Nemzeti Ujság, 1932. március (14. évfolyam, 49-72. szám)
1932-03-01 / 49. szám
Adósvédelem irtás Szontagh Jenő A boldog békeidőben, ha valakinek, aki nem volt üzletember — és ezek közé számítódott a gazda is — váltói forogtak a pénzpiacom, pláne, ha aztán egyik-másik ilyen váltóját meg is óvatolták, az üzlet világában, a bankoknál és takarékpénztárakban, de még a közéletben sem vették komoly és megbízható ember számba, rányomták a könynyelműség bélyegét, legyintettek egyet a kezükkel és kimondották rá a szentenciát, hogy előbb vagy utóbb úgyis tönkremegy. És lényegben igazuk volt Mert amint a gyufa nem való a gyerek kezébe, nem való a váltó sem a gazdának, mindegy, hogy ötezer hold áll-e a háta mögött, vagy csak tizenöt. A váltó a pénzembernek, a gyárosnak, a nagyiparosnak nélkülözhetetlen fizetési eszköze, hitelforrása, azoknak, akiknél a pénz és áru gyorsan forog, akiknél a termelés és eladás között az időköz néhány hét vagy legfeljebb hónap és nem mint a gazdánál, év, vagy évek. Ez nem csak teória, de élet és tapasztalat, amit a tízezerholdas latifundium éppen úgy tudott és ameddig lehetett, be is tartott, mint a kisgazda Nagy János, vagy Kis Péter. Aki pedig nem tartotta be, aki, ha örökséget kellett kifizetni, vagy jövedelmező beruházást eszközölni, nem fundált jelzálogkölcsönt vett fel, hanem váltókkal manipulált, az igazán megérdemelte a könnyelmű jelzőt,akin nemcsak nem lehet, de nem is érdemes segíteni, ha elpusztul, csak érdemesebb és értékesebb lép a helyébe. Ez a színtiszta igazság megállott a régi világban, de amint a világ fordult — már pedig elég nagyot fordult — az igazság igazság maradt ugyan, de betartani, megmaradni mellette, még az sem tudott, aki lelke mélyéig meg volt győződve a helyességéről. Mert mit csináljon a gazda, ha rendbe kellett hozni a gazdaságát, pótolni a ráfizetést, amit eleinte talán csak az elemi csapás és rossz termés, később a termény- és állatárak soha nem álmodott zuhanása okozott, ha fizetni kellett a gazdaság kiadásait, fizetni kellett a mindig magasabb és magasabb adókat, ott kellett a pénz után nyúlni, ahol adták és ha jelzálogkölcsönt nem kapott — elmélet és igazság ide, vagy oda — bizony nem maradt más hátra, mint a váltó. Ha az államgazdaság válságában a világválság a legnagyobb ok, még inkább az az , hogy egy rossz magyar kifejezéssel éljek — maradék nélkül az, a mezőgazdaságnál. Mert az államnál bizony voltak könnyelmű, vagy legalább is olyan kiadások, amelyek nem voltak arányban egy megcsonkított és kifosztott szegény ország anyagi erejével, de aki állandóan itt él a falu népe között, bizony megmondhatja, hogy csak a pesti újságok fantáziája lát felesleges fényűzést, jómódot és dmom-dánomot a paraszt között, a valóságban az első gazda is foltoztt csizmában jár még a templomba is, csendesek a búcsúk, hiába olcsó a bor, fele sem fogy, mint máskor, éhen hal a cigány és rezesbanda és öt év óta gazdára, minduntalan beljebb veszi a nadrágszíjat. Az utolsó statisztikai kimutatás szerint a magyar földbirtokra bekebelezett adósság kétmilliárd pengő. Hogy menynyi ebből a záloglevél és más fundált kölcsön, nem mondja meg, de aligha több 5—600 milliónál. Ha a betáblázott adókat, illetékeket és a legkülönbözőbb egyéb követeléseket is beleszámítom, inkább kevesebbet mondok, mint többet, ha a földbirtoknak váltón alapuló adósságát jóval egy milliárdon felül becsülöm. De ez csak telkkönyvileg biztosított rész. De hány olyan, egyébként tehermentes gazdaság van, amelynek mégis van egyéb adóssága, amelyért váltót kell adnia? De hagyjuk az abszolút számokat, amelyek úgy is csak hozzávetőlegesek és úgyszólván naprólnapra