Nemzeti Sport, 2017. február (115. évfolyam, 31-58. szám)

2017-02-25 / 55. szám

HOSSZABBÍTÁS a helyzet Miért? Nem tudom, kislányom! Azaz sejtem, tudni vélem, legbelül érzem, elhinni azonban nem akarom. Olvashatok jobbról, olvashatok bal­ról, hitem szerint viszont alapjaiban ez nem jobb vagy bal kérdése. Ja, hogy ebből nem értesz egy kukkot sem? Nyugodj meg, voltaképpen már én sem... Tudod, régebben úgy volt, hogy mindenki akarta. Azaz majdnem mindenki, mert termé­szetesen előszeretettel jelentkeznek olyanok is, akik­­ noha nem szólítja fel őket senki, mégis szóhoz jutnak, szeretik a demokráciát, na­­ már akkor „megmondták”, ne lepődj meg, a zsigeri elutasítás is létező fogalom. A több­ség, a nagyon nagy többség természetesen annak rendje és módja szerint átlépett ezen, félve mondom, már-már nemzeti üggyé emel­te a kérdést. Hogy miért mondom félve? Mert lassan teljesen elbizonytalanodom, hogy tényleg így volt-e. Elbizonytalanítanak. Kik? Hagyjuk... Ne haragudj, elhiszem, hogy zűrzavaros ez az egész, elhiszem, hogy szeretnéd minél job­ban megérteni, elhiszem, hogy ez a hetek óta propagandagépezetként működő szavazósdi­­nem szavazósdi hercehurca kérdések tucatjait veti fel benned, de hidd el, jobb, ha nem látsz a színfalak mögé. Nem mellesleg, nyugodj meg, mi sem lá­tunk. Nem látunk, csak érezzük, ez nagyon nincs jól. És tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy mi is tehetünk róla. A felelősség közös. A mi országunk, a mi nemzetünk, a mi fe­lelősségünk. Mindannyian hibáztunk. Ki kisebbet, ki nagyobbat, ki akaratlanul, ki szántszándékkal. Hogy utóbbi nem hiba, hanem bűn? Igazad van, de tudod, ez messzire, nagyon messzire visz. Majd egyszer megérted. Hogy ez rettentően szomorú? • Most erre mit mondjak? Több annál. Nézd, egy szuszra elmondhatnám neked, hogy szerintem mi történt az általános kon­szenzussal történő benevezés, egy bizonyos Agenda2020 alapján összeállított „könnyített pályázás" (hiszen vagy sem, ezt sokan nem is tudják, vagy nem akarják meghallani...), majd az atomjaira hullott, atomjaira „hullasztott" egyetértés okán történő visszalépés között, ci­tálhatnék BOM-ot, MOB-ot, MOM-ot, NOB-ot, kormányt vagy ellenzéket, ki tudja, még mit, a végeredmény szempontjából édes mindegy. Különben is, elemeznek most éppen ele­gen. Kisvártatva kezdődik az anyázás, jobb is, ha befogod a füled. Legyen elég annyi: legyőztük önmagunkat. Legyőztük önmagunkat, nem először, nem másodszor és vélhetően nem is utoljára a tör­ténelem során. Isten tudja, miért, mintha ez lenne a sor­sunk. Remélem, őszintén remélem, sőt imád­kozom érte, hogy nektek legyen majd erőtök kitörni ebből a lohasztó, merjünk kicsik lenni attitűdből. Ne nézz így rám, tudom, fogalmad sincs, miről beszélek, sebaj, majd idővel megérted. Hogy még jobban összezavartalak? Ne haragudj, kérlek! Ne haragudj, én is össze vagyok zavarva. Még most sem akarom elhinni. Az esélyt, az igazi esélyt ugyanis tőletek vettük el. Vajon megbocsátható ez valaha? . . . iJMi p* 'JätÄ&i (Van akinek semmi nem elég jó / Kezén meg a lábán a béklyó / Bár­hova is menekül / Az árnyékát nem lépi át - Tankcsapda, Igazi hiénák) LASSABBAN, lejjebb, gyávábban AMIES ZOLTÁN rovata Ha valaki vasárnap délutánonként békebeli, polgári futballhangulatra vágyik, menjen ki Óbu­dára, a Hévízi úti pályára. Nem kell hozzá kalap, sétapálca