Néphadsereg, 1988. július-december (41. évfolyam, 27-53. szám)

1988-12-03 / 49. szám

Kubai utazás 1977 szeptembere: az amerikai 17 / / földrész egyetlen szocialista országában, Kubában került sor a Baráti Hadseregek IV. ,Nyári Szpartakiádjára. A Magyar Néphadsereget népes küldöttség, 160 fős delegáció képviselte a 21 ország részvételével rendezett katonaolimpián. Indulás előtt itthoni útbaindítóink kitalálták, hogy Havannában majd katonai tiszteletadással fogadnak bennünket, tehát egyenruhában kell kiszállni a repülőgépből, így uniformist kapott az ökölvívó Európa-bajnok Badari Tibor éppen úgy, mint a diszkoszvető Fejér Géza, avagy a teljes vízilabdacsapat. A gondot csak az okozta, hogybárMadridig Malévkülöngépen utaztunk, de onnan a spanyol Ibéria légitársaság óriásgépe repítette tovább küldöttségünket. Amelyen több mint száz, a legkülönbözőbb nemzetiségű , humuszos arab, indiai lógi, brazil sombreros kávéültetvényes stb. - utaskelt át az óceánon. Mindenre gondoló elöljáróink erre az eshetőségre is találtak megoldást. A katonacipő és az egyenruhanadrág útközben is rajtunk lehet — felül addig valamilyen ing vagy póló —, s a kézipoggyászban vigyük az ingblúzt és a sapkát. Ügy jön. Az Azori-szigeteken való tankolást követően repültünk az éjszakában az óceán fölött, amikor alig egy órával a landolás előtt elhangzott a parancs: „Átöltözni!” Százhatvan fáradt, álmos magyar kászálódott ki a kétszerhatos üléssorokból és a folyosóra kinyújtott indiai, arab, angol, brazil, portugál, spanyol lábakon keresztül bukdácsolva indult el a repülőgép négy mellékhelyisége felé. Ekkora mocorgásra természetesen utastársaink is ébredeztek, s aztán meghökkenve, megdöbbenve konstatálták, hogy bemegy egy civil az illemhelyre, s néhány másodperc múlva kilép egy katona. S mindez több mint százszor ismétlődik. Arcukra kiült a rémület, a költőt idézve: hang bennszakadt, levegő fennakadt! Mi történik itt?! — olvashattuk le a pánikot tükröző arcokról. Gépeltérítés? Katonai puccs? Hatalomátvétel valamelyik dél-amerikai államban? Talán csak az csökkentette az ijedtséget, hogy fegyver sehonnan nem került elő. (Pedig a csomagtérben céllövőink valóságos pisztoly- és puskaarzenálja utazott) a havannai repülőtérmint újságíró-fotós elsőként rohanok le a gépről, hogy fotózzam az ünnepélyes fogadtatást. Keresem a fogadóbizottságot, a díszszázadot, a zenekart Sehol semmi__ Azaz néhány udvarias kubai, akik a repülőtér épületén keresztül autóbuszba terelnek bennünket, és irány a szálláshely. Semmi felesleges ceremónia, semmi faxni, gyerünk lepihenni, aztán edzeni, majd versenyezni. Hogy miért kellett ennyi szegény és gazdag utast halálfélelembe kergetnünk... Három héttel később utazás haza. xx összepakoltunk a szállodában, irány a repülőtér. Alig hogy kiérünk, közük velünk, hogy délelőtt ugyan megjött értünk a repülőgép Madridból, de elment még Costa Ricába, ahol az egyik motorja bedöglött. Most javítják, rejtély, hogy mikor ér viszsza. Vissza a szállodába. A korábbi szobáinkat természetesen már kiadták, vendéglátóink nagy nehezen szereznek másikat. Éppen csak lepihenünk, riasztás: „Gyerünk a repülőtérre!" Újra kint a város szélén, ahol gép még mindig nincs. Várakozunk, majd ismét vissza a szállodába. Aztán másnap már komoly a közlés: utazunk. A gond csupán az, hogy egy napáal korábban Madridban várt minket a Malév különgépe, de hogy most hogyan tovább? Havannából telexen még sikerül közölnöm Budapesttel, hogy senki ne aggódjon, mindenki jól van, csupán késve érkezünk. Az MTI által vett megnyugtató hírt bemondja a rádió, amelytől mind a százhatvanunk valamennyi családtagja pánikba esik. Myegérkezünk Madridba. Persze, fti hogy nem várt ránk több mint egy napot a Malév-gép. Kérés, könyörgés, alkudozás, amíg végre a spanyoloktól kapunk egy Boeing- 727-es különrepülőgépet. