Nemzeti Ujság, 1847. január-június (42. évfolyam, 412-512. szám)
1847-03-28 / 461. szám
von nyugszik. Valamint nem létezhetik általában színház szinműirodalom nélkül, úgy nem létezhetik nemzeti színház nemzeti szinműirodalom nélkül. Színházunknak nem adja meg a nemzeti nevet, hogy benne idegen népek elmetermékei játszassanak el magyar nyelven, annál kevesbbé az, hogy külföldi énekeseket és tánczosokat lásson benne magyar közönség, hanem egyedül és kizárólag az, hogy magyar íróktól adathassanak benne minél több és minél jobb eredeti darabok. S e részben az eredeti írók szorgalmas buzgósága, még az eddigi idétlenül fukar díjazás mellett is, minden dicséretet és méltánylást érdemel. Milly szép előhaladásra lehetett volna eddig is fejleszteni e részben a magyar színműirodalmat, ha az igazgatóság megértette volna hivatását, ha az e tekintetben is olly sűrűn nyilvánított javaslatokra hallgatott volna, ha teljesítendő mindazt, mit tőle jog és méltány követelhetnek! A nemzeti színház eddig úgy áll az írókkal szemközt, mint bérlő és jobbágyok, azon lévén, hogy minél többet vehessen be tőlök, s bevételeiért minél kevesebbet nyújtson viszont nekik. Holott át kellne látnia, s itt az ideje hogy valahára átlássa, miszerint a színház és színműíró szövetséges társak, kik közöl bármellyik félnek gyarapodása a társnak gyarapodásával össze van forrva s attól feltételeztetik... Ezrek szórattak ki idegen dalnokok és tánczosok számára, s a nemzeti szinműirodalom saját keresményéből fillér-alamizsnát kapott! Nem akarjuk itt ismételve megemlítni azon elharapózott számtalan bajokat színházunk körül, mellyek valamint az előszámlált főbajokból erednek, úgy azok orvoslásával orvosolva lesznek... Hisz a minden oldalróli hanyagság és rendetlenség annyira ment, hogy a hivatalos lapban hetenkint közlött játékrend, melly felében harmadában sem tartatik meg, nem egyéb e hanyagság és rendetlenség valóságos pellengérénél... Pedig, ismételve mondjuk, mit lehetett volna, sőt, erélyes közbelépés által , mit lehetne, tenni színházunk fölvirágoztatására épen a jelen körülményekben! Fölszólitás minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében. Mig más nemzetek multják mindazon ereklyéit, mellyek egykori míveltségek és fények felöl tanúságot tesznek, nagy gonddal, magányos, egyesületi és országos költséggel föntartják, megőrzik, megújítják, hű és díszes rajzmunkákban a mívelt világgal köztik, műértőik s tudósaik azokat vizsgálataik tanulságos tárgyaivá teszik, költőik pedig a költészet varázsfényében támasztják föl halottaikból, addig mi, hidegek régi dicsőségünk s annak emlékei iránt, azokat is, miket elmúlt századok viharai megkíméltek, lelketlenül vagy észre sem vesszük, és legjobb esetben az idő pusztító fogának, semmit sem téve, zsákmányul engedjük, vagy magunk elveszesztjük, a legtiszteletesb romokat széthányatjuk, hogy uj házaink néhány kővel olcsóbban épüljenek; a faragásokat szétszórjuk, hiszen nem canovai kéz sima remekei; falfestményeket bemeszelünk, hogy azok vagy vallási nézeteinket ne botránykoztassák, vagy tarkább képeknek engedjenek helyt; síremlékeket elpusztítunk, a követ vállnak, vagy kövezetnek használjuk; ha érez, azt néhány forint végett beolvasztatjuk, tartalmukat pedig kegyeletien kézzel kivetjük, nem kímélve még az öltözetek érdekes