Nemzeti Ujság, 1937. február (19. évfolyam, 26-48. szám)
1937-02-02 / 26. szám
Hayashi tábornok, az új japán miniszterelnök Garwin, a híres angol publicista, hatalmas cikkben tört lándzsát a magyar revízió mellett Kleiber Erich vezényelte a filharmonikusok hétfő esti hangversenyét Spurné Bárdos Féltoronyi Magda érdekes előadást tartott a magyar problémákról Newyorkban KUTASOK Úgy lódult az élete, mint az ingaóra nyelve. Bor és viz között. Sem errébb, sem tovább. — Már a bort csak megiszom — hajtogatta, ha útjába került valaki. — A vizet meg másnak termelem ... Senki se tudta, honnan és mikor került a nyaralótelepre Vince bácsi. Régebbi foglalkozását is homály fedte s csak anynyit tudtak róla, hogy most kutató és állandóan részeg. Hitelbe ivott mindenütt, de volt is becsülete. Mert ha már nagyon kifehéredett a mestergerenda a krétától, dolog után nézett Aztán egy fillérig kifizette az adósságát, hogy elölről kezdhesse. Maga törölte le mindig a számsort a gerendáról. Dehogy engedte volna egyszer is könyvbe írni. Hadd lássa mindig a szeme előtt, meddig telik még becsületre. Déltájban nekivágott a telepnek, felszedte a morzsákat az asztalokról. Ebből került ki az ebédje. Mire a végére ért már fordulhatott is vissza, hogy az esti maradékokat habzsolja fel, így nyáron. Hogy télen miből élt, amikor a nyaralók már elutaztak, csak ő tudja. Bedugja bozontos arcát a kertajtókon. Ismeri minden zár titkát. Tudja, hol áll a kulcs s csak benyit — Itt az Egyember ... Csak igy hívta mindenki: Egy ember. Vince bácsi szavajárása volt: egy komám, egy uram, egyörzse néni. Neki mindenki egy és sógor volt — Hogy vannak a kissógorok? — érdeklődött a gyerekek iránt Vagy: — Megjött-e már Pestről az öreg sógor? Mármint a nyugalmazott kincstári alügyész, vagy miniszteri osztálytanácsos. Osztálykülönbség, társadalmi korlátok, ismeretlen fogalmaik voltak előtte. A bor annál inkább nem. Azért mindenre kapható volt. Egyszer egy liter borért leborotváltatta fél bajuszát s úgy járt amig ki nem nőtt. Tűrte inkább, hogy csúfolják. . — Furcsa egy dolog ez, kérem. Gyűlölöm a vizet. Mégis abból élek meg ... Volt idő, annyi volt a munkája, hogy nem győzte egyedül. Társult hát a mun- IRTÁS KONCZ KÁROLY kában, meg az ivásban is, egy vándorborbéllyal. Annak sem volt senkije és semmije, összeillettek a nincstelenségben, de még a kósza életben is. A borból-sógor rántotta ki kettőjüket a vízből, egyenesen a borba. Mert ha már végképpen nem volt pénzük, bejárt a szomszédos faluba borotválni. Csak Vince bácsit nem borotválhatta meg. — Hogy én még rábízzam egy életem arra a csirkenyiszálóra? Akkéne csak. . Ilyen véleménnyel volt társáról, de azért mégis csak rábízta az életét. Mert tisztítás közben mindig Vince bácsi dolgozott lenn a kútban, a borbély meg vedrekben húzta fel az iszapot. Fiatalabb, erősebb volt még. Nagy szomjukban állítottak be egy reggel a telepi orvosokhoz. ■— Magának tiz pengőért kipucolom — kínálta munkáját az orvosnénak. — Sok lesz az, Vince sógor— ellenkedett az orvosné. — Ugyan mán, ne tessen lelicitáni. A mérnöksógornak is annyiért vállaltam. Protekciós ár e kérem... Mer ott is már reggel hétkor megkezdtük s tizenegyig csak a vizet húztuk fel belőle... Meg még három üveg sört is tanultunk lenn. Még tavaly nyáron esett bele. Mink meg megittuk. Nekünk adta a mérnökséget.... Szabad az útjük a munkához. Az orvosné már be is fordult az ajtón. Hozzákezdenek. Vince bácsi leengedi a víz magasságát mérő zsinórt. Megszokta már. Pedig fejből