Néphadsereg, 1985. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-23 / 12. szám

­ Legkedveltebb sportágaim egyike a súlyemelés. Egyebek mel­lett azért, mert ez az egyik olyan vetélkedési torna a sportban, amely egyértelmű igazságot oszt. Vagy a feje fölé lendíti a verseny­ző a roppant vastömeget, vagy nem. Továbbá, a mindig többre törek­vő ember sorsának szimbólumát látom a versenyző és a súlyzó párharcában. Mi, porondon kívü­liek is igen eltérő teljesítményekre vagyunk képesek.­­Vannak akik egész életük során a „kezdő súly­nál” maradnak — vagy már az alatt összerogynak —, míg vannak, akik csak rakatják egymás után a rúdra a tárcsákat és a legnagyobb terhekkel is sikerrel megbirkóznak. Az erős emberek nagy tisztelője vagyok... Az igazán erősek jó szándékú, békés emberek, ilyen a súlyemelők döntő többsége is. Jó humorú, sze­líd, kötélnyi izmokkal megpakolt kedves fiúk. A világért sem aka­rom megbántani egyikőjüket sem, mégis leírom amit gondolok. Aki manapság súlyemelésre adja a fe­jét aligha a „kaparj kurta ...” mondás megszívlelésével választott sportágat. Hogy mire gondolok? A súlyemelés semmiképpen nem tar­tozik azon vetélkedési formák sorá­ba, ahol meg lehet gazdagodni. Pe­dig ez ma már jó néhány fiatal — és szülő — előtt nem mellékes szempont. A súlyemelőket is vi­szonylag tisztességgel megfizetik, de az ő jövedelmük jelentős része a hentesüzletek pénztárába vándorol. Számukra a hús úgynevezett alap­étel. Nem tudom, hogy az olvasók közül ismerik-e a súlyemelőszend­vicset — még Veres Győzőék idejé­ből: egy kiló hús félbevágva, közé illesztve egy darab máj, természe­tesen megsütve. Ma már ugyan a teljesítményfokozás egy újabb for­mája is ismeretes, de aki rajta­veszít, az örök időre leadhatja a szerelést. Vannak akik­­kockáztat­nak, de ők sem csak a csodapiru­lán élnek. A súlyemelőknél tonnák tucatjait kell nap mint nap, délelőtt és dél­után a magasba lendíteni. Azok­nak is, akik csupán szintjéig képesek eljutni. De a ma­gasabb sportolói jövedelemhez en­nél sokkal több kell. Ám a „szür­kék” nélkül­­nem létezne minőség sem, és ők is gyötrik, kínozzák magukat, őket is tisztelni, támo­gatni kell, mert egy ősi vetélke­dési forma hagyományőrzői. A világért sem kívánok vészha­rangot kongatni a súlyemelés fe­lett, mert mindezek ellenére ha­zánkban nincs válságban ez a sportág. Számos egyesület tart vé­dőszárnyai alatt súlyemelő-szakosz­tályt, annak ellenére, hogy működ­tetésük igen költséges. A Budapes­ti Honvéd SE ezek sorába tarto­zik. A piros-fehéreknél immár 35 éves múltra tekinthet vissza ez a szakosztály. A piros-fehér súlyemelők történe­tének nem voltak kiugró, fényes korszakai, de nem akadtak re­ménytelennek látszó mélypontjai sem. Harsogástól mentesen, szorgos munkával eltöltött napokból álltak össze évtizedeik. Nem volt azért minden gondtól mentes az életük. Ez már akkor is igaz, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy milyen gyakran költöztek egyik edzőhelyi­ségből a másikba. De jelenleg egy szép, korszerű, a számukra épí­tett teremben dolgozhatnak. Az igaz, hogy ez sem nagyobb egy tá­gas lakószobánál, de a mintegy 50 főt számláló szakosztály — osz­tott edzésidővel — zavartalanul végezheti munkáját. A súlyemelők „kirakatban”, és így szem előtt vannak. Ugyanis a terem udvar felöli része végig üvegborí­tású. Ahányszor arra visz az utam, soha el nem mulasztom, hogy egy­két percig ne nézzem a serényen dolgozó versenyzőket. Az edzőteremben éktelen csöröm­pölés, a súlyemelőknél szokásos munkaköret fogadott. A vezető edző, Ádám László az edzői helyiségbe invitált, amelynek a teremre néző ablakán kitekintve az az érzésem támadt, mintha egy művezetői iro­dában lennék. Számos tehetség ne­velkedett ebben a szakosztályban, akiknek jó része — kissé faramuci helyzet — később más egyesület színeiben ért el nemzetközileg is számottevő eredményeket. Például Máté József, Ambrus László, vala­mint Szalai György, aki Világ Kupa­győztes lett, de már a Tatabánya versenyzőjeként. Hogy miért men­tek el a reményteljes versenyzők? Ennek igen egyszerű magyarázata van: más egyesületben jobbak vol­tak a lehetőségek a súlyemelés