Néphadsereg, 1985. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-23 / 12. szám
Legkedveltebb sportágaim egyike a súlyemelés. Egyebek mellett azért, mert ez az egyik olyan vetélkedési torna a sportban, amely egyértelmű igazságot oszt. Vagy a feje fölé lendíti a versenyző a roppant vastömeget, vagy nem. Továbbá, a mindig többre törekvő ember sorsának szimbólumát látom a versenyző és a súlyzó párharcában. Mi, porondon kívüliek is igen eltérő teljesítményekre vagyunk képesek.Vannak akik egész életük során a „kezdő súlynál” maradnak — vagy már az alatt összerogynak —, míg vannak, akik csak rakatják egymás után a rúdra a tárcsákat és a legnagyobb terhekkel is sikerrel megbirkóznak. Az erős emberek nagy tisztelője vagyok... Az igazán erősek jó szándékú, békés emberek, ilyen a súlyemelők döntő többsége is. Jó humorú, szelíd, kötélnyi izmokkal megpakolt kedves fiúk. A világért sem akarom megbántani egyikőjüket sem, mégis leírom amit gondolok. Aki manapság súlyemelésre adja a fejét aligha a „kaparj kurta ...” mondás megszívlelésével választott sportágat. Hogy mire gondolok? A súlyemelés semmiképpen nem tartozik azon vetélkedési formák sorába, ahol meg lehet gazdagodni. Pedig ez ma már jó néhány fiatal — és szülő — előtt nem mellékes szempont. A súlyemelőket is viszonylag tisztességgel megfizetik, de az ő jövedelmük jelentős része a hentesüzletek pénztárába vándorol. Számukra a hús úgynevezett alapétel. Nem tudom, hogy az olvasók közül ismerik-e a súlyemelőszendvicset — még Veres Győzőék idejéből: egy kiló hús félbevágva, közé illesztve egy darab máj, természetesen megsütve. Ma már ugyan a teljesítményfokozás egy újabb formája is ismeretes, de aki rajtaveszít, az örök időre leadhatja a szerelést. Vannak akikkockáztatnak, de ők sem csak a csodapirulán élnek. A súlyemelőknél tonnák tucatjait kell nap mint nap, délelőtt és délután a magasba lendíteni. Azoknak is, akik csupán szintjéig képesek eljutni. De a magasabb sportolói jövedelemhez ennél sokkal több kell. Ám a „szürkék” nélkülnem létezne minőség sem, és ők is gyötrik, kínozzák magukat, őket is tisztelni, támogatni kell, mert egy ősi vetélkedési forma hagyományőrzői. A világért sem kívánok vészharangot kongatni a súlyemelés felett, mert mindezek ellenére hazánkban nincs válságban ez a sportág. Számos egyesület tart védőszárnyai alatt súlyemelő-szakosztályt, annak ellenére, hogy működtetésük igen költséges. A Budapesti Honvéd SE ezek sorába tartozik. A piros-fehéreknél immár 35 éves múltra tekinthet vissza ez a szakosztály. A piros-fehér súlyemelők történetének nem voltak kiugró, fényes korszakai, de nem akadtak reménytelennek látszó mélypontjai sem. Harsogástól mentesen, szorgos munkával eltöltött napokból álltak össze évtizedeik. Nem volt azért minden gondtól mentes az életük. Ez már akkor is igaz, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy milyen gyakran költöztek egyik edzőhelyiségből a másikba. De jelenleg egy szép, korszerű, a számukra épített teremben dolgozhatnak. Az igaz, hogy ez sem nagyobb egy tágas lakószobánál, de a mintegy 50 főt számláló szakosztály — osztott edzésidővel — zavartalanul végezheti munkáját. A súlyemelők „kirakatban”, és így szem előtt vannak. Ugyanis a terem udvar felöli része végig üvegborítású. Ahányszor arra visz az utam, soha el nem mulasztom, hogy egykét percig ne nézzem a serényen dolgozó versenyzőket. Az edzőteremben éktelen csörömpölés, a súlyemelőknél szokásos munkaköret fogadott. A vezető edző, Ádám László az edzői helyiségbe invitált, amelynek a teremre néző ablakán kitekintve az az érzésem támadt, mintha egy művezetői irodában lennék. Számos tehetség nevelkedett ebben a szakosztályban, akiknek jó része — kissé faramuci helyzet — később más egyesület színeiben ért el nemzetközileg is számottevő eredményeket. Például Máté József, Ambrus László, valamint Szalai György, aki Világ Kupagyőztes lett, de már a Tatabánya versenyzőjeként. Hogy miért mentek el a reményteljes versenyzők? Ennek igen egyszerű magyarázata van: más egyesületben jobbak voltak a lehetőségek a súlyemelés