Népfront, 1973 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

* Több nyitott kaput­­ a emlékezetem nem csal, az utóbbi években ezt a szót hallottam a legtöbbször idéz­ni: pénz. S nem önmagában, hanem különféle óhajokkal körítve: „ha lenne elegendő, akkor csodát tehet­nénk’’, ,sih, csak a forinton múlik, lelkesedésből van éppen elég”. Lép­­ten-nyomon­ a pénzt emlegetik, pe­dig én nem is vagyok közgazdász, meglehetősen keveset forgolódok — sajnos! — pénzügyi körökben, kü­lönösen ott, ahol osztogatják. Hát igen, a pénzből sosincs elég, tudjuk ezt saját kis környezetünk­ből — a feleség is mondja, a férj is, már-már az iskolásgyerek is —, még azok is ezt hajtogatják, ahol — úgy véljük — van is elég. Egyszer, vo­natozás közben két útitársnőm a háztartási pénz beosztásáról beszélt, nem is halkan, a fülke minden uta­sa hallhatta, s abban állapodtak meg: legalább tízezer forint tarta­lékra van szükség ahhoz, hogy az ember — illetve a háziasszony — ne jöjjön zavarba, ha váratlan ven­dégek érkeznek. A diskurzusba sen­ki nem szólt bele, de szemmel látha­tóan felforrósodott a vonatfülkében a levegő, mert a két asszonyt kivéve a többi utasnak az a tízezer forint csaknem­ félévi összkeresetét tette ki. Miért is mondtam el mindezt a Népfront hasábjain? Mert olyan ágas-bogas témát szeretnék — han­gosan gondolkodva — megtárgyalni, aminek a végén mindig a pénzhez, a kevés pénzhez szoktunk eljutni, még azok is, akiknek megvan a — képletesen idézett — tízezer forint­juk. ^ * Idén van tizenöt éve, hogy a „ Népfront-újság _ részére cik- i keket írok, s eközben sokfelé eljutottam, sok tisztségviselővel tár­gyaltam, beszélgettem, sóhajtoztam (a legtöbbször és leghoszabban a gondokról beszélgettünk), s alig volt­ olyan eszmecserénk, amelyben ne került volna szó arról, hogy a moz­galmi munka legnagyobb akadálya: nincs megfelelő helyiség, terem, klubszoba. Emiatt nagyon nehéz szót váltani az emberekkel, közös­ségi életet élni, egyáltalán: megvaló­sítani mindazt, amit a népfront vár tőlük, illetve amit az emberek vár­nak a népfronttól. Ilyen beszélgeté­sek után legtöbbször körbejártuk azokat a szobákat, termeket (ha volt mit körbejárni), ahol gyűlésez­­ni, ülésezni, beszélgetni szoktak. Utólag visszagondolva ezekre az eszmecserékre, panaszokra, röpke helyszíni szemlékre, mindig igazat adtam a tiszt­ség­viselőknek , s ma­gam is beláttam, a jelenlegi sze­rény keretek között aligha tehetnek többet. Biztatni se nagyon mertem őket, mert jól tudtam, a népfront bokraiban sem pénz terem. Aztán eljutottam — főként az utóbbi évek­ben — olyan népfrontbizottságok­hoz is, ahol meghitt klubszoba foga­dott, szerényen, ízléssel berendezve, — kiderült, hogy összefogtak a kör­nyékbeli emberek — téeszek, válla­latok, kisiparosok, idősek és diákok, szakmunkások és szakképzetlen há­ziasszonyok, s íme, van már terem, ahol esténként — kellemes környe­zetben — le lehet ülni eszmét cse­rélni vagy éppen magnót, televíziót hallgatni, nézni. S ettől — ahogy kitudódott — egyszeriben élénkebbé vált a mozgalmi munka, meghitteb­bé az emberek egymáshoz való vi­szonya, az aktívák többé nemcsak nevek voltak, hanem élő személyek, ekkor jutott eszembe: miért ne lehetne ezt másutt is meg­valósítani? Sajnos, nem mindenütt lehet. Egy­szerűen az adottságok nem engedik. A kőépületet nem lehet gumi mód­

Next