Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)
1846-11-22 / 93. szám
93. szám 1846.« HLAIK« Az erdélyi kenézségek. (Egyszersmind az érd. két oláh püspök igazolásául, felelet Trausch és főkép Schuller czáfolatira. Irta egy igazságkedvelő nemes hazafi, kiadták többen. Nagy- Enyeden 1846) Minthogy olly kevéssé ismeretesek előttünk a’ szászok és velők egy földön lakó oláhok jogviszonyai, igen czélszerűnek tartottuk az Érd. Híradó nyomán e’ munka vázlatát (nálunk eddig megszerezhető nem lévén) megismertetni következőkben. Mindenekelőtt megjegyzi szerző, miszerint nem árulkodni, vádolni, hanem panaszosan kérni indultak meg az erdélyi, oláhok nevében azok főpásztorai, azon hivataljoknál fogva, mellyet a’ lelkiismeretes meggyőződés ’s polgári hivatali felelősség terhe ten reájok. Midőn irók, (Trausch és Schuller) a’ magyar és székely nemzetek keblében lakó oláhok képét a’ királyi szabad földön lakókéval egy tükörből akarják nézetni, mintegy azt mondják: lásd a’ vármegyékben levő oláhokat, azok sokkal roszabbul vannak, tehát a’ miéink (szászföldön) jól vannak, azaz tűrhetőleg! de nem figyelmeztetik a’ nézőt, hogy a’ nyomorban született ember szenvedése sokkal kisebb, mint egy (bár nem teljes) szabadságból szolgaságra sülyesztetté, kivált ha ezt attól szenvedi, kitől polgárjogi viszonosságot követelhetni jogosítva érzi magát. Midőn a’ szászság, igy ir tovább sz. (1.6.) a’ polgári egyenjogból egyedárusságot, a’ concivilitás jogából (az oláhokra nézve, mert a’ magyarral szemben tán csaknem akarja) tőzsélkedést látszik csinálni, a’közállam veszélyeztetik, a’ legügyefogyottabb osztály gátoltatván a’ lehető kifejlődéstől. Igaz marad, folytatja ugyanott (alább be is bizonyítja) mikép a’ szászság az oláhságot Erdélyben soha fegyverrel meg nem hódította, mégis azt majd minden polgári jogaiból lassaban kivetkeztette, azoknak, kik körében valának, kéretlen gondnokává válván. A’ szászság az oláhságot már ma épen naturalizálni akarná, vagy is szászokká alakitni; de az arra vezető módokat megtagadja! A’ királyföld természetéről azt mondja szerzőnk: (1. 8. és 9- 9) miszerint ott sem báró, sem nemes, quatalis, kiváltsággal nem bírhat, úgy senki nem jobbágy, nem rabszolga. Következőleg az országgyűlési követválasztásban, repraesentatioban is az oláh civisnek voxxal kellene bírni, de stricto jure, mint akármelly munícipiumnak, melly által nem a’ szász, nem az oláh, hanem a’polgár van képviselve. Ezen jogkövetelésben semmi alkotvány-felforgatás nem rejlik, mint nem rejlett abban, midőn (I. 171.) 1224 ben a’ teutók II. Endre királyhoz folyamodtak, elvesztett szabadságaikat viszszakérvén; annyival kevésbbé pedig, mivel az oláhság nem egyedül a’ királytól, hanem a’ törvényhozó testülettől kéri, ’s kéri nyíltan fellépve, mindenki meghallgatásával, ha váljon őket illetik , és minő polgári jogok a’királyi szabad földön, (’s ha — mint mi hiszszük — igen, úgy tétessenek viszsza azok gyakorlatába törvényhozási úton). Sőt szintolly kevéssé alkotványellenes e’ követelés, mint nem tartatott annak 1744 ben a’ kath. religio ártalmára fenállott czikkek eltörlése; hasonlag amazokhoz, a’ törvényhozás útján indult meg az oláhság, mint vallásfelekezet, jogaibai viszszahelyeztetése iránt. A’törvény rendes folyamára utasításra nézve váratlannak mondja szerző a’szász nemzettől, hogy polgártársait rendes perfolyam útjára kívánja olly kérdés iránt utasittatni, mellynek, a’ közérdek tekintetéből, a’ törvényhozás mezejére kell tartozni. Már félszázadnál több idő folyt el reményteljes biztatásokkal, ’s midőn most a’ sikert könyörgőleg sürgetik, mindenről oktalanul gyanusittatnak a’ könyörgők. Azonban úgy látszik — folytatja sz. a’ 101. — mintha a’ szász nemzet tudósa tagjai jelenleg is gyönyörködnének az oláhok panaszai letiprásán, hogy azok jobb és őket méltán megillető sorsra ne juthassanak, holott korszerű kívánat, hogy az előítéletek és hűbéri rendszer kárhozatos maradványai