Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-09-18 / 75. szám

Tud. szám Pest, sept. Mikén 1845. ffÍ£SA&£«»é. Az ipariskolákról ъ­) Alig részletes erőt fejtenünk ki ott, hol — hogy sükert lássunk — egész erőre van szükség, a’ cselekvés első stádi­umára mutat; ki pedig ezen stádiumon — midőn isteni és em­beri törvény parancsolja tovább menni­­— megállapodik : vagy politikai kiskorúságban szenved, vagy mint tagja az emberi­ségnek megszűnt ember lenni,’s nemzet­gazdasági czélok­­nál önjavát elibe teszi a’ nemzet érdekének , ’s így első eset­ben nem győződik meg, a másodikban pedig nem akar meg­győződni a’ további lépés szükséges létéről ott, hol német közmondás szerint ki félig tesz semmit sem tesz. — Vállalkozni ott, hol a’ haszon rögtönös és majd kézzel fogható, csak a’ kába nem akar; de olly vállalatba kapni, hol a’ süker után várandó haszon kimutatására már egy kis ma­thesis is kivántatik ,— habár ezen haszon geometrikai pro­­gresszóban emelkedik is fölfelé — a’ magyarnak — fájdalom — nincs természetében, olly annyira, hogy inkább szeret vállalkozni ott, hol a’ haszonnak semmi árnyékát nem látja, ’s hol a’ vállalat többé már nem vállalat,hanem vakmerőség,mint­sem hol mélyebb számítás szerint eszélyes kezelés mellett becsületes haszon reméllhető. Nem értek pedig olly számítást, millyennel azon üveges tót élt, ki 100 ft, áru üvegeiből csak hamar 200 ftnyi haszonnal, ebből pedig kétennyivel kecseg­tető magát, ’s így vitte fel progressive egész a’ herczegségig, míg végű­l a’ fő fokra emelkedett enthusiasmusban üvegeit vagdalta földre , és így sem üveg sem herczegség nem ma­radt ; de értek ollyat, melly bár későbbi de mindenesetre biz­tos haszonra vezet. Regélni az Ígéret földéről a’jobb lét után sóvárgó nép­nek, ’s nem jelölni ki az utat, mellyen oda eljuthatni , annyi, mint őt kétszeres nyomorba viszszataszítani.— Törvényho­zási tekintetben az iparűzó osztály emelésére mindeddig ke­vés, sőt mondhatni — semmi sem tétetett; kiknek bűne e’ ha­nyagság, azt megvitatni jelen czikk feladatához nem tartozik. — Socialis téren kívánták tehát a’ nemzet nagyjai helyre pó­tolni, mit a’ törvényhozás elmulasztott, és—hála a’ magyarok istenének!— a’ nagyszerű terv foganatosítása kezdi megte­remni gyümölcseit. A’ legújabb időkben keletkezett — vagy legalább is felállítási szándékba vett gyárak, — a’ csak nem rég létre jött kereskedelmi társaság , — az ipar-és iparvéd­­valamint a’ gyáralapító egyesület alakításával irányul vett nemzeti gazdagulás —lassan fejlődő bár de biztos jövőt ígér­nek czélszerű intézkedés mellett a’magyarnak. De nemzet­nek— melly annyi bel és kül viszályokon ment keresztül,’s mellyet isten midőn magyarnak teremtő,jobb sorsra tarta érde­mesnek— a’ cselekvés e’stádiumán a’ nélkül ,hogy neveze­tes sükerét látná eddigi lépteinek, megállapodni, midőn e’ megállapodás letörölhetlen nemzeti bélyeget sütne hom­lokára,nem lehet, nem szabad. Arról, hogy iparűzóink áru­­czikkeinek kelendőséget szerezzünk , ’s közülök a’ jelesbeli okszerű gazdálkodás mellett valahogy megélhessenek, ’s idő­vel öregségükre nyugodalmasan hajthassák fejőket párná­­jokra, már némüleg gondoskodva van ; de mikép képezzünk alkalmatos és czélszerűn gazdálkodó iparűzőket, mi az ipar emelésére fő kellék, e’tekintetben mindeddig keveset vagy é­­pen semmit sem tevénk. Hajdan egy nagy követ ajkairól a’ nemzet színe előtt e’ szavak hangzottak el: „annyira sajátja a’ magyar természe­tének a’ hivatalvágy, hogy a’ legutolsó bocskoros nemes em­ber is — midőn fia születik — már ministerségröl álmodoz.