Népművelés, 1983 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1983-07-01 / 7. szám
G á tok, azaz tizenegy megye tizennégy együttese. Nem minden megye rendezett szemlét, s a Népművelési Intézet válogató zsűrije sem állítja, hogy az ország legjobb tizennégy együttesét sikerült felkutatnia. Ezért aztán a találkozó értékelő zsűrije sem vállalkozott rangsorolásra. Célja nem a versengés szellemének felszítása, hanem az egyre növekvő jelentőségű, de sokak által még mindig félvállról vett falusi színjátszás helyzetének felmérése volt. A válogató zsűri sem kizárólag színvonalbeli követelményeket támasztott, hanem elsősorban arra törekedett, hogy a kimlei találkozó minél teljesebb képet adjon (a színvonal mellett) a repertoárról, a stílus- és ízlésirányzatokról, az együtteseknek a közönséghez való viszonyáról. Mielőtt egyes produkciókról szólnék, hadd bocsássak előre egyetlen érvet az országos találkozó hasznosságát bizonyítandó: átgondoltságával, tapintatosságával, a fesztiválok megszokott hangnemétől elütő értékelésben meglepően sok együttes hallott „igazságtalanságot”, „sértést” a saját teljesítményét illetően. Ha másért nem, azért van szükség az ilyen találkozókra, hogy a falusi színjátszók is megszokják a bírálatot, s megtanulják azt a javukra fordítani. Könnyebb lenne a kritikus dolga, ha szórólapon vagy plakáton szeme előtt lenne a szereposztás. Az élvonal találkozóin ez így van, a derékhad munkáját is segítené, ha a szereplők névre szóló bírálatot kaphatnának, hiszen itt a leggyakoribb, hogy korántsem kiemelkedő rendezésekben remek színészi alakításokkal találkozunk, vagy éppen kitűnő színjátszóknak általános tanulságokat rejtő félrefogásait látjuk. Az adott helyzetben inkább csak a legjellegzetesebb vonulatok kiemelésére szorítkozhatok, s tulajdonképpen csak példaként említhetek előadásokat, rendezői vagy színészi teljesítményt. Fél évszázad magyar színháztörténetét tükrözte a most látott tizennégy amatőrbemutató. A legrégebbi réteget a pesti bulvárdarabok képezték. Vegyes érzéssel néztem a Szántó—Szécsén szerzőpáros Paprikáscsirke című vígjátékát a szerencsi munkásszínjátszó csoportnak a maga nemében nagyon igényes előadásában. A díszlet, a jelmez és egyik-másik alakítás teljesen színházszerű. Az együttesben minden életkor és szerepkör képviselve van. Az idősebbek szakmai rutinja, a fiatalok frissessége megragadó. Minden jel életképes társulatra, jó közösségre utal. Szeretném azonban olyan produkciójukat is látni, amelynek darabválasztását is üdvözölni tudom. (Rendező: Győrváry János.) Hasonló cipőben jár az adácsi művelődési ház színjátszócsoportja. Szekeres János rendezésében Nóti Károly Nyitott ablak című operettjét mutatta be. Pontosabban annak a találkozó kiírásához igazodó rövidített változatát. A teljes előadás ismerete nélkül nehéz a látottakhoz szólni, egy dolog azonban a rövidítés tényéből is kiderül: az együttes egész estét betöltő darabot játszik otthoni közönségének. Mégpedig hihetőleg sikerrel. Erről tanúskodik a színjátszók játékkultúrája és felszabadultsága. Magasabb esztétikai mércével mérhető értéke is van a produkciónak: a szinte már „svejkes” fapofa-humor, amely elsősorban Novotny tisztiszolga alakja körül szövődik. Ha történeti rendben akarom áttekinteni a kimlei találkozó műfajait és stílusrétegeit, a hagyományőrző összeállítások következnek. A harmincas évek végén a Gyöngyösbokréta jóvoltából találta meg a népi rítus a színpadra vezető utat. Napjainkban a hagyományőrző együttesek találkozói folytatják A szerencsi „öregek”... ... és a fiatalok Nóti: Nyitott öblök (Adács)