ez a WOA, amelynek Schmitt Pál az elnöke. Szóval, ott egy brigádba kerültünk, jobban megismertük egymást Jimmel, s fellobbant a szerelem. Amely az­óta is tart. - És ennek a szerelemnek a gyümölcse Annabella. Hogyan becézi? - Bella, Annabella. - És magyarul beszél hozzá? - Természetesen. Magyar lesz az anyanyelve, persze az angolt párhuzamosan fogja tanulni. Az lesz az apanyelve ... - Már percek óta meg aka­rom dicsérni, csak még nem jutottam hozzá, ahhoz mérten, hogy lassan tizenhárom éve él az Egyesült Államokban, száz százalékig angol nyelvi közeg­ben, mákszemnyi akcentusa sincs. Mások már egy év után „you know”-znak ... - Erre kínosan ügyelek, a ma­gyarságomból nem vagyok haj­landó engedni. Semmilyen tekin­tetben. Annyit azonban elárulok, hogy a nővérem, Barbara itt él a közelünkben, vele gyakran be­szélgetek, azaz bizonyos szem­pontból nincs is olyan messze Magyarország. - Mikor láthatjuk legköze­lebb idehaza? - Sajnos csak karácsonykor, nem olyan egyszerű megoldani egy háromszemélyes repülőu­­tat. - Feltételezem, azért nem szűköl­ködnek semmi­ben. .. - Nem, nincsenek anya­gi gondjaink, habár itt is keményen meg kell dolgozni minden centért. Minneapolis kertvárosában élünk, Jimnek van egy kisbusza, azzal közleke­dik. Ő szenvedélyes szörfös, ah­hoz kell ez a fajta jármű. Nekem egy Nissan Pathfinderem van, egy terepjáró errefelé nem szá­mít luxusnak, ellentétben Ma­gyarországgal. -Jim mivel foglalkozik? - Decemberben végez az or­vosi egyetemen, chiropraktikus lesz, ezt magyarul talán csontko­vácsnak nevezném, de­­jóval több annál. - És ön nem akar visszamen­ni marketingszakembernek? - Dehogynem, már csak azért is, mert - akár hiszi, akár nem - az Egyesült Államokban nincs gyes, sem gyed, semmiféle szülési vagy gyermeknevelési támogatás. Ha szülsz, legfeljebb hat hétre me­hetsz el szabadságra anélkül, hogy elveszítenéd az állásodat. - Ez komoly? - Véresen komoly. Ez ilyen vi­lág. Persze számos egyéb terüle­ten fejlettebb, mint Magyaror­szág, de speciel a gyermekneve­léssel nemigen törődik az állam. - Ahogy kiveszem a szavai­ból, a torna manapság már nem játszik szerepet az éle­tében. - Nagyon jól látja. Az a kor­szak egyszer s mindenkorra lezá­rult. Azt azért tudom, hogy mi folyik odahaza a sportágban, is­merem az új generációt, például Gál Róbertét, tudom, hogy Berki Krisztián Európa-bajno­­ki címet szerzett lólengésben. Sokat segített, hogy otthon voltam a 2002-es debreceni vi­lágbajnokságon. - Szokott a tornával ál­modni? - Csak elvétve. Érde­kes, amikor várandós voltam Annabellával, sokszor álmodtam azt, hogy lógok a szeren. Hatal­mas po­cakkal... - És Barcelona eszébe jut-e még néha-néha? Az arany- és az ezüstérem... - Őszinte legyek? Alig-alig. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék büszke a sike­­reimre, a­z eredményeimre, és hogy a torna ne adott volna rengeteget. A fe­gyelmet, a küzdeni tudást, a mun­ka szeretetét, a fanatizmust a tor­nától, az élsporttól kaptam. Azt, hogy ha kell, rettenetesen tudok összpontosítani az adott feladat­ra. Másfél évtizede folyamatosan érzékelem, tapasztalom, mek­kora előnyt élveznek a civil életben az egykori élsporto­lók. Ha három hónappal ezelőtt megkérdezte volna, mi volt életem legboldo­gabb pillanata, akkor gon­dolkodás nélkül rávágtam volna, amikor ott álltam az olimpiai dobogó tete­jén Barcelonában. - S most mit mondana? - Még kérdi? A szülés, 2006. janu­ár huszonhete­­dikén... ÓNODI Henrietta Születési idő, hely: 1974. május 22., Békéscsaba Magasság, versenysúly: 146 cm, 37 kg . Eredményei: olimpiai bajnok (1992, 2 ugrás), olimpiai 2. (1992, talaj),­­ vb-1. (1992, ugrás), 2x vb-2. (1991, 2 ugrás, 1992, talaj), Eb-1. (1989, fele­­­­más korlát), 3x Eb-3. (1989,1990, ta- 2 laj, 1990, egyéni összetett), 20x fel­­° nőtt magyar bajnok (1989, 1990, 2 1991,1992) Lógott a szeren ÓNODI HENRIETTA: „Az a korszak egyszer s mindenkorra lezárult” Vasárnapi vendég Ónodi Henrietta büszke az olimpiai érmeire, élete legboldogabb napjának mégis azt tartja, amikor megszületett a kislánya A debreceni világbajnokságnak négy évvel ezelőtt a díszvendége volt, de a tornasporttal már nincs élő kapcsolata ! 2006. április 16., vasárnap * * 1 ^ A Nemzeti Sport a magyar olimpiai f­ő­­csapat arany fokozatú támogatója nemzet sport 15 » .* ■4V

Next