Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)

1846-11-22 / 93. szám

93­. szám 1846.« HLAIK« Az erdélyi kenézségek. (Egyszersmind az érd. két oláh püspök igazolásául, felelet Trausch és főkép Schuller czáfolatira. Irta egy igazságkedvelő ne­mes hazafi, kiadták többen. Nagy- Enyeden 1846­) Minthogy olly kevéssé ismeretesek előttünk a’ szászok és velők egy földön lakó oláhok jogviszonyai, igen czélszerűnek tartottuk az Érd. Híradó nyomán e’ munka vázlatát (nálunk ed­dig meg­szerezhető nem lévén) megismertetni következőkben. Mindenekelőtt megjegyzi szerző, miszerint nem árulkodni, vá­dolni, hanem panaszosan kérni indultak meg az erdélyi, oláhok nevében azok főpásztorai, azon hivataljoknál fogva, mellyet a’ lelkiismeretes meggyőződés ’s polgári hivatali felelősség terhe ten reájok. Midőn irók, (Trausch és Schuller) a’ magyar és székely nemzetek keblében lakó oláhok képét a’ királyi szabad földön lakókéval egy tükörből akarják nézetni, mintegy azt mondják: lásd a’ vármegyékben levő oláhokat, azok sokkal roszabbul vannak, tehát a’ miéink (szászföldön) jól vannak, azaz tűrhetőleg! de nem figyelmeztetik a’ nézőt, hogy a’ nyomorban született ember szenvedése sokkal kisebb, mint egy (bár nem teljes) szabadságból szolgaságra sülyesztetté, kivált ha ezt attól szenvedi, kitől polgárjogi viszonosságot követelhetni jogosítva érzi magát. Midőn a’ szászság, igy ir tovább sz. (1.6.) a’ pol­gári egyenjogból egyedárusságot, a’ concivilitás jogából (az oláhokra nézve, mert a’ magyarral szemben tán csaknem a­­karja) tőzsél­kedést látszik csinálni, a’közállam veszélyeztetik, a’ legügyefogyottabb osztály gátoltatván a’ lehető kifejlődéstől. Igaz marad, folytatja ugyanott (alább be is bizonyítja) mikép a’ szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel meg nem hó­dította, mégis azt majd minden polgári jogaiból lassaban kivet­keztette, azoknak, kik körében valának, kéretlen gondnokává válván. A’ szászság az oláhságot már ma épen naturalizálni a­­karná, vagy is szászokká alakitni; de az arra vezető módokat megtagadja! A’ királyföld természetéről azt mondja szerzőnk: (1. 8. és 9- 9) miszerint ott sem báró, sem nemes, qua­talis, kiváltsággal nem bírhat, úgy senki nem jobbágy, nem rabszol­ga. Következőleg az országgyűlési követválasztásban, reprae­­sentatioban is az oláh civis­nek voxxal kellene bírni, de stri­cto jure, mint akármelly munícipiumnak, melly által nem a’ szász, nem az oláh, hanem a’polgár van képviselve. Ezen jogkövete­lésben semmi alkotvány-felforgatás nem rejlik, mint nem rej­lett abban, midőn (I. 17­­1.) 1224 ben a’ teutók II. Endre ki­rályhoz folyamodtak, elvesztett szabadságaikat viszszakérvén; annyival kevésbbé pedig, mivel az oláhság nem egyedül a’ ki­rálytól, hanem a’ törvényhozó testülettől kéri, ’s kéri nyíltan fel­lépve, mindenki meghallgatásával, ha váljon őket illetik , és minő polgári jogok a’királyi szabad földön, (’s ha — mint mi hiszszük — igen, úgy tétessenek viszsza azok gyakorlatába tör­vényhozási úton). Sőt szintolly kevéssé alkotványellenes e’ kö­vetelés, mint nem tartatott annak 1744 ben a’ kath. religio ár­talmára fenállott­­ czikkek eltörlése; hasonlag amazokhoz, a’ törvényhozás útján indult meg az oláhság, mint vallásfelekezet, jogaibai viszszahelyeztetése iránt. A’törvény rendes folyamára utasításra nézve váratlannak mondja szerző a’szász nemzettől, hogy polgártársait rendes perfolyam útjára kívánja olly kér­dés iránt utasittatni, mellynek, a’ közérdek tekintetéből, a’ tör­vényhozás mezejére kell tartozni. Már félszázadnál több idő folyt el reményteljes biztatásokkal, ’s midőn most a’ sikert kö­­nyörgőleg sürgetik, mindenről oktalanul gyanusittatnak a’ kö­­nyörgők. Azonban úgy látszik — folytatja sz. a’ 101. — mintha a’ szász nemzet tudósa tagjai jelenleg is gyönyörködnének az oláhok panaszai letiprásán, hogy azok jobb és őket méltán meg­illető sorsra ne juthassanak, holott korszerű kívánat, hogy az előítéletek és hűbéri rendszer kárhozatos maradványai