Néphadsereg, 1988. július-december (41. évfolyam, 27-53. szám)
1988-12-03 / 49. szám
egrendítő meglepetést okozott, amikor Földes László, a káderosztály helyettes vezetője közölte velem: katona leszek, a Néphadsereg főszerkesztője. Másnap magához rendelt Nógrádi Sándor altábornagy, a politikai főcsoportfőnök, a honvédelmi miniszter első helyettese. Közölte: a Néphadsereg című hetilapból 1950. november 1-jére napilapot kell csinálnom. Elmondta, hogy az eddigi főszerkesztőt — akit nem ismertem — letartóztatták, az újság néhány vezető munkatársát csapathoz helyezték vagy elbocsátották. Egy maroknyi emberrel kezdtek a munkához, erre valamivel kevesebb, mint három hónapot kapok. Közölte azt is, hogy rövidesen hivatásos tiszti állományba vesznek. A hetilap szerkesztősége az Állami Lapkiadó házában, a Lenin körúti palotában helyezkedett el. Itt ismerkedtem meg a megmaradtakkal. Lehetséges, hogy nem teljes a névsor, de rájuk emlékezem. Megörültem Horváth Józsefnek, akit még parlamenti tudósító koromban ismertem meg, a Szabad Szó munkatársa volt. Tudtam: vidám, jó hangulatú, a mesterséghez kiválóan értő ember, aki szeret óriásikat enni — meglehetősen pocakos katona lett belőle —, s a másik szenvedélye az autóvezetés. Ott találtam még Hegedűs Ferencet és Kiss Istvánt (ő Kaposi Kiss István néven szerepelt a későbbiek során), meg Korcsmáros Pált, a kitűnő karikaturistát. A hetilapot rábíztam Horváth Józsefre, aki örömmel végezte a dolgát, s még a katonáskodáshoz is értett. Én az MDP KV titkáromjához benyújtott előterjesztésen dolgoztam. Pntosan tudom, 1950. augusztus 23-án zajlott le a nevezetes élés. Azért vagyok ebben ilyen biztos, mert e napon ünnepük Románia fölszabadulásának az évfordulóját, ezért nem vett részt Rákosi a tanácskozáson, mert a Bukarestben tartózkodó küldöttséget vezette. E napirendi ponthoz Nógrádi Sándor meg én kaptunk meghívást. Megszemléltem nagy gonddal elkészített dolgozatom bíróit. Farkas Mihályra, Gerő Ernőre, Révai Józsefre, Kádár Jánosra, Marosán Györgyre és Szakosíts Árpádra emlékszem. Mi, vendégek, egy külön kis asztalka mellett foglalhattunk helyet. Nem szurkoltam, hiszen ami a napilap feladatát illeti, minden konvencionális, általában érvényes politikai célkitűzést formájan, az őt megillető sorrendben, takaroson megfogalmaztam. Pusztán annyival bővült a bármelyik más sajtótermékre érvényes étlap, hogy külön és nyomatékosan hangsúlyozta a katonai szolgálatot teljesítő fiatalok, valamint a hivatásos állomány körében végzendő fővilágosító és mozgósítótevékenységet. Egy alkalmas pillanatban odarebegtem főnökömnek, hogy szóba kellene hozni a személyi kérdéseket. Ezt bátran meg is tette. Farkas Mihály, a titkárság tagjai közül a legérdekeltebb, tüstént rábólintott: „Igaza van Alexnek. Egy belevaló helyettesről mindenképpen gondoskodni kell. Nem állhat meg a munka, ha teszem föl a főszerkesztőt elviszi a meseautó.” Révai félhangosan, de számomra is jól érthetően odaszólt: „Itt ült" Farkas jóízűen nevetett: „Tudom — felelte. — De nem árt, ha mindjárt a kezdetben igyekszik hozzászokni a gondolathoz." Ezzel be is fejezték a személyi kérdések fölött indult vitát. Nem született határozat, amely valakit felelőssé tett volna a napilap népes gárdájának az összeállításáért. Nemsokára hivattak a Honvédelmi Minisztériumba. Fölolvasták előttem Farkas Mihály parancsát, miszerint előléptetett alezredessé és hivatásos állományba vett. Hát ez nagy ugrás volt. A Horthy-hadseregben a tizedest rendfokozatig vittem. Abban az időben vette birtokba a hadsereg a Légrády nyomdát, amely a Zrinyi Nyomda nevet kapta. Az épület legfelső emeletén jelölték ki a szerkesztőség helyét. Kaptam különböző egyenruhákat, személyi használatú autót, titkárnőket, telexgépet, amely a magasabb parancsnokságokkal összekötött. De