Nemzeti Ujság, 1847. január-június (42. évfolyam, 412-512. szám)
1847-05-30 / 495. szám
495. szám, 1847. Előfizetési díj félévre postán és helyben borítékkal 6 forint, boríték nélkül házhoz küldve öt forint ezüst pénzben. Megjelenik minden kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap egyegy év. Lapunk mindennemű hirdetményeket fölvesz. Egyegy hasáb-sorért apró hetükkel öt ezüst kr. számittatik. Negyeim egyedik NEMZETI ÚJSÁG, Alapitá KULTSÁR ISTVÁN táblabiró, kiadja Özvegye Vasárnap máj. 30. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál s helyben a szerkesztőségnél. Zöldkert utcza 488. szám alatt földszint. a hivatalban. Tisztán írott czimeket kérünk. Levelek a szerkesztőségnek czimzendők* Bérmentetlen leveleket csak rendes levelezőinktől fogadunk el. Névaláírás nélküli idegen kezektől hozzánk küldött tudósításokat semmi esetre sem közlendőnk. TARTALOM. Magyarország és Erdély. Kinevezések. Előléptetések. — A meggyőződésünk (Vége). — Könyvismertetés. (Ősiség- írta Gosztonyi Miklós. — Vége.) — Törvényhatósági tudósítások. Ungból (közgyűlés.) Kőrösből (közgyűlés.)—Erdélyi országgyűlés. (LV.országos ülés befejezése). — Vegyes újdonságok. Külföld. N.Britannia. Franczia-, Olasz-, Görögország. Hirdetések. Nemzeti színházi játékrend. Gabonaár. Lodteriaházások. MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY. (3 cs. kir. ap. felsége hallerkői gróf Haller Ferencz titkos tanácsost és táborőrnagyot sz. István magyar kir. rende középkeresztjével díszesiteni, Wolfstein Józsefet a pesti k. egyetemnél mathesis tanítóját pedig magyar okleveles nemességgel megajándékozni legkegyelmesebben méltóztatott. A nmlgy m. kir. udv. kincstár a vágujhelyi megürült k. sólátnoki állomásra báró Glauer János pozsonyi ellenőrködő sómázsamestert; — az aradi k. sóhivatalnál megürült ellenőri állomásra Polonyi Gottfried vallamani k. sótárnokot;—továbbá az aradszeghi k. sóhivatalnál megürült ellenőrködő sómázsamesteri állomásra Lackenbacher Ferencz barcsi sómázsálót, ennek helyére pedig barcsi sómázsálóvá Szabgh Jakab helybeli sópajtnőrt; — végre a beszterczebányai k. bányakincstári uradalomban megürült badini ispánságra Veiterschütz József beszterczebányai ispánt, és az így megürült beszterczebányai ispánságra Nikolásy István gyakornokot alkalmazá. A meggyőződések(Vége). Régi közmondás: bölcs ember dolga,véleményét jobbra változtatni. Ez okból mi hímezés nélkül bevalljuk, hogy a politikai gondolkozás változtatásának szószólói vagyunk, föltévén mindenkor, hogy e változtatás, jobbra történjék, ami aztán nem annyira vélemény-változtatásnak, mint jobbításnak leszen nevezhető, s annyira kizár magából minden ingadozást, minden változékonyságot, hogy inkább a férfias lélek szilárdságának legbiztosabb jeléül elfogadható, ha valaki tévelygő véleményéből jobb meggyőződésre emelkedvén, azt, daczára még annyi ellene emelkedő szózatoknak, nyíltan bevallani merészkedik. E szavakból minden higgadtan gondolkozó ember megérti a politikai apostasia s a véleményjavítás közti roppant különbséget. Amaz által az ember áruba bocsáttatik; itt a legfelségesben mutatja be megvesztegethetlenségét mind az érdek mind a közvélemény ellenében. Ott önérdek a vezér, itt a tiszta meggyőződés. Ha a valódi meggyőződés csak higgadt gondolkozás útján megszerezhető, úgy ennek ellenében nem ritkán hallunk vádakat, és látunk eseteket a meggyőződés áruba bocsátásáról. A politikai pártok közöl, mellyek hazánkban eddig kifejlődtek, leginkább , sőt egyedül, az ellenzéki az, melly ismeretes zsarnoki türelmetlenségében, minden véleményjavítást, eredeti legyen az bár a legszentebb meggyőződésből, izgalom nélkül apostasiának kiált ki, s a jobbra térő ellen vádakat emel, hogy áruba bocsátotta meggyőződését. A legocsmányabb vád, mellyel férfit illethetni, s ki a vádat megérdemli, mél tán sülletik rá ez ocsmányság bélyege. Jó lesz azért illy fontos dolog körül rövid szavakkal tisztába jönnünk. Eladni meggyőződését, magát mások véleményének rabjává alacsonyitni, nem csak egyfélekép lehet, nem csak pénz, vagy hivatal, vagy kitüntetés az, a miért magát önállótlan