változnak — sajnos, csak roszszabbra — és mondjunk csak annyit, hogy ma az ország önálló mezőgazdái közül csak egy töredék az, melynek semminemű váltókötelezettsége nincs, az ilyen gazdaváltók végösszege pedig — akár tovább forgatják őket, akár csak letétben vannak — ebben a Csonkaországban, sokszorosan nagyobb öszszegűek, mint a Nagymagyarországon valaha is voltak. Az idők tehát az utolsó tizennyolc év alatt is óriásit változtak. Ma már nem néhány ezer könnyelmű adósról van szó, akiknek váltótartozásuk van, de százezrekről, komoly, értékes, nemzetfenntartó emberekről, az ország gerincéről és javáról, akiknek pusztulása az ország pusztulása. Az idők fordultával változni kellett volna annak a felfogásnak is, hogy amelyik gazda váltóval manipulál, könnyelmű, akin segíteni nem érdemes, ha elpusztul, csak értékesebb és érdemesebb lép a helyébe. Hol van és ki az, aki a helyébe léphet? Sehol, senki! Lehetetlen, hogy azok, akikre az ország sorsa bízva van, ne tudnák, hogy az ország mezőgazdasága, állandóan veszteséges üzem mellett sem a kimutatott két milliárd — a valóságban azonosal. Az utolsó pohár irta: Mados György Egy kivörösödött arcú fiatalember nagy sebbel-lobbal széttárta a Korona-vendéglő ablakát s kikiáltott a havas esti szürkületbe: — Pali te! Gyere vissza, osztón idd ki fenékig azt a poharat, mert baj lesz! Bodroghy Pál nagy szuszogva felkapaszkodott a reá várakozó szánra, derékig becsavarta magát a pokrócba, aztán pityókásan mosolyogva nézett Vissza a cimborájára: — Hát mánosztán mért lesz baji — Azért, mert, de ezt jól jegyezd meg, azért, mert aki a legénybucsuján fenékig ki nem issza az utolsó poharat, annak vagy fuccsba megy a lakodalma, vagy már az első héten összerúgja az asszonynyal a patkót Hát jó lesz pajtás visszajönni! Értetted? Pál jobbra-balra dülöngélt a szörnyű nevetéstől: — Nagy kópé vagy békás! — kiáltotta az ablak felé —, engem ugyanilyen trükkel most már nem csalsz vissza, a babonába meg nem hiszek. Hát csak idd meg helyettem a maradékot te! . . . Gyi no — mondta aztán hirtelen az öreg kocsisnak. A lovak nekirugaszkodtak , a szán ideoda farolva siklott végig a város főutcáján. — Te is jól beszeszeltél, te vén róka — mondta Pál a kocsisnak —, a lovak se igen érzik a kezed járását Az öreg jégcsapos bajusszal kacagott hátra: — Hát ha egyre kűdözte kifelé a tekéntetes fiatalúr az italt Kivettem én is a részemet a leginybucsuztatóbul. Mikor a város végéhez érkeztek, Pálnak egy jó ötlete támadt s mindjárt oda is szólt az öregnek: — Hallód-e? Nem megyünk mink most haza. Hanem tudod mit? Kiruccanunk Újfaluba, osztán meglátogatom hirtelenében az én drága kis menyasszonykámat, azután majd hazavágtatunk._ A kocsis megcsóválta a fejét: — Nem jó lesz aztán még se úgy . . . — Ne járjon a szád, mán mert ne lenne jó. Tán te is babonás vagy? — förmedt rá Pál. — Nem vónék én babonás, dehát nagyon esteledik, osztán hangoskodik bennünk az ital is, mégse jó lesz, ha így látnak ott bennünket. Pál kihűtötte a mellét: — Gyáva vagy, vén csacsi, félsz a sötéttől. Aztán azt hiszed, hogy én meg a drágalátos leendő anyósomtól már jóelőre félek, vagy tán az öreg Kárász Péter előtt nem merem ilyen italos hangulatban megmutatni magamat? Mi? Lehet az öreg Kárász Péter százszor olyan józan természetű, meg ezerszer olyan gőgös, indulatos, nagyképű ember, akkor se gyulladok én be előtte. A lánya úgyis csak engem szeret, hónapután meg mán az enyém is lesz. — Jól van no — adta meg magát az öreg s az ostorral közésuhintott a lovaknak. A szán vastalpa zengve csúszott a jéggé fagyott havon s köröskörül a fehér prómtafeare bevilágította a csillagosodó ég alatt a határt