Nemzeti Ujság, 1934. március (16. évfolyam, 48-72. szám)

1934-03-24 / 67. szám

v , / ‘ A A i I * p» v \ [A S\f \ ( vlSH Lm •• / # a y y ^ \ f .. ^ A. ifiv\W' *'* a- él -jL 1 f | e \j \ v \fp|4 w n * 3 f 9 ' Külföldi átutalások a titokzatos pénzküldemények mögött Időjárás............... ■ ■ — »— ■ — ■— ■ — . ■ «■ ■■ Döntő Jl Meteorológiai ^ fordulat Anglia Intézet Jelentése .................. mmu mMaw -------------.---- --------- leszerelési roll­szerint várható iBk iWarIBBT vTWarTM tiltásában - Meg­időjárás a követ­­ük I WL-A pmkSm JgF llLá 11 11 II 1 H Jak SS kezdődött az keze 24 órá­val fWW af Iff pi Él i­ül fgf osztrák lázadók Változó felhő- 1 H Ifi­­B M­ 1­­ K M M 1 E bünpere - Resté­zet, egyes helye- JB v ' III 111—M la fiLJLily mLWktJar lyes angol közve­len eső. Lényeg­ ............. ............. titok a párisi télen böválto- —„ . . . __ . . _ . . tA_. „ n. kémhálózat és a zás XVI. évfolyam 67. szám & SZOMBAT 4 Budapest, 1934 március 24 külföld között Onni Talas finn követ, állandó tartózko­dásra Budapestre érkezett Dr. Lenhossék Mihály orvosprofesszort a II. osztályú magyar érdemkereszttel tün­tette ki a kormányzó .Az OMGE részéről dr. Herodek Sándor és Batta Pál vettek részt a Mezőgazdasági Kiállítás rendezésében O­sztályfőnöki óra (s. m.) Robog az idő vonata. Sírnak a sínek, csattognak a váltók s a fordulók lázas sietsége magas hangokon sikoltoz a végtelenbe tűnő szerelvény után. Mohó mozdonyát ezer energiaforrás fűti, uj gondolatok fölött csattognak a kerekek, a gőz szelepe nyitva, a dugattyúk tátott torokkal szedik a soha el nem fogyó lélekzetet. A láthatatlan mozdonyvezető keze lehullott a sebességszabályozóról, nincs megállás, nincs lassúbbodás, a perc, a pillanat múlik, a vonat egyre fokozódó gyorsasággal száguld a jövő felé. Az erőforrások, az új szellemi áram­latok, a találmányok, a társadalmi át­rendeződések. A mozdonyvezető: a fel­nőttek. És az utas: a gyermekük. Sápad­tan, tétován ül a kocsiban. Tetszik neki a rohanás, kinéz az ablakon és látja, hogy a táj egyre csak elmarad mögötte, változik, forog körbe az óriási színpad, csak úgy dúl feléje a rengeteg új be­nyomás. A soha nem látott képek ára­dása káprázatos tempóban pereg, táncol és liheg körülötte. Tetszik neki. De nem tudja, hogy mit kezdjen vele. A tizenkilencedik század a nagy fel­találók százada volt. A huszadik a nagy cselekvőké. Minden mozog és csillog, a mechannizálódás a kiteljesedés felé dübö­rög. A fogaskerekek kábító zúgásában, az acél hideg és holtbiztos csillogásában pedig lázas szemmel keresi önmaga tükörképét a lélek. A felnőtt már rá­ébredt, hogy a matematika nem ad vá­laszt a könnyekre, a gép nem simogatja meg a töprengő homlokát és a logika csak a gondolatok zűrzavarát gereblyézi. Az érzések azonban árván csatangolnak a kihűlt világ oly elképesztően és tragi­kusan precíz számsorai között. A tudás semmit sem oldott meg, még a megélhe­tést sem. Arra tanított csupán, hogy érzékszerveinket helyesen használjuk, hogy eligazodjunk a történelem, a fizika, a társadalom végeredményben egészen egyszerű kérdései között. Az érzésvilág hajszálgyökér finomságú bozótjában azonban továbbra is tanácstalanul harap­­dálja ajkait az ember. A felnőtt vala­hogy csak rendbejött önmagával. Ha nem volt elég erős, hogy utat vágjon a bozót­ban, elindult a mások csapásán. Sajnos, sokszor a hamison. A kenyérszer­zés gondjai, az övéiért folytatott verejtékes harc Lassan megkeményítették és fix pontra állították, ahol védve van a két­ségek rohamától. A gyermek azonban ebben a felfokozott tempóban, a felnőt­teknek ebben a mindennap újra kezdődő életküzdelmében otthon legtöbbször olyan egyedül maradt, mint a történelem szüle­tése óta még egyszer sem. Mi is történik manapság egy gyermek­kel! Reggel fölkel, elmegy az iskolába, összetanul rengeteg tananyagot, délután ezt megpróbálja megkötni önmagában, aztán f­elolvassa a napilapok sporthí­reit, játszik