menedzselésére. Azért ennek a szakosztálynak is van vonzása, viszszatérésreserkentő atmoszférája. Máté és Ambrus azóta visszatért , de már edzőként. A hetvenes évek közepén Stefanovics Imre leigazolása fordulópontot jelentett a szakosztály életében. A nemzetközi porondon is jeleskedő versenyző — kétszeres IBV-győztes, EB-bronzérmes és olimpiai 6. helyezett — eredményei következtében az egyesület vezetői is fordítottak a súlyemelőkre. Egy idő után az utánpótlás is hallatni kezdett magáról. Ádám László — akkor ő foglalkozott a fiatalokkal — kezei között olyan ifjak formálódtak, mint Sinkovics, Erős, Csóka, Korom és Hlavati. Közülük Hlavati András a szakosztály büszkeségévé vált. Ifjúsági világbajnok, felnőtt világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes. Közéjük tartozott még Bökfi János is, aki sorkatonaként aHonvéd-színekben ért el korosztályában kiemelkedő nemzetközi sikereket, őt nem sikerült megtartani és a közelmúltban Csóka is más egyesülethez igazolt. Stefanovics visszavonult, tehát maradt az egyetlen Hlavati? Nem, ennél kedvezőbb a helyzet, mert ifjú Szabó Ferenc — — aki technikai vezető és egyben az utánpótlás edzője is — szintén sikerrel foglalkozik a fiatalokkal. Tanítványai közül Mészáros István országos ifjúsági bajnok és már teljesítette a felnőtt első osztályú szintet is. Illing György és Várvölgyi Attila korosztályos országos bajnok, aranyjelvényes versenyzők. Dráfi Zsolt pedig ugyan még csak úttörőkorú, de már szintén teljesítette az aranyjelvényes követelményeket. A dinamikusabb fejlődéshez szélesíteni kellene az utánpótlásbázist. Ehhez több edző munkába állítására, nagyobb teremre lenne szükség és növelni kellene az anyagi juttatás mértékét is. Erre jelenleg az egyesületnek nincs lehetősége. Nem tudjuk olyan mértékben támogatni ezt a szakosztályt, mint azok az egyesületek, amelyeknél a súlyemelés ugyan központi sportág, de nem működtetnek annyi szakosztályt mint a Budapesti Honvéd. A külső szemlélődő számára mindez azt a látszatot keltheti, mintha nekünk nem lenne szívügyünk ez a sportág. Nem így van. Az egyesület egyik igen fontos szakosztályának tekintjük, mindenekelőtt az egyetemes magyar súlyemelősport érdekeit figyelembe véve. A súlyemelőktől azt várjuk, hogy mindenkor legyen felnőtt, illetve utánpótláskorú nemzetközileg is számottevő versenyzőjük — mondta Lang Elemér, az egyesület szakmai elnökhelyettese egy korábbi beszélgetésünk során. Korrekt álláspont, de mintha ez a szakosztályban nem lenne ismeretes. Legalábbis ez az érzésem támadt, amikor Józsa Lajos nyugállományú alezredessel, a szakosztály társadalmi elnökével beszélgettem. — Milyen szándékkal készül az írás? — kérdezte. Nem nyugtathatta meg a válaszom. Továbbra sem eléggé érezhette a segítő szándékot, mert a táskájából különböző iratokat vett elő, azt bizonyítandó, hogy megy itt a munka és ennek látszata is van. Mondta is, hogy ő a szakosztályról csak a papírra rögzített tények alapján hajlandó tárgyalni. Dokumentációiból kitűnt, hogy a Budapesti Honvéd súlyemelői a kilenc NB I-es csapat rangsorában az ötödik helyen végeztek, megelőzve a piros-fehéreknél egykor jóval dicsőségesebb napokat látott Csepelt is. Egy nemzetközi, 10 és három aranyjelvényes minősítésű versenyzője van a szakosztálynak. A szakosztály elnöke nem csekély büszkeséggel tette hozzá még azt is, hogy a pártoló tagok szervezésében is túlszárnyaltak jó néhány, a súlyemelésnél sokkal népszerűbb sportágat. Stefanovics Imre — a közelmúlt legsikeresebb Honvéd-súlyemelője — is bejött az irodába és váltottunk néhány szót. Mint mondta: számára befejeződött a sport. Vége a sikereknek, a népszerűségnek. Az egyesület tisztességgel vett tőle búcsút, éveken át nyújtott kiemelkedő sportteljesítményéért kitüntették a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával. A Budapesti Honvéd vezetői segítettek abban is, hogy a szakmájában elhelyezkedjen. Stefanovics Imre kőműves. Megfogadta, hogy új munkahelyén soha senkinek el nem árulja, hogy egykor élsportoló volt. Új életében is a munkájával, képességeivel igyekszik megbecsülést