és fehér ing, a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet sokat látott sporttelepén anélkül is meglegyinti az embert az évszázados futballtör­­ténelem szele, itt megmaradt valami a hősidők romlatlanságából. Ahogyan a Kerületi Videoton II harmadosztályú bajnokira összeverődött pu­­fidzsekis, napszemüveges nézősereg figyelte múlt héten a téliesen kopár gyepen egymásnak feszülő csapatokat, úgy szoríthattak a mellényes dédapák ugyanitt mondjuk 1930-ban az Óbudai FK és a Folyamőrség TE derbijén is (Somogyi duplájával nyertek aznap a folyamőrök). Félreértés ne essék, ez most nem valamiféle rozsdakapargató múltidézés. A frissen felújított Hévízi úti stadion varázsa éppen abban áll, hogy egyszerű, igényes, kulturált körülmények között képes megőrizni a helyi hagyományokhoz iga­zodó léptéket. Korszerűségében sem veszítette el lényegét, grandiózus átépítések, megalomán álommegoldások nélkül maradt meg annak, ami mindig is volt: egy nagy múltú budapesti kis csapat kedves futballpályájának. Bevallom, nehéz elfogulatlanul írnom a III. Kerületi TVE birodalmáról, ahol a 2003-2006- os, korai (késői?) visszavonulásom előtti utolsó idényben nap mint nap edzettem, játszottam. De elfogultságom éppen ellenkező előjelű: amikor vasárnap a Vidi tarcsi elleni első félidőt lekés­ve fiammal odaértem az üveghomlokzatúvá modernizált klubépület elé, furcsa bizalmat­lanság fogott el, éppen úgy, mint néhány éve a Marczibányi téren, a Jani­ka által rendelt tízszer százakkal, Fonyó szertáros fekete-fehér tévéjé­vel, kutyarágta törülközőivel belém porosodott, földes-gazos p­énzügy-pálya helyére emelt ult­raszuper multisportcentrum előtt. „Hazai vagy vendég?" - késztetett színvallás­ra a biztonsági őr a Hévízi úti pálya bejáratánál, és bár kerületes kötődésemet az elmúlt tizen­három évben egy percig sem ápoltam, a válasz adta magát - azért vidis mégsem lesz az ember csak úgy. „Mennyi az állás?" - fordultam oda­bent a korlátot harminc éve támasztó törzsszur­kolóhoz. „Egy null, ide", vetette oda, mire én. „Ki rúgta?"-„Nem tudom, de nem a kenő" - hang­ozott a felelet, amelyből nem volt nehéz leszűrni, hogy a III. Kerület keretében mostanság kétféle futballistát találni: a Kenőt és a nem Kenőket. Utólag kiderült, a gólt persze mégis Kenő, azaz Kenesei Krisztián lőtte a 28. percben, és a negyvenéves, kissé már tömbös testalkatú egy­kori NB I-es játékoskirály nem csupán a mécs­esét eldöntő góljával idézte a szebb napokat, lábához, melléhez tapadt a labda, passzaiban volt cél, cseleiben ötlet. „Ezt még tíz éve elérte volna" - szúrt oda a válogatott labdarúgónak valaki egy neki szánt indítást látva, ugyanez a szurkoló a következő szöktetésnél legyintett: „Ezt már tíz éve sem érte volna el.” Nem kellett félteni az óbudai közönséget, valahányszor a fehérváriak csinos szőke orvos­nője befutott a pályára, hirtelen megtelt élettel a lelátó, a vaskos bekiabálások közül a „Ne ott masszírozd!” még finomnak számított. S hogy a pályán már nem az Óbudai FK és a Folyamőr­ség TE küzdött, bizonyította a jelenet: a meccs unalmasabb perceiben egy édesapja oldalán üldögélő, hét-nyolc éves kölyök nekiállt okos­telefonján fifázni. A vadonatúj büfé falán már nem lóg az 1998- as óbudai Fradi-meccs tizenkétezres nézőcsú­csát rögzítő fotó, a régi díszletek megváltoztak, Metzger Tibor, a 2003-as edző jó ideje a