Nemzeti Ujság, 1929. december (11. évfolyam, 274-296. szám)
1929-12-29 / 296. szám
VMfnwp, m fcwÉfcr B. Braille Louis száz évvel ezelőtt, 1829 decemberében tette közzé rendszerét. A fiatal Braille, aki akkor a párisi vakok, intézetének volt a tanítója és aki egy szerencsétlenség folytán maga is elvesztette szemevilágát, találta ki ezt a rendszert. A vakcitás feltalálója, Az „El Kantara“ deportáltjai írta: Zsoldos Benő Ennek a külföldi bűnügyi históriának, mely néhány évvel ezelőtt nemzetközi vonatkozásainál fogva is annyira jelentős volt, hogy a sidney-i egyetem nemzetközi jogi professzora, A. H. Charteris külön tanulmányra méltatta -- reánk nézve az adja meg közelebbi érdekességét, hogy az egyik „szenvedő hőse“ a magyar ember, Sziber István, kit mint katonát a világháború orkánja sodort francia földre, mikor pedig már élne, múltak a harci fegyverek, féktelen természetével alaposan belevágódott a francia katonai büntetőtörvénykönyv bizonyos szakaszaiba, nem tévén egyebet, mint hogy egy George Tulop nevezetű francia katonaszökevény barátjával kiraboltak egy tanyai családot. Aztán még egyéb bűncselekmények is terhelték mindkettőjük lelkiismeretét. A francia bíróság alapos tárgyalás után az évi deportációra ítélte őket, amely szigorú büntetésüket az új-kaledóniai Noumea barátságtalan vidékén kellett volna kitölteniük. Sziber István, a keménynyakú magyar ennélfogva a társával együtt Marseilleban, a francia katonai hatóságok őrizete alatt hajóra került, az „El Kantara“ nevű francia kereskedelmi hajó fedélzetére, hogy aztán majd a jogrendellenes cselekményeikért az újkaledóniai nehéz munkával töltendő hosszú évekig ki legyenek rekesztve a tisztességes emberi társadalomból. Az „El Kantara“ parancsnoka természetesen a hosszu utazás alatt is szorgos munkára fogta őket s nem is történt semmi rendzavaró epizód mindaddig, mig a hajó 1922 májusában első nagyobb kikötő-állomásáig, New South Walesba, Newcastle-ba nem érkezett. Foglyainknak természetesen szigorúan tiltva volt elhagyniok az „El Kantara“ fedélzetét, ők azonban az eféle tilalmon hamarosan túltették magukat és minden legkisebb búcsúzkodási szertartás nélkül — állítólag éppen a magyar Sziber István indítványára — egyszerűen faképnél hagyták a francia hajót összes tartozékaival együtt és sikerült le nekik partra jutatok. Mikor a hajó őrszemélyzete észrevette a szökést, ők már messze jártak Newcastle emberáradatában. Azonnal bejelentették az esetet a newcastle-i rendőrigazgatóságnál, mely legügyesebb detektívjeit küldte ki ,a francia-magyar barátságot jelképező szökevények kézrekerítésére. Magában a városban sehogyan sem tudták őket elcsípni, de alig telt bele egy-két nap, mégis csak hurokra kerültek, de nem a szárazföldön, hanem egy olasz kereskedelmi hajón, mely már éppen indulófélben volt Európa felé. Az „El Kantara“ ekkor már nem volt a kikötőben, mert az már időközben, mig a fedélzetéről megugrott jópajtásokat keresték, tovább folytatta előírt útját. Embereinket a newcastle-i detektívek most már leszállították az olasz hajóról s a város rendőrbirósága elé vezették, hol — idegen állampolgárok lévén —, egyelőre csupán csavargás miatt vonták őket felelősségre és egy heti fogházra ítélték őket. Ekkor azonban közbelépett a francia konzulátus vezetője s ennek intézkedésére mindkét foglyot erős rendőri őrizet alatt a kikötőben akkor állomásozó „Pacifique“-ra, egy másik francia kereskedelmi hajóra szállították, melynél ugyanaz volt a rendeltetése, mint a már előbb eltávozott „El-Kantará“-nak. S most már aztán csakugyan úgy látszott, hogy a foglyok minden akadály NEMZETI ÚJSÁG nélkül elszállíthatók a deportáció előírt színhelyére, Noumeá-ba. Ez azonban ám mégsem ment egészen simán. Előbb meg kellett nyugtatni a törvényes