Népművelés, 1975 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1975-09-01 / 9. szám
k kor is előveszik majd pl. a Szóljatok, játszók, regölők! című kötetet, amikor erre semmiféle kampányfeladat nem hívja fel őket. Probléma viszont, hogy az írásos alkotómunkára való késztetés elvonja a figyelmet a már kiadott, használható és értékes művek sokaságáról. A „minden áron újat akarok alkotni” görcse éppen a „Hazánkról szóljatok..." esetében mutatkozott meg. Sok csoport jobban tette volna, ha kipróbált, másutt már bemutatott s kiadott műsorokhoz nyúl, ahelyett, hogy alkotói szenvedélyből „összebarkácsol” valami sematikus, általánosságokat mondó színpadi montázst. A Népművelési Intézet — a megyei konzultációk megszervezésén túl — az oktatásban is segítette a pályázat előkészítését. A „Szóljatok, játszók, regölők!’’-et megelőzően a folklór dramaturgiai és esztétikai kérdéseiről, a „Hazánkról szóljatok...” előtt pedig a dokumentarizmus problémáiról tartott központi továbbképzést Balatonalmádiban kiváló szakemberek közreműködésével. Sajnos, a hallgatók egy része nem azokból verbuválódott, akik — gyakorlati-módszertani munkájukkal — a legnagyobb hatást tudják kifejteni a mozgalomra. Végül még egy módszertani előkészítő akciót kell megemlítenünk. A „Szóljatok, játszók, regölők!" előtt Hajdúszoboszlón, a „Hazánkról szóljatok ...” előtt pedig Miskolcon rendezett az intézet ún. műhelyt, amelyen az arra vállalkozó s a többinél előbb felkészült együttesek mutatták be pályázati műsorukat. A debreceni Alföld Színpad (vezetőjétől, Thuróczy Györgytől származott a műhely ötlete) pl. a „Vadrózsák" című, később országos döntős műsorát háromféle színi megvalósításban mutatta be, vitaalapot és szakmai tanulságokat szolgáltatva ezzel az összegyűlt szakembereknek. A beérkezett 298 forgatókönyv alkotóinak kb. egyharmada mindhárom pályázaton, egyharmada kettőn, harmada pedig egyen vett részt. A rádióban a három év során 102 amatőr színjátszóműsor hangzott el, a tévé a Petőfi-forduló hét, a regölők tizenöt műsorát közvetítette, a „Hazánkról szóljatok.. .”-ból szintén tizenöt került felvételre. (Arról még nincs is képünk, hogy egyegy csoport pályázati műsorát meddig tartotta repertoárján.) A számok tehát a Szóljatok-sorozat sikeréről beszélnek. Persze az adatok a színjátszó mozgalom egyenetlenségeit is megmutatják. Nézzünk erre néhány példát. A Petőfi-pályázatra 200, a regölőkre 180, a „Hazánkról szóljatok.. .”-ra 220 együttes nevezett be. De: a Petőfi-pályázaton Budapesten összesen négy, a folklóron tizenöt, a felszabadulási pályázaton harminckét csoport lépett zsűri elé. Tolna megyei csoport az első fordulóban nem szerepelt, a másodikban egy, a harmadikban öt. A színjátszásáról valamikor híres Baranyában és Vasban a harmadik fordulóra háromra, illetve kettőre olvadt a ténylegesen fellépő csoportok száma, míg Hajdú, Csongrád, Győr, Szabolcs és Zala megye évek óta 12—16 csoporttal képviselteti magát. Heves megye (a színjátszó karneválok gondozója), Békés (a Justh Zsigmond falusi színjátszónapok korábbi rendezője), Nógrád (a balassagyarmati irodalmi színpadi napok szervezője) évente általában három-öt együttest tud csak megyei döntőre vinni. Természetes, hogy ilyen mennyiség nem szülhet kiugró minőségi eredményeket. Az alapok után nézzük a csúcsokat. A három országos döntőn összesen 23 műsor hangzott el. A megyék, illetve Budapest részvétele a döntőkön: Budapest három alkalommal négy műsorral négy csoporttal; Csongrád