szom­szédos Gázgyár kispadján ül, egyedül a „kis Kálmit”, ifjabb Mészöly Kálmánt, a valamikori segédedzőt, az öltöző csupa szív hangulatfele­lősét látom a tribünön a régi ismerősök közül. És ahogy tolulnak elő az óbudai idők emlékei, bevillan a legrendesebb középpályás, Pusztai Attila zsiványos mosolya - itt, a pályán találkoz­tunk utoljára. Három éve halt meg, 31 évesen. Első a becsület: neki ajánlom a győzelmünket. NÉGY SZERZŐ. NÉGY VILÁGKÉP. NÉGY LÁTÁSMÓD. NÉGY STÍLUS. EGY POROND. Ó­budai vasárnap ______­­ CSILLAG PÉTER / % 3MBHK vegyes zóna T­U­D­T­A - E Pehelymese 165 éve, 1852. február 26-án szü­letett John Harvey Kellogg amerikai orvos, a gabonapehely feltalálója. A michigani seprűgyáros fia a New York-i egyetemen szerzett orvosi dip­lomát, s hazatelepülve a Hetednapi Adventista Egyház működtette Battle Creek-i szanatórium belgyógyásza, majd főorvosa lett. Bár nem értett teljesen egyet az adventisták hirdette értékrenddel, s az egyház vezetőivel összeveszve ki is lépett a közösségből, nézeteik közül fontosnak tartotta a ve­getáriánus étkezést - a hús fogyasz­tásától azonban nem tiltotta el kate­gorikusan betegeit­­, a tartózkodást az alkoholtól és a cigarettától, hitt az egészséges táplálkozás és a rendsze­res testmozgás gyógyhatásában. A helyes táplálkozás megszállott­jaként háziasszonyoknak írt könyveket az egészséges ételek elkészítéséről, a hozzávalók kiválasztásáról, s hitt ab­ban, hogy az emésztést a bevitt ételek gondos megválogatása mellett rend­szeres béltisztítással kell megkönnyíte­ni, a bőséges folyadékfogyasztáson kí­vül gyakori beöntéssel. Nézetei szerint a legtöbb betegség tünetei enyhültek az egészséges bélflóra helyreállásával. Betegei közé tartozott William Howard Taft, az Egyesült Államok 27. elnöke, Roald Amundsen sarkkutató, Amelia Earhart pilótanő, George Bernard Shaw író, Johnny Weissmüller úszó, Thomas Edison és Henry Ford feltaláló. Foglalkoztatta a föld növekvő né­pessége okozta élelmiszerhiány, a diófélék széleskörű felhasználását ku­tatta, szabadalmaztatta a mogyoróvaj előállításának módját, és testvérével, Will Keith Kellogg-gal a reggeli köny­­nyű tápláléknak szánt teljes kiőrlésű gabonapehely gyártásával kísérletezett. A Kellogg testvérek 1897 körül kezdték nagyüzemi módszerrel gyártani a ku­­koricapelyhet, de hamar összevesztek a recept összetételén: míg John minél egészségesebb terméket szeretett vol­na előállítani, Will növelte volna a cukor mennyiségét az összetevők között, a fogyasztók számának növekedését re­mélve. A fivérek szakítottak, perre men­tek (viszályuk évtizedekig tartott). Will saját üzemet alapított 1906-ban Battle Creekben - a mai Kellogg Company elődjét -, John vállalata szójatermékek előállításával foglalkozott. John Kellogg hajlamos volt a szélső­séges véleményalkotásra: könyveket írt a szexuális élet kedvezőtlen testi-lelki hatásairól, az önmegtartóztatás fon­tosságáról, betegesnek és bünteten­dőnek tartotta az önkielégítést, noha 60 évig volt házas, állítólag sohasem volt szexuális viszonya a feleségével, több mint negyven gyereket fogadott örökbe, köztük hét afroamerikait, de az eugenetika támogatójaként hirdette a fajok elkülönítésének fontosságát, úgy tartva, a fajok keveredése károsítja a génösszetételt. Vad elméletei miatt sok támadás érte, 91 évesen hunyt el 1963. december 16-én. nemzeti

Next