Nemzeti Ujság, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
Vasárnap, 1925 március 1. NEMZETI Megszigorították a zálogházak kézizálogkölcsön-ügyleteit Általánosan kell letörni a kézizálogkölcsönnel űzött uzsorát A kézi zálogkölcsönökkel űzött kamatuzsora, amely már eddig is sok vállalatot rezdített meg alapjaiban, amely hirtelen nem tudott pénzhez jutni és így uzsorakamatra volt kénytelen igénybe venni pénzt, az utóbbi időben ijesztő mértékben szedi áldozatait. Vállalatok mennek tönkre miatta, existenciák pusztulnak el A két Greffi-testvér halálát is a kamatuzsora, a heti 3 százalékos kamat okozta. Az a hallatlan visszaélés, amely a kézi zálogkölcsönökkel űzött kamatuzsora terén folyik, elhatározó lépésre bírta a kereskedelmi kormányt és Walkó Lajos kereskedelemügyi miniszter rendeletet bocsátott ki, amelyben a zálogházak közvetítési szolgálatának szabályozásáról szóló rendeletet igen lényeges rendelkezésekkel bővítette ki. A rendelet szerint zálogházi közvetítőnektilos akár üzlethelyiségében, akár azon kívül saját számlájára kézi zálogkölcsönügyletekkel foglalkoznia. Még fontosabb a rendeletnek az a pontja, hogy az a közvetítő, aki a zálogházak részére megállapított és a közvetítők részére előírt díjszabásnál magasabb kamatnyi, vagy kezelési díjat, vagy ezenfelül külön díjat szed, kihágást követ el és a törvénytelenül szedett uzsorakamaz ötezerszeresére büntethető. Az egyik oldalon tehát már megindult a tisztítás munkája. Azonban kézi zálogüzlettel nemcsak a zálogházak foglalkoznak, — tulajdonképen pedig csak ezek foglalkozhatnak, — de igen sok a száma az olyan kisbankoknak, amelyek kézi zálogkölcsönügyleteket bonyolítanak le. Egyesek ezek közül iparhatósági engedélyt váltottak, mások azonban engedély nélkül űzik ezeket a gazdasági élet hitelét teljesen aláásó ügyleteket. Az erélyes intézkedésnek nem szabad abban kimerülnie, hogy a zálogházi közvetítőket eltiltják a saját számlájukra történő kézi zálogügyletektől, hanem revízió alá kell venni azokat a gombamódra elszaporodott kisbankokat, amelyek heti három-négy százalékos kamat mellett teljesen kifosztják a karmaik közé került szerencsétlen adósokat. Nagy-britannia mm bízik a világitéstébai ---- ■■■»■! IIIf»IW И I Па Németország támad. Anglia segíteni fogja Franciaországot Robertson marsall a hadsereg, a flotta és a légierő kiépítéséről ^ London, február 25. (A Nemzeti Tjság rendes levelezőjétől.) Nemcsak a német és a francia, de a magyar politikusokat is foglalkoztatja az a kérdés: semleges marad-e Anglia, ha ismét háború tör ki a németek és a franciák között? Mint tudjuk, MacDonald kormánya azzal próbálta élét venni a kérdésnek, hogy a múlt év őszén létrehozta a genfi egyezményt, amely az államok mostani területi épségét, tehát Franciaország biztonságát is, egyetemlegesen akarja garantálni. Genf óta azonban megbukott a munkáspárti kormány és kiderült, hogy nemcsak a brit gyarmatok és a Népszövetség több más tagja, hanem az angol konzervatív párt sem óhajt, ilyen egyetemleges kötelezettséget elvállalni. A Nagy-Britanniát illető kérdés tehát újból aktuálissá vált s az iránta érdeklődőknek hasznos tájékoztatásul szolgál az a cikk, amely Sir William Robertson marsall tollából a Morning