Kalauz, 1866. október - 1867. szeptember (3. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-14 / 15. szám
likusokat, kik pedig az ő érdekét is védték—gúnyolta , Manheimban a legembertelenebbül bántalmazta. Innét, mivel ugyanaz az ok ugyanazt az okozatot hozza, tán a czikkíró ur okoskodása egyészen a sarat ki sem is állja; mert hátha épen akkor jönnének nálunk is a kormányra azok az „elláthatlan hosszú viszályok“, melyektől a kormányt félti, ha a kormánya katholikusok iskoláira kezét—jobban mint van—akarja rátenni. Az, hogy a világi elemet a czikkíró állítása szerint eddig is a kormány pótolta a katholikus tanintézeteknél, amint nem igaz, mert hisz ott vannak az iskolagondnokok, úgy ha igaz volna, sem nyomna semmit; mert azok a világiak, kiket czikkíró úr szerint a kormány pótolt, kell, hogy legyenek az egyháznak engedelmes gyermekei, segédkezei és semmiesetre sem jogainak tiprói. S ha a kormány tanintézeteinknél befolyását megszüntetné—amit, újra mondom, nem óhajtunk, az egyház azért a nevelés terén, tanintézeteinél főn nem akadna, hanem anyai kezeivel a vétek által megzavart erkölcsi világrendnek helyreállításán ernyedetlenül tovább dolgoznék, pedig sikerrel, mert isten kegyelmével, quae renovat faciem terrae , mely képes megváltoztatni a föld színét. Mit bántjátok hát az egyházat? Tehetetlenségieket magatok bevalljátok, a nevelés terén szegénységi bizonyítványtokat kiállítottátok. Eötvös kereken kimondja az emberi szívről, hogy ennek földjét megváltoztatni nem fogja senki, pedig Eötvös cultusminister, tehát ex offo tanférfiú (?) is volt. Vagy épen azért háborogtok tán, mert az egyház befolyásának az iskolák körül leendő eredményétől tartatok ? Ne féljetek, az egyház csak imádkozik és áld, s ha mégis ellene törtök, ezt legalább ne a szabadelvüség mázos nevében tegyétek, mert a szabadelvüség még Buoncampagni szerént is: megvéd minden anyagi, erkölcsi és vallási érdekeket, az őshagyományokon alapulókat úgy, mint a legnemesebb eszmékből kitolyókat. Tomcsányi János: Viszhang. K. Mayer Sándor úr nézeteire, a „Kalauz“ i. e. 7. számában közlöti czikkre vonatkozólag. — „Mily jó eredmények háromlanának a néptanodai tanügyre, ha minden tanodában általán ugyan egy jó tanmód követtelnék, és miképen lehetne ily jó tanmód alkalmazásában az óhajtott egységre jutni?“ Tagadhatlan, hogy az eszme igen jól tapogat a „tanmód sokféle“-sége körül, mert épen ez a legnagyobb baj nemcsak a tanító, hanem a szegény tanonczra nézve is. Osztjuk nézetét abban, hogy „ahány a tanító, annyi a tanmód is;“ ez igen valószínű, mert mindegyik tanítónak más más a nézete, más a körülménye, egészen más lehet előadási képessége is. De ami már a tanonczok fölléptetésénél állíttatik, hogy mind a tanító, mind a tanoncznak néhány heti fáradságába kerül, míg egymást kölcsönösen megismerik, csak azon tanonczokra nézve érthető leginkább, akik vidékről vagy faluról jőnek egy rendezett tanodába, akiknél nemcsak hogy jó tanmód hiányában a szükséges alapismeretek kellőleg nem tárgyaltattak, hanem még most is azon téves és nehezen kiirtható régi rendszer követtetett, t. i. szabálytalan gépies olvasás, idomtalan betűk vakarása, a számoknak az ujjakon való föl- és leszámítása stb., egyszóval az újabb tanmódnak még csak árnyéka sem vehető észre. Ilyennek a fejszámolási módról, nyelvismeretről, helyesírásról fogalma sincs. Ily eseteknél azután méltán osztályrészéül jutott mind a tanítónak, mind a szegény tanoncznak, hogy egymás állapotján elmélkedvén, mihamarabb összeszokhassanak, avagy hogy egyik a másikon rettenetesen elcsudálkozzék. Rendezett tanodáknál ez már kevésbbé tehető föl, hogy a képesített és más tanító alá rendelt tanonczok sokáig volnának kénytelenek újabb tanítójok tanmódjához szokni, mert már ami személyét illeti, ismerik; tanmódját illetőleg pedig, mielőtt a tanoncz a következő osztályba lépne, kikutatja tanoncztársától a jövő évi teendőket s igy arra csak nem elkészülteit lép be. De még nem is képzelhető, hogy ott, hol rendezett osztályú tanodák vannak, a szükséges javítások, eszmecserék, kölcsönös fölvilágosítások s a közös czél elérésére összevetett vállak hiányoznának. Nem akarjuk t. pályatársunk nézeteit kétségbe vonni. Nem akarunk fölötte vitatkozni, ismerve ama közmondást: „ Ahány ház, annyi szokás“, és így amennyi az ember, annyi lehet a gondolkozás, illetőleg tehát a tanmód is. Igent, pályatársunk is csak azon körülményekből merítő tapasztalait, melyek körülé merültek föl és ezt igen jól cselekedte, hogy tudomásul hozta. Azonban engedje meg, hogy mi is szólhassunk az általa megpendített dologhoz. Ma már több egy évtizednél, hogy tanodáink, tankönyveink, legalább a kor kívánalmait illetőleg rendezettek, alig tehetjük föl, hogy más tanmódok lehetnének, mint amelyeket tankönyveink szelleme magukkal hoznak, lapjaink a lehetőségig megvitattak és tisztáztak is. Részünkről a tanmód sokfélesége ott látszik rejleni, hogy még most is sok helyen szándékosan eltérnek a már elért könyvektől, a szabályszerű s önállóságra utat mutató gyakorlatoktól. Megelégesznek némely t. pályatársaink*) még *) Fájdalom, voltak egyes tanodák, melyekben az uj tanmód szerént tanítani sem volt szabad! Az ügy e siralmas állapotára nézve, nagyon sokat kellene s lehetne irni. (Szerk.)