tudja minden telepi kút vízállását. Ő ásta valamennyit. — Hat méter a vizszint, két és fél méter a vízmagasság — magyarázza zsinórozás közben társának. — Ha bor lenne benne, legszívesebben leereszkednék az első vederrel s addig színám, amig elfogyna. Megkímélném kendet egy kis munkától... — De már akkor én is magával tartanék! Vince bácsi nem ismer tréfát a munkában. Árkot húz a kerítésig, hogy útja legyen a víznek az utcára. Az iszapot meg majd hátra hordják a földieperre. Abban fog csak meghízni. Tizveder a borbélyra, tizveder Vince bizonyult, a nagy halott — uicc is a Monarchia — szelleme újra megjelent a láthatáron. Bebizonyosodott, hogy ezervagy négyszázéves államalakulatokat sem a dinasztiák szeszélye, sem egyes nemzetek imperializmusa nem tud egybekapcsolni, ha ebben nem sietnek segítségükre földrajzi vagy gazdasági erők. „Ezeréves hazugságok“ tehát nincsenek a históriában, mert ami ezer éven át élni és fejlődni képes, az az elképzelés az élet csiráját önmagában hordja, hiszen kiállotta az idők próbáját s igazsággá lett, mert megtudta az — az igények okos egyensúlyban tartásával — állandóságát és maradandó- |Q ságát őrizni. I Ennek az elvnek felismeréseképp * L* kezdték hangoztatni az érdekelt álla- mok a gazdasági együttműködés gondolatát. Azonban újra mellékutakra tértek akkor, mikor ennek a par excellence gazdasági problémának megoldását is politikai szempontok alapján akarták végrehajtani. Az irányadó elv tehát nem az volt, hogy a gazdasági tekintetben egymást kiegészítő területek közötti vámvonalakat kell eltüntetni, vagy legalább is jelentős mérvben elhalványítani, hanem az, hogy a politikai tekintetben már együttműködő államok árucsereforgalmát kell valamiképp egymással egyensúlyba hozni és kiegészíteni, akár kedveznek ennek a tervnek a természeti és termelési viszonyok, akár nem. A politikai kisantant így próbált átalakulni gazdasági kisantanttá, a római blokk pedig gazdasági tömörüléssé. S hogy a kitűzött célt a római blokk sokkal nagyobb mérvben tudta megközelíteni, mint a kisantant, ennek okát abban kell keresnünk, hogy „centrális“ elképzelésbácsira. Ez a munka rendje kettőjük között. Nem tévesztik egyszer sem el a számolást. Csak húzzák a vizet s egyre jobban rászomjaznak a borra. Végre iszapot fog a veder. — Tartja-e még a drótkötél?... — Majd elválik, csak kapaszkodjék rá kend... A borbély megy le elsőnek. Betömni a forrást. Ahhoz ő ért jobban. Feláll a kút kávájára. Átfogja két lábával a vedret. Meglovagolja. Még meg is sarkantyúzza, mintha lovon ülne. — Eresztheti, sógor... Megfeszül a kötél. Csikorog a henger. Egyenletesen süllyed alá a borbély. Egyszerre megcsapja a hideg. — Hé, sógor — kiált fel. — Igen csak hideg van. — Majd bemelegszik itt fent. Rólam meg csurog a víz... Egyre öblösödik a hang, halkabb lesz, egyre mélyebbről jön. Megrándul Vince bácsi kezében a hajtókar. Vége a kötélnek. — Lenn van már? — kiált le a kútba. — Lenn... Ráhajlik a kút gyűrűjére Vince bácsi. A borbély sógor föntről akkora csak, mint egy gyerek. És hogy topog? Mint a medve, ha nincs ínyére a tánc. Eljön a kúttól. Óvatosan kivesz egy kis üveget a zsebéből. Kihúzza fenékig a pálinkát. Egy órát is tart fenn a munka. Aztán még a tüdejébe kapaszkodhatna. Megrándul a kötél. A borbély már jönne föl. Vince bácsi nekibuzdul, mert felhúzni nehezebb ám, mint leereszteni. Fohászkodik egyet, mielőtt lemenne. — Jól eltömte, sógor? Vacog a borbély, alig tud beszélni. Lila az arca, szederjes a szája. — Amit én betemetek, ágyú