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül, közel két napos késéssel késő este szállunk le Ferihegyen. A teraszon családtagok, rokonok, barátok, ismerősök százai integetnek. Mi a negyvenfokos trópusi hőségből négerbarnán, rövidujjú ingben hatalmas szalmakalapokban szállunk ki a repülőgépből. Itthon alig kapaszkodott a nulla fok fölé a hőmérő higanyszála. Fogaink összekoccannak, remegünk, fázunk, vacogunk — de végre itthon vagyunk ... KOZMA TÓTH ISTVÁN '! Prága felé,félúton szálltak a koronák a szélben. Pontosabban: koronacsekkek. Több mint százezer régi nemzetközi szerkesztőség magyar részlegének egyhavi szállás- és étkezési költsége, benzinpénze, napidíja ... Miközben megpróbáltam a szálldosó csekkeket összeszedegetni, ugyanerre törekedtem a gondolataim vonatkozásában is. Előbbiben a közeli csehszlovák szarvasmarhatelep dolgozói, utóbbiban kollégám, Barnaby, azaz Szabó Barnabás (azóta már a Népszabadság fotóriportere) voltak segítségemre. Lassan összeállt a kép. Arra persze még világosan emlékeztem, hogy elindultunk Csehszlovákiába, a Pajzs ’84 nemzetközi gyakorlatra. Mégpedig két UAZ terepjáróval. A Prágában készülő kétnyelvű gyakorlatújság közös szerkesztőségébe igyekeztünk. Míg a többi kolléga repülőgépen, addig Barnaby és én UAZ-zal, s a stáb teljes málkájával (írógépek, hálózsákok, egy nyomdai szedőgép teljes betűkészlete, fotólaboratóriumi felszerelések, s a leendő magyar szerkesztőségi helyiség méltó dekorációjához kiválogatott tablók, öles lózungok, no meg párt- és katonai vezetőink nagyméretű, keretezettüvegezett portréi stb.), arra is jól emlékeztem még, hogy két terepjárónkkal simán átkeltünk a határon. De mi is történt néhány perc múlva? Alig húsz kilométerre a határátkelőtől — immár csehszlovák földön — mintegy 80 kilométeres sebességgel robogtunk Prága felé, amikor az élen haladó gépkocsi motorházának fedele az erős szembeszélnek nem tudván ellenállni, felpattant, s a szélvédőnek csapódott. Pechünkre ebben az autóban utaztunk, a konvoj többi részét képező másik járgány mögöttünk hozta a málha nagyobb részét. A szélvédő rögtön összetört, és a gépházfedél tökéletesen eltakarta a kilátást. A friss jogosítvánnyal élete első nagyobb útjára indult szegény honvéd ettől kezdve nem tudta, merre van észak... na meg az út. A baj másodpercek alatt megtörtént. Áttértünk a menetirány szerinti bal oldalra. Ugyan alig fél métert, de ez elég volt ahhoz, hogy összeütközzünk a szembe jövő NDK-beli, alig ezer kilométert futott, vadonatúj Citroennel. Igaz, csak a bal első sárhányóját szakítottuk le, s csak a bal ajtókatfosztottuk meg „puha" részeitől. De épp ez volt a szerencsénk, hogy nem akadt össze jobban a „bajszunk". Ám az ütközés pillanatában erről még mit sem tudtunk. Hiszen repült az UAZ, s valóban nem tudtuk, hol áll meg. Csúszott a bal oldalán, s ezalatt a fejem a ponyván keresztül úgy pattogott az aszfalton, mint a gumilabda. Majd csúszott a jobb oldalán. Ekkor lódult oda a temérdek pénzt tartalmazó diplomatatáska a jobb első ablak helyére, s Barnaby ablakon kikönyökölő jobb karját épp ez mentette meg. Azóta is, valahányszor megnyomja gépén az exponálógombot, mindig eszébe jut, hogy ezt azért teheti, mert a jóságos táska azon a napon a karja és az úttest betonja közé keveredett. S végtére is mindannyian újjászülettünk. Az öttagú NDK-beli család megúszta egyetlen karcolás nélkül (bár a Citroen használhatatlanná vált. Nem tudtunk a szemükbe nézni, Magyarországra igyekeztek nyaralni). Mi is megúsztuk kisebb sérülésekkel. De a táska, mely megkímélte a fotóriporter kezét, a