Néphadsereg, 1988. július-december (41. évfolyam, 27-53. szám)

1988-12-03 / 49. szám

egrendítő meglepetést okozott, amikor Földes László, a káderosztály helyettes vezetője közölte velem: ka­tona leszek, a Néphadsereg főszerkesztője. Másnap magához rendelt Nógrádi Sándor altábornagy, a politikai főcsoportfőnök, a honvédelmi miniszter első helyettese. Közölte: a Néphadsereg című hetilapból 1950. no­vember 1-jére napilapot kell csinálnom. Elmondta, hogy az eddigi főszerkesztőt — akit nem ismertem — letartóztatták, az újság néhány vezető munkatársát csapathoz helyezték vagy el­bocsátották. Egy maroknyi emberrel kezdtek a munkához, erre valamivel kevesebb, mint három hónapot kapok. Közölte azt is, hogy rövidesen hivatásos tiszti állományba vesznek. A hetilap szerkesztősége az Állami Lapkiadó házában, a Lenin körúti palotában helyezkedett el. Itt ismerkedtem meg a megmaradtakkal. Lehetséges, hogy nem teljes a névsor, de rájuk emlékezem. Megörültem Horváth Józsefnek, akit még par­lamenti tudósító koromban ismertem meg, a Szabad Szó mun­katársa volt. Tudtam: vidám, jó hangulatú, a mesterséghez ki­válóan értő ember, aki szeret óriásikat enni — meglehetősen pocakos katona lett belőle —, s a másik szenvedélye az autó­vezetés. Ott találtam még Hegedűs Ferencet és Kiss Istvánt (ő Kaposi Kiss István néven szerepelt a későbbiek során), meg Korcsmáros Pált, a kitűnő karikaturistát. A hetilapot rábíztam Horváth Józsefre, aki örömmel végezte a dolgát, s még a katonáskodáshoz is értett. Én az MDP KV titkárom­jához benyújtott előterjesztésen dolgoztam. Pntosan tudom, 1950. augusztus 23-án zajlott le a ne­vezetes élés. Azért vagyok ebben ilyen biztos, mert e napon ünnepük Románia fölszabadulásának az évfor­dulóját, ezért nem vett részt Rákosi a tanácskozáson, mert a Bukarestben tartózkodó küldöttséget vezette. E napirendi ponthoz Nógrádi Sándor meg én kaptunk meg­hívást. Megszemléltem nagy gonddal elkészített dolgozatom bí­róit. Farkas Mihályra, Gerő Ernőre, Révai Józsefre, Kádár János­ra, Marosán Györgyre és Szakosíts Árpádra emlékszem. Mi, ven­dégek, egy külön kis asztalka mellett foglalhattunk helyet. Nem szurkoltam, hiszen ami a napilap feladatát illeti, minden konvencionális, általában érvényes politikai célkitűzést formájan, az őt megillető sorrendben, takaroson megfogalmaztam. Pusztán annyival bővült a bármelyik más sajtótermékre érvényes étlap, hogy külön és nyomatékosan hangsúlyozta a katonai szolgálatot teljesítő fiatalok, valamint a hivatásos állomány körében vég­zendő fővilágosító és mozgósítótevékenységet. Egy alkalmas pillanatban odarebegtem főnökömnek, hogy szóba kellene hozni a személyi kérdéseket. Ezt bátran meg is tette. Farkas Mihály, a titkárság tagjai közül a legérdekeltebb, tüstént rábólintott: „Igaza van Alexnek. Egy belevaló helyettes­ről mindenképpen gondoskodni kell. Nem állhat meg a munka, ha teszem föl a főszerkesztőt elviszi a meseautó.” Révai félhangosan, de számomra is jól érthetően odaszólt: „Itt ült" Farkas jóízűen nevetett: „Tudom — felelte. — De nem árt, ha mindjárt a kezdetben igyekszik hozzászokni a gondo­lathoz." Ezzel be is fejezték a személyi kérdések fölött indult vitát. Nem született határozat, amely valakit felelőssé tett volna a napilap népes gárdájának az összeállításáért. Nemsokára hivattak a Honvédelmi Minisztériumba. Fölolvasták előttem Farkas Mihály parancsát, miszerint előléptetett alezre­dessé és hivatásos állományba vett. Hát ez nagy ugrás volt. A Horthy-hadseregben a tizedest rendfokozatig vittem. Abban az időben vette birtokba a hadsereg a Légrády nyom­dát, amely a Zrinyi Nyomda nevet kapta. Az épület legfelső eme­letén jelölték ki a szerkesztőség helyét. Kaptam különböző egyenruhákat, személyi használatú autót, titkárnőket, telexgépet, amely a magasabb parancsnokságokkal összekötött. De