Nemzeti Ujság, 1919. szeptember (1. évfolyam, 1-2. szám)
1919-09-28 / 1. szám
. ICI.V/K tik. ITI ’ÚJSÁG. 1. szám.2 Mi keli a kommunizmus? Oroszországban a politikai és szociális forradalom útja találkozott a földtelen parasztok és a semmiben, a nihilben tévelygő százezrek forradalmával. Sem a szociális, sem az agrárforradalom ereje nem volt lüktetőbb, biztosabb, láza nem volt rombolóbb, mint az ezernyi szekta félmilliónyi hívének kétsége, kétségbeesése és véres tébolya, mikor a remélt és rettegett pillanat bekövetkezett és a felkent cári Christos leomlott, nem mint Christos, nem mint Antichristos, de mint gyarló, törékeny emberi test. Mereskovczki már 1907-ben Drezdában kiadott könyvében szinte érthetetlen fontossággal írja meg az évtized múltán majdan bekövetkezett, véres összeomlást, anarchiát és nemzetpusztulást, megjelölve az utat: a szociális, agrár és vallási forradalom irtózatos találkozását. is De arra mér sem Mereskovszki, sem Marx nem gondolhatott, arról nem álmodhatott, hogy valaha és valahol lakkcitős, selyemharisznyás, milliomos ficsurak, kultur-nyeglék és tekintélyes, dús üzletemberek fognak összeállani, hogy hiúságból, beteges szereplési vágyból, perverzus izgalmak hajszolását keresve, új üzletágak után törve, avagy testileg-lelkileg már San Vito táncát járva, a megveszett eborvos, Marat, álmát váltsák valóra, pár száz gyilkost bocsássanak neki a tisztes polgárok világának. — Adjatok négyszáz gyilkost — mondta a s Vérbajtól már szétmart Marat Barbarouxsak — és megcsinálom a forradalmat ! Nálunk hatszáz gyilkosa volt, terrorista fiú címen becézték az akasztófa e virágait, hatszáz gyilkosa volt Konéknak és meg is csinálták a forradalmat. Ezek a terrorista fiúk nagyjából ma is úgy élnek a tömegek képzeletében, mintha ők a forradalomnak rettenetes kinövései, kicsapongásai lettek volna. Holott a terrorcsapat volt maga a magyar bolsevizmus lényege, szíve és mindene. Reájuk alapozódott a kormányforma organizált tébolyával és organizált rablásaival. A terrorcsapat nem a forradalom mélységéből felbukkant szörnyeteg volt, hanem gondosan leszerződtetett, törvényszékileg kipróbált, mesterségbeli gazemberek szinte céhrendszerű szervezete, amilyen a világon még nem volt, amilyent a történelem még nem ismert: előleggel szerződtetni forradalomra gyilkosokat ez pesti, pesti gondolat! Ha a föld bármilyen millió lakójú városában áll elő egy pár száz gyilkost uraló kormány mindenki irtózatára , leütik brávóival együtt mint a veszett ebet, hiszen a hátuk mögött eleinte csak potemkin-tömegek állottak. A budapesti talaj lehetett csupán melegágya a terror fiúk világának. — Ez a cukor-bolseviki — mondta Hatvany-Deutsch Lajos báróról egy ízben Vázsonyi Vilmos — képes csupán azért forradalmat csinálni, hogy a palotája erkélyéről nézhesse az utcai harcokat! És ez a karrikatúra hű képet ad az akkori helyzetről. Az októberi forradalom előtti időkben éppen azok a lapok, melyek legközelebb állottak a botrányok társadalmához, valóságos ódákat zengtek az orosz bolsevizmusról, mely akkor már nem is térdig, de derékig gázolt a vérben. Pedig akkor még cenzúra volt! A Károlyi-kormány alatt pedig egyszerűen kötelező hitvallás lett: a bolsevizmusé a jövő ! Megrettent, megremegett, megrendült ez a főváros, mikor látta a forradalomra felpénzt kapott marcona fegyházalakok felvonultatását az utcán? A szegény polgár igen, a nyomorult rongyos ruhájú, rongyos