ember áruba bocsáthatja. A pénz, hivatal és kitüntetés l. i. azon három varázsszer, mellyet nem egy haragos ellenzéki teljes diadalérzettel lobbant szemére némelly conservativnek, hogy azok miatt eladta meggyőződését, ha t. i. higgadtabb gondolkozásu lett, handabandázás helyett valódi jót akar, s czifra beszéd helyett a kivinni lehetséges reformokon fáradozik. E vád nagy hihetőséget nyer az által, hogy mindazon egyes ember, ki az ellenzék soraiból a conservativek táborába lép, közönségesen azon korban teszi azt, midőn a maz említett vonzóerők irnt nagyobb becsüléssel kezd viseltetni. Nálunk mintfél ember az ellenzékhez tartozik suhancz éveiben, mig érzelmei szilajok, gondolkozása rendezetlen, mig inkább csügg a handabandázás külsőségein, mint a valódi jókon. Tévedéseit rendszerint higgadtabb korában látja által, s így nem csoda, ha az ellenzéki ifjúból conservativ férfiú válik, a nélkül, hogy e véleményjavításért, higgadó belátásának e diadaláért, őt meggyőződése áruba bocsátásával vádolhatná bárki is, a türelmetlenség önkénykedését kivévén. Mellesleg mondva pénz, hivatal és kitüntetés olly dolgok, mellyekkel, ha már csakugyan vesztegetésre kerül a dolog, nem csak a conservativ táborban tehetni csábításokat. Hiszen mindez szintolly nagy, némelly tekintetben még szembeszökőbb, mértékben van az ellenzékiek hatalmában. Azonban, mint fönebb érintők, nem csak ezek azon varázsszerek, mellyekkel mások meggyőződését megdönthetni, megvásárolhatni. A néphegy, a népszerűség maga olly varázserő, melly számtalanok szemeiben fölér mind ama hárommal, s pedig annál inkább, mert — miként nem egy embert állíthatnánk föl elő például — maga a népszerűség egyszerre adhat pénzt, szerezhet hivatalt, és birtokosává tehet a legnagyobb kitüntetésnek, melly után hiúság vágyakodhatik. Már pedig legocsmányabb neme a meggyőződés áruba bocsátásának, midőn ugyan azon nép rokonszenve szemfényvesztés által lopatik meg, mellynek elöhaladását az illyetén eljárás a legnagyobb mértékben akadályozza. Méltányoljuk és tiszteljük a meggyőződés szentségét minden részről, nem azzal hogy saját meggyőződésünket föláldozzuk idegen meggyőződésnek, hanem azzal, hogy türelmesen vagyunk az ellenvéleménynek tábora iránt. Iparkodjunk jobbnak tartott meggyőződésünket ésszel és okokkal, s nem a dacz és zsarnokoskodás álmosbotjaival terjeszteni. Irtsuk ki, térítsük jobb útra mind a két részről, conservativek úgy mint ellenzékiek, az álmeggyőződések hagymázos hőseit, kik dacz, zaj és türelmetlenség által többet ártanak a legszentebb ügynek is, mint valaha használhatni fognak. Nekünk conservativeknek, méltó okunk van, türelmességünkkel, melly gyakor esetben túl a renden is ment, e részben büszkélkednünk, s a pártok csak akkor emelkedhetnek sükerrel vitatkozó felekké teendőink körül , ha egymás megyőződése iránt higgadt férfiak méltányosságával viseltetnek. Mindent nyertünk, ha egyszer elértük azt, hogy mind a két részről több philosophiai béketűrés lengje át sorainkat. E türelmességet bármilly meggyőződés emberének egyedül az igaz szabadelműség adja meg, a philosophus és nem a politicus azon üdvözítő szabadelmüsége, melly valamint fölüláll minden politikai pártokon, úgy egyedül avatja 161 méltó honpolgárrá mind a conservativet mind az ellenzékit, s mindegyik félnek olly dísze, melly hasznos gyümölcsök szedéséhez vezérel. Könyvismertetés. Ősiség. Irta Gosztonyi Miklós. Pesten 1847. Trattner és Károlyi tulajdona. 05 lap. Ára 40 kr. p.p. (Folytatás és vége ) Előadtak szerző után azon indokokat, mellyek az ősiség eltörlését napjainkban követelőleg sürgetik, sőt azt már mégis döntötték, most térjünk át „a Ildik kérdésre, arra t. i. meg tette-e kitűzött kötelességét az ősiség eddig? és teljesítheti-e jövőre?“ — „Mi— szerző szerint— abban állana, hogy egy részről a nemzetségek adományozott birtokaikban föntartassanak, és ha abból kiestek, rendesen azokba ismét visszakerüljenek; más részről, hogy az adományozó korona törvényszerűleg, bűn, vagy magszakadás által támadott jogaiba okvetlen mentül előbb beléphessen, és a visszanyertet új nemzetségek alkotására fordítsa, vagy legalább fordíthassa.