Post-ban megjelent. Robertson azok közé a hallgatag, nyugodt angolok közé tartozik, akik csak a realitásokat veszik számításba s nem titkolt lenézéssel vannak az ideológok, az álmodozók és ködös rendszerek megteremtői iránt. Véleménye azonban súlyosan a latba esik, mert kifejezője a közvélemény egy tekintélyes részének, elsősorban a katonai körökének. A marsall mindenekelőtt örömét fejezi ki, hogy a szocialistáknak MacDonald vezetése alatt nem sikerült megvalósítani a lefegyverzési politikát, mert meg van győződve, hogy lesznek komplikációk és rosszul jár az a nép, amelyiket a megpróbáltatás készületlenül fog érni. A konkrét kérdésben az a nézete, hogy német támadás esetén Nagy- Britanniának támogatnia kell Franciaországot. E végből szükséges kellő katonai erő fentartása és annak megállapítása, hogy a jövőben mely hatalmak lehetnek ellenségek. Ha erre vonatkozólag a tájékozódás megtörtént, hozzá kell látni a Bomlik a munkáspárt A munkáspárt külpolitikája, amely a Népszövetséget választotta talapzatul, teljesen megbukottnak tekinthető. De a pártot a belügyi kérdésekben is megbénítja az a körülmény, hogy, az egyetértés megbomlott a párt kebelében. A vezetőségnek nincs elég tekintélye, hogy extraktusoktól vissza tudja tartani a szélsőséges elemeket s az utóbbi időben többször előfordult, hogy néhányan máskép szavaztak, mint a vezetők. A kilenc hónapi kormányzás nem előnyére, hanem kárára volt a munkáspártnak, mert semmit sem valósított meg programjából és erős csalódást keltett azokban az alsóbb szocialista rétegekben, amelyek kellő politikai belátás hijján azt remélték, hogy legalább a főbb programpontok gyorsan megvalósulnak. A választás után MacDonaldék azzal vigasztalták magukat és külföldi elvtársaikat, hogy mandátumaik megfogytak ugyan, de a munkáspártra leadott szavazatok száma szaporodott; ez igaz, de nem szabad elfeledni, hogy a választáskor a munkáspárt volt a kormányon. Akármilyen fair és szabad a választás Angliában, mégis csak sokat jelent, hogy kiknek a kezében van a hatalom. Ha most hirtelenébem új választást tartanának, ami teljességgel kizárt dolog, MacDonaldék aligha kapnak annyi szavazatot, mint a múlt év végén. A munkáspárt tagadja, de beavatottak megerősítik, hogy a pártban, különösen a vidéki fiókiszervezetekben, amelyek a helyi szocialista egyesületekből és a szakszervezetekből államaik, nagy az elégületlenség a parlamenti frakció vezetőségével szemben. MacDonraldnak, Clynesnak és a többi volt miniszternek Whitley kivételével szemére vetik, hogy csak az elméletben hódolnak a szocializmusnak, a gyakorlatban konzervatív hajlamokról tettek tanúbizonyságot. A szélsőséges elemek, akiket a kommunista propaganda már megmételyezett, még azt is hibának róják fel, hogy a munkáspárti vezérek, miniszter korukban selyemfrakkban, térdnadrágban és ezüstreattos félcipőben, jelentek meg az udvari ünnepségeken. Miként az első munkás képviselőt, John Burnst, úgy Mac Donaldot is némelyek árulónak mondják. A kommunisták aknamunkája Előrelátható, hogy a Dabour-partyban mutatkozó meghasonlás végül szelekcióra fog vezetni. A „tiszták” és a „hajlíthatatlanok”, valamint a radikális szocialisták, előbb-utóbb ki fognak válni és külön csoportosulnak, ha