Nemzeti Sport, 2017. február (115. évfolyam, 31-58. szám)
2017-02-25 / 55. szám
HOSSZABBÍTÁS a helyzet Miért? Nem tudom, kislányom! Azaz sejtem, tudni vélem, legbelül érzem, elhinni azonban nem akarom. Olvashatok jobbról, olvashatok balról, hitem szerint viszont alapjaiban ez nem jobb vagy bal kérdése. Ja, hogy ebből nem értesz egy kukkot sem? Nyugodj meg, voltaképpen már én sem... Tudod, régebben úgy volt, hogy mindenki akarta. Azaz majdnem mindenki, mert természetesen előszeretettel jelentkeznek olyanok is, akik noha nem szólítja fel őket senki, mégis szóhoz jutnak, szeretik a demokráciát, na már akkor „megmondták”, ne lepődj meg, a zsigeri elutasítás is létező fogalom. A többség, a nagyon nagy többség természetesen annak rendje és módja szerint átlépett ezen, félve mondom, már-már nemzeti üggyé emelte a kérdést. Hogy miért mondom félve? Mert lassan teljesen elbizonytalanodom, hogy tényleg így volt-e. Elbizonytalanítanak. Kik? Hagyjuk... Ne haragudj, elhiszem, hogy zűrzavaros ez az egész, elhiszem, hogy szeretnéd minél jobban megérteni, elhiszem, hogy ez a hetek óta propagandagépezetként működő szavazósdinem szavazósdi hercehurca kérdések tucatjait veti fel benned, de hidd el, jobb, ha nem látsz a színfalak mögé. Nem mellesleg, nyugodj meg, mi sem látunk. Nem látunk, csak érezzük, ez nagyon nincs jól. És tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy mi is tehetünk róla. A felelősség közös. A mi országunk, a mi nemzetünk, a mi felelősségünk. Mindannyian hibáztunk. Ki kisebbet, ki nagyobbat, ki akaratlanul, ki szántszándékkal. Hogy utóbbi nem hiba, hanem bűn? Igazad van, de tudod, ez messzire, nagyon messzire visz. Majd egyszer megérted. Hogy ez rettentően szomorú? • Most erre mit mondjak? Több annál. Nézd, egy szuszra elmondhatnám neked, hogy szerintem mi történt az általános konszenzussal történő benevezés, egy bizonyos Agenda2020 alapján összeállított „könnyített pályázás" (hiszen vagy sem, ezt sokan nem is tudják, vagy nem akarják meghallani...), majd az atomjaira hullott, atomjaira „hullasztott" egyetértés okán történő visszalépés között, citálhatnék BOM-ot, MOB-ot, MOM-ot, NOB-ot, kormányt vagy ellenzéket, ki tudja, még mit, a végeredmény szempontjából édes mindegy. Különben is, elemeznek most éppen elegen. Kisvártatva kezdődik az anyázás, jobb is, ha befogod a füled. Legyen elég annyi: legyőztük önmagunkat. Legyőztük önmagunkat, nem először, nem másodszor és vélhetően nem is utoljára a történelem során. Isten tudja, miért, mintha ez lenne a sorsunk. Remélem, őszintén remélem, sőt imádkozom érte, hogy nektek legyen majd erőtök kitörni ebből a lohasztó, merjünk kicsik lenni attitűdből. Ne nézz így rám, tudom, fogalmad sincs, miről beszélek, sebaj, majd idővel megérted. Hogy még jobban összezavartalak? Ne haragudj, kérlek! Ne haragudj, én is össze vagyok zavarva. Még most sem akarom elhinni. Az esélyt, az igazi esélyt ugyanis tőletek vettük el. Vajon megbocsátható ez valaha? . . . iJMi p* 'JätÄ&i (Van akinek semmi nem elég jó / Kezén meg a lábán a béklyó / Bárhova is menekül / Az árnyékát nem lépi át - Tankcsapda, Igazi hiénák) LASSABBAN, lejjebb, gyávábban AMIES ZOLTÁN rovata Ha valaki vasárnap délutánonként békebeli, polgári futballhangulatra vágyik, menjen ki Óbudára, a Hévízi úti pályára. Nem kell hozzá kalap, sétapálca