embert egy szálat sem. Amire a legkevésbé számítottam, Horváth József lelkes és lelkiismeretes katonának bizonyult. Jól ismerte a szolgálati sza­bályzatot, pontosan tudta, mikor, mit és hogyan kell intézkedni. Mindjárt, az együttműködésünk kezdetén fölajánlotta, hogy meg­szabadít a parancsnoklás forma szerinti gondjaitól. Egyszer, amikor nyomasztó gondjaim alatt roskadozva besétál­tam pompás sarokszobámba, pillantásom súrolta a titkárságon busongó, még soha nem használt telexgépet. Belém csapott az isteni szikra. Nem tűnődtem az ötleten, mert tudtam, ha fontolgatom, menten elvetem. Nyomban utasítottam egyik titkár­nőmet (kettőre tartottak méltónak), hogy küldjön távmondatot valamennyi magasabbegységhez. A szöveg valahogyan így hang­zott: „Megparancsolom, hogy az alakulatához bevonult újonco­kat, akiknek újságíró a polgári foglalkozása, szerelje fel és áthelyezéssel indítsa útba Budapestre, a Néphadsereg szer­kesztőségébe. Ugyanígy járjon el a sajtólevelezőkkel. Farkas Mihály vezérezredes:" Abból indultam ki, hogy nem akad senki a hadosztály- és ezredparancsnokok között, akinek olyan tébolyodott ötlete tá­madna, telefonozik a miniszternek és megkérdezi, hogy ki adta ki ezt az utasítást?­z ötlet kolosszális sikert aratott. Egymás után érkeztek a fiatal és boldog újságírók az ország minden tájáról. Ők méltányolták példátlan szerencséjüket, hogy sorka­tonai szolgálatukat szerkesztőségben tölthetik. Én meg örvendeztem: mi lesz mégis elég munkatársam. Példaképpen felsorolok néhány nevet, a ma jól ismertek kö­zül, akik a Néphadsereg megindulásában részt vettek, mint piros fülű újoncok. Csák Gyula, Zsók­ Róbert, Eck Gyula, Juhász Róbert, Ábel Péter, Virágos Kis István, Kovács Béla, Baktai György, Dér Ferenc, Rab Ferenc, Tóth Béla, Vukovári Gábor, Szabadi Sándor, Pozsonyi Sándor, Letenyei György, Vadas Fe­renc, Balogh Endre, s a két fotós: Bence Pál, Seidl Károly. A lapalapítás híre természetesen gyorsan elterjedt az újságírók körében. Az önként jelentkező civilek közül a következőkkel gya­rapítottuk a már-már megfelelőnek látszó létszámot: Baráth Endre író, Vásárhelyi Magda, Somlyó Zsuzsa, Lukács Tibor és a tördelőszerkesztőnek szegődött, nyílt eszű nyomdász, Mayer Sándor. Horváth József gondoskodott róla, hogy a frissen angyalbőrbe bújt fiúk megtanuljanak tisztelgni, szabályosan jelentkezni, és egyéb formaságokat, nehogy szégyent valljanak, ha egy ala­kulatnál riportkészítés végett bemutatkoznak. Igaz, aláírtam olyan papirost, miszerint polgári ruhában is járhatnak, ám riportra szabályos öltözékben kellett menniök és a helyszínen katonásan viselkedni. A lapot hagyományosan építettük föl. Hat rovatot alakítottunk: kül- és belpolitikait, katonait, művelődésit, sportot és levelezést. Csináltunk egy-két próbaszámot, és november elsején megjelen­hetett az első szám, amelyet - hála a kiváló gárdának - meg­elégedéssel fogadtak az elöljáróim. Sok meglepő újítást nem vezethettem be, a körülmények megszabták meglehetősen szűken mért mozgási körletemet. Az 1950-es őszi magyar valóságot figyelembe véve, egy negatív és egy pozitív célt tűztem magam elé. A negatív így szólt: sem­miképpen sem hasonlíthatunk a Szabad Néphez, amit valamennyi más reggeli lap a példaképének tekintett. Ha a kötelező cikkek tárgyában, irányzatában nem is különbözhettünk, ám azoknak­­a hangját közvetlenre hangszerelhettük, a tipográfiát élénkítettük. Fölkeltettem a becsvágyat a minél érdekesebb, s amellett beszélő címek kiagyalására. másik célom: elhatároztam, hogy a lehető­­legszorosabb­­ra fűzöm az olvasó és a lap kapcsolatát. Nógrádi Sándor - értelmes főnök lévén — megértette, milyen jelentősége lehet, ha kitudódik: akad egy hely a szi­gorúan zárt közösségben, amelyhez bizalommal és őszin­tén fordulhat bármelyik kopasz újonc. Elfogadta az indítványo­mat és parancsban