kell ahha... Most Vince bácsi lovagolja a vedret. Röstelkedik útközben lefelé egy kicsit. Egy ujjnyit legalább hagyni kellett volna a sógornak. No, majd kipótolja, ha készen lesznek a munkával. Térdig süpped az iszapban. Meni bele a vederbe. Gyorsan fogy a hígja. Ki is számítja, ha ilyen iramban dolgoznak egyfolytában, egy óra múlva elkészülnek, pihenjen egyet a borbélysógor. A ’1.caanaeba lapátolja a sűrűjét, így ^ Li u Olaszország nagykövetet küldött Franco mifící Időjárás ■ — ■ ■ — ■ - — — » - —'frV Kivégezték Várható időm — ? /> * J* ”los* S S NEMZETI OSMflgpi hi^szémeemeltedU XIX. évfolyam 26. szám 4 KEDD 4 Budapest 1937 február 2 Dunavölgyi együttműködés írta: dr. Pongrácz Kálmán Van egy régi és igaz magyar közmondás: Nem zörög a falevél hiába... A politikában is szabály ez, hiszen csak azokról a problémákról beszélnek sokat, amelyek valamilyen formában megérettek arra, hogy megoldásukkal komolyan foglalkozzanak. Trianon óta annyian állítják és tagadják a középeurópai és dunavölgyi kérdés aktualitását, annyi kongresszus, ankét, konferencia foglalkozott az egyre bonyolultabbá váló problémával, olyan hatalmas, könyvtárakra menő irodalma keletkezett csupán másfél évtized alatt e kérdésnek, hogy ezek után igazán bajos és merész dolog lenne azt állítani, hogy a levelek csupán maguktól mozognak s nem a történelem szele, az, amely megzörgeti és kilibbenti őket nyugalmi helyzetükből. Középeurópai és dunavölgyi kérdés tehát van és lesz is mindaddig, míg az itt élő kis államok az ellentétes érdekű nagyhatalmak eszközeiül adják magukat, míg a megoldatlan kisebbségi kérdés szétválasztja az együttműködésre utalt dunavölgyi nemzetek csapatát, mig a mesterségesen vont vámhatárok megakadályozzák az áruk szabad csereforgalmát, míg autartikus gazdaságpolitikai irányzatok mesterséges és drága termelési ágakat hívnak létre és a valutáris különbségek, valamint devizazárlatok miatt az import és export nem tud simán lebonyolódni a kereslet és kínálat természetes, politikai szempontoktól nem befolyásolt egészséges keretei között. A háború utáni nacionalizmus igen nagyfokú rövidlátásról tett tanúságot akkor, mikor a politikai szétesést még gazdaságiakkal is tetézte és a nemzeti önellátás jelszavába szédülten elkövette a közgazdasági értelemben vett legnagyobb oktalanságot: szembe szállt a természet rendjével. Ipari államok mezőgazdasági, mezőgazdasági államok pedig ipari termelésre kezdtek berendezkedni s nem vették észre, hogy minden ilyen kísérlet csak a válság további elmélyítését szolgálja. A dout des elvén felépült háború utáni külkereskedelmi politika ugyanis nem ismert tréfát s csak azoktól az államoktól vásárolt, amelyek legalább hasonló mértékben vevőivé is váltak. De hogy felelhetett meg e kívánalomnak az az ipari állam, amely többet nem akart mezőgazdasági és hogy felelhetett meg az a mezőgazdasági állam, mely nem akart többet ipari cikkeket átvenni? Általános kháosz lett úrrá a kereskedelmi politikában s ahelyett, hogy az autarkiától várt munkanélküliségcsökkenés bekövetkezett volna, egyre nagyobb tömegek váltak munkanélkülivé, mert a válság következtében a belső fogyasztás mérve is európaszerte alább szállt, tehát az államok tulajdonképpen még legbiztosabb belső piacukat is elvesztették. A nacionalizmus gazdasági téren — legalább is azapró vámhatárok által szerte szabdalt Dunavölgyben — tehát megbukott, mielőtt megszületett volna; az elv kivihetetlennek és megvalósíthatatlannak Lapunk mai száma 16 fillér / 1