és fehér ing, a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet sokat látott sporttelepén anélkül is meglegyinti az embert az évszázados futballtörténelem szele, itt megmaradt valami a hősidők romlatlanságából. Ahogyan a Kerületi Videoton II harmadosztályú bajnokira összeverődött pufidzsekis, napszemüveges nézősereg figyelte múlt héten a téliesen kopár gyepen egymásnak feszülő csapatokat, úgy szoríthattak a mellényes dédapák ugyanitt mondjuk 1930-ban az Óbudai FK és a Folyamőrség TE derbijén is (Somogyi duplájával nyertek aznap a folyamőrök). Félreértés ne essék, ez most nem valamiféle rozsdakapargató múltidézés. A frissen felújított Hévízi úti stadion varázsa éppen abban áll, hogy egyszerű, igényes, kulturált körülmények között képes megőrizni a helyi hagyományokhoz igazodó léptéket. Korszerűségében sem veszítette el lényegét, grandiózus átépítések, megalomán álommegoldások nélkül maradt meg annak, ami mindig is volt: egy nagy múltú budapesti kis csapat kedves futballpályájának. Bevallom, nehéz elfogulatlanul írnom a III. Kerületi TVE birodalmáról, ahol a 2003-2006- os, korai (késői?) visszavonulásom előtti utolsó idényben nap mint nap edzettem, játszottam. De elfogultságom éppen ellenkező előjelű: amikor vasárnap a Vidi tarcsi elleni első félidőt lekésve fiammal odaértem az üveghomlokzatúvá modernizált klubépület elé, furcsa bizalmatlanság fogott el, éppen úgy, mint néhány éve a Marczibányi téren, a Janika által rendelt tízszer százakkal, Fonyó szertáros fekete-fehér tévéjével, kutyarágta törülközőivel belém porosodott, földes-gazos pénzügy-pálya helyére emelt ultraszuper multisportcentrum előtt. „Hazai vagy vendég?" - késztetett színvallásra a biztonsági őr a Hévízi úti pálya bejáratánál, és bár kerületes kötődésemet az elmúlt tizenhárom évben egy percig sem ápoltam, a válasz adta magát - azért vidis mégsem lesz az ember csak úgy. „Mennyi az állás?" - fordultam odabent a korlátot harminc éve támasztó törzsszurkolóhoz. „Egy null, ide", vetette oda, mire én. „Ki rúgta?"-„Nem tudom, de nem a kenő" - hangozott a felelet, amelyből nem volt nehéz leszűrni, hogy a III. Kerület keretében mostanság kétféle futballistát találni: a Kenőt és a nem Kenőket. Utólag kiderült, a gólt persze mégis Kenő, azaz Kenesei Krisztián lőtte a 28. percben, és a negyvenéves, kissé már tömbös testalkatú egykori NB I-es játékoskirály nem csupán a mécsesét eldöntő góljával idézte a szebb napokat, lábához, melléhez tapadt a labda, passzaiban volt cél, cseleiben ötlet. „Ezt még tíz éve elérte volna" - szúrt oda a válogatott labdarúgónak valaki egy neki szánt indítást látva, ugyanez a szurkoló a következő szöktetésnél legyintett: „Ezt már tíz éve sem érte volna el.” Nem kellett félteni az óbudai közönséget, valahányszor a fehérváriak csinos szőke orvosnője befutott a pályára, hirtelen megtelt élettel a lelátó, a vaskos bekiabálások közül a „Ne ott masszírozd!” még finomnak számított. S hogy a pályán már nem az Óbudai FK és a Folyamőrség TE küzdött, bizonyította a jelenet: a meccs unalmasabb perceiben egy édesapja oldalán üldögélő, hét-nyolc éves kölyök nekiállt okostelefonján fifázni. A vadonatúj büfé falán már nem lóg az 1998- as óbudai Fradi-meccs tizenkétezres nézőcsúcsát rögzítő fotó, a régi díszletek megváltoztak, Metzger Tibor, a 2003-as edző