embert egy szálat sem. Amire a legkevésbé számítottam, Horváth József lelkes és lelkiismeretes katonának bizonyult. Jól ismerte a szolgálati szabályzatot, pontosan tudta, mikor, mit és hogyan kell intézkedni. Mindjárt, az együttműködésünk kezdetén fölajánlotta, hogy megszabadít a parancsnoklás forma szerinti gondjaitól. Egyszer, amikor nyomasztó gondjaim alatt roskadozva besétáltam pompás sarokszobámba, pillantásom súrolta a titkárságon busongó, még soha nem használt telexgépet. Belém csapott az isteni szikra. Nem tűnődtem az ötleten, mert tudtam, ha fontolgatom, menten elvetem. Nyomban utasítottam egyik titkárnőmet (kettőre tartottak méltónak), hogy küldjön távmondatot valamennyi magasabbegységhez. A szöveg valahogyan így hangzott: „Megparancsolom, hogy az alakulatához bevonult újoncokat, akiknek újságíró a polgári foglalkozása, szerelje fel és áthelyezéssel indítsa útba Budapestre, a Néphadsereg szerkesztőségébe. Ugyanígy járjon el a sajtólevelezőkkel. Farkas Mihály vezérezredes:" Abból indultam ki, hogy nem akad senki a hadosztály- és ezredparancsnokok között, akinek olyan tébolyodott ötlete támadna, telefonozik a miniszternek és megkérdezi, hogy ki adta ki ezt az utasítást?z ötlet kolosszális sikert aratott. Egymás után érkeztek a fiatal és boldog újságírók az ország minden tájáról. Ők méltányolták példátlan szerencséjüket, hogy sorkatonai szolgálatukat szerkesztőségben tölthetik. Én meg örvendeztem: mi lesz mégis elég munkatársam. Példaképpen felsorolok néhány nevet, a ma jól ismertek közül, akik a Néphadsereg megindulásában részt vettek, mint piros fülű újoncok. Csák Gyula, Zsók Róbert, Eck Gyula, Juhász Róbert, Ábel Péter, Virágos Kis István, Kovács Béla, Baktai György, Dér Ferenc, Rab Ferenc, Tóth Béla, Vukovári Gábor, Szabadi Sándor, Pozsonyi Sándor, Letenyei György, Vadas Ferenc, Balogh Endre, s a két fotós: Bence Pál, Seidl Károly. A lapalapítás híre természetesen gyorsan elterjedt az újságírók körében. Az önként jelentkező civilek közül a következőkkel gyarapítottuk a már-már megfelelőnek látszó létszámot: Baráth Endre író, Vásárhelyi Magda, Somlyó Zsuzsa, Lukács Tibor és a tördelőszerkesztőnek szegődött, nyílt eszű nyomdász, Mayer Sándor. Horváth József gondoskodott róla, hogy a frissen angyalbőrbe bújt fiúk megtanuljanak tisztelgni, szabályosan jelentkezni, és egyéb formaságokat, nehogy szégyent valljanak, ha egy alakulatnál riportkészítés végett bemutatkoznak. Igaz, aláírtam olyan papirost, miszerint polgári ruhában is járhatnak, ám riportra szabályos öltözékben kellett menniök és a helyszínen katonásan viselkedni. A lapot hagyományosan építettük föl. Hat rovatot alakítottunk: kül- és belpolitikait, katonait, művelődésit, sportot és levelezést. Csináltunk egy-két próbaszámot, és november elsején megjelenhetett az első szám, amelyet - hála a kiváló gárdának - megelégedéssel fogadtak az elöljáróim. Sok meglepő újítást nem vezethettem be, a körülmények megszabták meglehetősen szűken mért mozgási körletemet. Az 1950-es őszi magyar valóságot figyelembe véve, egy negatív és egy pozitív célt tűztem magam elé. A negatív így szólt: semmiképpen sem hasonlíthatunk a Szabad Néphez, amit valamennyi más reggeli lap a példaképének tekintett. Ha a kötelező cikkek tárgyában, irányzatában nem is különbözhettünk, ám azoknaka hangját közvetlenre hangszerelhettük, a tipográfiát élénkítettük. Fölkeltettem a becsvágyat a minél érdekesebb, s amellett beszélő címek kiagyalására. másik célom: elhatároztam, hogy a lehetőlegszorosabbra fűzöm az olvasó és a lap kapcsolatát. Nógrádi Sándor - értelmes főnök lévén — megértette, milyen jelentősége lehet, ha kitudódik: akad egy hely a szigorúan zárt közösségben, amelyhez bizalommal és őszintén fordulhat bármelyik kopasz újonc. Elfogadta az indítványomat és