Nemzeti Ujság, 1927. május (9. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

Vasárnap, 1927 május 1. NEMZETI ÚJSÁG Francia könyv Középeurópa „pokoli zűrzavaráról“ André Ott könyve leleplezi a cseh uralom bűneit és következ­ményeit — A románok szívesebben ölik le a lakosságot, mint hogy kivándoroljon - Miért támogatja Románia, Csehország és Jugoszlávia rémtetteit az Emberi Jogok Ligája és a francia sajtót — Aldo Daml svájci publicista az új Csehországról Pária, április 29. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) André Ott neves francia, publicista négy évet élt a háború után szétzúzott Közép-Euró­­pában és a Balkánon, ahol közvetlenül, helyszínen és élő tanúvallomások alapján tanulmányozta a franciák diktálta békék következményeit. Ezekről a tapasztala­tokról most „A­­pokoli zűrzavar“ címén szenzációs könyvet bocsátott útnak, mely százhatvan oldalon világos képet ad az u.­ Közép- és Dél­kelet-Európá­ról, megpen­­díti összes problémáit és éles fajt kiált ott, ahol égő sebekre tapad a látni tu­dó szem. Dokumentációja, érvelése olyan ál­­talános érdekű, ho­gy könyvét minden ed­dig e tárgykörben megjelent munka fölé helyezi. Mi az alábbiakban nem foglalkoz­hatunk, csak a magyarságot speciálisan érintő részekkel, de­ nem hangsúlyozhat­juk kellőképpen, mennyire elengedhetetle­nül szükséges az egész könyvet megis­mernie mindenkinek, aki közügyek iránt csak nemiként is érdeklődik. A monstruozus alakulat André Ott felkérésére Aldo Danii ki­tűnő svájci publicista, a középeurópai kérdések neves specialistája ezt a képet rajzolja az új Csehországról: „A régi Ausztria-Magyarország leg­gazdagabb tartományaiból alapított,, szin­te kimeríthetetlen ásvány- és ipari forrá­sokkal megajándékozott Csehszlovákia virágzó állam. Csak az a kérdés, meddig bírja az új köztársaság „politikailag.“ Mert egyrészt az Ausztria-Magyaror­­szág szétdarabolásábó­l keletkezett új álla­mok — hozzá nemértők művének eredmé­nyeiként — születésük pillanatától­ foko­zódó étvágyat mutattak, úgy hogy az ős­lakókat tömegesen nyelvén le, végül sok­színűbbek és kuszáltabbak lettek a régi Monarchiánál, azzal a különbséggel, hogy az új állapot igazolására sem a tradíciók, sem a közös érdekek, sem a hosszú, törté­neti közösség, sem főként az ezeréves Magyarország csodálatos földrajzi és gaz­dasági egysége nincsen meg náluk. Cseh­szlovákiában csak 40 százalék a cseh,­­ mégis uralkodnak 15 százalék tóton, akik­nek legalább egyharmada nemcsak a mos­­tani cseh rezsimnek, hanem az állam je­len struktúrájának is ellensége; 25 száza­lék németen, 10 százalék magyaron és 5 százalék ruthénen. A tótok eredetükre nézve. . délszlávok; közvetlen érintkezésük a. csehekkel vélet­len körülmény. Azonfelül különbséget kell tenni nyugati és keleti tótok között; ez utóbbiak már a lengyelekkel és ruthé­­nekkel érintkeznek és kizárólagosan, mi­ként a ruthének s mint általában az egész Tótföld, a magyar síkság felé gránitol­nak. Az új határok brutálisan széttörték ezt a földrajzi és gazdasági egységet: a hegység déli lejtője mindenütt el van szakítva a lábánál elterülő síkságtól, a folyók kettévágva, a tanya leamputálva földjétől, a város külvárosától, a bánya bejáratától. A magyar városokat a tót vidékekhez csatolták, úgy hogy a hegy­hátakat az egyik, a völgyeket egy másik nép foglalja el. Ebben a monstruozusan , elnyúlt Csehszlovákiában (amely azon töri a fejét, hogyan vágja el Magyaror­szágot Lengyelországtól — akivel a Kár­pátok gerincének egész hosszában hatá­rosnak kellene lennie —, s hogyan fog­jon kezet az oroszokkal a pánszlávizmus, a szocializmus