romák között az elvtársakat is. New Castle munkássága ugyanis — mely itt meglehetősen erőteljes testületet alkot — a George Tulop és Sziber István szökésének, majd letartóztatásának hírére nagyon észrevehető módon nyugtalankodni kezdett Ennek pedig az volt a közvetlen oka, hogy a városban elterjedt hírek szerint az olasz hajóról leszállított foglyok kommunisták voltak, akiket a francia kormány politikai nézeteik miatt üldöz. Nagy volt tehát a méltatlankodás a munkásság közt a szerintük teljesen törvénytelen fogvatartás és deportálás miatt s legott erőteljes akciót indítottak a foglyok szabadlábra helyezése érdekében, mert az általános véleményük szerint erre az ausztráliai törvények teljes mértékben módot, nyújtanak. Most már aztán az történt, hogy alig egy órával azelőtt, hogy a „Pacifique“ hajónak május 18-án útra kellett volna indulnia Kaledonia felé, a newcastlei munkásság képviseletében sürgős kérvényt adtak be Sidneyben New South Wales legfőbb törvényszékéhez a foglyok érdekében azzal a halasztást nem tűrő kérelemmel, hogy egy u. n. „habeas corpus“-rendelet bocsáttassák ki, mely arra hívja fel a „Pacifique“ kapitányát, A. Desbordes-ot, hogy George Tulop-t és Sziber Istvánt azonnal bocsássa szabadon. A folyamodásnak az volt a fő érve, hogy a foglyokat New Castleban nem ítélte el semmiféle állami bíróság, annál kevésbé rendelte el deportációjukat, így tehát fogvatartásuk ausztráliai területen merőben törvényellenes. A legfőbb törvényszék azonnal tárgyalás alá vette a sürgős kérelmet. A felek meghallgatása után meg is hozta a döntését, mely a „habeas corpus“-rendelet kibocsátását megtagadta. New Castle egész munkássága, melyhez utóbb — amint a dologról értesült — a sidneyi munkástestületek is csatlakoztak, nagy érdeklődéssel várták a határozatot, melyet a törvényszék elnöke, Sir William Cullen hirdetett ki. A törvényszék — mondotta az elnök — nem talál semmi olyan elfogadható alapot, melynek segélyével képes volna kijelenteni még prima facto, hogy az a fogvatartás, melyben ezek az emberek vannak, törvénytelen. Ausztrália törvényei elismerik az elítélt bűntettesek letartóztatásának jogszerűségét, akiket valamely barátságos hatalom törvénye szerint ítéltek el. Ha lenne bármi is, ami azt mutatná, hogy a francia hajó kapitánya a francia törvények szerint törvényes hatáskör nélkül járt el, akkor felmerülhetne az a kérdés, vájjon az ausztráliai törvény szerint volt-e valamelyes törvényes hatáskör arra, hogy a foglyokat hajón tartsák ausztráliai vizeken. Semmi kétség nincs aziránt hogy* a munkástestület egész akciója kizárólag arra irányul, hogy a foglyok továbbszállítását megakadályozzák azon a hajón, amelynek kapitánya teljesen törvényes hatáskörében cselekedett. A newcastlei munkásság közt nem csekély elégedetlenséget idézett elő a legfőbb törvényszéknek ez az elutasító határozata. De hát ez ellen már csakugyan nem volt appelláta, így aztán az „El Kantara“ fedélzetéről oly sikeresen megszökött Sziber István és francia társa most már a „Pacifique“ őrizete alatt végérvényesen útnak indult az ismeretlen Kaledónia felé, tíz esztendei szomorú deportációra . . . A Kaczolay-pár kalandjai írta: Endrődi Béla it. Ott ejtettük el az elbeszélés fonalát, mikor is Kaczolay Kálmán, a Hephaistos Vasművek Jr. T. mérnöke csókolózni kezdett a gyorsvonatban ifjú feleségével, Kádár Pirkóval. Csodálatos, de nászutasoknál az a helyzet, hogy mikor újra fel- vesszük az elbeszélés fonalát, újra csak csókolóznak, mindössze a színhely változott; a színhely tudniillik a gyorsvonatról áttevődött egy, az Adrián ringatózó gyorsgőzös elsőosztályú kabinjába. Odakünn már hajnalodik, rózsaszínű és haloványkék ködök úsznak a tenger felett s a távol gyöngyszinű káprázatából, mint egy mesebeli