parancsban engedélyezte, hogy a szerkesztőségnek címzett levelek a laktanyai cenzúrát megkerülve, közvetlenül a postai levélgyűjtő szekrényekbe dobhatók. A kezdeti bizalmatlanságot elég gyorsan átvészelve, néhány hónap múlva a Néphadsereg lett az az újság, amelyhez a legtöbb olvasói levél érkezett. Ugrásszerűen növelte a forgalmunkat, hogy ha kirívó szabálytalanságokról érkezett bejelentés, nyomban jelentettem az altábornagynak, aki tüstént intézkedett a vizsgálatról, s ha a panasz valósnak bizonyult, a büntetésről. Később a mennyiség mellett a minőség javulását úgy értékelhettük, hogy jól használható hangulatjelentéseket is készíthettünk, olykor magvasabbakat, mint az arra illetékes katonai szervek. Nem beszélve arról a „csekélységről", hogy e levelek által mennyi eredeti cikkötletet kaptunk. Ezekben a dicsőségben fürdő napokban Horvát József lepett meg azzal, hogy gondosan áttanulmányozta a szabályzat paszszusait, arra a következtetésre jutott, miszerint hadtestparancsnok volnék. Egy ilyen magasabbegység-vezető pedig a saját hatáskörében előléptethet bárkit, a főtörzsőrmestert rendfokozatig bezárólag miután Jóska barátom megesküdött, hogy soha ne ehessen orosházi töltött káposztát. Ha tévedett volna, nekiláttunk és megszerkesztettük az előléptetési listát. Gyönyörű parancsot fogalmaztunk, amelyben a munkát, érdemeket méltatva neveztem ki a főtörzsőrmestereket, törzsőrmestereket, őrmestereket. Egyetlen szál rendfokozat nélküli, csillagtalan egyén nem maradt az alapítók közül a szerkesztőségben. Ha már nekiveselkedtünk, haladtunk tovább. E nagyszabású előléptetés után nyomban fölterjesztettem az egész társaságot hivatásos tiszti kinevezésre. Az aranycsillagok a következő, 1951- es év áprilisában hullottak az égből, az ifjú újságírók nyalka tisztek lettek, hadnagyok és főhadnagyok. A hadsereg lapját írtuk, tehát bőven foglalkoztunk a katonaélet minden területével. Ám szigorúan a lelkemre kötötték, hogy e tárgyú cikkeinket úgy fogalmazzuk, hogy abból az ellenség semmiféle következtetésre ne juthasson a honvédség szervezetére, az egységek elhelyezésére, létszámára, kiképzési állapotára, fegyelmi helyzetére, a parancsnokok beosztására vonatkozóan. Alaposan áttanulmányoztam az elhárítási irodalmat — meglehetősen szegényesnek és elmaradottnak találtam —, és mindebből arra a józan eredményre jutottam, amit ki is hirdettem: katona tárgyú cikkben mindössze egyetlen egy adat szerepelhet. Például ha leírták az alakulat fegyvernemét, már szóba nem jöhet a parancsnok neve, vagy akárki másé, a helyőrségé, vagy bármi más. Néhány mondatot illik arra is vesztegetnem, hogy voltaképpen miképpen éreztem magamat mint főszerkesztő. Közvetlen elöljáróm, Nógrádi Sándor altábornagy minden személyes találkozásunk alkalmával — ha éppen nem baklövést olvasotta fejemre — szelíd, dörmögő hangján szüntelenül okított a katonaságra. Egy-egy ilyen kis lecke után sohasem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen: állandóan óvakodjak a „katonai kreténizmustól". Amikor először említette, készségesen fölvilágosított, mik e betegség tünetei. Aparancsnok — ez a munkája - parancsokat osztogat a beosztottainak. Az alárendeltek - a szolgálati szabályzat szigorú, áthághatatlan előírásai szerint — a parancsot buzgón, latolgatás nélkül, a lehető leggyorsabban, maradéktalanul végrehajtják. Csupán akkor jogosultak megtagadni, haa parancs ellentmond a katonai eskünek, bűncselekmény elkövetésére szólít, és, a katonai vezető utasításokkal irányít és rendszeresen tapasztalja, hogy munkatársai ragyogó ábrázattal engedelmeskednek, akarata minden esetben sietve megvalósul. Katonái úgyszólván nem ismernek lehetetlent, sem ésszerűtlent. Ezek, a parancsnoki élmények egy bizonyos idő múlva olyan képzetet kelthetnek a hadvezér lelkivilágában, miszerint