Kalauz, 1866. október - 1867. szeptember (3. évfolyam, 1-52. szám)
1866-12-03 / 10. szám
75 A cső belsejébe öblös tükröt helyeze, mely a cső nyílásán beeső képet nagyítva vett vissza a csőben találtató második tükörre. Ezen második tükör irányában oldalt a csővön nyílás vala, melyen át szemüveg segélyével a nagyított kép szemlélhető volt benne. Ezen föltalálás egész Angolhonban általános bámulatot keltett. 171-ben a Neuton által készített két tükörlátcső (Spiegelteleskop) az angol királynak is bemutattatott s ő 1672-ben jan. 11-én a királyi társulat tagjává választatott. A Newton által feltalált tükörlátcső később még tetemesen javíttatott. Midőn azonban a csőüveg (Flintglas) feltalálása által a sugártörő távcsöveknél (Dioptrischen Fernrohren) a különböző sugártörések nátrányainak eltávolítása és szinmentes kép nyerése is sikerült , akkor a tükörlátcső ismét háttérbe szorult, miután lehetetlen volt oly fényű tükröket készíteni, melyek annyi fénysugarat vertek volna vissza, amennyit az üveg keresztülbocsát. A kép tehát a tükörlátcsőben mindig kevésbbé volt világos és tisztán kivehető-Csak a legújabb időben nyerte vissza Newton találmánya ismét becsületét.. Ugyanis a híres vegyész , Liebig-nek még soha sem ismert fényű és rendkívüli finomságú ezüsttükröt sikerült készítenie. Ez bírta rá Steinheilt, hogy ily tükrök használata által tökélyesítse Newton látcsövét. Az első kísérleteket a legszebb eredmény koronázta s a sugártörő látcső (dioptrisches Teleskop) által a tükörlátcső rangját újólag kétségbe látjuk vonatni. E nevezetes fölfedezések után Newton a csillagokra fordítá figyelmét s azok mozgásának törvényeit igyekezett megállapítani. 1666-ban Cambridgeban pestis uralkodván, anyjához térő Woelsthorpeba. A kertben ülvén, egy almát látott a fáról lehullani, mely eset komolyan gondolkozni késztető őt a súly, vagyis nehézkedés természetéről, minél fogva t. i. minden test a föld középpontja felé törekszik. Newton már tapasztalásból tudta, hogy ezen erő sem észrevehetőleg nem csökken; ha az ember teszem azt nagy hegyre mászva, a föld középpontjától távozik, sem észrevehetőleg nem növekszik, ha, p. o. mély völgybe, ereszkedve, hozzá (a föld középpontjához) közeledik. Innét azt következtető, hogy a föld vonzóereje kétségkívül igen messze hat s azon kérdést támasztó magában, mily hatásának kellene lennie, ha egész a holdig terjedne? Szorgos kutatások és számítások nyomán oly eredményhez jutott ugyan, miszerint belátta, hogy ezen erő legalább egy más erővel való összeköttetésben alkalmas volna arra, hogy a holddal a föld körül köralakú utat tétessen; mivel azonban időközben ismét visszatért Cambridgeba, abbahagyta ezen kutatásait, melyek valóságáról maga is kétkedett s visszatért a világosság fölötti kutatásaira. Később újólag elővévén abbahagyott kutatásait, ezeknek fényes eredményét 1685-ben „Az égi testek forgásáról irott értekezésben nyújta be a királyi társulatnak. Ebben világosan kimutatá, hogy nemcsak a holdnak földünk körüli forgását, hanem az összes csillagzatoknak (Planeten) a nap körüli forgását is csupán két egyenlően öszszeműködő erő okozza. Egyike ezeknek az úgynevezett vis centrifuga, mely a planétákat kezdettől fogva mozgásba hozza s azokat egyenes irányban a világegyetemen keresztül vinné, ha egy másik, az úgynevezett középponti, vagyis vonzerő (vis centripeta) által nem akadályoztatnának s a nap felé vontatva e közös koraiakban nem kényszeríttetnének mozogni. Newton még ezen fölfedezéssel sem volt megelégedve, hanem annyira ment, hogy ezen fölfedezés alapján, ama súlyt is kiszámítaná, melylyel egy és ugyanazon test a nap és a planéták fölületén bírna, s meghatározó azon anyag nagyságát és tömöttségét, (Dichtigkeit) melyekből ezen világtestek alkotják. Emellett tehát azt lelé, hogy egy és ugyanazon test a nap felületén huszonháromszor annyit nyom, mint a földön. Ami tehát a földön egy mázsát nyom, az a napon 23 mázsát nyomna. Mindezen tanok azonban több csodálkozást keltettek, mint hitelt, s csak a múlt század kezdetén nyertek oly elismerést, amilyet érdemelnek s amelyet soha sem fognak elveszteni. Említést érdemel még az is, hogy Newton a vonzerő törvényei szerint világosan kimutató a tengereken jelentkező ár és apály okát. Nevezetes fölfedezéseket tett a mennyiségtan terén is, melyet szintén kiválólag tanulmányozott. Az ismeretes bimnomi tétel (bimomischer Lehrsatz) tőle származott. Ennyi nagyszerű eredmény után Newton természetsen az egész tanult világ előtt nagy tekintélyével bírt, s midőn 1688-ban a cambridgei egyetem a parlamenthez küldöttet menesztett, e megtiszteltetés őt érte. Anyagi helyzete azonban korántsem volt oly fényes, mint gondolhatnók. Angolországnak Newton szegénysége nem nagy becsületére szolgál. Tanári állomása oly szegényen jövedelmezett, hogy mellette legfőbb szükségeit is tudományos művei kiadása által kellett födöznie. S még itt is szerencsétlen volt. 1692-ben egy reggel, míg ő az isteni tiszteletben vett részt, szobájában égve felejtette a gyertyát s becsukta „Gyémánt“ nevű kutyáját. Mikor a templomból visszatére, a gyertyát feldöntve s egy, évek folytán készült uj munkája kéziratát hamuvá égve lelé. Mondják, hogy ezt látva, igy sóhajtott volna fel: „Oh gyémánt! te nem tudod, mily nagy kárt okoztál énnekem! Ezen eset után nem sokára megőrült. Háborodott álapota csak egy évig tartott ugyan