“ — Ma nem csak hogy teljes épségükben megállnak e’ szavak, de el lehet ugyanezeket kevés kivétellel mondani mindazok­ról is , kik a’ nemzet ultra kiváltságos osztályához nem tar­toznak ugyan , de még is van azért bennök annyi gőg, mennyi nem válnék szégyenére azon öreg urnák sem, ki naponként újoa számítgatja, hány megyében neveztetett már ki táblabi­­rónak, ámbár ezen szapora kineveztetésekre talán saját belá­tása szerint is — alig tett egyéb érdemet, mint azt, hogy a’ kitüntetést kérte és megköszönte. Korunkban még minded­dig alig van eset arra , hogy önállással biró vagy hivatalbeli egyed — habár havi jövedelme vagy díja pár köböl tiszta bú­za áráig sem terjed —gyermekét mesterség-tanulásra adná ; sőt nem keveset találhatni az iparűzők között is, kik megfe­ledkezve a’ „sutor ne ultra crepidam“ féle bölcs és igen sok helyen alkalmazható mondatáról a’ hajdankor egyik művé­szének — gyermekeikből minden uton és módon tudományos embereket akarnak faragni, holott annyi már hazánkban a’ diplomatikus és nem diplomatikus, hogy ha illyen arányban szaporodnak — mihez nem kis remény van — mint egy darab idő óta , a’ debreczeni furfangos diák szerint nem sokára ma­lomköveket köpködnek, és önmagukat fogják elnyelni. És már most, miután így és nem máskép áll a’ dolog, kérdjük : mi szüli az emberekben ezen általányos idegenke­dést az iparűzés irányában, ’s mi tartja őket olly erősen visz­­sza attól, hogy gyermekeiket a’ helyett, hogy ezek talán éle­tűk fogytáig nyomoru hivatalban tengnek,becsületes és hasz­not hajtó mesterségre adják ? — sör Azon engesztelhetlen kórság, mellyet fönebb hiva­talvágynak nevezők , ’s mellynél fogva sokak előtt nem is em­ber, ki hivatalt nem visel, mert egyedül ez az , mi által a’ tens vagy legalább is a’ nemzetes czímet megérdemelhetni (?!) sor Oka ezen hiányunknak a’ legrokkantabb lábon álló civilisatio iparűzőink között, melly civilisatio tekintetébeni hátramaradás eszközli ismét azon szomorú következésü álla­potot, mellyben nagyobb része az érintett osztálynak keveset gondolva jövendőjével csak annyit igyekszik mestersége után keresni, mennyi nagy megszorítással és sok nélkülözés mel­lett magának és családjának nyomoru tengésére elegendő; sok pedig legkevésbé sem aggódva a’ becsületében ez által ejthető csorbán szorgalmas munkája után beszerez ugyan annyit, mennyi okszerűn takarékos életmód mellett egész családjának tisztességes jövendőt biztosítna , de megszokva a’ lazzaróni féle életet a’ takarékosság mellett megmaradan­­dott fölösleget szükségtelen de nem is hasznos tárgyakra, sőt nem ritkán aljas helyeken dorbézolás közt naponkint elfe­­csérli. —­Miután már az iparűzés iránti idegenkedésünknek ezen második okát tudjuk — mert az elsőre nézve csak saját ter­mészetünk ferdeségét vádolhatnék,— önkénytelen kérdés té­mád bensőnkben : Valljon nincs­­ igazságuk azoknak, kik az iparűzés iránti vonzalmuk hiányának alapját ezen okban he­lyezik ? én azt állítom, hogy míg úgy tekintjük a’ civilisatio­­nak az iparűzők közti jelen állását,mint valami érinthetlent, és változást épen nem szenvedhető­, addig igenis van igazsá­guk ; de ha megszűnünk így tekinteni, ’s tekintjük azt mint ollyat, mellyen változtatni lehet és kell is, és változtatni nem csak tőlünk függ, de ezt tennünk kötelességünkben is áll, ha — mondom—így tekintjük , akkor igazságuk hajótörést szenvedett. — Mi történik még mindeddig ? városi tehetőek polgáraink diák iskolába adják gyermekeiket, itt ezek megtanulják talán a’ diák nyelv töredékeit, de egyszersmind alkalmuk van ra­ *) Jelen értekezés majd azon egy időben jutott kezünkbe* a’ múlt számunkban közlöltü­k rokon irányú czikkel. Hazánk zsenge iparának sok illy meleg sceblü barátot ~ ’s a’ siker sokáig késni nem fog- Szerk.

Next