ő egy kivételes képességű lángelme. Bizonyíték erre: támadhat bármilyen gondolata, szorgos emberek sokasága máris munkálkodik megvalósításán. Úgy történt, ahogy akarta. Lassan-lassan elhiszi, hogy géniusz, táltos, Napóleon. Holott — ha tényleg elhiszi - az az igazság, hogy nagyobb a hatalma, mint amennyit el tud viselni. A szolgálati szabályzat nem isteni adomány. Aki ezt az eszközt a maga tulajdonságának véli, elveszíti józan eszét, és saját cselekedeteinek ellenőrzését. Nógrádi tehát buzgón óvott a „katonai kreténizmustól", de azt hiszem e veszély nem fenyegetett különösebben, megóvott tőle újságírói és szerkesztői becsvágyam. Munkatársaim közül — természetesen — soha nem merészkedett senki a kiadott munkát visszautasítani. Ragyogó képpel indult mindig dologra. Ám a kézirat - ha úgy sikerült — menten kijózanított. Hamar megismertem a szerkesztőségben dolgozók képességeit, nagyjából fölmérhettem, kitől mennyit várhatok, s eszerint osztogattam a föladatokat. Később, amikor jobban összemelegedtünk, bátoríthattam a szerzőt, nyissa ki a száját, ha művéről más a véleménye, mint az enyém. Ugyanis azokat az újságírókat szerettem, akik szenvedélyesen védték cikkeiket. Aki színes lélekkel ír, nem tűrheti, hogy egyszerűen lepocskondiázzák vagy a papírkosárba hajítsák alkotását, avonta egyszer színes, képes mellékletet szerkesztettünk, amelyet Bajtárs címen jelentettünk meg. Amolyan irodalmi, művészeti folyóiratnak szántuk, érdekes olvasmányokkal, hasznos tudnivalókkal és szórakoztató anyagokkal. Keresztrejtvényt is közöltünk. Azt hiszem, az 1951-es áprilisi szám levonatait nézegettem, amikor a kezembe került a keresztrejtvény kefelevonata. Hivattam egyik munkatársamat és megkértem, fejtse meg. Az ördög nem alszik — tájékoztattam. A munkatárs egy óra múlva jelentette: a rejtvényt megfejtette. Semmihibát nem lelt. Nyugodt lelkiismerettel aláírtam az oldalt, nyomható. Megjelent a Bajtárs. A munkatársak lelkesedtek, és csalódottan forgattam a színes oldalakat. Minden magam szülte vagy közreműködésemmel készült végtermékkel találkozva rádöbbenek: mennyivel jobb lehetne! Eme percekben futott be az első telefon, amely tudósított: iszonyatos sajtóhiba keveredett a keresztrejtvénybe. „Fejtsem csak meg!” biztatott az első hírnek. Nekiestem. Szokás szerint a helyesen megfejtők között jutalmakat sorsoltunk ki. A beküldött levelezőlapon a különböző definíciók összerakásával kialakult mondatot kellett közölni. Ez pedig eredetileg a következőképpen szólt: „Éljen a szocialista tábor bölcs vezére, a magyar nép nagy barátja, Sztálin elvtársi” Ezt az utolsó „elvtárs" szót — lehet, hogy nem pontosan emlékszem - a vízszintes 8-as meghatározása illesztette a mondat végére. Ám ennek a megfejtése ez volt: „ökör”. Tehát a beküldendő helyes megfejtés így hangzott: „Éljen a szocialista tábor bölcs vezére, a magyar nép nagy barátja, Sztálin ökör!" Jött a többi hívás is. Meg az Államvédelmi Hatóság. Megszállták a szerkesztőséget és előkerítettek mindenkit, akinek valami köze lehetett az ábrához és a szöveghez. Kinyomozták, hogy az oldal betördelésekor kiderült: a rejtvény és az egymás alá szedett definíciók nem férnek bele az oldalba. Átszedték a meghatározásokat, olyan módon, hogy azok folyamatosan kövessék egymást. Az átszedés alatt az eredeti 28-as — ami az elvtárs megfejtését adta volna — 8-assá változott, s ennek a megfejtése valóban ökör volt. nyomozók belátták, hogy a szerkesztőség ártatlan. Ám nem találták meg azt a nyomdászt, aki az utolsó percek hajszájában újraszedte a szöveget. A hatóság elvonult, és mindenki gyorsan elfeledte a botrányt. Föltételezem, hogy nem jutott el híre a magasabbrégiókba. Elképzeltem, ha Sztálin fülébe jut, nem engem, hanem Rákosit teremti le ... (Részletek a szerző visszaemlékezéseiből)