cipőjű, éhező polgár igen, de a selyemharisnyások nem. A háború hosszú és véres évei, Budapestnek az arannyal megvásárolható, minden gyönyörűségtől és raffinált kéjtől az erkölcsi eltompulásig jutott milliomos családaira csupán orvosilag magyarázható hatással voltak. A közeli harcterekről szinte ideérzett a tengernyi vér, kesernyés szaga, a képzelődő szem szinte látta vonaglani az emberi roncsokat, a fül hallani vélte a borgest és a legszörnyűbb jajszót. Az első lépése ennek a Budapestnek az volt, miden a kórházakra vetette magét és a valóságban akarta látni a vért, a vért, a roncsolást. Végül is rendelettel kellett kitiltani a vér gyönyörére vágyó szende lánykákat, asszonyokat a kórházból. Aztán reászállott lassan a fekete, sötét háborús nyomor a magyarra, de a jólét öntötte az arany napfényét arra a társadalomra, melynek vetése a háború éveiben tizenkétszer borult kalászba. Perverzen keveredett össze a jajgató nyomor és a tomboló jólét. A középosztály nemzedékek javának utolsó rongyait is elveszítette. Nem maradt hitvány odúiban apai bútora, nem maradt nagyanyja ujjáról egy régi gyűrű, szépanyjáról egy halvány kicsi kép, hogy élhessen, mind arra a vásárra dobta, hol a háború boldog vámszedői mindent megvettek. És mikor mér unalmassá lett az arany, gyöngy, drágakő, régiség, bőség, pompa és a milliók árja, az eltompult idegek új játékául beköszöntött múlt év telén a milliomos társaságok boszorkány-szombatja. Más névvel nem is tudjuk nevezni azt a tébolyt, hogy míg a jóléttől, bőségtől, a gyönyörtől elernyedt idegzetű milliomos ficsurok telt szájjal hirdetik a mindent elnyelő nihil eszméjét, lapjaik oltárt emelnek a nemzet rombolói imádása számára — addig asszonyaik, leányaik belevetik magukat az úgynevezett fekete misék poklába és a forradalom előtti január-februárban a drágaságtól roskadó szalonokban orosz diákkisasszonyoknak, diákoknak, matrózoknak öltözött előkelőségek játszák a nihilista életet — korbáccsal, vesszővel és igazi vérrel. És mikor márciusban elkövetkezett a nagy rothasztás folytán előálló természetszerű szétesés és a gyilkos gázok felrobbanása, nemek szociális és agrárforradalom útja találkozott. De összetalálkozott a véres dogmák néhány őrültje a kerge-bölcsészek csapatával, új fosztogatásra éhes üzletemberek falkájával, beteges ambíciójú lateinerekkel és a vérre, embervérre szomjas, perverz ficsurok brigádjával. És valamennyiek gaz, tébolyodott, beteges, szörnyű gondolatának, tervének, rögeszméjének végrehajtójául született meg az emeritált rablógyilkosok csapata, a terror fiuk, S. F ./ Az Alkotmány“-tól a „Nemzeti Újság“-ig. Több mint két évtizeden át harcolt a magyar szatolikus érdekek képviseletében a Nemzeti Újság elődje, úttörője, forrása, az Alkotmány. Ez a huszonnégy esztendő a becsülettel végzett jó munnka hosszú küzdelmes ideje volt. Az Alkotmány munkatársainak kis társasága képviselte a sajtóban a keresztény gondolatot. Vívta harcait a dekrisztianizáló politika és irodalom ellen.Hű és bátor őre volt a tiszta erkölcsnek — a közéletben is. S az Alkotmány maradt mindvégig is a keresztény magyar politika egyetlen fóruma. Kicsiny forum volt de szava mindenüvé elhangzott. Az októberi forradalmat követő cenzúra, a «forradalmi újságírók» cenzúrája, a háborús cenzúrát megszégyenítő raffinált erőszakkal verte gúzsba a sajtót. A keresztény magyar sajtót kiváltképpen. Ekkor már nem volt szabad a hangunk. De még tetedig