menedzselésére. Azért ennek a szakosztálynak is van vonzása, visz­­szatérésre­­serkentő atmoszférája. Máté és Ambrus azóta visszatért , de már edzőként. A hetvenes évek közepén Stefa­­novics Imre leigazolása forduló­pontot jelentett a szakosztály életé­ben. A nemzetközi porondon is jeleskedő versenyző — kétszeres IBV-győztes, EB-bronzérmes és olimpiai 6. helyezett — eredmé­nyei következtében az egyesület ve­zetői is fordítottak a súlyemelőkre. Egy idő után az utánpótlás is hallatni kez­dett magáról. Ádám László — ak­kor ő foglalkozott a fiatalokkal — kezei között olyan ifjak formálód­tak, mint Sinkovics, Erős, Csóka, Korom és Hlavati. Közülük Hlavati András a szakosztály büszkeségévé vált. Ifjúsági világbajnok, felnőtt világ- és Európa-bajnoki ezüstér­mes. Közéjük tartozott még Bökfi János is, aki sorkatonaként a­­Hon­véd-színekben ért el korosztályában kiemelkedő nemzetközi sikereket, őt nem sikerült megtartani és a közelmúltban Csóka is más egye­sülethez igazolt. Stefanovics vissza­vonult, tehát maradt az egyetlen Hlavati? Nem, ennél kedvezőbb a helyzet, mert ifjú Szabó Ferenc — — aki technikai vezető és egyben az utánpótlás edzője is — szintén sikerrel foglalkozik a fiatalokkal. Tanítványai közül Mészáros Ist­ván országos ifjúsági bajnok és már teljesítette a felnőtt első osz­tályú szintet is. Illing György és Várvölgyi Attila korosztályos or­szágos bajnok, aranyjelvényes ver­senyzők. Dráfi Zsolt pedig ugyan még csak úttörőkorú, de már szin­tén teljesítette az aranyjelvényes követelményeket.­­ A dinamikusabb fejlődéshez szélesíteni kellene az utánpótlás­­bázist. Ehhez több edző munkába állítására, nagyobb teremre lenne szükség és növelni kellene az anya­gi juttatás mértékét is. Erre jelen­leg az egyesületnek nincs lehetősé­ge. Nem tudjuk olyan mértékben támogatni ezt a szakosztályt, mint azok az egyesületek, amelyeknél a súlyemelés ugyan központi sport­ág, de nem működtetnek annyi szakosztályt mint a Budapesti Hon­véd. A külső szemlélődő számára mindez azt a látszatot keltheti, mintha nekünk nem lenne szív­ügyünk ez a sportág. Nem így van. Az egyesület egyik igen fontos szak­osztályának tekintjük, mindenek­előtt az egyetemes magyar súly­­emelősport érdekeit figyelembe vé­ve. A súlyemelőktől azt várjuk, hogy mindenkor legyen f­­elnőtt, illetve utánpótláskorú nemzetközileg is számottevő versenyzőjük — mondta Lang Elemér, az egyesület szakmai elnökhelyettese egy ko­rábbi beszélgetésünk során. Korrekt álláspont, de mintha ez a szakosztályban nem lenne ismere­tes. Legalábbis ez az érzésem tá­madt, amikor Józsa Lajos nyug­állományú alezredessel, a szakosz­tály társadalmi elnökével beszélget­tem. — Milyen szándékkal készül az írás? — kérdezte. Nem nyug­tathatta meg a válaszom. Továbbra sem eléggé érezhette a segítő szán­dékot, mert a táskájából különböző iratokat vett elő, azt bizonyítandó, hogy megy itt a munka és ennek látszata is van. Mondta is, hogy ő a szakosztályról csak a papírra rög­zített tények alapján hajlandó tár­gyalni. Dokumentációiból kitűnt, hogy a Budapesti Honvéd súlyeme­lői a kilenc NB I-es csapat rang­sorában az ötödik helyen végeztek, megelőzve a piros-fehéreknél egy­kor jóval dicsőségesebb napokat látott Csepelt is. Egy nemzetközi, 10 és három aranyjelvényes minősí­tésű versenyzője van a szakosztály­nak. A szakosztály elnöke nem cse­kély büszkeséggel tette hozzá még azt is, hogy a pártoló tagok szer­vezésében is túlszárnyaltak jó né­hány, a súlyemelésnél sokkal nép­szerűbb sportágat. Stefanovics Imre — a közelmúlt legsikeresebb Honvéd-súlyemelője — is bejött az irodába és váltot­tunk néhány szót. Mint mondta: számára befejeződött a sport. Vége a sikereknek, a népszerűségnek. Az egyesület tisztességgel vett tőle bú­csút, éveken át nyújtott kiemelke­dő sportteljesítményéért kitüntették a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával. A Budapesti Honvéd vezetői segítettek abban is, hogy a szakmájában elhelyezkedjen. Stefanovics Imre kőműves. Megfo­gadta, hogy új munkahelyén soha senkinek el nem árulja, hogy egykor élsportoló volt. Új életében is a munkájával, képességeivel igyek­szik megbecsülést szerezni. A