Nemzeti Sport, 2017. január (115. évfolyam, 1-30. szám)

2017-01-14 / 13. szám

HŐS /mm hmm pmml I s AZ Fotók:AFP . AMLER ZOLTÁN rovata a helyzet^^Yj^ ^ (A Nemzetközi Labda- éjrúgó-szövetség döntései alapján 2026-ban * emelnek a téten: már fi- 48 csapat részvételével® rendezik meg a férfi-világbajnokságot. Ha így megy tovább, kis túlzással lassan selejtezni sem kell...) számháború „Semmi sem képes jobban fellendíteni egy ország labdarúgását, mint az, ha világbajnokságon szerepelhet. ” Tételezzük fel, hogy ezt kellő komolysággal fogalmazta meg Gianni Infantino, a FIFA elnöke, sőt maga is elhitte - ez esetben mindössze egy téma köré csoportosítható felvetéseim lennének: miért csak 48? Nem akarja, hogy még több helyen emelkedjen a sportág színvonala? Miért zár ki ennyi nemzetet, amikor 64-es mezőnnyel is megrendezhető lenne az esemény, és még az egy csapatra vonatkozó meccsszá mon sem kellene emelni? De továbbmegyek: miért nem százcsapatos a torna? Mekkora show lenne, nem igaz...?! Maradjunk annyiban, a világbajnoki mezőny 32-ről 48-ra való emelésének indoka arcpirítóan gyenge lábakon áll, mellőz mindenféle karakánságot (úgymint pr-, tv- és marketingbevételek...), egyszersmind konkrétan hülyének néz mindenkit. A szakmai érvek alapján lenne érdemes megközelíteni a kérdést, ami persze könnyen öngólnak minősülhetne, hiszen sokak szerint már a 32-re emelés is csökkentette a nívót, amivel igazság szerint nehéz vitatkozni. Más kérdés, és esetünkben komoly kérdés: mi számít jobban egy ilyesfajta nemzetközi eseményen, az attrakció minősége vagy az eladhatóság? Egyáltalán van-e összefüggés a kettő között? Az, hogy Infantino úr holmi rejtett coubertini eszmével (......nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”) próbál előállni 2017-ben, meglehetős infantilizmusra utal, cseppet sem segít helyreállítani az emberek nagy szervezetekbe vetett, igencsak megtépázott hitét - ámbátor olybá tűnik, odafent ezt nem is igénylik. Az Európa-bajnoki létszámbővítés hatásait, tudom, az előző nyáron magunk is tapasztaltuk, nyilvánvalóan felejthetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak, mindazonáltal globális szemüvegen keresztül vizsgálva a történéseket aligha beszélhetünk növekvő izgalomfaktorról, sokkal inkább meglepetéscsapatok hol bájos, hol bájosan eredményes, hol kimondottan eredményes tündökléséről - éppen úgy, ahogy korábban egy-egy selejtezősorozatban volt szokás. A hatása is más dimenzióban mozog, ezért bátran nevezhető átmenetinek. A pillanatnyi boldogság ugyanis édeskevés a valódi fellendüléshez, mert az, sablonduma ide vagy oda, kizárólag hosszú távú befektetéssel érhető el. Erre a bizonyos első 48 csapatos világbajnokságra 2026-ban csak azért odakerülni, hogy „többen legyünk", még akkor is parasztvakító megoldás volna, ha 1986 után negyvenesztendős átkot zúznánk szét vele. Persze reménykedjünk abban, nem így lesz, a kiemelt stratégiai ágazatként kezelt sporton belül is különleges helyzetet élvező labdarúgásunk (amelyben a mögöttünk hagyott 40-50 évben infrastrukturális és egyéb téren talán a legnagyobb lemaradás halmozódott fel, s ebből kiindulva a leginkább szükség volt/ van a fejlesztésekre) képes lesz önerőből odaverekedni magát akár már az 2018-as, rosszabb