maradványait sem; a harcz és béke életét szépített fegyvereket s egyéb eszközöket, mikben az anyag becsével gyakran meglepő műgond és képzelemjáték találkozott, vagy alakjából kivéve teszszük folyópénzzé, vagy a hozzájok tapadt hagyományokból kivetkőztetve, zsidókézre bocsátjuk; leírások mellett részvétlenül haladunk el, vagy letöröljük, s igy tovább! Miután e kép sokat megemésztett az idő, még többet a belháborúk évei, s legtöbbet az értetlenség, lelkellenség és kegyelethiány: csoda-e, ha egykori emlékeink annyira megfogytak, vagy nem ismertetve, nem emlegetve annyira rejtvék a közfigyelem előtt, hogy alkalmasint átalános vélemény az, miszerint múltúnk épen olly meddő volt művészet dolgában, s a műérzék szinte olly hallgatag, mint e költetlen jelenben, holott hála a sorsnak s a szerencsés véletlennek még sok, fölötte sok maradt meg a földgyomrában úgy, mint a földszínén, min részben egy szebb múltnak őrizték meg emlékezetét. A m. academia teljesen áthatva azon meggyőződéstől , hogy, ha a hazafiak figyelme régi műemlékeinkre fordít lalik, még igen sok mentethetik meg az elenyészéstül, soknak pedig legalább emlékezete avathatik meg a feledéktől: teljes bizodalommal hívja föl ez ügy irányában segedelmét mind azoknak, kik a hazai régi műveltség fényrederülését, s igy a nemzeti becsület emelkedését szivükön hordozzák. Mindenek előtt szükséges lévén a rendhez tartozó, habátor immár enyészőfélben levő emlékek létezéséről tudomást hirni, ezennel kitkit kérve kér, tenne a titoknokhoz küldendő egyszerű levélben említést mindennemű illy régiségekről, legyenek azok templom-, vár- vagy egyéb régi épületek vagy ollyaknak maradványai, kő faragványok, bár melly durvák vagy roncsoltak, s akár önállók, akár régi épületek részei, tehát szentek állóképei s egyéb szoborfélék, kőkoporsó, vagy sirfedelek emelt munkával, ha még olly kevéssel, vagy csak régi fölirattal; faragott czímerképek, keresztelő medenczék, oltárok; ugyanilly fafaragványok; akár oltárokon, templomfalakon és templomszékeken, akár egyéb rendeltetésű eszközökön, bútorokon stb.; továbbá szobrászati öntvények vagy ollyak töredékei, ide értve a régi harangokat is, kivált ha emelt képekkel, czifrázatokkal, vagy föliratokkal bírnak; az itt amott nagyobb kisebb csoportozatokban előforduló mesterséges halmok (úgy nevezett bánhalmok), mikben ásások által egyéb tárgyak is fölfedezhetők; festések templomok és várak falain, ugy önállólag is fönmaradtak, oltártáblák, szentek képei, arczképek, vidékek, harczok, czímerek, fára, vászonyra, vagy bár hártyára és papirosra; vésett művek, pecsétnyomók, pénz és egyéb mátrixok; metszések nyomatai vagy táblái, rézben vagy fában; régi fegyverek és lószerszám, kardok, lövőfegyverek, sisakok, pánczélok, zászlók, régi, történeti vagy mai érdekű bútorok, templomi és házi eszközök, edények (igen régi cserepek is, habár törve), kelyhek, billikomok, tálak, csészék, ékszerek s régi öltözetek minden nemei stb. A régi kor a kisebb tárgyakra nézve egész a XVIII. század elejéig, név szerint a szatmári békéig értetik , sőt az építészeti művekre nézve is czélszerű ez ideig terjeszteni a figyelmet. — Mindezeknek tehát hol, kinek birtokában, s milly állapotban léte, a korukra vagy szerzőikre vonatkozó nyomok s a hozzájok szövetkezett hagyomány, ha tetszik, a bejelentőnek