csak — ami nem valószínű — a mostani vezetőség meg nem változtatja eddigi módszerét. A liberálisok és MacDonald követői közt jelenleg kölcsönösen nagy az ellenszenv, nincs kizárva azonban, hogy közeledni fognak egymáshoz, ha a munkáspárt radikális része a szélsőséges szocializmus felé próbálja tolni a pártot. A bolsevizmusnak nincs talaja Angliában. Viszont azonban tagadhatatlan, hogy a munkanélküliek és egyes iparágak munkásai az újabb időben nagy fogékonyságot mutatnak a túlzó követelések iránt. A moszkvai internacionálé a szigetországban más metódussal dolgozik, mint a Keleten vagy a Balkánon; itt is elhelyezte „sejtjeit” a mukásszervezetekben, de ezek óvatosan működnek s egyelőre megelégesznek azzal, hogy a munkáspárt parlamenti vezetői iránt bizalmatlanságot ébresszenek és sztrájkokra buzdítsák a munkásokat. Hire jár, hogy a dokkmunkások, meg a vasúti alkalmazottak rövidesen bérjavulást fognak követelni s ha a sztrájk kitör, MacDonaldéknak az talán kellemetlenebb lesz, mint a kormánynak. Keddi tárcáink Ifi Krúdy Gyula: Cseh, Zsuzsi és a harmadik. Szerelemhegyi Jenő dr.: Tisza István levelei. Szomorúság Irta: Szamolányi Gyula Szivemben rég száz gyertya lángolt, Mint templomok nagy ünnepén. Sötét kétség közt kérdezem ma: Ó, hova, hova tűnt e fényt Kerestem büszke bércek ormát, De már a dombot sem bírom. Völgyek csendjén tűnődve állok... Ó, merre, merre lesz sírom? Szomorúság a szeretőm most. Nótája, csókja keserű... Sok szép szüretből, szerenádból, hol van, hol a hegedű? Mari meg a Szuhota írta: Kosáryné Réz Lola Most már, a régi emlékek könnyes fényében, szépnek tűnik fel előttem a Mari arca is, pedig igazán csúnya egy leány volt szegény, kacsaorrú, pislogó szemű, rettenetesen szeplős, a nyaka, mint egy csirkéé, a talpa lapos és nehéz. Kis, öregségében is szemrevaló, fürge, gömbölyű asszony volt az anyja. Vasárnap délőttön kint jött, tojást meg csirkét hozott Bakabányáról, a jó meleg kávé mellől nézegette Marit, amint a rétestésztát nyújtogatta óvatosan, előrebiggyesztett alsóajakkal és így szólt az édesanyámhoz, halkan, a tenyere mögül: — Nem valami szép az arca, ahogy így elnézem, de dolgozni tud. És nagyon tisztességes leány. Az édesanyám rábólintott az ő kedves mosolyával. Jó szíve mélyén bizonyosan nagyon sajnálta Marit a rútságáért, míg csak rá nem jött, hogy sokféle szemű ember van a világon. Szuhota, a bakter, egy vasárnap délu után megszólította az édesanyámat, aki a ház előtti fasorban sétált fel-alá s nézegetett le a völgybe, jönnek-e már az unokák a kis piros kocsin. — Kérem, valamit kérdezni szeretnék. — Mi az, Szuhota? Szuhota sárga arca lassan átpirosodott a zavarodottságtól. — Azt szeretnék kérdezni, hogy milyen lány a Mari. Mert hogy szép lány, azt látom, ahogy elhízem, de hogy dolgozni tud-e és tisztességes-e, az a nagy kérdés. A vadgesztenyefáikon köröskörül fehéren világított a sok apró virágzeillár, messzebbről a hárs illata érzett s a szemközti hegyoldal tele volt frisshajtásu fenyővel, virágos, zöldgallyas cserjével, hosszuujju fűzfával. Lent, a völgyben, a régi bánya bejárata mellett, kis rongyos tót gyerekek hancuroztak hangos vigsággal. Tavasz volt. Az édesanyám rámosolygott Szuhotára, könnyen síró és könnyen nevető