gépkocsi alá gyúródott, s miszlikre szakadt. Benne a koronacsekkek egy része is. Ami nem, azt felkapta a viharos nyugati szél, s egyenletesen elterítette az útmenti kukoricatáblán. Tényleg a közeli szarvasmarhatelep csodánkra járó dolgozói segítettek összeszedni. Ám egyikük egyszerre lemerevedett, s szemeit az UAZ roncsára szegezte: „Nédd má’ — mondta —, ott a Karcsi bácsi!". Tekintetünk követte az övét. Az történt, hogy miután magunkhoz tértünk, kipakoltunk minden mozdíthatót a roncsból, hogy átrámoljunk a másik járgányba. Ezek között voltak vezetőink nagyméretű portréi is, amelyeket a gépkocsivezető átmenetileg óvatosan a kocsi oldalához támasztott. Köztük akkori államtitkárunk, Csémi Károly vezérezredes képe. A kék ruhás szövetkezeti dolgozó elképedt ábrázatunk láttán jókedvűen magyarázott: „Karcsi bácsi sokat járt át hozzánk. Itt lakott az édesanyja, a szomszéd faluban.. .. KASSAI ZOLTÁN Emlékek, élmények, sztorik — világjárás közben Lapunk munkatársai az elmúlt negyven esztendő alatt Földünk sok országába eljutottak. Utazásaikról rendszeresen riportsorozatokban számoltak be, de azért mindig maradt az újságíró jegyzetfüzetében olyan történet, érdekes sztori, amely akár évekkel később is megírásra kínálkozik. Ezekből az élményekből nyújtunk most át egy csokorral Olvasóinknak... A ruandai vízesés az ember úgyistenigazából nemibecsüli a vizet, csak akkor fogja fel, hogy mit jelent számára az éltető nedű, ha hosszú ideig nélkülöznie kell. Nos, Angolában volt módunk ezen az alapigazságon eltűnődni. Nem mintha nem lett volna sör, amivel szomjunkat csili lapítani tudtuk, de ottlétünk vége felé már egy üveg konyakot adtunk volna egyetlen pohár ivóvízért. Különösen így volt ez a déli határvidéken, Lubangóban, ahol még kezet és arcot mosni is csak a mindennapos esőben lehetett. Ruandában, a fővárosban már x-' jobb volt a helyzet, bár itt is a legtöbb helyen onnan jött a víz, ahonnan nem feltétlenül kellett volna. A csőrepedések mindennaposak voltak, s az utcai vezetékekből gejzírként feltörő szökőkutak miatt jókora kerülőket kellett tennünk. " A csőrepedéseknek egyedül a gyerekek örültek, akik hatalmas csapatokban élvezték a közművek eme áldását pucéron vagy kisgatyában tapicskolva az áradatban, szállodánk éttermében tán a harmadik vagy negyedik nap kezdett el a plafonból csöpögni a víz, majd óráról órára jobban folyt. A személyzet tanácstalanul szemlélte az egyre terebélyesedő tócsát, elvégre ez egy első osztályú szálloda, minek működésébe belefér az időnkénti vízhiány, de a vízesés már nem. Némi tanakodás után roppant praktikus megoldást eszeltek ki az árvíz ellen. Óránként másik pálmafát toltak a vízsugár alá, s a hatalmas ládákba ültetett növények mohón nyelték az áldást, a módszert talán még ma is alkalmaznák, ha a harmadik nap mindezt meg nem unja egy ott lakó magyar, és meg nem hegeszti az elrepedt vízvezetéket. ZILAHY TAMÁS ert Baráti Hadseregek vízilabda-bajnokságán Szófiában a vendéglátókra igazán nemlehetett panaszunk. Minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a csapatok a versenyeken és szabadidejükben is a leggondosabb ellátásban részesüljenek. Sőt! Azt is megkérdezték minden csapat képviselőitől, hogy van-e valamilyen „extra” kívánságuk. A magyar csapat vezetője élve a lehetőséggel azt kérte, hogy egy rövid kirándulást tehessünk a város fölé magasodó hegyen, a Vitosán, hadd lássuk a várost madártávlatból is. Bolgár vendéglátóink azonnal rájöttek, hogy nem gondolták végig a dolgot, mert — lévén vasárnap — ugyancsak nehéznek ígérkezett egy katonai autóbuszt szerezni, az ígéret azonban kötelez: kis tv- Ax termet kértek, amíg intézkednek. Mi vártunk is becsülettel a szállodánk előtt, de