“ Szerző szerint az ősiség sem eddig nem teljesítő, ezután pedig épen nem teljesítheti kötelességét; nem a nemzetségeket illetőleg; mert ha széttekintünk hazánk terein, főleg az alföldön, hol a török uralkodott, s belső zavarok dühöngtek, föltalálandjuk ugyan az ősi falukat, pusztákat, de az adományozott nemzetségeket majd nem sehol, s ha ezekkel találkozni akarunk, a felföldre kell utaznunk; úgyhogy kevés kivétellel nagyon csekély birtok van, és ha időközben elveszett, juta ismét vissza eredeti kézbe minden odavált, rendkívüli országos bizottságok, neoacquistica és táblai eljárás daczára. Az elv állott, mert írva volt, de valódi eredmény, ha nem is soha, de bizony igen ritkán mutatkozott; és ennek egyedüli oka volt a rendszer e célzatának az emberi természetes viszonyokkali összeütközése, mert már századok előtt belső ösztönből értették a nemzedékek annak képtelenségét, hogy minden mindig a régire visszamenjen, és sejtették azt is, hogy az egész ország csak néhány nemzetségek kizárólagos tulajdona nem lehet, s ennek tulajdonítható, miért pártolhatott annyira a leányág aliág ellen, olly országban , hol a birtokosnak kellett a hazát védelmezni. S ez által a rendszer fölbomlására az első lépés megtétetett, mit több más követe, mig oda jutunk, hogy ollyhonban, hol a korona adománya minden jognak kútfeje, kevés birtokot lehet arra visszavinni. Ehhez járul azon nagyon furcsa dolog is, hogy, hol mindennek alapja az adomány ; és a vevő mintegy polgári bűnös juttatik, ott az ősiség eszméjénél fogva, a vett birtok is, ha már apáról lira szállott, szinte azon kedvezésekben részesül, mint az ősiségbe átment adományzás; mi — szerző szerint— annak szüleménye, mivel jó Verbőczynk gyomra, a hűbér és római jog tanait jól meg nem emészthette, s végre még olly ellentétes állításokra is tántorgott, hogy osztatlan állapotban nyert adománynál, az adományba nem igtatott rokon is, az adományozott magszakadtával, az adományzó koronát kizárja, mi nem csak az adományi, de minden szerződési rendszerbe is ütközik; minthogy ezállván, az adományok világos szavai és záradékai,egyedüli mértékül szolgálandóknak lenni megszűnnek,és a szerződésnek tartalma, a szerződők szándéka ellenére, a nem szerződőkre is kiterjesztetik. Ezek s más szám nélküli eszmezavarok hintették el már magába a rendszerbe a fölbomlás magvait, úgy annyira, hogy ma a sújtó eredményt maguk a szakértők sem tagadhatják többé, s túl a renden irtóznak mindentől, mi jogi, vagy hasonló ősiségi per modorát csak mesziről is ábrázolja; sőt annyira irtóznak, hogy a tárgyba még a végett is mesteinek bele tekinteni, hogy bajaikon segítsenek. Ezek folytán szerző határzottan kimondja, miszerint „nekünk már olly magánjog kell — főleg mióta minden országbelinek megadatott a birtoklási képesség — melly nemcsak személyt kivétel nélkül biztosítson, de egyszersmind bizonyos, nem ingadozó — a mindennapi viszonyokból eredőt kivéve, semmi huzamos hátraható perpatvarnak ki nem tett, a közönség által mind mennyiségére, mind értékére ismert — birtokot adjon ne csak az egregiusnak , de a grexnek is.” És kérdi továbbá: „mi czért érhetnek a szegény egregiusok száz esztendős makacs pereikkel , mellyeknek végső vége, sok küzdés és költekezés után: tönkrejutás hány szegény nyert uradalnat? ellenben hány kisebb közbirtokos hányatott ki a testezet hatalmas ura által? vagy talán a táblai és hasonló perlekedés csak a nagyokért van? és végre mit ér az a rendszer, hol a rendszerben foglaltak nagyobb száma a sánczon kívül szorul? érte ez valaha, ér e most a semminél sokkal többet? betöltötte e valaha, vagy betöltheti e az ősiség kötelességeit?“ Szerző itt ismét a leghatárzottabban kimondja, hogy nem és annyival inkább nem, mert a korona irányában is gyönge a rendszert eléggé gyámolítani. Nem az adományozó koronát illetőleg, mert „az ősiségi, vagyis magyar adományi rendszernek életelve abban központosul 1) hogy bűn vagy magszakadás által megürült minden birtok, a koronára, kivétel nélkül, mind jogilag, mind tettleg visszaszálljon; 2) hogy a visszaszállott birtok, uj