megszűnjenek, és a’ polgári jogok gyakorlata rítushoz, valláshoz ne köttessék, hanem a’ polgári egyenjogúság mindenkire nézve törvény által biztosittassék. A’ püspökök e’ czélra láttattak dolgozni, a’ miért gyanúsítást nem érdemelnek vala! Nem azt kívánják ők, hogy negyedik nemzetet alakítsanak, nem azt, hogy azon szabadságokat, miket néhol törvény által, néhol ítéletesen magyar és székely földön elvesztettek, vagy talán soha nem is bírtak, követeljék, viszszanyerjék, hanem csak azt, hogy a’mit soha törvény vagy törvényes rendelkezés azon néptől, melly a’ királyföldön lakik és lakott, el nem vett, t. i. a’polgárjogot, concivilítást élvezhessék teljes szabadsággal; és kívánják azt, hogy az 1744. 6. t.cz. azon ága, nehogy a’ közterhek hordozásában és egyéb tartozásaikban mások felett terheltessenek, (ne in ferendis publicis oneribus aliisque praestationibus prae aliis aggraventur) valahára teljesittessék. Végre (1.11. 1.) óhajtásuk abban áll, hogy bárcsak azon állásban láthassák magukat a’királyföldön lakó oláhok, mellyet az 1804. szabályozás (regulatio) adott, miszerint a’ vidéki helységek iránti végzések minden közönség tudásától’s helybenhagyásától függővé rendeltettek. A’ polgári qualificatiot illetőleg (ellenkezőleg Trauscher röpirata 27. lapjáni e’ doctrinajával, miszerint: a’ német származás, Mária Teréziának egy 1743. jan.8-áróli leirata nyomán, a’szász kebli hivatalok viselhetésére mulhatlan kellék lenne), mondja szerző (ugyanazon lapon) „miként az 1805. szabályozó pontok leke szerint német születés a’ polgárrá (és igy tisztviselővé) lehetés feltételei közül eltörölve van ’s utántevőleg megjegyzi, hogy ma mégis azt, a’ ki németül nem tud, nemcsak tisztviselésre, de polgárságra sem veszik fel. A’ képviseletről, melly a’ kerületek minden helységeire kiterjesztetett, fenálló rendelet csak papiroson áll; midőn (lásd 82. és 83. lap) tiszta oláh villáknak csak saját kerületeikben adnak némi képviseleti joggyakorlatot, de hol elegyen laknak az oláhok a’ szászokkal, még azt sem, annál kevésbbé a’ bíráskodásban és nemzeti gyűlésekben; mit pedig újabb rendelések sem tagadnak meg.S hogy a’dézmát is igazságosan követelik, alább kitetszeni fog.“ Ezen előrebocsátott általányos elmélkedések után, átmegy szerzőnk Stuller ur első kérdésére, u. m. az oláhok Erdélybeni korább megtelepülésük bebizonyítására, ’s azt elsőbben is honi történetírókkal, azután kiváltság- ’s más oklevelekkel támogatja, ’s végül idéz egy pár adatot, hol épen az oláhok fogadják be maguk közé a’ szászokat, ’s ezek a’ bebocsátásért dicunt magnas gratias. Legelőször is (a’ 131.) idézi hires Edernek azon későbbi nyilatkozatát Felmer történetéhez irt bírálatából, hol ő visszavonja korábbi állítását, mintha az oláhokról bizonyosan tudná, hogy ők 13 és 14 dik századbeli jövevények a’ királyföldön: „nincs adatunk — úgymond — a’felől, hogy a’dák nép sem a’ rómaiak, sem mások által, kik a’ magyarok bejöveteléig Dacziának urai voltak, vagy megölettek, vagy mindnyájan kiűzettek, vagy önként máshová költöztek volna.“ Felhozza (1.18.1.) Béla király névtelen jegyzője idevonatkozó szavait: „meggyőzvén Tuhutum az oláhok vezérét Gelut, az oláh nép, ura halálával, a’ magyarok vezérét, kezet adván, önként urának választotta“; továbbá (19.1.) Engel polgárokróli történetirata 333. lapjáni állítását: ,,a’ Blaccus és Bissenus nemzetség (kik kétségen kívül oláh népfaj voltak), bolgároktól származott, öszszevegyült az utgurokkal, Atila hunnusainak maradékival , a’ székelyekkel, kik már II46. II. Geyza alatt hadakoztak.“ Megemlíti (a’ 19—20.1.) Schlötzer véleményét: „ki az oláhokat géta és olák maradványnak mondja, kiket már sz. István Erdélyben megtelepülve talált’s őket várvédekké tette.“ Fesslerét, „ki azt írja magyar történeteiben (325. 1.), hogy a’ magyarok beütésekor Erdélyben goth maradékok, avarok és oláhok laktak,a kik a’magyarok ellen nem szegültek, szabadok maradtak.“ Pest, november 22k én