megye három alkalommal négy műsorral három csoporttal; Zala megye három alkalommal négy műsorral három csoporttal; Hajdú megye két alkalommal két műsorral két csoporttal; Somogy megye két alkalommal két műsorral két csoporttal. Mellettük Borsod, Győr, Komárom és Szabolcs megyéből került ide még egy-egy alkalomra egy-egy csoport (a kiskőrösi honvédségi együttest, a Periszkópot nem számíthatjuk Bács megyéből jött csoportnak), tehát tizenegy megye színjátszó mozgalma nem jutott szóhoz a három országos döntőn. Ebben természetesen közrejátszottak bizonyos rádiós szempontok, és az is, hogy a zsűri — melynek hosszú és kitartó munkáját csak megköszönni lehet — talán tévedett egy-két esetben. De amit a feltételekkel, a gondoskodással, a segítéssel kapcsolatban fentebb jeleztem, azt végül is nem kérdőjelezi meg, ha összevetjük a mennyiségeket az elért minőségi eredményekkel. Ellenvetések természetesen akadhatnak, s gondolom, ezek elsősorban a kiemelt együttesek favorizálására vonatkoznak. De ha megnézzük a döntők listáit, ott láthatjuk pl. a balmazújvárosi, a letenyei, a nyíregyházi vagy a nagykanizsai együtteseket is, amelyek pedig nem tartoznak a kiemeltek közé. A kiskőrösi Periszkóp példája viszont azt bizonyítja, hogy tehetséges és céltudatos rendező kedvező feltételek mellett még akkor is elérhet folyamatosan kiemelkedő eredményeket, ha a csoport tagsága évről évre változik. Ennek tanulságait számos művelődési házunk is megszívlelhetné. Bonyolultabb dolog megítélni a hároméves program tartalmi és formai eredményeit. Mindaz, amit az ifjúság és a színjáték kapcsolatáról és jellemző vonásairól (a politizálásról, a közösségi játékról, egyes stílusok és formák divattá válásáról, a nagy színpadi egyéniségek hiányáról stb.) írtam a Népművelés 1975/7. számában, érvényes a három év bemutatóira is. A gondolkodásmód és a játékstílus uniformizálódását most még két újabb tényező segítette elő: a mikrofon és a viszonylag zárt tematikai világ. A Petőfi-forduló természetszerűleg a lírai és a mimetikus oratóriumhoz vonzotta a csoportokat; a „Regölők” tágabb teret adott a játéknak. A tartalmi és formai gazdagság itt együtt jelentkezett: a néhány szólistára épített kollektív (kórusban mozgó és megszólaló) játékstílus olyan eredeti színjátékokban nyilvánulhatott meg, mint a nagyszerű ritmusú, gondolatgazdag Sámánének, a diákfolklórt bemutató nyíregyházi Vásárra, az Alföld Színpad népmese-bemutatója vagy a győri Arrabona betyárromantika persziflázsa. És természetesen olyanokban is, mint az idősebb tagokból álló taktaszadai vagy letenyei együttes naturalisztikusabb életképei. „A Hazánkról szóljatok, szép szavak” műsorainak formavilága tovább szűkült. A rutinosabb rendezők saját szerkesztésű művel léptek színre, és eleve a mikrofon felé kacsintottak. S talán mert becsvágyuk és képességeik nem sarkallták őket drámaírásra, s mert nem gondoltak arra, hogy a rádió már kidolgozta a háromfelvonásos színművek közvetítésének technikáját is, az egész program során szinte kizárólag lírai, illetve bizonyos hangeffektusokra és mozgatásrendszerekre épített dokumentum-oratóriumokat láthattunk, hallhattunk. Úgy vélem, itt az ideje — akárcsak 1967—68-ban volt —, hogy a mozgalom ismét gazdagítsa eszköztárát, s ismét erőteljesebben forduljon a játék felé. Játszani, játékon át gondolatokat közölni — ez a követelmény, s ez a követelmény fokozódik azokban az esetekben, amikor ünnep alkalmából összegyűlt közönségnek mutatkozunk be.