Népfront, 1973 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
* Több nyitott kaput a emlékezetem nem csal, az utóbbi években ezt a szót hallottam a legtöbbször idézni: pénz. S nem önmagában, hanem különféle óhajokkal körítve: „ha lenne elegendő, akkor csodát tehetnénk’’, ,sih, csak a forinton múlik, lelkesedésből van éppen elég”. Lépten-nyomon a pénzt emlegetik, pedig én nem is vagyok közgazdász, meglehetősen keveset forgolódok — sajnos! — pénzügyi körökben, különösen ott, ahol osztogatják. Hát igen, a pénzből sosincs elég, tudjuk ezt saját kis környezetünkből — a feleség is mondja, a férj is, már-már az iskolásgyerek is —, még azok is ezt hajtogatják, ahol — úgy véljük — van is elég. Egyszer, vonatozás közben két útitársnőm a háztartási pénz beosztásáról beszélt, nem is halkan, a fülke minden utasa hallhatta, s abban állapodtak meg: legalább tízezer forint tartalékra van szükség ahhoz, hogy az ember — illetve a háziasszony — ne jöjjön zavarba, ha váratlan vendégek érkeznek. A diskurzusba senki nem szólt bele, de szemmel láthatóan felforrósodott a vonatfülkében a levegő, mert a két asszonyt kivéve a többi utasnak az a tízezer forint csaknem félévi összkeresetét tette ki. Miért is mondtam el mindezt a Népfront hasábjain? Mert olyan ágas-bogas témát szeretnék — hangosan gondolkodva — megtárgyalni, aminek a végén mindig a pénzhez, a kevés pénzhez szoktunk eljutni, még azok is, akiknek megvan a — képletesen idézett — tízezer forintjuk. ^ * Idén van tizenöt éve, hogy a „ Népfront-újság _ részére cik- i keket írok, s eközben sokfelé eljutottam, sok tisztségviselővel tárgyaltam, beszélgettem, sóhajtoztam (a legtöbbször és leghoszabban a gondokról beszélgettünk), s alig volt olyan eszmecserénk, amelyben ne került volna szó arról, hogy a mozgalmi munka legnagyobb akadálya: nincs megfelelő helyiség, terem, klubszoba. Emiatt nagyon nehéz szót váltani az emberekkel, közösségi életet élni, egyáltalán: megvalósítani mindazt, amit a népfront vár tőlük, illetve amit az emberek várnak a népfronttól. Ilyen beszélgetések után legtöbbször körbejártuk azokat a szobákat, termeket (ha volt mit körbejárni), ahol gyűlésezni, ülésezni, beszélgetni szoktak. Utólag visszagondolva ezekre az eszmecserékre, panaszokra, röpke helyszíni szemlékre, mindig igazat adtam a tisztségviselőknek , s magam is beláttam, a jelenlegi szerény keretek között aligha tehetnek többet. Biztatni se nagyon mertem őket, mert jól tudtam, a népfront bokraiban sem pénz terem. Aztán eljutottam — főként az utóbbi években — olyan népfrontbizottságokhoz is, ahol meghitt klubszoba fogadott, szerényen, ízléssel berendezve, — kiderült, hogy összefogtak a környékbeli emberek — téeszek, vállalatok, kisiparosok, idősek és diákok, szakmunkások és szakképzetlen háziasszonyok, s íme, van már terem, ahol esténként — kellemes környezetben — le lehet ülni eszmét cserélni vagy éppen magnót, televíziót hallgatni, nézni. S ettől — ahogy kitudódott — egyszeriben élénkebbé vált a mozgalmi munka, meghittebbé az emberek egymáshoz való viszonya, az aktívák többé nemcsak nevek voltak, hanem élő személyek, ekkor jutott eszembe: miért ne lehetne ezt másutt is megvalósítani? Sajnos, nem mindenütt lehet. Egyszerűen az adottságok nem engedik. A kőépületet nem lehet gumi mód