engedélyezte, hogy a szerkesztőségnek cím­zett levelek a laktanyai cenzúrát megkerülve, közvetlenül a postai levélgyűjtő szekrényekbe dobhatók. A kezdeti bizalmatlanságot elég gyorsan átvészelve, néhány hónap múlva a Néphadsereg lett az az újság, amelyhez a legtöbb olvasói levél érkezett. Ugrásszerűen növelte a forgal­munkat, hogy ha kirívó szabálytalanságokról érkezett bejelentés, nyomban jelentettem az altábornagynak,­ aki tüstént intézkedett a vizsgálatról, s ha a panasz valósnak bizonyult, a büntetésről. Később a mennyiség mellett a minőség javulását úgy értékelhet­tük, hogy jól használható hangulatjelentéseket is készíthettünk, olykor magvasabbakat, mint­ az arra illetékes katonai szervek. Nem beszélve arról a „csekélységről", hogy e levelek által mennyi eredeti cikkötletet kaptunk. Ezekben a dicsőségben fürdő napokban Horvát József lepett meg azzal, hogy gondosan áttanulmányozta a szabályzat pasz­­szusait, arra a következtetésre jutott, miszerint hadtestparancs­nok volnék. Egy ilyen magasabbegység-vezető pedig a saját hatáskörében előléptethet bárkit, a főtörzsőrmestert rendfoko­zatig bezárólag m­iután Jóska barátom megesküdött, hogy soha ne ehes­sen orosházi töltött káposztát. Ha tévedett volna, neki­láttunk és megszerkesztettük az előléptetési listát. Gyönyörű parancsot fogalmaztunk, amelyben a mun­kát, érdemeket méltatva neveztem ki a főtörzsőrmes­­tereket, törzsőrmestereket, őrmestereket. Egyetlen szál rendfoko­zat nélküli, csillagtalan egyén nem maradt az alapítók közül a szerkesztőségben. Ha már nekiveselkedtünk, haladtunk tovább. E nagyszabású előléptetés után nyomban fölterjesztettem az egész társaságot hivatásos tiszti kinevezésre. Az aranycsillagok a következő, 1951- es év áprilisában hullottak az égből, az ifjú újságírók nyalka tisztek lettek, hadnagyok és főhadnagyok. A hadsereg lapját írtuk, tehát bőven foglalkoztunk a katona­élet minden területével. Ám szigorúan a lelkemre kötötték, hogy e tárgyú cikkeinket úgy fogalmazzuk, hogy abból az ellenség semmiféle következtetésre ne juthasson a honvédség szervezeté­re, az egységek elhelyezésére, létszámára, kiképzési állapotára, fegyelmi helyzetére, a parancsnokok beosztására vonatkozóan. Alaposan áttanulmányoztam az elhárítási irodalmat — megle­hetősen szegényesnek és elmaradottnak találtam —, és mind­ebből arra a józan eredményre jutottam, amit ki is hirdettem: katona­ tárgyú cikkben mindössze egyetlen egy adat szerepel­het. Például ha leírták az alakulat fegyvernemét, már szóba nem jöhet a parancsnok neve, vagy akárki másé, a helyőrségé, vagy bármi más. Néhány mondatot illik arra is vesztegetnem, hogy voltaképpen miképpen éreztem magamat mint főszerkesztő. Közvetlen elöl­járóm, Nógrádi Sándor altábornagy minden személyes találko­zásunk alkalmával — ha éppen nem baklövést olvasott­­a fe­jemre — szelíd, dörmögő hangján szüntelenül okított a katona­ságra. Egy-egy ilyen kis lecke után sohasem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen: állandóan óvakodjak a „katonai kreténiz­­mustól". Amikor először említette, készségesen fölvilágosított, mik e betegség tünetei. A­­parancsnok — ez a munkája - parancsokat osztogat a be­osztottainak. Az alárendeltek - a szolgálati szabályzat szigorú, áthághatatlan előírásai szerint — a parancsot buzgón, latol­gatás nélkül, a lehető leggyorsabban, maradéktalanul végre­hajtják. Csupán akkor jogosultak megtagadni, ha­­a parancs ellentmond a katonai eskünek, bűncselekmény elkövetésére szólít, és, a katonai vezető utasításokkal irányít és rendszere­sen tapasztalja, hogy munkatársai ragyogó ábrázattal engedelmeskednek, akarata minden esetben sietve meg­valósul. Katonái úgyszólván nem ismernek lehetetlent, sem ésszerűtlent. Ezek, a parancsnoki élmények egy bizonyos idő múlva olyan képzetet kelthetnek a hadvezér lelki­világában, miszerint