Népművelés, 1983 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1983-07-01 / 7. szám
Hogy falusi színjátszásra szükség van, azt semmi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint maga a tény: minden ellene ható erőt leküzdve tovább él napjainkban is az amatőrművészeti mozgalomnak ez a „Hamupipőkéje”. Minek köszönheti szívósságát? A társadalmi változásokkal együtt alakuló, de lényegében örök emberi igényeknek: az ünnepnapokat áhító élményéhségnek; a megmutatkozás, a kiemelkedés, a siker vágyának; a közönségkeresésnek és a közéleti szereplés szándékának. Nem közéleti cselekvése, ha kisebb-nagyobb közösségek falu megye színe előtt a művészet nyelvén véleményt nyilvánítanak az élet, az életmód, az erkölcs, az emberi kapcsolatok fontos kérdéseiről? A társadalmi szerepvállalás mértékében természetesen vannak különbségek, de már elöljáróban meg kell jegyeznem: a falu közönségének különösebb esztétikai célok nélkül való szórakoztatása is tiszteletet érdemel, ha a színjátszók és a rendezők nem sajnálják a fáradságot bizonyos szakmai alapok megszerzésétől. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy elégedett vagyok a mai magyar falusi színjátszás állapotával, s különösképpen repertoárjával. Az elismerés az egészséges játékkedvnek , a vállalt — vagy olykor nemesebb — feladathoz illő igényességnek, fegyelemnek szól elsősorban. Ami a repertoárt illeti: ne feledjük el, hogy a falusi műkedvelő színjátszás az 1920-as években vált tömegmozgalommá, s magába szívta a kor népszínmű- és operettkultúráját. Három tényező játszott szerepet ebben. Az akkori kormányzat gondosan ügyelt arra, hogy a háború és a forradalmak tapasztalatait emésztő parasztság csak könnyed és andalító élményekkel töltekezzék. Történeti tény, hogy például Bródy Tanítónőjét több helyen betiltották. Ám a lehetséges keretek között egyre erősödött a színjátszás. A társadalmi szervezetek, egyesületek és intézmények vitorlába fogták az emberek — főképp a fiatalok — szereplési vágyát, s rendszeres bevételre is szert tettek műkedvelő előadásokból. A tűzoltóegyesületek fecskendői, a sportkörök futballfelszerelése, a leventeotthonok berendezése, az iskolák tanszerei jórészt belépti díjakból származtak. Versengtek a különféle szervezetek a népszerűbb ünnepnapokért. A harmadik tényező az előadásokat rendező falusi tanító volt. Személyes ízlése keveset számított, ő ajánlotta a darabokat, de a szereplők fogadták el, és a felsőbbség engedélyezte. A felszabadulást követően a koalíciós küzdelmek időszaka rövid volt ahhoz, hogy kialakuljon és megerősödjék a demokratikus politikai színjátszás. A fordulat éve után a korábban a jobboldali pártokba sodródott tanítókkal, nagyjából hasonló megítélés alá került a határozottabban állást nem foglaló néptanítók összessége is, s az új művelődéspolitika csak némi tempóveszteséggel fogadta el ennek a rétegnek a tapasztalatait, kezdeményezőkészségét. Addigra éppen benne voltunk az „osztályharc éleződésének” korszakában, s ezek az idők tudathasadásos szerepvállalásra kényszerítették a játékra vagy rendezésre vállalkozó falusi emberek jelentékeny részét, hisz kinek nem volt „kulák” rokonsága? Ugyanakkor valóságos kulturális forradalom zajlott a falvakban is a nyolcosztályos általános iskolának, a középiskola demokratizálásának, a villamosításnak, a rádiókészülékek szaporodásának köszönhetően. A sorra épülő bekötőutak megteltek a járási, megyei, országos „kultúrversenyekre” igyekvő falusi csoportokkal. Az 1959—60-as társadalmi változások gyökeresen átformálták a falu életét. A fiatalok a városokba özönlöttek, az öregeknek minden erejüket a megélhetésre kellett fordítaniuk a téeszrendszer első éveiben. A fiatalok rákaptak a hit-kultúrára, az öregeknek maradt a televízió (1959-ben, a mezőgazdaság szocialista átalakulásával szinte egyidőben terjedt el Magyarországon) és a Déryné Színház, amely lényegében a falusi öregek ízléséhez igazította repertoárját és stílusát, így nem sok ösztönzést adhatott az amatőrizmusnak. A főiskolát, olykor egyetemet végzett általános iskolai tanárok, hazajáró diákok, hazatelepült érettségizettek és diplomások azonban fogékony közegét jelentették falun is az irodalmi színpadi mozgalomnak. Ám az új helyzet azzal fenyegetett — és talán még fenyeget is —, hogy kettéhasad a falusi művelődés. Ugyanakkor napjainkban ezzel ellentétes fejlődési irány is megfigyelhető. Egyrészt az iparszerű mezőgazdaság, másrészt az utazás, a lakás, a szórakozás drágulása lakóhelyéhez köti a falusi népességet, a televíziónak is köszönhetően csökken a nemzedékek közti műveltség- és ízlésbeli különbség, s bizonyos jelek arra mutatnak, hogy újraszületőben van az egységes falusi színházi közönség. Bizonyos, hogy ez az egység ízléskompromisszumot is jelent, de az amatőr mozgalom erején is múlik, hogy ez milyen szinten jön létre. Tíz évvel ezelőtt, amikor a színjátszók minősítési rendszerét bevezették, a mozgalom irányítói Justh Zsigmond nevének égisze alatt szándékoztak összegyűjteni, mérni és segíteni a falusi csoportokat. A többi réteg — diákok, munkások, iparosok — azóta is rendszeres találkozókon méretik meg, országos falusi találkozó azonban tíz éve nem volt. (Néhány megye ugyan figyelemmel kísérte saját színjátszóit, sőt Győr-Sopron tavaly dunántúli szemlét is rendezett, s ezen ajánlatot tett országos találkozó lebonyolítására.) 1983. május 20—22-ig Kimlén találkoztak a falusi csoport