és a német—orosz alliance jegyében), a rutének, sőt még a keleti tó­tok is óriási távolságokkal vannak el­választva Prágától. Könnyen megérthető, milyen nehézkesek itt a közlekedési vi­szonyok, a Kassa-Oderbergi vasút elle­nére is, amellyel — „stratégiai”, gazda­sági és nemzeti okokból — olyan nemesen megajándékozták az új államot. Éppúgy megérthető a gazdasági gutaütöttség s az adminisztr­áció sikanériái, amik a dol­gok vázolt állásából önként következnek. S a nyelveknek ebben a kábelében a „kárpátalatti orosz” (ez a hivatalos neve az „autonóm“ provinciának) falucska ta­nítónőjének németül kell beszélnie, hogy a kis ruthéneket a csehre tanítsa. Német előadását egyedül egy kis zsidó fiú érti meg, átfordítja magyarra, erre a rutének között kizárólagosan használt második nyelvre. Megnagyobbodás és nagyság A pittsburgi egyezmény ellenére egye­dül a cseh lett a hivatalok és az iskolák nyelve. A Tótföldet észak-déli hosszúság­ban levágott kantonokra darabolták olyan módon, hogy először több részletben bele­fojtsák a magyar kisebbségeket (akik majdnem egymilliónyi kompakt egységet alkotnak) a szláv többségekbe, azután a legnagyobb számú tótot a cseh majori­tásba. A tótok most ismerik meg a pittsburgi ígéretek szétfoszlását és az új kormány­zat szépségeit. Ne­m lévén „kisebbség” jogi értelemben, még csak a Népszövet­ség védelmét sem kérhetik. De mozgo­lódni kezdenek, ha egyelőre nem is akar­ják újból vérbeborítani Közép-Európát. A politikai küzdelmekhez vallásiak is já­rulnak, hiszen csekélyszámú luteránustól eltekintve, a tótok mélységesen katoliku­sok. Egyesek, különösen keleten, Len­gyelország, mások Magyarország felé te­kintenek. Mai állapotában, amikor idegen fajo­kon uralkodik, Csehszlovákia, lényege megtagadása nélkül, nem mondhat le az imperializmusról. Arra van ítélve, hogy folytonosan terjeszkedjék. Beszélik, hogy Benes el volt rémülve, amikor megtudta, hogy a békekonferencia maximális terü­leti igényeit honorálta. Talán azért, mert tudta, milyen konfliktusok csirái szület­tek ezzel és lelke mélyén habozott a meg­nagyobbodást a nagysággal összetévesz­teni, így Aldo Dami. André Ott pedig rá­mutat arra a természetes törekvésre, hogy minden nép igyekszik a tengerre kijutni ,­s kiemeli, hogy­ még azelőtt Ausztriának is, Magyarországnak is, szó­val egy több mint ötvenmilliós földrajzi és gazdasági egységnek, megvoltak a ki­kötői, addig az új térképen Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia hermeti­kusan el vannak zárva a tengertől. Logikusan levonja a népek szükségszerű tengerre törekvési törvényéből azt a kö­vetkeztetést, hogy kardinális hiba volt ezeket az országokat a tengertől elzárni, illetve megbontani azt a nagy gazdasági egységet, amely mindhármuk számára biztosította a tengeri kikötőt. Az új államok úgy akarják nacionali­­zálni a nemzetiségi területeket, hogy a bennszülött, de idegennyelvű lakosságot tűzzel-vassal kényszerülk, a kivándor­lásra. A cseh gazdasági politika sziszte­matikusan elszegényíti a Tótföldet, any­­nyi a tót kivándorlójelölt, hogy a tót ve­zérek joggal vetik föl a kérdést: nem lesz-e hazájuk nemsokára tökéletes pusz­taság? A népesség egy egész rétege ki­vándorolt Erdélyből a­ fosztogatások, vagy a románok­ elrendelte kiürítések kö­vetkeztében. Be­sszarábiából nehezebb me- LA GRANDE TCHÉOUIE IMPOSSIBLE Divecsité des races Cn Tchéco-Slovayute A lehetetlenül nagy Csehország. (Eredeti illusztráció André Ott könyvéből, amely a fajok harca­­ mutatja be Május (Budán) A Vérmezőn kint, vad galoppozásban Falkája tükrös szőrű vng csikóknak. Vérükben verseny, játék harci