Nemzeti Ujság, 1934. január (16. évfolyam, 3-24. szám)
1934-01-05 / 3. szám
Bethlen István nagy beszédet mondott a revieta problémáiról Időjárás' ■ / — — — ■ ** — —■ ■ — ■■ ^ ^ Lényeáitolzás ,10X XVI- évfolyam 3. szám + PÉNTEK + Budapest, 1934 január 5 Va*0£$bontbol Starhemberg herceg, akinek hollétéről elLenőrizhetetlen hírek terjedtek el Seiff Károly, az Állatkert aligazgatója, most ünnepelte működésének huszonötéves jubileumát Herceg Rohán Antal Károly, a szellemi együttműködés szövetsége budapesti kongresszusának főtitkára Ir. H. Freyer lipcsei egyet, tanár, a kongresszus megnyitó ülésének előadója Staviskyben bíztak . . . Humbertné asszony dolgozószobájában egy hatalmas páncélszekrény állott, állítólag milliárdnyi kötvény volt benne, rengeteg hitelt vett fel rá, szenátorok és képviselők hajtották fel számára a pénzt és Humbertné úgy becsapta Franciaországot, akárcsak a nasavasi játékos, amikor azt kérdi: itt a vörös, hol a vörös? Aztán jött Hanau asszony, aztán jött a világpiacon Ivar Kreuger, aztán jött az Austric-botrány és most eljutottunk Serge Alexandre Stavisky frakkos alakjához. Stavisky úr otthagyta a marseillei börtönt, elegánsan megjelent Parisban s úgy pipézett ki ötszázmillió frankot francia bankok és tőzsdések zsebéből, akárcsak a türelmes horgász kifogja a csukát a csendes Szajnából szép nyári napokon. Monsieur Stavisky megtanult egy olyan dolgot, amihez általában kevesen értenek, megtanulta az optáns-ügy titokzatos formuláit, szabályait, és elgondolásait és sikerült neki úgy falhoz állítani a franciákat, ahogy általában csak az ilyen merész fezőröknek és vakmerő kalandoroknak van sikerük. A diót nehéz feltörni, de aki tudja a módját, az azon a ponton helyezi a dióhéjba bicskája hegyét, ahol a félhéjak összeérnek. A dió bele ekkor magától kitárul, mint ahogy kinyílottak a francia Wertheim-kasszák is, amikor Stavisky bűvös besz.r..i-R Ingatták s amikor úgy adták oda számára a százmilliókat, mint ahogy reklámokat szoktak osztogatni az utcákon. Azt mondják, bizalmi válság van. Ennek a bizalmi válságnak, annak a szörnyű bizalmatlansági légkörnek, amely az egész világ gazdasági életére ráködlik, a nyomorúságát érezzük, de éppen így érzőik a franciák is, vagy érzik az amerikaiak is, akik Ivar Krengernak dőltek be. Bizalmi válság van és nemcsak a legrendesebb üzleti elképzelések számára nincsen hitel, de a legreálisabb vállalkozások is csak hitelmegvonásokat és tőkeijedelmet tapasztalnak. Nagy vállalatok nem tudnak kötvényeket és részvényeket elhelyezni a nemzetközi pénzpiacon és már a nagy világbankok előszobáiban sem ül senki, mert hiábavaló minden várakozás. Nincs pénz, nincs tőke, csak ez a válasz minden kérésre, a gazdasági élet minden kívánságára. Nemcsak a magánvállalkozások tapasztalják ezt, nemcsupán a termelésnek átka a visszautasításnak ez a rideg szelleme, hanem államok sem tudnak hitelműveleteket végrehajtani, kötvényeket kibocsájtani, pénzt szerezni. Francia városok próbálkoztak meg azzal, hogy hitelt vegyenek fel: nem kaptak. Stavisky azonban kapott. Zsebrevágta a pénzt és ahogy az ő nyelvén mondják: ellógott vele. Az ötszázmillió eloszlott mint a buborék, köd előtte, köd utána. Kérj hitelt, nem kapsz. Birtokod van, tehermentes, termelésre kellene pénz, kinevetnek. Záloglevelet akarsz elhelyezni, ugyan kérem, ki fekteti ma a tőkéjét záloglevélbe. Házad van, tehermentes, lógathatod a nyelvedet, akkor se kapsz