ő egy kivételes képességű lángelme. Bizo­nyíték erre: támadhat bármilyen gondolata, szorgos emberek sokasága máris munkálkodik megvalósításán. Úgy történt, ahogy akarta. Lassan-lassan elhiszi, hogy géniusz, táltos, Napóleon. Holott — ha tényleg elhiszi - az az igazság, hogy nagyobb a hatalma, mint amennyit el tud viselni. A szolgálati szabály­zat nem isteni adomány. Aki ezt az eszközt a maga tulajdon­ságának véli, elveszíti józan eszét, és saját cselekedeteinek el­lenőrzését. Nógrádi tehát buzgón óvott a „katonai kreténizmustól", de azt hiszem e veszély nem fenyegetett különösebben, megóvott tőle újságírói és szerkesztői becsvágyam. Munkatársaim közül — természetesen — soha nem merészkedett senki a kiadott munkát visszautasítani. Ragyogó képpel indult mindig dologra. Ám a kézirat - ha úgy sikerült — menten kijózanított. Hamar megismertem a szerkesztőségben dolgozók képességeit, nagyjá­ból fölmérhettem, kitől mennyit várhatok, s eszerint osztogattam a föladatokat. Később, amikor jobban összemelegedtünk, báto­ríthattam a szerzőt, nyissa ki a száját, ha művéről más a véleménye, mint az enyém. Ugyanis azokat az újságírókat sze­rettem, akik szenvedélyesen védték cikkeiket. Aki színes­ lélekkel ír, nem tűrheti, hogy egyszerűen lepocskondiázzák vagy a papír­kosárba hajítsák alkotását, avonta egyszer színes, képes mellékletet szerkesztettünk, amelyet Bajtárs címen jelentettünk meg. Amolyan iro­dalmi, művészeti folyóiratnak szántuk, érdekes olvasmá­nyokkal, hasznos tudnivalókkal és szórakoztató anyagok­kal. Keresztrejtvényt is közöltünk. Azt hiszem, az 1951-es áprilisi szám levonatait nézegettem, amikor a kezembe került a keresztrejtvény kefelevonata. Hivattam egyik munkatársamat és megkértem, fejtse meg. Az ördög nem alszik — tájékoztattam. A munkatárs egy óra múlva jelentette: a rejtvényt megfejtette. Semmi­­hibát nem lelt. Nyugodt lelkiismerettel aláírtam az ol­dalt, nyomható. Megjelent a Bajtárs. A munkatársak lelkesedtek, és csalódot­tan forgattam a színes oldalakat. Minden magam szülte vagy közreműködésemmel készült végtermékkel találkozva rádöbbe­nek: mennyivel jobb lehetne! Eme percekben futott be az első telefon, amely tudósított: iszonyatos sajtóhiba keveredett a keresztrejtvénybe. „Fejtsem csak meg!” biztatott az első hírnek. Nekiestem. Szokás szerint a helyesen megfejtők között jutalma­kat sorsoltunk ki. A beküldött levelezőlapon a különböző defi­níciók összerakásával kialakult mondatot kellett közölni. Ez pedig eredetileg a következőképpen szólt: „Éljen a szocialista tábor bölcs vezére, a magyar nép nagy barátja, Sztálin elvtársi” Ezt az utolsó „elvtárs" szót — lehet, hogy nem pontosan emlékszem - a vízszintes 8-as meghatározása illesztette a mondat végére. Ám ennek a megfejtése ez volt: „ökör”. Tehát a beküldendő helyes megfejtés így hangzott: „Éljen a szocialista tábor bölcs vezére, a magyar nép nagy barátja, Sztálin ökör!" Jött a többi hívás is. Meg az Államvédelmi Hatóság. Meg­szállták a szerkesztőséget és előkerítettek mindenkit, akinek valami köze lehetett az ábrához és a szöveghez. Kinyomozták, hogy az oldal betördelésekor kiderült: a rejtvény és az egymás alá szedett definíciók nem férnek bele az oldalba. Átszedték a meghatározásokat, olyan módon, hogy azok folyamatosan kövessék egymást. Az átszedés alatt az eredeti 28-as — ami az elvtárs megfejtését adta volna — 8-assá változott, s ennek a megfejtése valóban ökör volt. nyomozók belátták, hogy a szerkesztőség ártatlan. Ám nem találták meg azt a nyomdászt, aki az utolsó percek hajszájában újraszedte a szöveget. A hatóság elvonult, és mindenki gyorsan elfeledte a botrányt. Föltételezem, hogy nem jutott el híre a magasabb­­régiókba. Elkép­zeltem, ha Sztálin fülébe jut, nem engem, hanem Rákosit te­remti le ... (Részletek a szerző visszaemlékezéseiből)

Next