Nemzeti Sport, 2018. június (116. évfolyam, 161-175. szám)
2018-06-18 / 163. szám
Népsport 2018. június 18., hétfő * A Nemzeti Sport retrómelléklete * EBE 1938 — A világbajnoki döntő után inkább nem beszéltek a játékosok Dietz fixa ideája Jó lenne a világbajnoki döntő után 80 évvel olyan megdönthetetlen ténnyel előállni, ami magyarázatot ad a magyar válogatott Olaszországtól elszenvedett 4:2-es vereségére, de nem tudunk szenzációval szolgálni. Maradnak az elmúlt időszakban felkutatott, felbukkant történetek magyarázatnak, de nyugodjunk meg, örüljünk ennek az ezüstéremnek. A mérkőzés napján, 1938. június 19- én a Nemzeti Sport feltette a kérdést: „Sikerülhet-e, ami 13 év óta nem sikerült: megverjük-e az olaszokat a vb döntőjében?" Az érvek és ellenérvek felsorolása után: „Megverhetjük Olaszországot. (...)A mostani magyar csapatot valamivel jobbnak tartjuk az olasznál s nem egészen alaptalan az a remény, hogy semleges pályán ez ki is jön belőle. Talán erőnlétben is jobban állunk. (...) Ha a magyar csapat igazi tudását adná, ha nyugodtan,gátlásmentesen játszana, akkor biztosan győzne. Ez is megtörténhetik. Megtörténhetik, hogy a magyar csapat három góllal győz, de az ellenkezője éppígy lehetséges." Nyilván a latolgatás még az előtt elkészült, hogy nyilvánosságra került, Korányi Lajos és Toldi Géza helyén Polgár Gyula, illetve Vincze Jenő lép pályára. Ezt címlapon hozta a sportlap a meccs napján, dr. Dietz Károly szövetségi kapitány indoklása így hangzott: „Polgár duzzad az erőtől. (...) Vincze játékával a svájciak ellen igen meg voltam elégedve. Viszont Toldit erősen visszavetette lábsérülése miatt tartott kényszerpihenője, ezért döntöttem a Lille-ben jól bevált belső hármas mellett." A csapat Lille-ben a svájciak elleni, 2:0-s győzelemmel végződő negyeddöntőt játszotta, a csatársor belső hármasa így állt fel: Vincze, Sárosi dr., Zsengellér. Igen ám, de az összeállítással kapcsolatos kérdések és a rájuk adott korántsem megnyugtató válaszok felerősítették a feltételezéseket, melyek szerint az olasz válogatott vezetői a döntő előtt a magyar küldöttség potentátjait fogadásra invitálták, amelyen azt kérték, hogy a magyarok ne szerepeltessék Toldit. Már jóval a párizsi döntő után a kapitány családi körben erről másképpen vélekedett, szerinte a Ferencváros csatára maga jelentett beteget - akárcsak Turay József, aki a svédek elleni elődöntőben 5:1-re győztes együttesben még ott volt, de a döntőben már nem. Más kérdés, hogy Dietz sem rajongott Toldiért, tehát nem zárható ki, hogy „magánszorgalomból" hagyta ki a tankszerű csatárt. Igaz, utólagos magyarázataiban hol arra hivatkozott, hogy a csatárnak fájt a lába, hol arra, hogy a svédek elleni játékával elégedetlen volt. A jobbszélső Sas Ferenc a finálé után 50 évvel visszaemlékezésében már egyenesen politikai bundaként aposztrofálta a mérkőzést, szerinte Benito Mussolini akaratának megfelelően le kellett adni a mérkőzést. Más verzió szerint Toldi azért nem lépett pályára, mert az olasz szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo durvának tartotta, s ennek a két csapat vezetői összejövetelén hangot is adott. A félszáz éves évforduló kapcsán Zsengellér azt állította, hogy Toldi olasz nyomásra maradt ki. A magyar csapat összeállításának egyik „kedvezményezettje", Polgár „Drumi" ezt nyilatkozta az ominózus mérkőzésről: „Sajnos nem voltunk jobbak. S ha Korányi, Turay meg Toldi játszik, akkor sem lettünk volna jobbak." Az összeesküvés-elméletet gyártók a bíróküldés megváltoztatását is érvként hozták fel igazuk bizonyítására. Eredetileg a belga John Langenus