véleményével, de melly megkülönböztethetőleg mint magányos vélemény adassák, szíves közlése kéretik. Illy módon mindenek előtt az említett osztályokbeli régiségek lajstromát lehetne megnyerni, melly alapját tenné és vezérfonalát az utóbbi intézkedéseknek, miknek föladása ama tárgyaknak rajzait, leírását, története előadását eszközölni, s mindezeket egy magyar műtörténeti gyűjteményben a haza elébe terjeszteni. Ha ki már most egyelőre többet akarván tenni, rajzzal, leírással, történeti adatokkal örvendeztetné meg az academiát, ezt még élénkebb köszönetre kötelezné. Addig is pedig, mig buzgó és tevékeny hazafiak segedelmével e tárgy az irodalmi mezőre vitethetnék által, szivére köti az academia mindenkinek, kit viszonyai illy körülmények közé helyeztek, hogy a fönlevének megmaradását, elromlását vagy legalább elrontatását és elvesztését gátolni hazafiailag törekedjék. A történeti érzék fölébredtével ránk derül, ugy hisszük, a kor, melly az illy lelkesebbeknek kezdeményeit folytatván, háláját nekik, méltató megemlékezéssel, leróni el nem mulasztandja. Kelt Pesten , febr. 22. 1847. Dr. Lebedei Ferencz, titoknok. TÖRVÉNYIATUSZI TUDÓSÍTÁSOK. Ilajdii-kerület közgyűlése, március 1. A nemzetcsalád nagy testületében, minden bizonyas nem kis figyelmet érdemel azon tag, melly menten többféle kötelékektől, szabadabban mozoghat azon téren , hol minden egyéb részek, csak az országélet közmechanismusa szerint működhetnek. A szabadalmas hajdúkerület is, helyhatósági sajátságos rendszere, politikai állása, s azon jelentékeny súlynál fogva, mellyel mint a nemzetcsalád egyik önállóbb, s mondhatni, sok tekintetben szabadabb mozgású, s életműködésü taga bir — figyelmünket kivált most, midőn átalakulásunk nagyszerű phasisa neki sem kis szerepet juttatott, annál inkább megérdemli, minthogy ez, a felebbi előnyökön kívül, a nemzetiség uj virulásnak indult életfájában is a legszebb s egészségesebb, s tisztább gyökérágat képezi. S ezt mi minden önámitás vagy hízelgés nélkül mondhatjuk. Egy olly nép él itt uraim, mellynél szűztisztábban, szebben s édesebben sehol sem beszélik a magyar nyelvet e földön, mellynél sehol nem ragaszkodnak buzgóbban a nemzetiség szent nemlőjéhez e hazában. És én azt gondolom, hogy midőn e nép és kerület életmozgalmait, politikai működése vagy társas viszonyainak érdekes mozzanata közlöm e lap t. cz. olvasóival, épen nem cselekszem fölösleges és hiú dolgot, minthogy Lamartinével hazánk egy vidékére sem mondhatnék el annyira: ..........je ne comprends pas la Patrie meme sans tui — mint a hajdú-kerületre. Én jelen közleményemben azonban , mellőzni akarok mindent, mi politikai életünk körébe nem tartozik, — reménylvén, hogy e lap t. szerkesztősége ugy sem tagadand meg tőlem egy pár hasábot, hol adandó alkalommal e kerületnek történeti, államtani, földle—irati, népismertetési, s társadalmi életrajzát közleni szándékozom. Miért is, fogjunk hát most kitűzött tárgyunkhoz. — Folyó helyén bekövetkezvén évnegyedes közgyűlésünk határnapja , kerületi főkapitányunk elnöklete, s a tiszti személyzet számos tagjainak körében, az mégis nyittatott. Az olvasó.közönség csodálkozással fogja tán megtenni észrevételét, hogy a közgyűlés elemeiül, csupán a tisztikart említem meg, — elhallgatván a rendek közönségét. Szja kegyes olvasó , ennek igen alapos