tündérváros, emelkedik ki minden nászutasok Mekkája, Velence. Ebből megállapítható, hogy a Kaczolay pár Velence felé tart teljes gőzzel. Itt azt is meg kell állapítani, hogy Kaczolay Kálmánnak nem csekély küzdelmébe került, amíg rávette ifjú feleségét arra, hogy Velencébe utazzanak. Pirkó nem volt túlságosan elragadtatva ettől a szerinte minden fantázia nélküli ötlettől, borzasztó kispolgárinak találta, hogy ők is, mint százan és ezren mások, a lagúnák városába utazzanak galambetetésre. Ő inkább a plitvicai tavakat proponálta, körutazást a boszniai keskeny nyomtávú vasúton, egy kis pihenőt Raguzában, vagy Dalmácia bármelyik elhagyott pontján. Ezzel szemben Kaczolay Kálmán azzal érvelt, hogy ha már nászút, akkor legyen kényelem és kultúra ott, ahol a nászút lezajlik s azt hiszem ebben mindannyian egyetértünk az ifjú férjjel, ki e pillanatban a kabin ablakában áll, borotválkozik, mert irtózatosnak tartaná, ha ifjú felesége felébredvén, őt lengő szakállal látná viszont a napsugaras fedélzeten. Borotválkozás közben külömböző dolgok járnak Kaczolay Kálmán úz elméjében. Először is újra végiggondolja az esküvői lakoma menüjét, amelynek valamelyik fogása nem lehetett jó, mert még most sincs rendben a gyomra. Ez lehet ugyan, hogy a sok izgalomnak, vagy az éjfél előtti sirokkónak köszönhető, de ugyanakkor a fogas kissé gyanús volt a sötétszínü tatármártással s a bélszínről is lehet gondolni egyet-mást. No most már mindegy, a fő, hogy a kofferkulcs még idejében megérkezzék. A koffer itt van a hajón, de semmi haszna sincs, mert a Wertheim-zárat úgy sem lehet felnyitni, viszont a két kis toilette-táskában, amit a házaspár még magáénak vall, legfeljebb egy napra való holmi fére. Szerencse,, hogy még Székesfehérvárról lehetett hazasürgönyözni, szerencse, hogy a sürgönyt mamáék még az éjjel megkapták s bár valószínűleg szörnyen megijedtek a késői sürgöny miatt, bizonyos, hogy a kulcsok most már útban vannak. Kaczolayné Kádár Pirkó félóra múlva lengén és frissen jelenik meg a fedélzeten férje karján, lengén és frissen ugrik később a kikötőben partra, minden a leglengébben és a legfrissebben történik, csak a koffer marad zárva kulcshiány mitt s az ifjú házaspár immár harmadik napja nem vált fehérneműt ugyancsak kulcshiány miatt. A harmadik nap estéjén már Kaczolay vásárolni akar a Mercérián kisegítő kelengyedarabokat, ám Pirkó takarékossága győz s a negyedik nap hajnalán ajánlott expressz levélben az áhított kulcs meg is érkezik, Kaczolayék igen nyomott hangulatban vannak tegnap este óta, előző este ugyanis kettesben pezsgőztek a Flórián kávéház terraszán s egy pesti ismerősük odatelepedett hozzájuk, megzavarván bájos idilijüket. Ebből az alkalomból nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, mennyire fontos illemszabály az, hogy fölösleges harmadikok óvakodjanak megzavarni tolakodó jelenlétükkel egy édes kettest, mint az a jelen esetben is történt. Lám, az ostoba és fölösleges harmadik tolakodásából származó rossz hangulat még másnap délelőtt is ott felhőzik a nászutaspár felett, szerencse, hogy a hazulról érkezett levél, no és a rég várt kofferkulcs eloszlatja a1 ködöt s a boldogság hajnalfénye, melyről felköszöntőjében a fregattkapitány oly lelkesen emlékezett meg, ismét teljes pompájában tündököl. A kofferkulcshoz mellékelt szülői levél olyan fordulatos és sokszor meglepő, hogy e sorok írója szükségesnek tartja teljes egészében közölni. Szól pedig a következőképpen: Édes, édes gyerekeim, ha jómagam is nem lettem volna már teljesen megzavarodva ettől az esküvői rumlitól, most azt mondanám, hogy nem helyes ilyen fejetlenül indulni neki új életeteknek, így azonban értem és megbocsátom a feledékenységet, sőt azt is megbocsátom, hogy a sürgönyhordó reggel félháromkor