volt kijelölve, de a szóbeszéd szerint az olasz sportdiplomácia elérte, hogy az ő stílusuknak megfelelőbb, a kemény játékot engedő - ez mondjuk az erőszakos Toldi szerepeltetése mellett is szólt volna... - francia Georges Capdeville vezesse a találkozót. Igaz, a magyar válogatott kapitánya, Sárosi dr. állította, a bíró nem tűrte a durva játékot. Más kérdés, hogy a Fradi „Gyurkája" azt sem hallgatta el, hogy Dietz az összeállítás megváltoztatásával valóságos palotaforradalmat idézett elő. Ő maga azon töprengett, egyáltalán vállalja-e a játékot vagy sem, de a kapitány érvei és főleg a saját hazafisága meggyőzte. Azt is nehezményezte, hogy Dietz a győztes csapaton ne változtass elv helyett szinte mindig változtatott. A svédek elleni parádés 5:1 után arra a kérdésre, hogy változtat-e a csapaton a döntőre, igennel válaszolt, s már sorolta is a lehetőségeket. Igaz, Korányiról azt mondta, csak akkor marad ki, „ha lábsérülése komolynak bizonyul", ám a Ferencváros védője azért nem játszott, mert védőtársával, Bíró Sándorral az elődöntőn összeszólalkozott. Dietz szerint ezzel megbontotta a csapategységet. Turay egyes vélemények szerint Korányi iránti szolidaritásból hivatkozott sérülésre, egy másik verzió szerint ő kérte, hogy kisebb sérülése miatt az elődöntőn ne játsszon, de erről Dietz hallani sem akart, aztán a középfedezet rásérült. Ugyanakkor a meccs előtti nap délelőttjén azt nyilatkozta, fáj még a lába, de nem törődik vele. Este már fáradtságra panaszkodott, a döntő délelőttjén lemondta a játékot. Az tény, hogy Dietz gyakran változtatta az összeállítást, 1938 tavaszán 12 olyan futballista is helyet kapott a válogatottban, aki aztán még a vb-keretbe sem került be, ez következetlenségre vallott. Mint ahogyan az is, hogy kihagyta Cseh II Lászlót és Dudás Jánost, a Hungária két kiválóságát (Sárosi egyébként ezt sem hagyta szó nélkül). Cseh „Matyit" tüdőbetegsége is akadályozta a felkészülésben, ám a kapitány is érezte, hogy a legendás Cseh, Sárosi, Zsengellér agytröszt hungáriás tagja válogatott szintű futballista, Dudás pedig az egyik leghasznosabb labdarúgó a fedezetsorban, ezért a bő keretbe visszahívta őket, de semmi több. Jellemzőek a meccs utáni nyilatkozatok. Toldi Géza ezt mondta: „Nem mondok semmit, mert ha megmondanám, ami a szívemen fekszik, megbüntetnének." S a Fradi-csatár évtizedekkel később is hasonlóan vélekedett: „A szövetségi kapitány közölte velem, hogy kimaradok a csapatból, mert az olaszok ezt kérik." Amikor a találkozót követően Feleki László, az Nemzeti Sport tudósítója Turayhoz fordult, a középfedezet nem szólt semmit, de hallgatása beszédes volt. Korányi alig volt bőbeszédűbb: „Nem mondok véleményt." Lázár, aki pályára lépett a meccsen, a nem játszókhoz hasonlóan beszélt, illetve nem beszélt: „Jobb, ha nem beszélek." A tartalék kapus, Háda József azért rávilágított az igazságra: „Gyenge volt ez a magyar csapat ahhoz, hogy megverje az olaszokat." Schaffer Alfréd szerint az eredmény egy „tartalékos csapat megérdemelt veresége". Az összeállítás körüli anomáliákat összegezve megállapítható, hogy Korányi, Turay és Toldi hiánya gyengítette együttesünket, Dudás és Cseh II eleve a keretből is kimaradt, s az sem hallgatható el, nem biztos, hogy a bal szélen az egyébként a Marseille csapatát erősítő Kohut Vilmos roszszabbul játszott volna Titkosnál, csak éppen a negyeddöntő után már nem kapott lehetőséget. Eszerint hat helyen hibádzott a döntőbeli válogatott, ez pedig több mint a csapat fele! De vajon hogyan történhetett ez meg, főleg úgy, hogy a német nyelvterületen egyszerűen csak Fussballkönigként