nem gondolhattuk, hogy jön egy nap, mikor Kun Béla banditái uralomra jutnak , el kell némulnia az Alkotmánynak is. De jött március 21 rombadőlt a magyar polgári társadalom épülete, Kun Béla, Pogány József csőcseléke között diadaforditás közepette vonult föl a miniszterelnöki palotába s ugyanaznap a Magyar Távirati Irodában a sajtódirektóriumnak új ukáza jelent meg, amely arra kényszerítette a lapokat, hogy a kommunizmus eszméinek legyenek szócsövei. Nehéz, szomorú és emlékezetes estéje volt ez az Alkotmány szerkesztőségének. A lap munkatársai elhatározták, hogy inkább be fogják szüntetni az újságot, de kommunista szellemben nem írnak. A tanácsköztársaság azonban maga küldötte el hóhérjait az Alkotmány kivégzésére. Már március 24-ikének estéjén háromnegyed kilenckor föltárult szerkesztőségünk ajtaja s a hóhérok közömbös arcával belépett három igen jól öltözött «zsidó-proletár»: Kéri (Krémer) Pál, Preusz Mór és Keleti (Kohn) Lajos. A felelős szerkesztőt, Túri Bélát keresték. A zöld szerkesztői ajtó felé mutattunk : — Ott van. A szerkesztő szobájában a következő rövid, imparativusokban elhangzó párbeszéd folyt le. Kéri Pál beszélt: — Tudomására adom, hogy a kormányzótanács az Alkotmány-t beszüntette. A lap holnap reggel még megjelenik, aztán többet nem. Az erőszak ellen nem tehetünk semmit — felelte lapunk szerkesztője, s ezzel az egész diskurzus véget is ért. A három kiküldött a leplezett mosoly fintorával távozott. Azt hitték, örökre megölték az Alkotmány megszüntetésével a keresztény politika sajtóját. Mi tudtuk, hogy ez kába remény. A falakra, a kiszolgált öreg íróasztalokra, ha elfogódottan, búcsúzva tekintettünk is, valahogy különös meleg élettel, lüktető színes egyéniséggel telinek éreztük a redakciót. Tudtuk, hogy lesz feltámadás ! Egy ideig délelőttönkint össze-össze is jöttünk baráti szóra, de aztán szétszéledtünk. Ki vidékre ment, ki kertészetet vagy mást tanult, ki meg odahaza, lakásán dolgozott s várta az idők fordulását. Szerkesztőnket, Tari Bélát többször majd éjjel, majd nappal detektívek, vörös katonák kerestékkutatták. Szerkesztőségi helyiségünkből munkáshálótermeket csináltak, a Szent István-Társulat épületének gótikus folyosóin idegen emberek jártakkeltek. De az Alkotmány munkatársai közül egyetlenegy sem szűnt meg továbbra is élőnek tekinteni a lapot. Törhetetlenül bíztunk, nemcsak bíztunk, bizonyosan tudtuk, hogy az Alkotmány-t megszüntetni hiú és tehetetlen kísérlet, mert a keresztény sajtó eszméje nagyobb erővel, a történelmi szükségszerűségek erejével támad fel újra. Az Alkotmány munkatársai nem is kerestek, nem is fogadtak el más állást a tanácskormánytól, hanem morzsolta a száműzetés napjait, szilárdsággal várta a keresztény eszmék új feltámadásának hajnalhasadásét. Ez a nap most itt van. És pedig a keresztény renaissance fényével. Táborunk meggyarapodott, írói gárdánk megnövekedett. A keresztény politika nagy perspektívával indul útjára. A közhangulatot megragadta a keresztény szellem — minden felekezeti különbség nélkül. Felrepült a sas, melynek szárnybontogatásánál mi álltunk őrt. A nemzet Szelleme fürdik a keresztény eszmék napsugaraiban. A keresztény nemzet szavának akarunk visszhangja lenni a Nemzeti CT/sdg-ban, melyet az Alkotmány régi hi olvasói is kézhez kapnak most. Büszkén lépünk a keresztény olvasók tábora elé. A bátrak h arcát megvívtuk. A győzelem napját is merüljük. Vasárnap, 1919. szeptember 28.