a busz csak nem akart megérkezni. Eközben a magyar csapat vezetője is rájött, hogy immár csak ő kívánja megtekinteni a Vitosát, mert a csapat játékosai — elunva a várakozást — szép lassan „el Szafai hegyi túra szivárogtak", így az egyik versenybíróval együtt — becsületből — maradtunk hárman. ■rrét óra elteltével végre megérkez Jezett a nagy, negyven személyes autóbusz, s vendéglátóink nem kis megrökönyödéssel vették szemügyre ugyancsak megcsappant csapatunkat. Egyik rögtön közölte — mint férfi a férfival — hogy ebből baj lesz, mert az egyik helyi alakulattól „életveszélyes fenyegetésekkel”, a fegyverbarátságra való hivatkozással tudták csak megszerezni a járművet. De ha a sofőr otthon elmondja, hogy hányan utaztunk, lesz nemulass. A akkor mi már — sűrű bocsánat.a kérések közepette — lemondtunk volna az egész kirándulásról, de a vendéglátók új ötlettel álltak elő. Rögtön szereznek egy mikrobuszt, mert csak nem megyünk úgy el Szófiából, hogy nem voltunk a Vitosán! Tán mondanom sem kell, újabb jó másfél óra telt el — s már közel négy órája álltunk az utcán — így aztán a versenybíró is cserben hagyott bennünket, maradtunk ketten. Szerencsénkre időközben visszaérkeztek bolgár barátaink , megnyugtatandó bennünket, hogy hamarosan jön a „mikro” - s felmérhették az újabb létszámcsökkenést. Már legyinteni sem tudtak. „Megszámolva" bennünket azonban felderült az arcuk: ennyien beférünk egy UAZ-ba is. „Fél óra tóvári sí, és itt lesz!” Ezt már ismertük, lelkiismeretfurdalás is gyötört bennünket, az eső is elkezdett esni, s szép lassan elérkezett az ebédidős. zabadkozásunk azonban már semmit sem ért, fél óra múlva tényleg megérkezett a terepjáró. Beszálltunk , mi mást tehettünk, volna —, s elindultunk. Első nekirugaszkodásra eljutottunk a Vitosa lábáig, ott az UAZ köhintett egyet, s nem volt hajlandó továbbmenni. A sofőrrel még eltologattuk egy ideig, majd elnézést kérve otthagytuk, s újabb egy óra alatt a városi busszal visszatértünk szállodánkba. A mai napig sem tudom, milyen a város a Vitosáról. Viszont a Vitosa a városból tényleg szép. SZABÓ BÉLA Koreai kortyok az utazó emző bér tarsolyából sohasem hiányozhatnak azok az aranyszabályok, amelyek nélkül aligha igazodna el a nagyvilág forgatagában. Ezek legtöbbje természetesen a pénzhez kapcsolódik, de legalább ilyen fontosak a másik őselemünkhöz, a vízhez fűződő gondolatok is. Ilyen például, hogy: ha kiteszed a lábad az országból, ne igyál vizet. Avagy: külföldön még a szegény ember se főzzön vízzel. De tovább fokozhatnánk a jótanácsokat azzal, hogy minél távolabb vagy a hazádtól, annál óvatosab-ban mosakodj, illetve, hogy fehér ember számára a távol-keleti víz a legveszélyesebb bakteriológiai csodafegyver. főleg ez utóbbi példabeszédből - jutott ki számunkra tavaly nyáron, amikor fotóriporter kollégámmal a Koreai NDK-ba készülődtünk. Mi tagadás, annyian és annyiszor felhívták az ázsiai víz veszélyeire a figyelmünket, hogy már-már szégyenkeztünk is, amiért ilyen nagy vízivók hírében állunk. Ezek után már nem csodálkozhattunk azon, hogy Phenjanban, koreai tolmácsunk első mondata szintén a víztilalommal volt kapcsolatos, s ha valakinek, hát neki aztán tényleg illett megszívlelni a tanácsát. Ugyanis többéves magyarországi külszolgálat után alig néhány héttel korábban tért vissza hazájába, s szinte első otthoni ténykedéseként felhörpintett egy kancsó friss hideg vizet. A hatást igazán nem is lehet szavakba önteni. A lényeg, hogy két hétig jóformán csak az illemhely szellőzőnyílásán át érintkezett a családjával. Lassan megértettük tehát, hogy ■*- kísérőnk táskájában mi keresnivalója van mindvégig a revolver mellett az ásványvizes üvegnek. Mindkettővel a testi épségünket