egy keveset, végül lefekszik és másnap ... nos, másnap újra kezdődik minden. A jövő örök hőseinek, a taná­roknak odaadó és verejtékes jóindulata nyolc évi idegtépő munkával valóban el­ér annyit, hogy az élet kapujában álló gyermek-férfi használni tudja­­ a fejét. Amit tud, éppen elég ahhoz, hogy ezzel a fejjel ne menjen a falnak. Megtanult va­lamelyest gondolkozni, elsajátított egy töredéket abból a tudásból, amelyért pro­fesszoraik a fiatalságukat, a férfikorukat, sokszor az életüket adták oda — de sok­szor egyedül maradtak irtózatos belső problémáikkal. A megválaszolatlan kérdések ott zaka­tolnak a szívükben, titkok suttognak a fülükben és vizionárius képek táncolnak lehunyt szemük előtt. Kevés stalt a nyolc év, kevés a tanárok számtalan órája, a­mely mind mind elfogyott b­rrátr phanti­­kára, latinra, fizikára, tudásra. És nem maradt egyetlen egy sem — az emberre. Hóman Bálint új középiskolai tanterve, amely rövidesen a parlament elé kerül, a Ma felérzésében született meg. Az idő­vonaton magányosam gubbasztó gyermek felé nyújtja ki kezét ezernyi tanáron ke­resztül a rohanó idő tengelyében álló tör­vényjavaslat. Minden héten lesz egy óra, amelyben nem a tanár kérdez. Jut végre ötven perc arra is, hogy kinyíljon a gyermeknek nem az agyveleje,­­ a lelke. Osztályfőnöki óra. Ez a neve annak a heti ötven percnek, amely alatt a vívó­dások és gyötrelmek útjait már végig­járt férfi megfoghatja a tapogatózó gyer­mekkezet, megsimogathatja az eléje bo­ruló felborzolt lelket és irányt mutathat a kósza érzések útvesztőjében. A vergődő családi életet, a gondok viharában elso­dort apát, a gyermek és a felnőtt világa között ásító szakadékot pótolja, helyette­síti és hidalja át az osztályfőnöki óra. A törvény gyakorlati végrehajtása óriási feladat. A tanító és a tanítvány A FALU LELKI VÁLSÁGA A magyar határ fölött meleg fénysuga­rak ömlenek el. A barna föld halvány­zöldbe kezd borulni. A fák gallyai szí­nesednek, a rügyek megduzzadnak. Az ébredő föld első megnyilatkozása, a hó­virág után, Benedeknek zsákban hozott melege kicsalta az első ibolyákat. A ma­darak vidáman csicseregnek. A magyar földnek Pannonhalmáról belátható hatal­mas darabján gyönyörködve szemlélem a külső munka megindulását, az élet zsen­­dülését Egyszóval a magyar határ fe­lett bontogatja szárnyait a győzedelmes tavasz. A legrégibb magyar házból, az ősi fő­monostorból, messzenéző tekintetem ke­resi, kutatja a mindannyiunktól várt má­sik tavasznak, a nemzet renaissance-ának szunnyadó rügyeit, alvó energiáit. Ennek a tavasznak ma kivételes nehézségekkel kell megküzdenie. Világkrízisről beszé­lünk ma gazdasági téren. Hasonló válság­ról társadalmi, szociális téren, a nemzet­közi életben s az erkölcsiségben világ­szerte. A világ életének lendületét eler­nyesztő baj nem kíméli meg a magyar falut sem. A magyar falut, melyet én is a nemzeti élet kimeríthetetlen rezervoár­­jának tartok. Hiszen a falu népdalaiból újul meg a költészet. A falu hímzéseiből, kerítés-, kapu-, épület-dekorációjából szí­nesedik a művészet A falu keményre ed­zett fiatalsága adja a csendnek, a rend­nek, a honvédelemnek legbiztosabb bá­zisát. Anteusként a föld népéből restau­rálód­ik a nemzet élete folyamán újra meg újra a nemzet értelmisége s legfel­sőbb osztálya is. Mint a magyar falu fia, aggódó szeretetemnek egész odaadásával keresem a magyar falu válságának okait. Kornis Gyula legújabb, nagyértékű könyvében azt fejtegeti, hogy: „Az em­beri szellem újkori fejlődésében mély tragikum lappang.