rá egyetlen fillért sem. Fillért sem? Cemlamei sem. Hiszen ez a hitelválság nem a mi ügyünk, nem a mi bajunk, hanem az egész világé. Mi csak a szelét érezzük, de az is vihar már nálunk. Franciaországban a tőke épp úgy fogához veri a garast, mint mindenütt másutt, elzárkózik, retteg, óvatos, mindennel számol és végül egyetlen váltót sem számítol le. Köthetsz üzletet, lehetnek a legjobb elképzeléseid arról, hogy vállalkozásod számára milyen piacot tudsz szerezni. Mába szaladgálsz tőke után, azt mondják neked, hogy foga van a pénznek és néma marad minden alak, amely hitelt ígérhetne. A Wertheim-kasszák nem nyílnak ki, a páncélszekrényeknek már nincsenek kulcsaik, a pénzt úgy őrzik, mint egykoron Cerberus a Hades bejáratát, és ime mégis kiderül, hogy vannak, akik tudják a rejtelmes szót, a bűvös igét, amitől megnyílnak a kincseskamrák ajtajai. Mi a titka Staviskynak, mi lehetett az a rejtelmes varázsmondat, amellyel Ivar Kreuger elkábította azokat az üzletembereket, akikről azt lehet mondani, hogy minden hájjal meg vannak kenve, mit tudhatnak ezek az emberek? Hogyan kábítják el azokat az okosokat, akik mindenkinél okosabbak és bölcsebbek akarnak lenni, amikor pénzről van szó? Beszélj mindenkivel a maga nyelvén, — adta a tanácsot Hamlet, — de ezek a fezőrök valóban tudnak a pénz nyelvén beszélni. Tudnak beszélni a világbankárokkal és tudnak beszélni az új tőke új uraival, mert nem realitásokat mondanak számukra, amelyek a biztos üzlet állandó és jövedelmező, de szerényen megfelelő eredményeivel kecsegtetnek, hanem a gyors vagyonszerzés, a hrtelen meggazdagodás, a pénz megszázszorozásának lehetőségeit színezik ki káprázatos képekben. Sok emberben Shylock lelke lakozik, csak amíg lehet, palástolni igyekezik ezt. Balzac írta ezt egyszer és nagyon megharagudtak reá, azok a franciák, akik most Staviskyra haragszanak, mert Stavisky csak a balzaei igazságot ismerte fel és követte is. Abban az elképzelésben, amellyel Stavisky úgy játszott az optánskötvényekkel, mint ahogy bűvészek szoktak játszani a cilinderbe tett galambocskákkal, hogy egyet rejtenek el benne és száz repül ki belőlük, az a lehetőség nyílott meg, hogy itt százmilliókat lehet keresni, hogy itt milliárdokat lehet is Lapsasini mai száma 13 fillért. . AZ ÍTÉLET Kavargattam a feketémet a kávéházban s belenéztem elpihenő mosollyal ügyvéd barátom szemébe, aki ilyenkor a nyugalom óráiban könnyed derűvel tud kiemelkedni gyötrelméé foglalkozása hálóiból. — Néha kap az ember elégtételt, úgyis — kezdtem —, ha nem erőlködik érte. Ezelőtt pár évvel egy ember nagyon sok anyagi kárt és lelki gyötrelmet okozott nekem. Talán feljelenthettem és lecsukathattam volna, de irtózom a perektől és a hatósági eljárásoktól. Tehát inkább csendesen visszavonultam, mint már többször életemben, benneszakadt tövissel a lelkemben. Már rég el is felejtettem az én emberemet, amikor tegnap olvasom, hogy valami nagyobbszabású csalásért letartóztatták és ülni is fog legalább egy esztendeig. Barátom kavargatta a kávéját s az a finom, ironikus mosoly játszadozott ajkai körül, ami csak a ködbefoszlott ifjúság és sok fájó élettapasztalat után jelenik meg az ember arcán. Megcsillant a szeme és felém fordult: — Elmondok én neked most egy esetet, ami fiatal ügyvédkoromban történt, amikor még kerestem az igazságot. Ma már persze tudom, hogy az igazság ritkán van ott, ahol keresik. Nagy és mély bölcsesség kell ahhoz, hogy