Pál dudorászva bóbiskolt a hátsó ülésen s olykor, ha túl nagyot zökkent a szán, felriadva nézett szét, rákiabált az öregre, aztán bóbiskolt tovább. Az ital nagyon húzta lefelé a fejét, mert mégis csak sok volt tegnap este óta, belőle s azért nem ízlett már az az utolsó pohár sem. A patak hídjára lassan kapaszkodtak fel a lovak s a nagy csendben egyszerre csak tisztán lehetett hallani, hogy Pál is, az öreg kocsis is édesen hortyogva alusznak. A lovak az utat figyelve, mélán ügettek előre, szabadon, az ösztönük szerint, mert lassanként a gyeplőszár is lent lógott már a rúd tövében. Szemben, de még elég messze, az újfalui tornyon megvillant a holdsugár s valahogy elhalón ideért az esti harangszó. Köröskörül a homályos téli cserjésekben titokzatosan bujkált a csend s olykor nehéz szárnycsapások verték le a fák ágáról a havat. Siklott, csúszott suhogva előre a szán. Az út kanyarodójánál azonban megtorpantak a lovak. Fülüket hegyezték, nyihogtak, az egyik hirtelen felágaskodott s a szánt oldalt rántotta. Az Öreg kocsis nagyot horkantva riadt fel: — Mi a‘ Ráró, ne bolondulj, hé! — kiáltotta a lovak felé, de a következő pillanatban, amint a gyeplőszár után akart kapaszkodni, kipenderült az ülésről az út szélére. , — Hinnye ne — kapott fájdalmas nyögéssel a derekához , amint most átpillantott az út túlsó oldalára, két pár sötéten villogó állatszemet látott a cserjésből kialattomoskodni. A lovak is arra figyeltek s ijedten, egy eszeveszett ugrással nekiiramodva, lobogó sörénnyel, vadul ragadták most már magukkal a szánt, amely féltalppal egy kőrakásnak rohant és felborult. Pál nagy riadalommal az árokból tápászkodott fel. Szétpillantott s azt sem tudta, hogy hol van és hogy került ide. Ő is a derekát tapogatta. — Mi a hé, merre vagy? — kiáltotta be az éjszakába rekedt, italos hangon. Az öreg kocsis már egy fa törzsén kúszott, kapaszkodott felfelé s onnan ordította , lángoló rémülettel: — Farkasok, meneküljünk tekéntetes ul, itt vannak a beste ürgéi, meneküljünk! A Pál arcára is kiugrott a rémület s amint a sötéten át rásejtett hirtelen a cserjésben villogó szemekre, nem gondolkodott sokat, hanem ő is kúszni, kapaszkodni kezdett felfelé a másikfára. Pihegve, lihegve ölelte át az első keresztbe nyúló vastagabb ágat s úgy meghúzódott odafent, mintha boltra dermedt volna. A lovak a felfordult szánnal más meszsze száguldoztak s a pokróc, a ruganyos ülés, az ostor s egy-két nyalábnyi széna ott maradt utánuk az út közésén, a havon. Alig pár perc múlva a patak hídja felől csilingelve közeledett egy szán. A hátsó ülésen egy hatalmas termetű férfi ült és egy bundába nyakig beburkolt leány. A férfi csodálkozva vette észre az út közepén szétszóródottan heverő kocsiülést, pokrócot, ostort. — Hát itt mi történhetett? — hajolt ki a szánból s mindjárt megállította a lovakat s pillanatnyi gondolkozás után leugrott a szánról. Az út szele felől nyöszörgést hallott: — Tekéntetes uram, én vagyok itt, én— A férfi arra figyelt, de nem látott a ködösödő éjszakában senkit. — Ki vagy no, merre vagy!? — kérdezte tájékozatlanul kémlelődve. — Én vagyok ... itt vagyok a fán, én vagyok, a Bodroghy tekintetes úr kocsisa. A férfi értetlenül s egyben mosolygó csodálkozással látott rá a fán gubbaszkodó öreg kocsisra: — Hát te hogy a fészkes nyavalyába kerültél oda , egyáltalában hogy kerültél te ide? Mi történt veled, nyögd ki ne... nahát, ez cifra dolog lehet. Az öreg hangjában kicsit még ott reszketett a rémület: — Megtámadtak bennünket a farkasok . . . ránktámadtak, ahunni, még tán most is ott leselkednek a beste firgei... jó lenne, ha puskát kapna a tekintetes úr. A férfi elnézett a cserjés