hozta Kálmán telegramját, ami nagy ijedtséget okozott, apa már azt hitte, hogy Pirkó kiesett a kupéablakon. Aztán megnyugodtunk s természetesen rögtön keresni kezdtük a kulcsot, közben apával összevesztem, mert csak úgy pyjamában szaladgált, noha tavaly a Váradynál egy igen szép hálóköntöst vettem neki karácsonyra. Pirkó erre még bizonyosan emlékszik, ugyanakkor ő is vett Kálmánnak ugyanott egy kék-fehér pettyes nyakkendőt , a segéd aki kiszolgált, azt mondta, hogy ugyebár nagyoá, ez szép kriszkindli lesz a kedves férjének, noha akkor még Kálmánt nem is néztük túlságosan jó szemmel, amiért nem szabad haragudni, mert nem is erről akarok írni tulajdonképpen, hanem arról, hogy reggelig kerestük a kulcsot, apátokkal mégegyszer összeveszítem, mire ő lefeküdt s két napig aztán pokol volt az életünk, mig végre Juliska megtalálta a kefetartó szögére akasztva a kulcsot, hogy ki tehette oda, nem tudom, most már mindegy úgyis, itt van, küldöm hála Istennek. Remélem még idejében megkapjátok, a kulcs miatt most már nem aggódom s igy elmondhatom azt is mi minden történt azóta. Megérkezett Tini néni, aki vigasztalhatatlan, mert lekésett, de Milkának fájt a torka s igy nem indulhatott rögtön, nagyon ügyes volt Pirkótól, hogy az utolsó pillanatban küldte neki a® esküvői értesítést, kiszámítva, hogy akkor már nem érhet ide, mert Tini jó lélek, de fölösleges lett volna, hogy a vendégeket összeveszítse, ami eddig még minden esetben megtörtént. Lonkayné hívott tegnap , kérdezte, ki csinálta Pirkó menyasszonyi ruháját, örültem, hogy tetszett, mire ő mondta, hogy igen tetszett, de Pirkó sápadt volt, mint akit vágóhídra visznek. Példátlan, hogy ez a Lonkayné mit nem enged meg magénak, mikor az ő lánya olyan, mint az uborkalébe mártott citrom. Az sápadt, nem te angyalkám, akiről különben épp Keresztesné mondta apának, hogy túl vidám voltál, ahelyett, hogy ilyen szent pillanatban meghatottabbnak igyekeztél vdahol lenni. Hát ismerje ki az ember magát ezek között, senkinek nem jó semmi, a fátyolodra azt mondta Péteryné, aki az oryana mellett kuksolt, hogy felülről nézve „entsetzlich“ volt. Meg is üzentem neki, hogy mért nem nézte alulról. Kálmánnak mégis új frakkot kellett volna csináltatnia. S mért nyilatkozott aznap reggel. Emiatt sokan igen soványnak látták és sajnálták Pirkót. Ne felejtsetek írni Máli néninek Egerbe, lehetőleg olyan háromrét összehajtott képeslapot küldjetek neki, ezt felhasználja az előszobában. Spámét, jól vannak, holnap itt ebédelnek, remélem, addig jön tökéletes hír. Szódavizet ne igyatok s vigyázzatok a hidaknál. Nagyon rozogák már, épp tegnap figyelmeztettek rá, hogy ott a sóhaj tart már csak egy hidat. Nem baj, Kálmán mellett nem féltelek, szeressétek egymást s a kulcsot Pirkó rögtön tegye a toilette-táskája szappantartójába. Apa sokszor csókol, én 5s mindkettőtöket forró szeretettel Mama. Kaczolay Kálmán és felesége elolvassák a levelet könnyezve és mosolyogva, mint az ilyenkorszokásos s ugyancsak mint az ilyenkor szokásos, nem törődnek Máli nénivel, Keresztesnével, Lonkaynéval s a világ egyéb megszólásaival Miért is törődnének. Hiszen szeretik egymást. (Folytatjuk). I M keresztény közönség magazinja I Mépms | ______________________________________| 85 — Mondd, Milikém, nem hideg a vizs A pesti gyorson Pipacs, pipacs, pipacsvirág, piros sapkás virág-diák, vidám sír.picád mért lengeted, hisz megállnunk úgy sem lehet! Megállanunk úgy sem szabad, a sínen a sorsunk szalad! Busaföldön nincs megállás, akácfánál víg leszállás! Isten veled pipacs-diák, farkfisszemü búzavirág! Piros jókedv, kéklő béke! Minket vár a harcok fészke... Itt leng már a gyárfüst-zászló, kürtszó is búg, tettre rázó, új csatára új toborzó... kinek lesz a legutolsó?... Agyagfalvi Hegyi István