szeme máris tele volt könnyel. Látta az Isten bölcs és jóságos kezét minden kis dologban. Ebben is. Megnyugtatta Szuhotát. — Nemcsak szép lány a Mari, dolgos is, tisztességes is. Jól jár vele. Én is eljövök a lakodalomra. Aznap este héttől fél nyolcig Mari meg Szuhota karonfogva sétáltak a fasorban. A kertből, a nagy almafa alól, nevető úri társaság nézte őket. De az édesanyám elhallgattatta a nevetést. Erősen a pártjukra kelt. — Különben is, nem olyan csúnya, — fejezte be a beszédet. És csakugyan, jó szívével mindennap több és több szépséget tudott a Mari arcán felfedezni, úgy hogy lassan egészen azonosította magát a Szuhota véleményével. Az ifjú párnak az eljegyzés óta, — mert az ő különös pártfogása alatt álltak — nagyon jó dolga volt. Ha Szuhota elaludt az őrhelyén vagy későn jött, vagy elfelejtett vizet hordani a kútról, az édesanyám szemet hunyt és elsimította a dolgokat Megesett hogy maga aprított forgácsot Szuhota helyett, hogy idején be legyen sütve az édesapám szobájában és az a szegény, jó Szuhota ki ne kapjon. Marinak meg igy beszélt: — Édes lelkem, menjen csak, kérem, adjon, a disznóknak enni, látja, milyen éhesek . . . meg a kemencébe is befut, ugye tudja, hogy már estére kell a friss kenyér, mikor fog az még kihűlni? Ugye siet? Aztán majd tovább beszélgethetnek . . . És Marinak meg Szuhotának jó szive volt Azonnal megindultak, hogy besütsenek a kenyérsütő kemencébe és enni adjanak a disznóknak, de megint csak együtt. Az édesanyámnak, amint utánuk nézett eszébe jutott, hogy Szuhotát a kertbe küldhette volna, megnézni, dolgoznak-e a munkások a kerítésen. De nem volt szíve hozzá. Becsukta a kamrát s a kamrakulcsot, meg a kis kulcsokat a kötényzsebébe téve, elindult a kertbe ő maga. A disznóól lent volt az udvarban s nem messze tőle a kenyérsütő kemence. Szuhota kinyitotta az ól ajtaját s szaladt a szakajtóért. De Mari olyan ügyesen sürgött-forgott a kemence mellett, hogy Szuhota szive tele lett szerelemmel s pár kedves szót mondott neki. Mari égő arccal válaszolt. Szó szót követett . . . Mikor Szuhota végre visszatért az ólhoz, rémülten vette észre, hogy a nagy koca nincs sehol. A következő pillanatban ő is, Mari is kint voltak az utcán s egyik jobbra, másik balra rohant, ide-oda kapkodva a fejét s megzörgetve minden bokrot, benézve minden udvar felé . . . • Közben vendég érkezett a házhoz. Egy fiatalember. Sokat táncolt a kis húgommal valami majálison s azóta gyakori volt a látogatása. Feljött a lépcsőn. Az ajtó nyitva állt. Bement a folyosóra. Onnan az ebédlőbe, mert ezt az ajtót is zárva találta. Sehol senki. A szalonban sem. Most mit csináljon? Elmenjen szó nélkül? Még valaki tolvajnak nézné. Mondjuk, véletlenül éppen mostanában eltűnhet valami holmi, ki tudja . . . Senki sem moshatná le róla a gyanút. Elhatározta, hosszú töprengés után, hogy marad. Illemtudó, szelíd, szerény, félénk fiú volt, amint már a viseletéből is látszik. Egy darabig nézegette a képeket, aztán letelepedett s szépen csöndesen, türelmesen ült a helyén. Végre valami csoszogást hallott. Fellélegzett. Jön valaki! Köszörülte a torkát. m megigazgatta a nyakkendőjét, felállott a helyéről, szinte már meg is hajolt . . . Egyszerre hátradőlt s megremegett a térde. Bejött