szerezni. A súlyemelők keménykötésű legények ... FUSZEK FERENC Fotó: DOBOS ZSUZSA Mázsák és emberek _________________________________________________________________________________ Jilavati András ifjúsági világbajnok, felnőtt világ- és Eurósta-bajnoki ezüstérmes Ádám László vezetőedző, Nagy Péter és Matina Mihály aső osztályú versenyzők társaságában . A szabadidősport, diáksport fejlesztésének irányai, valamint a Budapesti Honvéd Sportegyesület és a XIX. kerület kapcsolata került terítékre azon a közelmúltban megrendezett tanácskozáson, amelynek színhelye a Vörös Csillag Gépgyár ifjúsági klubja volt. A sportpolitikai fórumon a rendezők képviseletében részt vett dr. Sándor György ezredes, a BHSE elnöke, Szabó János, a KISZ XIX. kerületi Bizottságának titkára és dr. Varga Imre, a BHSE Baráti Kör elnöke. Argalász Kálmán, a Politikai Főcsoportfőnökség ifjúsági osztálya vezetőjének köszöntő szavai után Várhelyiné Kulcsár Magda, a Művelődési Minisztérium testnevelési és sportosztályának munkatársa tartott előadást az általános- és középiskolai testnevelés lehetőségeiről, körülményeiről. Az úgynevezett „létesítményhelyzetről” szólva többek között elmondta, hogy az általános és középfokú oktatási intézmények egyharmada nem rendelkezik tornateremmel, az iskolák pedig az eredetileg tervezett tanulói létszám kétszeresét kénytelenek a padokba ültetni. A Művelődési Minisztérium illetékese beszélt a távlati fejlesztési program kidolgozásának irányelveiről, a tömegsportórák és diáksportkörök nyújtotta lehetőségekről is. Ezek után dr. Sándor György fejtette ki véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban, majd rátért a Bp. Honvéd problémáira is. Mint mondta, Kispest ifjabb lakóival egyre lazább a kapcsolatuk, a kontaktus valahogy megszakadt. A kerület valamennyi általános iskolájából megjelent testnevelők, a kerületi sportfelügyelő és a KISZ-es aktivisták hozzászólásából kiderült: a helyzet valóban nem rózsás. A kispestiek részéről egyértelmű az igény arra, hogy a Honvéd viszszaszerezze pozícióját a kerületben. A játékos------és a legalább annyira fontos szurkoló-utánpótlás megteremtése érdekében a BHSE-nek mielőbb lépnie kell. Tarthatatlan, hogy a XIX. kerületből egyszerűen kiszorult az egyesület. Egyedül csak a labdarúgó-szakosztály működik Kispesten. Vajon miért tűnik úgy, hogy a Honvéd feladja bázisát, amikor például a baráti kör kezdeményezései — ahogyan ők mondják — általában nyitott kapuikra találnak ? Egy 15 évvel korábbi sportpolitikai koncepció torz terméke a mai állapot — mondta válaszában a BHSE elnöke. A Művelődési Minisztérium és az OTSH felosztotta az iskolákat az egyesületek között. Sajnos a Kispesti AC jogutódjának bázisiskoláit nem ebben a kerületben jelölték ki, így nem csoda, hogy a Honvéd-szimpatizáns szülők arra adnak pénzt, hogy csemetéjük az Üllői úti stadionban szurkoljon a zöld-fehéreknek. Netán a kerületben szinte már monopol helyzetben lévő Spartacus edzéseire járjon. A hagyományok lebecsülése? ... Közben pedig a baráti kör a kisdobosok, úttörőik és középiskolások számára meghirdette a „Miért szeretem a Honvédot?” pályázatot: az ifjúsági szövetséggel közösen megszervezik a kispesti Honvéd-napokat. A kör vezetői sem restek, és a személyeskapcsolat fenntartása érdekében elmennek az iskolákba és „Mi miben segíthetünk , ti miben segíthették” mottóval összeülnek a testnevelőkkel és igazgatókkal tanácskozni, azért, hogy elmozduljon a holtpontról a Honvéd—Kispest „ügy”. A Honvéd vezetése pedig, úgy tűnik, „felveszi a kesztyűt”. A tanácskozáson megállapodtak abban is, hogy hamarosan konstruktív programot dolgoznak ki az iskolák és az egyesület közös céljainak megvalósításáért. Azért, hogy például az a régen is jól működő cselgáncs-szakosztály újra megtalálja helyét a kerületben és, hogy a nemsokára már villanyvilágítással felszerelt futballpályán még többen kiabálják a XIX. kerületiek közül, hogy: Hajrá Honvéd! Hajrá Kispest! TREBITSCH PÉTER Fotó: LÁSZLÓ SÁNDOR A kapcsolatok erősíthetők Argalász Kálmán alezredes: „Meg kell nyernünk a fiatalokat a sport ügyének"