Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók - Tabula könyvek 7. (Budapest-Pécs, 2005)
A nemzeti örökség felfedezése, kultuszhelyek teremtése - SEBESTYÉN ADRIENNÉ: „Erdélybe utazni más”. A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe
nyossággá tenni, illetve bizonyos értékeket megjelenteni életmódjuk, hagyományaik, szokásaik által. A század elején, majd a negyvenes évek elején is a székelyekben testesült meg mindaz, ami mintegy élővé tette a múltat, a hagyományokat. Ezzel együtt maga a terület is sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint Erdély egyéb részei, s az első talán valóban útikönyvnek is mondható kiadvány Székelyföld címmel jelent meg 1896- ban, az EKE kiadásában. Az EKE viszonylag korai és nagy lendületű indulásának némileg ellentmond Reich Milton Oszkár teljes Erdélyről szóló útikönyvének előszava, mely szerint „Magyarország természeti szépségekben, néprajzi érdekességekben, csodás hatású fürdőkben leggazdagabb részének, Erdélynek irodalmi feldolgozása még úgyszólván kezdeti stádiumban van” (Reich Milton 1910: 3). Mindez összefügg azzal a ténnyel, melyről még Otrobán Nándor ír egy, az 1800-as évek végén rendezett fürdőkonferencia kapcsán megjelent könyvben, melyben kifejti: az, hogy Erdélyt viszonylag kevesen látogatják, nem csupán a reklám- és az információhiány miatt van, hanem azért is, mert a megfelelő szolgáltatások hiányoznak az egyes üdülőhelyekről. „Bérces kis hazánkat a természet oly sok jó ásványvizekkel áldotta meg, hogy alig van ország, mely e tekintetben fölülmúlná. A külföldnek csaknem minden elhíresült és évenkint a vendégek sok ezreitől látogatott gyógyvizet képviselték itt, mégis vizeink közül csak kevés van általánosan ismerve hazánkban, kevesebb a birodalomban, s még kevesebb külföldön. [...] Szépet és hasznosat adott az anyatermészet birtokunkba, de azt alig igyekeztünk még csak a szükséges kellékekkel is ellátni, annál kevésbé pedig kényelem, ízlés és mesterséges szépítés által kívánatossá tenni. Vizeink természetes minősége dicséretesen kiállja a versenyt más országok hasonnemű vizeivel mégis lehetőségeink oda mennek, hol a víz gyógyerejének hatása mesterség, művészet, külcsiny, rend és nyilvános társasági élet kellemei is segítik elő.” (Otrobán 1864:3.) Az, hogy az Otrobán Nándor által is áhított változás nem következett, nem következhetett be, részint az első világháború utáni békeszerződéseknek is következménye. 1941 -ig az Erdélyről szóló útikönyv-irodalom gyakorlatilag hallgat. Az Országos Széchényi Könyvtár adatai szerint csupán négy kötet jelent meg ez idő alatt, azonban közülük egyik sem nevezhető igazán útikönyvnek. Ekkor időlegesen az EKE is megszűnt. A szervezet vezetőinek nagy része elhagyta a Romániát, illetve kiutasították őket. Az EKE tulajdonában lévő, illetve általa épített menedékházak, kilátók, turistautak nagy része megsemmisült, az épen maradt menedékházakat a román hatóságok elkobozták (E.K.E. 1996:32). 1918 és 1929 között még Erdély című lapjuk is szünetelt, majd 1930- ban jelent meg ismét, miután 1929 tavaszán az EKE, immár a királyi Romániában, újrakezdte-folytatta működését. A második bécsi döntést követően aztán sorra jelennek meg ismét az útleírások és útikönyvek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy népszerűsítsék Erdélyt Magyarországon, illetve azért is, hogy a régi-új helyzetet (Erdély északi részének Magyarországhoz tartozását) legitimálják. Az ez időben megjelent útleírások egyfajta átmenetet jelentenek az elmúlt századok útleírásai és a mai értelemben vett útikönyvek között. A hagyományos útleírásokhoz képest sokkal kevesebb bennük magára az utazásra utaló történetmesélés, és sokkal több a történelmi tény, az egyes tájak és városok szubjektív leírása. A negyvenes években íródott, általam szigorúan útikönyv kategóriába sorolt könyvek