esetben a 2022-es világbajnokságra, ez esetben beszélhetnénk őszinte s nem kényszeredett mosolyról. Mert a FIFA eladhatja a lelkét, másokét azonban így sem tudja. Vagy...? Gianni Infantino FIFA-elnök bővítéspárti - a német válogatott (fent) 2014-ben még 32 csapatos vb-t nyert HAMPI 2014 FIFA Work ||g ! H for the Gerne. For the Work Megvan az apokalipszis eljövetele a Bibliából? Jelenések könyve, 9. fejezet, 3. vers: „A nap és az égbolt elsötétedett a kút füstjétől. A füstből sáskák lepték el a földet, és Vadócz Krisztián Hongkongba szerződött a Kitchee FC-hez." Vagy valahogy így. Legalábbis tisztára az az ember érzése, hogy most már csakugyan itt a világvége. Korábban ilyen tényleg nem volt. Ha magyar focista olyan országba igazolt, amelyet maga sem talált a földgömbön, az legfeljebb színes kis érdekesség lehetett. A mi kis focink tubusban ragadt utolsó adag fogkrémjei, a doboz oldalán kikaparatlanul maradt margarinfoltjai kiválóan kitöltöttek a téli uborkaszezonban egy fél újságoldalt, ahol elmondták, hogy a „kérjük, írja be az országot” bajnokság sokkal erősebb, mint otthon gondolnák, hatalmas az iram, az edzéseken is szikrázik a levegő, a Muangthong United/Selangor FC/Tusupshane Rangers stadionjában pedig mindössze annyival forróbb a hangulat, mint a Camp Nouban, hogy az emberek jobban szeretik a futballt. És igen, a felsorolt három csapatból kettő nemrég bajnok volt a maga országában, a harmadikat meg most találtuk ki, de fogadjunk, hogy elsőre nem mindenkinek tűnt fel, és hát éppen ez a lényeg, hogy nehéz volt futballszempontból komolyan venni ezt az egészet. De most Nemzetünk Nagyjai kötnek ki olyan egzotikus környékeken, amelyeket eddig magyar - nevezzük úgy - modellek Instagram-fiókjait szemléző bulvárcikkekből meg a Neckermann-katalógus sóhajtva/káromkodva átlapozott oldalairól ismert a hazai drukker. Úgyhogy rendkívül fel vagyunk háborodva, hogy Dzsudzsák meg Guzmics meg Németh meg Nikolics meg Feczesin meg Vadócz meg a többiek a dubajozás futballmegfelelőjét választották, akár az említett kolleginák, csak épp a maguk kevésbé ősi mesterségével szórakoztatva az unatkozó közel- és távol-keleti milliárdosokat. Már majdnem ott tartunk a drámában, mintha Széchenyi az utolsó pillanatban mégis Katar és Bahrein közé építtette volna meg a Lánchidat, és Arany János végül Thaiföldre helyezte volna Toldicharapon Mik loswaartapang kalandjait a Kisfaluduyoon társaság pályázatára írt költeményben. Hát hogy történhetett ilyesmi a mi fiainkkal? És a válogatott? Meg a címeres mez szentsége? Kimentünk értetek izébe, az Eb-re, na! Ti meg most a lóvét választjátok! Pedig tartoztok a szurkolóknak meg a magyar futballnak annyival, hogy nem mentek el pénzt keresni (pfúj!) valami világvégi hurkabajnokságba! Na. Jól jön ám ilyenkor egy vödör víz vagy egy hideg borogatás. Merthogy itt nem arról van ám szó, hogy Vadócz muki azért választotta volna mégis inkább a Kitchee FC-t, mert megsértődött, hogy a Real Madrid elnöke nem engedte előre a Bernabéu liftjében, amikor a szerződést ment volna aláírni. Feczesin Roma sem csak azért döntött a Csonnam mellett, mert nagy rajongója a koreai tinédzserpopzenének, és annyira megviselte, amikor kedvence, Csihe kilépett a Kolszudei csajegyüttesből, hogy