védte. Azaz sajnos nem is mindvégig, mert az egyik programunkra csak a kísérőnk tartott velünk, a táska nem. A panmindzsoni övezetben ugyanis biztonsági okokból autót kellett cserélnünk, s mellénk szegődött két profi mesterlövész testőr is. A nagy izgalom közepette, a két világrendszer mezsgyéje, s az USA-beli tábori csendőrök láttán ugyan kinek is tűnt volna fel az „életmentő táska” hiánya? Miként a koreai őrség parancsnokával készített interjú közben is elkerülte a figyelmemet, hogy ezúttal nem a megszokott kéz, s nem a megszokott üvegből tölti poharamba a hűsítő nedűt, a panmindzsoni víz egyébként tiszta volt, hűs, és jólesett. Illetve csak a kezdő korty, mert amint túljutott szájüregem vízválasztóján az első nyelet, azonnal feltűnt, hogy hiányzik belőle a buborék. Ekkor azonban már minden mindegy volt Szálláshelyünkre érve a szakadó monszunesőben hiába jött elénk esernyőkkel felfegyverkezve fél tucat szállodai alkalmazott is, a szükség a kötelező illemnél is nagyobb nyomást gyakorolt rám, s bizony köszönés nélkül viharzottam át közöttük. Egyikük persze megpróbált lépést tartani velem, de amíg engem hajtott a víz, őt inkább visszafogta. Csak itthon, a sokadik emésztést szabályozó magyar gyógyszer kipróbálása után villant agyamba a felismerés, ami ott, akkor Panmindzsonban elkerülte a figyelmemet. Egyik kísérőnk ugyanis elmesélte, hogy nemrég egy testvéri szocialista országból ott járt turistacsoporttal nagy malőr történt. Az egyik turista se szó, se beszéd, hirtelen átfutott a demarkációs vonalon a másik oldalra. Rájött, hogy a másik fél lépéselőnyt élvez, mert közelebb van az illemhelye... SINKA ISTVÁN Kínai ajándék keit tartalmazó nagyméretű ládák is csak a lezárásra vártak. Búcsúebédünket fogyasztottuk a szállodában, amikor feltűnt az étterem bejáratánál a fiatal tisz, s mosolyogva invitált, menjek vele. A szálloda halljában valósággal földbe gyökerezett a lábam. Az egyik széken legalább két tucat könyv és nagy halom katonai képes folyóirat magasodott. Első pillantásra úgy tűnt, hogy legalább két bőrönd kell ahhoz, hogy az ajándékba kapott kiadványokat magammal vihessem. Megköszöntem a szívességet, s már csak egy gondom, maradt: hová pakolom el a könyveket, folyóiratokat? Nem maradt más hátra, az együttes igazgatóhelyettesét, Tóth Zsigmond alezredest kértem, legyen segítségemre. Legalább tíz teli ládát nyitottunk fel azután, hogy valamennyi ajándékkönyvet és folyóiratot elpakolhassuk. Azóta is szorgalmasan olvasgatom az ajándékaimat. Igyekeznem kell: még a felénél sem tartok ... KATONA M. ISTVÁN A külföldi utazások nehezen hasonlíthatók egymáshoz, hiszen ahány ország, annyiféle élmény, emlék idézhető fel az emlékezetből. De azért akadnak különlegesen érdekes helyszínek és történetek, melyek sokáig eleven emlékként maradnak meg. Ezek közül is az egyik legmaradandóbb a Művészegyüttesünk kínai turnéján való részvétel. A több ezer esztendős kínai történelem emlékhelyei mellett megismerhettük a mai Kína fejlődésének állapotát is, ugyanakkor a hadsereg életébe is bepillanthattunk. A kísérőinkkel való gyakori beszélgetések közben — még otttartózkodásunk elején — elmondtam az egyik fiatal tisztnek, hogy szeretnék hozzájutni a mai hadsereg életét bemutató katonai lapokhoz, folyóiratokhoz. Biztató választ kaptam, aztán napokon át mégsem történt semmi. Jártuk az országot, ezer kilométereket repültünk s már lassan közeledett a turné vége. Az utolsó előtti napon az említett fiatal tiszt örömmel újságolta, hogy időben megkapom majd a kért újságokat. Aj másnap ,délelőtt már a hazautazásra készültünk, csomagoltunk, búcsúzkodtunk. Személyes poggyászom útra készen állt, s már a művészegyüttes jelmezeit, kellé- Pictoriai PLA