valaki megközelítse. Egy felvidéki korcsmároshoz — akit meglehetős kétes alaknak tartottak a környéken — egy éjjel bezörgetett két fiatal legény és szállást kértek. Elmondták, hogy őik a határ felé törekszenek s hajnalban indulni akarnak az erdőn keresztül. A koresmáros felajánlotta, hogy mivel amúgy is megy a kocsijával meg ÍRTA: PÁSZTOR JÓZSEF gél fáért, a határ felé, egy kis pénzért elviszi őket. A két fiatalember örömmel fogadta az ajánlatot. A koresmáros elvitte őket addig a helyig, ahonnét a fát akarta hozni, azután elváltak. A korcsmáros hazament s rég elfelejtette az esetet, amikor egy hónap múlva a szolgabiró maga elé idézte. — Maga április huszonharmadikán két legényt csempészett át a határon, akik kivándorlás miatt szöktek ki az országból. Tudja, hogy ezért lecsukatom? A korcsmáros kézzel-lábbal tiltakozott s erősitgette, hogy semmi tudomása sem volt a két legény szándékáról. A szolgabiró ingerülten mérte végig. — Maga különben is gyanús alak. Kétes alakok szállnak meg a korcsmájában. Hire jár, hogy a bort hamisítja és hogy uzsoráskodik. Aztán még egyebet is rebesgetnek... A fényes, feketeszakállu koresmáros szeme sötéten meglobbant. — Mende-monda. Bizonyítsák be! — Három évvel ezelőtt az a lengyel kupéé különös módon tűnt el egy havas éjszakán... A koresmáros hevesen megmozdult. A szolgabiró fáradtan legyintett felé: — Tudom. Sikerült alibit bizonyitania. Aztán a nagy hó befödte a láb- és kocsinyomot- De maga sem tagadja, hogy most a két legényt a határig szállította. Addig az ösvényig, ahol a kivándorlók szoktak átszökni. Vegye tudomásul tehát, hogy elitélem magát három hónapi fogházra és kétszáz korona pénzbírságra. A korcsmáros könyörgött, de a szolgabiró elkészítette a jegyzőkönyvet s most: már csak fellebbezni lehetett, felsőbb'* fórumhoz került az ügye s ott leszállították a fogházbüntetését egy hónapra, de a pénzbírságot meghagyták. Ezután került az ügy, újra fellebbezés útján a belügyminiszterhez, mert a kivándorlással kapcsolatos vétségekben rendőrhatóság intézkedett. A korcsmáros ügyvédet keresett a fővárosban, aki az ügynek utána jár s egy felvidéki ügyvéd barátom engem ajánlott. Sohasem felejtem el azt a kellemetlen benyomást, amit a korcsmáros bennem ébresztett, amikor felkeresett. Nagy, lomha, sötét, villogó tekintetű ember volt. Az arca csontos, beesett és sápadt. A fekete, göndör hajából kiütköztek nagy, hegyes fülei. A fényes, fekete szakálla fölött a lefittyedt alsó ajkait éles, hegyes fogsor szegte végig. Valami rideg, könyörtelen harcrakészség áradt ebből az emberből s ruháiból a pincék dohos, kesernyés bűze szállongott, mely hamarosan betöltötte a szobámat. Hamar meg akartam tőle szabadulni. Elolvastam az ügyre vonatkozó iratokat, kihallgattam az embert s bármennyire nyomasztó volt is a vele való érintkezés, igyekeztem az ügyet benyomásaimtól elválasztani s ez sikerült is. Mikor elment, gyors mozdulatokkal tártam föl az ablakokat, mélyen szívtam be a levegőt és napsugarat."Leülteti az íróasztalomhoz és néhány percnyi gondolkodás után azzal a meggyőződéssel álltam fel, hogy az embert felmentetem. Másnap elmentem a belügyminisztériumba, „ahol az egyik államtitkár elé tartozott az ügy. Hamarosan bejutottam hozzá. Hatalmas, ötven év körüli férfi volt az államtitkár, akit nem tudtak letörni és elfásítani az ország minden részéből idefutó nyomasztó ügyek. Típusa volt a kemény, acélos, régivágású magyar ember-