felé, s nyomban rá harsány nevetésbe tört ki. Alig tudta összecsücsöriteni a száját, hogy füttyentsen a vizsláinak. — Ezek azok a farkasok? — mutatott rá a cserjésből elő rohanó kutyákra. Az öreg nagy szemeket meresztve, nagyokat nyelve cihelődött le a fáról. Szégyenkezve s a kutyákat szidva eladagott a másik fa felé. Percek múlva tudott csak szóhoz jutni: — Hát bizony mink annak néztük oket. Ó, hogy a fekete nyavalya essen bele a ronda dögeibe. Nohát ezek eljáratták velünk a bolondját . . . ennye no, ennye no, de restellem ezt a fránya dögot. A szánban ülő leány csak most vette észre Bodroghy Palit, a vőlegényét. Kiáltani akart neki, de amint jobban szemügyre vette a fa ágát komikus gémberedettséggel megkapaszkodó férfit , meghallotta az apja nevetését, őt is úgy elfogta a kacagás, hogy meg sem tudott szólalni. Nevetett, kacagott egyfolytában s lassanként a lenézés és gúny érzett ki a kacajából. Bodroghy - Pali a szörnyű szégyentől csaknem szédülten zuhant le a fáról. A gyávaság elviselhetetlen szégyenét érezte. Nem is mert a menyasszonya felé még csak csandítani sem. Csetlett-botlott egyetkettőt, majd befordult a havas mezőre és ahogy csak a lába bírta, loholni kezdett hazafelé. Harmadnap lesütött szemmel állított be a cimborájához: — Igazad volt, pajtás — mondta szomorúan —, babona ide, babona oda, de fenékig ki kellett volna innom azt az utolsó poharat. Mert hát, úgy látszik, ezen múlt. A házasságom csakugyan fuccsba ment. IX ■ piftXnA ^ 11 ^ ' * Szerk*«stra«fi■ WM BV mmWV *I « fi ■ , t • I af • kiadóhivatal i Bad* W TOft MgM B*ti5nff 1H WM ' Egy hóra 4 pang», paat,V.,Hon vida. 10, tg H A MSI fiUg MMf §Hm A ^ WM f§§fl S@R | fg|L A wS|| jS? \ negyedévre 10 peng# Telefon. Ant 117-47 —HL gt SBBLaH Hgja&gH «W SSUSl^B Mm WM WM § |gg BgCfc. Hmm ■ 80 fillér, egyes szám: nu Si' Emi HP» IHH Mm «HMM — H B9 3 m IWk 16 fillér, vasárnap. UK MEiuUlll uJoAua Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ úr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkatárs: TÚRI BÉLA " ...........................................................................................................................................................................................................................■iBIIIIIIIIIMlIj'IWIJIl! XIV. évfolyam 49. szám ♦ H.CUIV. # Budapest, 1932 március 1. lapunk nuki száma 16 fillér Mi történt? '-* ------- k A miniszterelnök hétfőn elfoglalta .. .v hivatalát Harminchárom halottja van három nap alatt az influenzának Apponyi nem jelölteti magát a Népszövetség elnöki választásán A Szentatya az erkölcsi és anyagi ínségről mondott beszédet Hitler levelet intézett Hindenburghoz Az újabb béketárgyalás sem vezetett eredményre Sanghaiban Ambrus Zoltán meghalt Eperjessy tanácsjegyzőt sógora agyonlőtte Fizetési kedvezményt kaptak az /] illetékhátralékosok 1 A Az összeférhetetlenségi javaslat pén- / wteken kerül a Ház elé [ Az angol vámvédelmi javaslatot szentesítette a király A hitelsértési törvényt kedden tárgyalják Megjelent a mezőgazdasági haszonbérletekről szóló új kormányrendelet Meglepetés nélkül végződött a tavaszi futballszezon első bajnoki fordulója Müller Antal képviselő interpellációt jegyzett be az adótartozások ügyében Megtiltották a faiskolai termékek piaci, házaló és szekerező árusítását Februárban közel 35 százalékkal csökkent a fizetésképtelenségek száma A Cseh Nemzeti Bank leszállította az osztalékot Elkészült a tőzsde véleménye a részvényjogi reformról Ghica román külügyminiszter otthagyta Genfet Gandhi felesége kitöltötte börtönbüntetését Finn Jappo-mozgalom a szociáldemokrácia ellen Megkezdik az osztrák szervezetek lefegyverzését