Népművelés, 1962 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1962-01-01 / 1. szám

Idő! Idő! Milyen nevetve rablod előlünk magadat! A tél csilláma ékszerez föl, aztán­ megrázod hajadat, szikrázva száll a hó és szerteszökken, s tündér vagy, zöldhajú, bujócskát játszol, eltűnsz, kikukucskálsz a gyöngédhajlatú dombok mögül; szólsz: „Csak kutassatok föl, hisz egyre több leszek!” „Adod magad — feleljük —, és mit adtál, nevetve elveszed.” „Azt nem lehet — mondod —, nyugodjatok meg, mi egyszer volt, marad örökre létező, velem rohan-száll. A hó­felhők alatt, ha tudtok engem, minden pillanatban négy évszak lángja gyűl; az esztendőt, mi eltűnt, nektek adtam. Tudjátok birtokul!” DEVECSERI GÁBOR: párbeszéd Lukács János felvétele 2

Next