ismert Schaffer Alfréd volt a válogatott mellett edzőként? Úgy, hogy az egykori rendőrfőkapitány, Dietz volt főnök. Enyhén szólva furcsa karrier volt a jogi végzettségű rendőrkapitányból lett futballkapitányé. Főrendőrként a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt letartóztatta Kun Bélát, amiért a „dicsőséges" tanácshatalom bebörtönözte, majd fordult a kocka, rövid ideig ismét főkapitány lett. Ám 1920 után nem díjazták az őszirózsás forradalom alatti tevékenységét, de az, hogy Kun Bélát bebörtönözte, a Horthy-érában erény volt. Dietz hobbija a futball volt, vélhetően kijárta a kormányzónál, hogy 1934-ben a válogatott élére kerüljön, ahol a vb után még egy évig húzta, pedig már a hazaérkezés pillanatában, a Keleti pályaudvaron tüntettek ellene („Mondjon le! Mondjon fel"). Makacs volt, amikor egy héttel a párizsi találkozót követően Bornemisza Géza iparügyi miniszter az Újpest- Rapid (Bukarest) Közép-európai Kupa-meccs szünetében a díszpáholyba kérette, majd gratulált neki a vb-ezüsthöz, megjegyezve, hogy mint szurkoló, megérti a drukkerek felháborodását. Dietz nem tágított fixa ideájától, hogy az összeállítás jó volt. Mindenesetre az ellenfél nyert 4:2-re... Thury Gábor Sárosi György (jobbra) a vb valamennyi meccsén szerzett gólt, itt azonban az olasz jobbhátvéd, Feni elrúgja előle a labdát Lebrun francia köztársasági elnök Titkossal fog kezet a döntő előtt 'ItflORJENJ. ..és ami mögötte van KÖNYV. A magyar futball története már csak olyan, hogy ha nagy siker, akkor ezüstérem. A legfájóbb persze az 1954-es berni világbajnoki második hely, ám voltunk mi vb-másodikak 1938-ban is. A franciaországi tornáról kevesebb szó esik, pedig az egy kivívott ezüst volt, s nem elbukott arany. Megérdemli tehát a teljes (futball) történelmi feltárást, s éppen olyan alaposan, mint ahogy a Dénes Tamás-Szegedi Péter szerzőpáros teszi Az 1938-as magyar vb-ezüst ...és ami mögötte van című most megjelent könyvében. Hogy a futball főszereplő a kötetben, természetes, hogy a játék mögötti történések - öltözőben és íróasztal mellett - az is, újdonság viszont, s a sportkönyveken túlmutató, ami az alcím takar: ...és ami mögötte van. A történelmi háttérre gondolok, s nem csupán a magyarországi viszonyokra, hanem egész Európára, hiszen ne feledjük: a világbajnokság utáni esztendő már világháborús év. A politika mindig hat(ott) a futballra, a politikusok tudták, hogy a játékkal nem lehet viccelni, hiszen a sikerek feldobják, a kudarcok mélyre taszíthatják a közhangulatot, így aztán országa és vezére válogatta, de mindenhol, főként Németországban és Olaszországban nem csupán a labda állt a középpontban a vb kapcsán. A szerzők felkészültsége a biztosíték arra, hogy akinél nyolcvan esztendő már távoli múlt, megismerkedjék egy a magyar futballban valóban aranykorral, aki pedig már el-elmerült a régi időkben, újabb tényekkel szélesítse tájékozottságát. Hiánypótló kötet - tudom, ez közhely, ám talán elmegy, ha hozzáteszem, hogy a legnagyobb hiány: az aranyérem. Harmincnyolcból is. M.P. EMLÉKEZTETŐ mi£vllMÍwlliiiftEs 1 mm 3 rsm Olaszország Magyarország 4:2 (3:1) 1938. június 19., vb-döntő Párizs, Colombes Stadion, 65 ezer néző, vezette: Capdeville (francia) Olaszország: Olivieri - Feni, Rava - Serantoni, Andreolo, Locatelli - Biavati, Meazza, Piola, G. Ferrari, Colaussi Szövetségi kapitány: Vittorio Pozzo Magyarország: Szabó - Polgár, Bíró - Szalay, Szűcs, Lázár - Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos Szövetségi kapitány: Dietz Károly dr. Gólok: Colaussi (6., 35.), Titkos (8.), Piola (17., 82.), Sárosi (70.)