Magyar Néprajzi lexikon 4. kötet, N-Szé
S - süket, a vak és a kopasz, a (meg a csóré) - süket emberek - süldő - süly
süket, a vak és a kopasz 507 süket, a vak és a kopasz, a (meg a csóré): formulamese-szerű rövid, tréfás bolondmese vagy —• hazugságmese (EN 1961**F. AaTh 1965); a három (négy) ember elmegy répát lopni (vagy egy rengeteg erdőbe vándorolnak, s zsiványoktól rettegnek). Egyszer megszólal a süket: Én valamit hallok! Rámondja a vak: Én valamit látok! Erre megszólal a kopasz is: — Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! (A negyedik, a mezítelen, attól fél, hogy ruhájánál fogva elfogják.) A nagy egyöntetűséget mutató kis mesének a magyarban hét változatát tartjuk számon elszórva a nyelvterület különböző pontjairól. A tapasztalatok szerint még a közelmúltban is általánosan ismert volt. A kopasz szavai kopaszokat csúfoló mondókaként is használatosak. Számos török, örmény, üzbég, mongol és ezektől némiképpen eltérő — német, francia, olasz s egy-egy angol, holland, vallon és puerto-rico-i spanyol változata van, egyesek közülük dallammal. Feltehetően keleti eredetű, török misztikus költők a 135. sz.-ban hosszabb, parabolisztikus költeményeikben is feldolgozták. (— még: süket emberek) — írod. Boratav, P. N.: Les trois compagnons infirmes (Fabula, 1959); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában); Spies, ().: Die orientalische Herkunft des Stoffes „Knoist in sine die Sünne" (Rheinisches Jahrbuch für Volkskunde, 1961); Honti János: A három rokkant cimbora (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962). Kovács Ágnes süket emberek, tréfás történetek (-reális mese) süket emberekről (AaTh 1698A NI); a magyar meseanyagban nem túl gyakoriak. Az A. Aarne által számontartott 14 nemzetközi vagy S. C. Stroescu által felsorolt 20 román típushoz képest a magyar meseanyag ebből a szempontból meglehetősen szegényes: mindössze 4 olyan mesetípusunk van, amelyben siket emberek fő- vagy mellékszerepet játszanak: Süket pásztor juhai, kecskéi elbarangolnak (AaTh 1698A). Süket kaszásra talál. Az csak a munkájáról beszél vele, de kézmozdulatának irányát követve megtalálja elveszett állatait. Hálából egy sánta (suta) juhval (kecskével) megajándékozza. A kaszáló ember tiltakozik, hogy nem ő törte el a lábát (szarvát). Bíró elé mennek, az is süket, de titkolja, s ebből újabb visszás helyzet következik. Tréfás fickó elhiteti két emberrel, hogy a másik süket (AaTh 1698C). Rettenetesen ordítoznak egymással, míg ki nem derül, hogy lóvá tették őket. „Mit árul, néni?" Uzsdolai (süket, fitódi). — Hová való néni ? — Cseresznye. Maga bolond, néni! Ez a sor itt végig, a másik ott félig." (AaTh 1698K) (-»falucsúfoló vagy gyermekjáték funkcióban). (-» még: süket, a vak és a kopasz) „A két ember kölcsönösen süketnek gondolja egymást" (AaTh 1698C) típusnak népi változatai nincsenek, az ismert szövegek anekdotagyűjteményekben jelentek meg, s nem paraszti környezetben játszódnak le. „A süket, a vak és a kopasz" (AaTh 1965)típus bolondmese (* hazugság mese ). „Az elveszett állat keresése" (AaTh 1698A)típust mindössze két változat képviseli nálunk, csupán „A vevő és a süket eladó" (AaTh 1698K)típusról mondhatjuk el, hogy általánosan ismert a gyermekköltészetben. Mintha népköltészetünkben a testi hiba nem lenne olyan gyakran nevetség forrása, inkább azokon látszanak gúnyolódni, akik testi hibás létükre úgy tesznek, mintha ép emberek lennének. A típus és altípusai Európa-szerte ismertek, feltehetően közel-keleti eredetűek. Irod. Duka János: Csúfolkodó székelyek (Kézirat a Népr. Múz. Etimológiai adattárában, EAP 260/1961); Aarne, A.: Schwanke über schwerhörige Menschen (FFC, 20., Helsinki, 1914); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Konsza Samu Faragó József: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facélies roumaines (II., București, 1969). Kovács Ágnes süldő:*•disznó súly a —• népi gyógyászat elterjedt betegségelnevezése. A régi korban többfélét jelentett : syphilis, carcinoma, scorbut, aktinomykosa, haemonhoidalis csomók, aranyér, condyloma blenorrhea. Állatbetegségként is szerepelhet. Egyéb elnevezései: sú, sü, sul, sul, sül, süh. A betegségnév a Dunántúl kivételével az egész országban előfordul. Írott emlékeinkben már a 15—16. sz. fordulóján megjelenik („Swly-Casanate glosszák), a gyógyítására használt sülyfű neve szintén (Melius, Okt. Sz.). A 16. sz. közepéről való az első ~ elleni —ráolvasás; ettől kezdve a ~ folyamatosan előfordul forrásainkban. Származtatják sok dinnye-, vöröshagyma evéstől vagy: „benne van az embernek a vértben, úgy születik", s az „hetedíziglen kiüt". Népi humorálpathológiás elképzelés az is, amikor fiatal korban elmaradt havivérzésből származtatják. Gyógyítása —z imával, ráolvasással,*mágikus eljárással (pl. mellette elsuhintott baltát küszöbbe vágják), növényi és állati (sündisznó, disznócsök, pióca, tojásfehérje) szerekkel, egyszerű kemikáliákkal (~zsír, ecet, kéneső, cinóber, korom, rézgálic, miseder) történik, füstölés, pipálás, párolás, meghintés, borogatás, bekenés formájában. A betegségnév szitkokban, átkokban (pl.: a ~ egye(n), verje(n) meg! a ~ essen beléd, egye meg a ráksúly!), népmesék kezdő formulája-