súlyemelők keménykötésű le­gények ... FUSZEK FERENC Fotó: DOBOS ZSUZSA Mázsák és emberek _________________________________________________________________________________ Jilavati András ifjúsági világbajnok, felnőtt világ- és Eurósta-bajnoki ezüstérmes Ádám László vezető­edző, Nagy Pé­ter és Matina Mihály aső osztályú versenyzők társaságában . A szabadidő­sport, diák­sport fejlesztésének irányai, va­lamint a Budapesti Honvéd Sportegyesület és a XIX. kerület kapcsolata került terítékre azon a közelmúltban megrendezett ta­nácskozáson, amelynek színhelye a Vörös Csillag Gépgyár ifjúsági klubja volt. A sportpolitikai fó­rumon a rendezők képviseleté­ben részt vett dr. Sándor György ezredes, a BHSE elnöke, Szabó János, a KISZ XIX. kerületi Bi­zottságának titkára és dr. Varga Imre, a BHSE Baráti Kör elnöke. Argalász Kálmán, a Politikai Főcsoportfőnökség ifjúsági osz­tálya vezetőjének köszöntő sza­vai után Várhelyiné Kulcsár Magda, a Művelődési Miniszté­rium testnevelési és sportosz­tályának munkatársa tartott elő­adást az általános- és középisko­lai testnevelés lehetőségeiről, kö­rülményeiről. Az úgynevezett „létesítményhelyzetről” szólva többek között elmondta, hogy az általános és középfokú oktatási intézmények egyharmada nem rendelkezik tornateremmel, az iskolák pedig az eredetileg ter­vezett tanulói létszám kétszere­sét kénytelenek a padokba ültet­ni. A Művelődési Minisztérium illetékese beszélt a távlati fejlesz­tési program kidolgozásának irányelveiről, a tömegsportórák és diáksportkörök nyújtotta lehe­tőségekről is. Ezek után dr. Sándor György fejtette ki véleményét az el­hangzottakkal kapcsolatban, majd rátért a Bp. Honvéd problémái­ra is. Mint mondta, Kispest if­jabb lakóival egyre lazább a kapcsolatuk, a kontaktus vala­hogy megszakadt. A kerület va­lamennyi általános iskolájából megjelent testnevelők, a kerületi sportfelügyelő és a KISZ-es ak­tivisták hozzászólásából kiderült: a helyzet valóban nem rózsás. A kispestiek részéről egyértelmű az igény arra, hogy a Honvéd visz­­szaszerezze pozícióját a kerület­ben. A játékos------és a legalább annyira fontos­­ szurkoló-után­pótlás megteremtése érdekében a BHSE-nek mielőbb lépnie kell. Tarthatatlan, hogy a XIX. kerü­letből egyszerűen kiszorult az egyesület. Egyedül csak a labda­rúgó-szakosztály működik Kis­pesten. Vajon miért tűnik úgy, hogy a Honvéd feladja bázisát, amikor például a baráti kör kezdemé­nyezései — ahogyan ők mondják — általában nyitott kapuikra ta­lálnak ?­­ Egy 15 évvel korábbi sportpo­litikai koncepció torz terméke a mai állapot — mondta válaszá­ban a BHSE elnöke. A Művelő­dési Minisztérium és az OTSH felosztotta az iskolákat az egye­sületek között. Sajnos a Kispesti AC jogutódjának bázisiskoláit nem ebben a kerületben jelölték ki, így nem csoda, hogy a Hon­véd-szimpatizáns szülők arra ad­nak pénzt, hogy csemetéjük az Üllői úti stadionban szurkoljon a zöld-fehéreknek. Netán a ke­rületben szinte már monopol helyzetben lévő Spartacus edzé­seire járjon. A hagyományok le­becsülése? ... Közben pedig a baráti kör a kisdobosok, úttörőik és középiskolások számára meg­hirdette a „Miért szeretem a Honvédot?” pályázatot: az ifjú­sági szövetséggel közösen meg­szervezik a kispesti Honvéd-na­pokat. A kör vezetői sem restek, és a személyes­­kapcsolat fenntar­tása érdekében elmennek az is­kolákba és „Mi miben segíthe­tünk , ti mi­ben segíthették” mottóval összeülnek a testneve­lőkkel és igazgatókkal tanácskoz­ni, azért, hogy elmozduljon a holtpontról a Honvéd—Kispest „ügy”. A Honvéd vezetése pedig, úgy tűnik, „felveszi a kesztyűt”. A tanácskozáson megállapodtak abban is, hogy hamarosan konst­ruktív programot dolgoznak ki az iskolák és az egyesület közös céljainak megvalósításáért. Azért, hogy például az a régen is jól működő cselgáncs-szakosztály új­ra megtalálja helyét a kerületben és, hogy a nemsokára már vil­lanyvilágítással felszerelt fut­­ballpályán még többen kiabálják a XIX. kerületiek közül, hogy: Hajrá Honvéd! Hajrá Kispest! TREBITSCH PÉTER Fotó: LÁSZLÓ SÁNDOR A kapcsolatok erősíthetők Argalász Kálmán alezredes: „Meg kell nyernünk a fiatalokat a sport ügyének"

Next