meg­szűnjenek, és a’ polgári jogok gyakorlata rítushoz, valláshoz ne köttessék, hanem a’ polgári egyenjogúság mindenkire nézve törvény által biztosittassék. A’ püspökök e’ czélra láttattak dol­gozni, a’ miért gyanúsítást nem érdemelnek vala! Nem azt kí­vánják ők, hogy negyedik nemzetet alakítsanak, nem azt, hogy azon szabadságokat, miket néhol törvény által, néhol ítéletesen magyar és székely földön elvesztettek, vagy talán soha nem is bírtak, követeljék, viszszanyerjék, hanem csak azt, hogy a’mit soha törvény vagy törvényes rendelkezés azon néptől, melly a’ királyföldön lakik és lakott, el nem vett, t. i. a’polgárjogot, concivilítást élvezhessék teljes szabadsággal; és kívánják azt, hogy az 1744. 6. t.cz. azon ága, nehogy a’ közterhek hordo­zásában és egyéb tartozásaikban mások felett terheltessenek, (ne in ferendis publicis oneribus aliisque praestationibus prae aliis aggraventur) valahára teljesittessék. Végre (1.11. 1.) ó­­hajtásuk abban áll, hogy bárcsak azon állásban láthassák ma­gukat a’királyföldön lakó oláhok, mellyet az 1804. szabályozás (regulatio) adott, miszerint a’ vidéki helységek iránti végzések minden közönség tudásától’s helybenhagyásától függővé ren­deltettek. A’ polgári qualificatiot illetőleg (ellenkezőleg Trausch­er röpirata 27. lapjáni e’ doctrinajával, miszerint: a’ német származás, Mária Teréziának egy 1743. jan.8-áróli leirata nyo­mán, a’szász kebli hivatalok viselhetésére mulhatlan kellék len­ne), mondja szerző (ugyanazon lapon) „miként az 1805. sza­bályozó pontok leke szerint német születés a’ polgárrá (és igy tisztviselővé) lehetés feltételei közül eltörölve van ’s utántevő­­leg megjegyzi, hogy ma mégis azt, a’ ki németül nem tud, nemcsak tisztviselésre, de polgárságra sem veszik fel. A’ kép­viseletről, melly a’ kerületek minden helységeire kiterjesztetett, fenálló rendelet csak papiroson áll; midőn (lásd 82. és 83. lap) tiszta oláh villák­nak csak saját kerületeikben adnak némi kép­viseleti joggyakorlatot, de hol elegyen laknak az oláhok a’ szá­szokkal, még azt sem, annál kevésbbé a’ bíráskodásban és nem­zeti gyűlésekben; mit pedig újabb rendelések sem tagadnak meg.­­S hogy a’dézmát is igazságosan követelik, alább kitet­szeni fog.“ Ezen előrebocsátott általányos elmélkedések után, átmegy szerzőnk Stuller ur első kérdésére, u. m. az oláhok Erdélybeni korább megtelepülésük bebizonyítására, ’s azt elsőbben is honi történetírókkal, azután kiváltság- ’s más oklevelekkel támogat­ja, ’s végül idéz egy pár adatot, hol épen az oláhok fogadják be maguk közé a’ szászokat, ’s ezek a’ bebocsátásért dicunt mag­nas gratias. Legelőször is (a’ 131.) idézi hires Edernek azon későbbi nyilatkozatát Felmer történetéhez irt bírálatából, hol ő vissza­vonja korábbi állítását, mintha az oláhokról bizonyosan tudná, hogy ők 13 és 14 dik századbeli jövevények a’ királyföldön: „nincs adatunk — úgymond — a’felől, hogy a’dák nép sem a’ rómaiak, sem mások által, kik a’ magyarok bejöveteléig Da­­cziának urai voltak, vagy megölettek, vagy mindnyájan kiűzet­tek, vagy önként máshová költöztek volna.“ Felhozza (1.18.1.) Béla király névtelen jegyzője idevonatkozó szavait: „meggyőz­vén Tuhutum az oláhok vezérét Gelu­t, az oláh nép, ura halá­lával, a’ magyarok vezérét, kezet adván, önként urának válasz­totta“; továbbá (19.­1.) Engel polgárokróli történetirata 333. lapjáni állítását: ,,a’ Blaccus és Bissenus nemzetség (kik két­ségen kívül oláh népfaj voltak), bolgároktól származott, öszsze­­vegyült az ut­gurokkal, Atila hunnusainak maradékival , a’ székelyekkel, kik már II46. II. Geyza alatt hadakoztak.“ Meg­említi (a’ 19—20.1.) Schlötzer véleményét: „ki az oláhokat géta és olák maradványnak mondja, kiket már sz. István Erdély­ben megtelepülve talált’s őket várvédekké tette.“ Fesslerét, „ki azt írja magyar történeteiben (325. 1.), hogy a’ magyarok beütésekor Erdélyben goth maradékok, avarok és oláhok lak­tak,a kik a’magyarok ellen nem szegültek, szabadok maradtak.“ Pest, november 22k én

Next