oka van. Kerületünk ugyanis mind a mellett,hogy megyei autonómiával bir — statussal mindeddig nem dicsekedhetik. S ennek oka koránsem a jognak hiányában — mivel csak minakaratunktól függ statust képezhetni, hanem egészen másutt van, miről egykor majd bővebben. Elnöklő főkapitányunk P. N. G. úr, miután a kk-at szives hajlandósággal üdvözlé, s kerületünk egészségi s közviszonyi állapotáról megtette rendszerinti jelentését, azonnal a fensőbb helyekről leérkezett rendeletek, kbr. kegyelmes leiratok s intézvények tárgyalását kezdte meg. Ezek közt a legmélyebb belszomor- és megindulással hallok ismételteim azon nemzeti gyászhirt, mellyé borult egy hazát csaknem rég a fájdalom és legnagyobb veszteség közös érzetével szállta meg. Egy félszázados élet, messze terjedő fényű szövetnekének lehunytán, fájdalmaink is összeölelkeztek az egyetemes részvét érzelmeivel, mit boldogult nádorunk József ő fensége halála szült a nemzet keblében. A lezajlott hosszú idők történetdús folyamának— és meggondolása annak, hogy annyi évek viszontagságai s örömei közt, mellyek hazánkat érték, ő vitt vala köztünk legjelentékenyebb s közrehatóbb szerepet, — kit most milliók gyászolunk, — valóban olly sebet ejte szivünkön, mit csak azon tudat képes orvosolni, hogy a dicsőültnek nádori hamvaiból magas erényü fia István számunkra új reményeket kelt. A közveszteségbeni teljes részvétünket, valamint a fölötti örömünket, hogy királyi helytartóvá, s nádori helyettessé István főherczeg választatott, köszönő föliratban határozók nyilváníttatni , sőt követeinknek is utasításul adok, hogy a jövő országgyűlésen a nádori választásban , egyedül István föherczegre szavazzanak nevünkben. E tárgynál gyűlésünkben is támadt egy kis vita. Azon királyi leirat fölolvasásánál ugyanis, mellyben István föherczegnek királyi s nádori helyettes , valamint pestmegyei főispánává lett kineveztetése velünk tudatik, némellyek jogvisszaélés gyanánt róvák föl a kormány részéről azon eljárást, hogy, mint Borsod egyik országos hírű bajnoka is mondá, a helytartói kinevezés , de még Pest megye főispánságának ezzel történt mostani összeköttetése is, törvényeink ellenére történt meg. Ez úgymond méltó aggályt gerjesztő tény, mivel a magyar csak nádort ismert s a helytartókat mindig ellenzette. Alkotmány-elleninek, mondatott továbbá, mint egyszer már említek, a főispáni kinevezés is. Azonban e viszhangszerü gyermekes opposilionatismus, csak hamar igen alapos okokkal czáfoltatott meg, s a vitának vége jön. Szőnyegre került aztán egy a kerület kir. biztosától hozzánk intézett azon levelének tárgyalása, mellyben az adóbeszedés miképens módja mindenkorra meghatároztatik, s velünk fensőbb helyekről, a kir. biztos által tudatik. Ez újabb intézkedést, mire bár sehol sem vala tán nagyobb szükség a hazában, mint épen nálunk — sokan balra magyarázók, s azon elegyanti és praesuppositumnál fogva, hogy ez minden esetre a k. biztosságnak nálunk kormányilag ezélzott megörökítését mutatja, — igen keserű recriminatiókra fakadtak. Boldog Isten, mire nem visz sokakat a vak elfogultság! Ezen jó urak már itt is kormánybünt vadásznak, mondom itt, — és épen most rettegnek a királyi biztosság kormányilag ezélzott megörökítésétől, — amidőn a kerületi réteges coordinationak is küszöbén állunk már! Valóban hasonlít ezen eset, 198