láza És álma zengő, messzi riadóknak... • Hej tánc, csikó-tánc, körbe meg kitörve! Lengő sörény, tág cinppa, hetybe léptek Fény mámorától űzve, elsöpörve. Játék, erő, harc, versengés az élet! A várfokán fönt napsugárból „tüzek’7 Kék ég mosolyg a nyíló almafákra, A Vérmezőn lent sárga „férfihüség" Mely száz pitlében elszáll nemsokára. Május mosolyg... Szivét, karját kitárja Sixtini bájnak, halk Chopin-zenéknek S fehér virágok haszin bársonyára Lepkék havaznak: bársonyos fehérek. De mind forróbban tűz a nap a földre S pirosra gyidnak a fehér virágok S csók záporában égve, tündökölve Piros pillangók szállnak: bíbor álmok. Hogy bús liláknak köntösében végre Rájuk boruljon ősz halotti fátyla... Be szép az élet zengő költeménye. Mi bus az élet fájó elmúlása . . . S jaj, minket is majd egyszer elfelednek S hiába volt az álom, könnyes ének . . . S mi­ is feledjük, jaj, kik úgy szerettek S Csend óceánján messze révbe tértek... De fönt egy Angyal írja... mind fölírja: Hogy el ne vesszen, fénybe, égbe törjön! Nem múlhat el, nem hull örökre sírba Ki könnyes szépet álmodott a földön! Balla Irma Két gyászruha története Írta: Pásztor József Évike érezte, hogy jelentéktelen. Va­lami szelid, langyos nyugalom áradt szét körülötte, a tisztaságnak, a korrektség­nek s pontosságnak valami megnyugtató hangulata. És Évike félig-meddig bele is törődött abba, hogy nem okoz izgalmat egyetlen férfi életében sem. Elszánta ma­gát arra is, hogy életét az iroda falai között fogja eltölteni. Néha azonban mégis fölébredt benne valami méla vágyakozás s ilyenkor könnybeboruló szemmel érezte, hogy senki sem tudna úgy megbecsülni egy férfit, mint ő s ha valaki megszeretné, azért az életét bármely pillanatban oda­adná. De senki sem közeledett hozzá. A férfiak megbecsülték, talán egy picit saj­nálták is, ha belenéztek a szomorú, elmé­lázó szemébe. Valami különös, szerény félénkség, fél­szegen jelentkező kis finom­ság volt az Évike külsejében, ami azon­ban a nyugalomnál, vagy egy kis barát­ságos sajnálkozásnál egyéb érzést nem ébresztett. Egy nap azután szenzáció virága hul­lott az élete lassan csörgedező patakjába. Egy új leány került mellé a hivatalba. Nyúlánk, telt­ idomú, büszke tartású leány volt Margit, akire az első perctől kezdve melegebben, hódolattal pillantot­tak a hivatalnokok s ha beszéltek hozzá, a száraz, hivatalos szavakba Évike előtt eddig ismeretlen lágyság és gyöngédség rejtőzött. Mikor az új leány első nap felkelt az íróasztalától, megigazította a dús, szőke haját, feltette kalapját s mosolyogva for­dult oda Évikéhez: — Nos Évike? Megyünk? Évike egy kicsit bizalmatlanul pillan­tott rá, de Margit barátságosan, őszintén hintette rá a szeme sugarát s igy szólt: — Ugy­e, jó barátok leszünk? Kimentek a hivatalból s az utcára ér­tek. A legközelebbi levélszekrénynél Margit megállt s egy levelet húzott elő a kis kézitáskájából. Az arcán finom pir suhant át, amint rápillantott Évikére s a levelet a szekrénybe dobta. Évike még jobban elpirult, mert érezte, hogy a levél férfinak szól, olyan férfinak, akit a leány szeret. Az uj leány aztán nyugodtam, büszkén mondta: — A vőlegényemnek irtam­. Másnap reggel egy levelet mutatott Évikének. Évike remegő ujjakkal for­gatta a levelet s ilyen megszólításokat olvasott ki belőle, hirtelen fellobbanó, ke­serű vágyakozással: „Édes kis angya­lom!“, „Drága kis virágom!