“ E tragikum magja Koraié fejtegetése szerint is az a körül­mény, hogy a természet erői felett a tu­dás segítségével minden téren diadalt arattunk, míg az igába tört anyag magá­val nem ragadott s az emberi szellemet is engedelmes rabszolgájává nem tette. Az írta: KELEMEN KRIZOSZTOM pannonhalmi főapát a túltermelés, melyet a gép segítségével produkál a világ s az a szűkkeblű elzár­kózás, melyet éppen a gépnek a segítsé­gével az önellátás elégségének gőgös gon­dolata keltett, az egyes államokban: le­rongyolta a magyar falut is, elvette ren­tabilitását annak a hősi munkának, me­lyet a földműves család apraja-nagyja folytat a maga és a mások számára szük­séges mindennapi kenyér előteremtésé­ért. Az a jólét, melyet a háború alatt és után egy ideig az agrártermékek kelendő­sége okozott, csak pünkösdi királyság volt, hogy annál gúnyosabban éreztesse azt a szinte nyomornak nevezhető sze­génységet, amelybe manapság a magyar falu sülyedt. A kormánynak az a minden elismerést megérdemlő erőfeszítése, hogy a magyar föld termékeinek piacot nyis­son, a vásárlóképességnek világra szóló elégtelensége miatt nem oldja meg mara­dék nélkül a falu szegénységének kérdé­sét. Teleki Pál Kemal-, Mussolini-, Hitler­ről szólva mondotta: népük e kiválósá­gainak hatása abban van, hogy hitet fakasztottak. Annál nagyobb e hatás tér­beli kisugárzó ereje s annál állandóbb időbeli tartóssága, minél nagyobb és in­tenzívebb maga a hit, amely e vezéregyé­niségeket áthatja s amely hitet lelkük szuggesztiv erejével másokba átsugároz­­tatni tudnak. így lesznek e politikusok nemzetük legnagyobb pedagógusaivá: a nemzeti öntudat, kultúra, erkölcsi nívó hasonlíthatatlan emelőivé. Harmincegy évvel ezelőtt jártam először Olaszország­ban. Az utóbbi években ismételten meg­fordultam ott. S őszintén megvallom, nem a technikai kultúra hallatlan aránya erő­feszítése és előretörése, hanem a nép lel­kében történt elváltozás lepett meg leg­jobban. Harminc évvel ezelőtt ott úri em­berek, papok is tartották a tenyerüket, ma kihúzzák magukat, arcukba szökik a vér arra a sértésre, ha szolgálatukért kí­nálunk nekik valamit. Róma tele volt valamikor koldussal, ma a legelhagyot­­tabb utcában körülnéz a kéregető: mer­jen-e alamizsnát kérni. Ez csak egy szembeszökő szimptóma, de lehetetlen nem látnunk, hogy Olaszországban a nemzeti tavasz virágfakadása van ma. Sajnos, ez minálunk ma nem így van. A falu büszke magyarja azt mondta egykor: „köszönöm, nincs rá szógálatom“, ma legyőzve sze­méremérzetét, nem restell kérni, vitt, a fővárosban pedig akárhányszor többe­ ke­­rül a gyaloglás, mintha taxiba vágom magamat. Ezek sokat mondó tünetek. Nagy szent Gergely pápa szerint, „aki csak külső javakat ad a szegényeknek, az csupán személyén kívül álló tárgyakat nyújt felebarátjának. Aki azonban együtt szenved és sír testvérével, a szegénnyel, az egy darabot ad lényegéből, az önmagát adja felebarátjának. A szeretet mindig na­gyobb legyen, mint maga az adomány! A nemzet legjobb fiainak minden fáradd­ságára méltó, hogy a magyar falu sze­génységének problémáján gondolkozza­nak. Ki kell ragadnunk népünket az anyagi nyomorból. Törnünk kell fejünket a pénz kérdésén. Nem lehetne-e megvál­toztatni a modern kornak azt a lezüllesztő valóságát: Geld regiert die Welt. Igazsá­gos az, hogy csak a hidegen számító ész érvényesüljön, melyet sem társadalmi, sem történelmi szempontok, sem a lelki­­ismeretnek aggályai nem feszélyeznek! Hogy a rideg üzlet uralkodjék a világon, keresztül gázolva erőn, hűségen, becsüle­ten, jellemen, szent akaráson, verítékező munkán és mindenen! Mi lesz, ha az üzlet szelleme egyeduralkodóvá válik s az élet, történelem egy, az aranyborjú körül ka­vargó vad hajszává fajul! De nem elég „személyünkön kívül álló tárgyakat“ nyúj­tani a föld nélkülöző népének, hanem ki kell sugároznunk reá lelkünk legbenső énjét: Istenbe vetett hitünket, amely egyedül ad erőt a kereszthordozásra s nevel a nélkülözés néma tűrésére; törhe­tetlen hitünket nemzetünk lebirhatatlan életerejébe; hitünket, büszke bizodalmun­­kat a magyar erdő egyes szálláiba; a ma­gyar népnek egyénenként is kivételesen értékes, viharvert, de vihart állni tudó, büszke egyedeibe. A szegénység problémája vezet el a falu másik problémájához, a népesedési viszonyokhoz. Az egyik kis községben. Lapunk mai száma 16 fillér

Next