a félelmesen nagy fekete koca halk és elégedetlen röfögéssel Még mindig nem kapott enni! Komor és bizalmatlan pillantással mérte végig a vendéget, aztán leült a hátsó lábaira a szőnyeg közepén. Mikor az édesanyám viszajött a kertből, ott találtam őket egymással szemben ülve a szalonban. Már minden rendben volt. A koca megkapta az uzsonnáját, a jóravaló vendégfiú segített az édesanyámnak, szépen csalogatta őt le a lépcsőn, át a folyosón, ki a kapun, végig az udvaron, be a ketrecébe. — Ne, coca, ne! Most már nem félt tőle egy csöppet sem. Az édesanyám a fülét simogatta, vakargatta, úgy biztatta, hogy szívesebben menjen. Újra fent ültek a szalonban, előkerültek a gyerekek is, ki a kertből, ki a szomszéd kis tavakról. Egyszerre csak szörnyű sírással, óbégatással jöttek haza Mari meg Szuhota. Be se mertek jönni. A küszöbön ültek le egymás mellé,, úgy siratták a kocák amit nem találtak sehol. A vége az lett, hogy az édesanyám ment le hozzájuk s vigasztalta meg őket. De még kávét is adott nekik, mert any,nyit fáradtak szegények. Mari azonban csakugyan tisztességes leány volt. Megtörülte az arcát, félre, tolta a kávét és igy szólt nagy szipogással: — Előbb besütök a kemencébe. Szuhota már állt fel. Hogy akkor ő is. De Mari keserű önmegtagadással, mérgesen rákiáltót:: — Maga maradjon itt! Mert akkor semmi sem lesz belőle. S ment, karján át fával. Szuhota lehajtotta a fejét. — Nehéz dolog, kérem szípen, —— mondta sóhajtva. Nehéz dolog együtt a munka meg a szerelem. — Szegény! — mondta később az édesanyám, — igaza volt neki. El kell nézni az ilyen apróságot. Ki tudja úgyis, meddig lehetnek boldogok . . . ... Egy hónap múlva háborúba vitték - щт Petroleum és gyapot az angol külpolitikában A konzervatív párt és a Foreign Office figyelmét most az arábiai mohamedán mozgalmak és az egyiptomi kérdés kötik le elsősorban. A Teleki Pál gróf vezetése alatt működő népszövetségi delegáció rövidesen befejezi vizsgálatát Moszulban s még a nyár folyamán el kell dőlnie, hogy a tartomány megmarad-e tovább is hadsereg, ami és légi szolgálat megfelelő kiépítéséhez. Robertson marsall szerint különösen fontos a tartalékok kérdése, mert bármilyenek legyenek a háború jövőbeli formái, emberekre szükség lesz. A mostani tartalék nem éri el a háború előtti kontingensnek a felét sem. A szárazföldi hadsereg tényleges állománya, noha a hadosztályok száma ugyanannyi, mint a háború előtt, a felénél kevesebb. Nem kevésbé fontos, hogy a számításba veendő háborúban mily szerep jut a haditengerészetnek. Ha a brit kormány megengedi, hogy az ellenség a tengeren át ellássa magát, akkor az egész brit haderő ki fog merülni az állandóan élelmezett, ellátott és megerősített ellenséggel szemben. Robertson cikke nagy feltűnést keltett s a pacifisták erősen kifogásolják. A közvélemény túlnyomó része azonban úgy találja, hogy a távol Keleten, valamint Egyiptomban és Arábiában a helyzet sokkal nyugtalanítóbb, semhogy Nagy-Britannia átadhassa magát a békeábrándoknak és megkezdje a leszerelést. Mivel a távol keleti helyzet miatt kívánatos a jóviszony Franciaországgal, az angol kormány valamely formában meg fogja adni a garanciát német támadás esetére, de semmiesetre sem MacDonald eszméje szerint. 3