“. Még este is, amikor az ágyába bújt, a fülébe csengtek, kongtak a levél meleg frázisai. Az édes mondatok, a jövőt be­harangozó, boldog férfi szavai. A fejét a párnájába fúrta Évike és so­káig sirdogált. Már valahogy beletörő­dött abba a gondolatba, hogy egyedül suhan át az életen. Megbékélt a helyze­tével, elhelyezkedett és alig zavarta va­lami az apró kis lemondásokból össze­szövődött nyugalmát. De most lázadozott és szégyenkezett. Pár nap múlva Margit újra levelet do­bott a postaszekrénybe. Könnyedén felsóhajtott s bizalmasan fordult oda Évikéhez: — Nem is kérdeztem... Hát magának Évike? Magának nincs valakije? Évike szive nagyot dobbant. Az ajkait hirtelen összeszoritotta s csak azután ha­zudta elszántan: — De igen. Van. — Vőlegénye? Évike a földre nézett s mintha beta­nulta volna, folytatta: — Még nem vőlegényem, de szeretjük egymást... Három év óta szeretjük egy­mást. — Szép ember? — kérdezte Margit. Évike most már sugárzó arccal mondta: — Szép férfi. Magas, karcsú. Beszédes, okos, meleg szeme van. Margit pillantása végigfutott Évikén. — Az enyém nem szép férfi — kezdte, — de nagyon kedves, kellemes fiú. Na­gyon intelligens. Chicagóban mérnök, de egy év múlva hazajön és megeskü­szünk. — Ó, az enyém is nagyon intelligens és nagyon szép, különösen az okos, fe­kete szeme... — Fekete szeme van? Évike nyugodtan felelte: — Ragyogó, fekete szeme! — Még sohasem láttam, hogy irt volna neki. Évike megdöbbent. — Ő sem irt, mert . . . mert beteg . . . Külföldön van szanatóriumban . . . Kül­földön . . . Svájcban . . . De éppen ma kaptam tőle levelet. Holnap írok is neki. És másnap, amikor Margit elővette táskájából a vőlegényének megcímzett levelet, Évike is előhúzott egy levelet s Margit után hirtelen a szekrénybe dobta, összenéztek s felsóhajtottak. Néhány pillanatig szótlanul mentek egymás mel­lett, aztán egyszerre Margit kezdte: — Már egy hete nem kaptam tőle le­velet. Évike büszkén megemelte a fejét. —­ Ó, én tegnap is kaptam. — Boldog, — felelte Margit szomorúan, aztán hirtelen egy könnycsepp csillant meg a szemében. Éviké megfogta a kezét s őszinte rész­véttel mondta: — Ne sírjon, Margit. Hiszen majd jön levél. Talán sok a dolga? — Ne is beszéljen! — kiáltotta Margit. — Mi lesz belőlem, ha hűtlen lesz hoz­zám? Szeretem. Az életem. Most az Évike szemébe futott a könny. Lehajtotta a fejét. Margit aztán odafordult Évikéhez. — Még nem mutatta meg egyik levelét sem. Évike elpirult. — Nem — mondta hirtelen. — Ezt nem. Hanem majd megmutatom, mit írok én neki. S másnap odaadott Margitnak egy le­velet. Margit, amint néhány sort olvasott a levélből, felnézett, Évike felé fordult s halkan mondta: — Nagyon szeretheti. Évike szelíden mosolyogva susogta: — Nagyon szeretem. És aztán lassan kint egészen beleélte magát abba a gondolatba, hogy neki is van valakije. Esténkint egy óráig is elüldögélt az asztalnál s irta, irdogálta a szavakat, mint az illatos rózsákat gyengéd ujjak­kal egymásba fonva, irta a levelet kép­zelt szerelmesének. Ha egy szép, beintő gondolatot talált, tízszer is maga elé su­sogta, fölgyűlt álmoktól piruló arccal. És egy reggel új szenzáció r­obbant megint az életébe. Margit kisírt, vörös szemmel jött be a hivatalba. Háborúit hirtelen s felzokogott.­ Éviké megdöbbenve dadogta: — No mi...mi ez? 3 Dr. Midlich Ir. magánklinikája Fiume—Abbázia, Piazza Regina Elena 1 Telefon interurban 11—78. gége-, fül-, orr- és légcsőbetegségekre A bécsi egyetemi klinikán, Dr. Hasen és Dr. Neumann tanárok osztályán évek hosszú sora óta sebész Fonetikus laboratórium énekesek és minden beszédhiba számára! A klinika felszerelése legújabb rendszerű. Első és második osztály. Az összes szobákban állandóan hideg és meleg víz, központi fűtés. A betegeket a Páli szt. Vince-rend izgalmas nővérei ápolják. Bővebb felvilágosítással szolgál az igazgatóság

Next