megfogadta, nem nyugszik, míg élőben nem látja őket - csakhogy mostanában nem lépnek fel Münchenben, úgyhogy a Bayern hiába erőlködött. Dehogyis. Az van, hogy közepesen korrekt játékosaink vannak, akik oda mennek, ahová hívják és ahová eladják őket, és ahol a legtöbbet ki tudják hozni abból az egy/kettő/öt évből, amíg még képesek vállalható szinten sportolni. Közben ők viselik a rizikót és a felelősséget - de legalább mernek kockáztatni, dönteni, lépni, kompromisszumot kötni, új életet kezdeni. Vajon mi mindig merünk a magunk kis területén? Ez van. Az ő pályafutásuk, az ő életük. Nem tartoznak nekünk semmivel. Mondjuk, mi sem nekik, ami nem is baj - úgysem tudnánk megfizetni. Dubajozás, nem úgy # m ■ szabadság NÉGY SZERZŐ. NÉGY VILÁGKÉP. NÉGY LÁTÁSMÓD. NÉGY STÍLUS. EGY POROND vegyes zóna ■jl lkJLJL TUDTAK ? ! Anyegin és a lőtávol 160 évvel ezelőtt, 1857. január 15- én jelent meg az első magyar nyelvű sportlap. A Lapok a lovászat és vadászat köréből című újságot az író, költő, műfordító, szerkesztő Bérczy Károly indította el, aki akkoriban a Pesti Napló külpolitikai rovatát vezette. A lap címe 1858-tól 1918-ig Vadász és Verseny Lap volt. Bérczy Károly egyébként Stand Károly néven született 1821. március 2-án Balassagyarmaton, a város köztiszteletben álló főorvosának fiaként jogi, majd jogász végzettségével politikai pályára lépett. 1842 és 1849 között a bécsi központi szervek irányítása alatt működő magyar kormányszerv, a budai székhelyű Magyar Királyi Helytartótanács munkatársa volt, 1847-től gróf Széchenyi István irányításával dolgozott a közlekedési osztályon. Sokat forgott Pest-Buda szalonjaiban a szabadságharc előtt, egy kicsit dandy volt - vagy leginkább az szeretett volna lenni lelkesen vett részt az 1848—49-es forradalom és szabadságharcban, de a leverését követő, egyébként is kiábrándító időkben erőt vett rajta az életunalom, az önsajnálat, a melankólia, főként miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan szívbeteg. Hátat fordított a közhivatalnak, és az újságírásba, valamint a szépirodalomba menekült. Már 1846 óta tagja volt a Pilvax Kávéház márványasztalának törzsvendégeiből Petőfi Sándor szervezte Tízek Társaságának, s Jókai Mór úgy emlékezett meg róla, mint aki a Tízek Társasága „franciáknak hódoló táborából az egyetlen angol érdeklődésű”. Szentimentális lírájánál is nagyobb jelentőségűek műfordításai: Washington Irving, Charles Dickens, William Makepeace Thackeray műveit fordította, majd négy éven keresztül dolgozott Alekszandr Szergejevics Puskin remekműve, az Anyegin mesteri fordításán, amely 1866-ban jelent meg. De a Politikai Újdonságok, valamint a Pesti Napló című lapok vezető beosztásában dolgozó Bérczy szerteágazó érdeklődésére jellemző, hogy barátjáról, Madách Imréről ő írta az első életrajzot, s német vonatkozású vadászati szótárt is publikált. A vadászat és lótenyésztés szakirodalmának gazdagítása mellett Bérczy szerkesztette az első magyar sportlapot - többek között olyan szavakat köszönhetünk neki, mint a mezőny vagy a lőtávol. A magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt 1859-től, a Kisfaludy Társaság tagja 1862-től, nemességet kapott 1867-ben, a kiegyezés évében. Mindössze 46 évesen 1867. december 11-én hunyt el Pesten.