jó ideje a szomszédos Gázgyár kispadján ül, egyedül a „kis Kálmit”, ifjabb Mészöly Kálmánt, a valamikori segédedzőt, az öltöző csupa szív hangulatfelelősét látom a tribünön a régi ismerősök közül. És ahogy tolulnak elő az óbudai idők emlékei, bevillan a legrendesebb középpályás, Pusztai Attila zsiványos mosolya - itt, a pályán találkoztunk utoljára. Három éve halt meg, 31 évesen. Első a becsület: neki ajánlom a győzelmünket. NÉGY SZERZŐ. NÉGY VILÁGKÉP. NÉGY LÁTÁSMÓD. NÉGY STÍLUS. EGY POROND. Óbudai vasárnap ______ CSILLAG PÉTER / % 3MBHK vegyes zóna TUDTA - E Pehelymese 165 éve, 1852. február 26-án született John Harvey Kellogg amerikai orvos, a gabonapehely feltalálója. A michigani seprűgyáros fia a New York-i egyetemen szerzett orvosi diplomát, s hazatelepülve a Hetednapi Adventista Egyház működtette Battle Creek-i szanatórium belgyógyásza, majd főorvosa lett. Bár nem értett teljesen egyet az adventisták hirdette értékrenddel, s az egyház vezetőivel összeveszve ki is lépett a közösségből, nézeteik közül fontosnak tartotta a vegetáriánus étkezést - a hús fogyasztásától azonban nem tiltotta el kategorikusan betegeit, a tartózkodást az alkoholtól és a cigarettától, hitt az egészséges táplálkozás és a rendszeres testmozgás gyógyhatásában. A helyes táplálkozás megszállottjaként háziasszonyoknak írt könyveket az egészséges ételek elkészítéséről, a hozzávalók kiválasztásáról, s hitt abban, hogy az emésztést a bevitt ételek gondos megválogatása mellett rendszeres béltisztítással kell megkönnyíteni, a bőséges folyadékfogyasztáson kívül gyakori beöntéssel. Nézetei szerint a legtöbb betegség tünetei enyhültek az egészséges bélflóra helyreállásával. Betegei közé tartozott William Howard Taft, az Egyesült Államok 27. elnöke, Roald Amundsen sarkkutató, Amelia Earhart pilótanő, George Bernard Shaw író, Johnny Weissmüller úszó, Thomas Edison és Henry Ford feltaláló. Foglalkoztatta a föld növekvő népessége okozta élelmiszerhiány, a diófélék széleskörű felhasználását kutatta, szabadalmaztatta a mogyoróvaj előállításának módját, és testvérével, Will Keith Kellogg-gal a reggeli könynyű tápláléknak szánt teljes kiőrlésű gabonapehely gyártásával kísérletezett. A Kellogg testvérek 1897 körül kezdték nagyüzemi módszerrel gyártani a kukoricapelyhet, de hamar összevesztek a recept összetételén: míg John minél egészségesebb terméket szeretett volna előállítani, Will növelte volna a cukor mennyiségét az összetevők között, a fogyasztók számának növekedését remélve. A fivérek szakítottak, perre mentek (viszályuk évtizedekig tartott). Will saját üzemet alapított 1906-ban Battle Creekben - a mai Kellogg Company elődjét -, John vállalata szójatermékek előállításával foglalkozott. John Kellogg hajlamos volt a szélsőséges véleményalkotásra: könyveket írt a szexuális élet kedvezőtlen testi-lelki hatásairól, az önmegtartóztatás fontosságáról, betegesnek és büntetendőnek tartotta az önkielégítést, noha 60 évig volt házas, állítólag sohasem volt szexuális viszonya a feleségével, több mint negyven gyereket fogadott örökbe, köztük hét afroamerikait, de az eugenetika támogatójaként hirdette a fajok elkülönítésének fontosságát, úgy tartva, a fajok keveredése károsítja a génösszetételt. Vad elméletei miatt sok támadás érte, 91 évesen hunyt el 1963. december 16-én. nemzeti