Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. október
1998-10-10
40 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1998. OKTÓBER 10., SZOMBAT A munkáskolónia Gyakran arról ábrándozom, mi lenne, ha egyszer olyannak láthatnám a kolóniát, amilyen felépültekor volt. Persze el lehet képzelni most is, a részletek elég sokat elárulnak. De látni a két szememmel, körbejárni, mindent megnézni, az volna csak az igazi - mondja Mihalovics István, a hajdani Mávag-kolónia központi épületének gondnoka. A hatvanas években itt ipari tanulóskodó, majd hosszú időn át a gyárban dolgozó gondnok lelkesedése érthető: elég belépni az egykori munkáslakótelep zárt tömbjébe ahhoz, hogy a látogatót is megfogja a hely hangulata. Odakint, a kapukon túl terül el Budapest talán legkietlenebb fertálya, odalátszik az Orczy tér és a hajdani Ganz-Mávag területét elfoglaló Kőbányai úti bazárnegyed. Az utakat kátyúk lyuggatják, a bérházakat egyenszürkére festette a szmog. Bármerről közelítsen is az ember, a kolónia hatalmas tömege messziről szembe tűnik: a klinkertéglás falak fölött hajdani víztorony nyúlik a város fölé. A négy utca által határolt házcsoport kerítésén át apró kertekbe leshet be a látogató, a tömb belsejébe kovácsoltvas kapukon keresztül visz az út. Odabent meglepő csend, idilli nyugalom fogadja az embert, a magasba nyúló falak minden zajt kívülrekesztenek. Az eredeti lakótelep négyemeletes házakból álló karéja jókora területet fog közre, annak közepén áll a víztoronnyal koronázott hajdani teremépület. Az egykori tágas teret azonban a két világháború között beépítették. Ott is lakóházak állnak, ez az úgynevezett majomsziget. „A gyárba csak protekcióval lehetett bekerülni, vagy apáról fiúra szállt egy adott munkahely. A kolónián csak a kiváló munkások kaptak helyet. Aki ide bekerült, annak jövője volt. Egy nagy család voltunk, összetartottunk, ismertük egymást. A kolónián belül tánciskola, mosókonyha, orvosi rendelő, fürdők, fodrászat, anya- és csecsemővédő foglalkozások, sportszakosztály és méhészszakkör is működött. ” (Idézet a telepen szociológiai felmérést készítő főiskolások interjúiból) Ami azt illeti, már a Ganz-Mávag elődjénél, az 1870-ben létrejött Magyar Királyi Államvasutak Gépgyáránál is hagyománynak számítottak a munkásjóléti intézkedések. Az alig kétszáz alkalmazottal dolgozó üzem étteremmel, fürdővel, orvosi rendelővel ellátott lakónegyedet építtetett a gyáron belül, amelyet a munkások nemzetisége után cseh gyarmatnak nevezett el a helyi folklór. A századelőre azonban mindez már nem volt elég. Az óriásira nőtt, több ezer munkást foglalkoztató gyártelep közelében - a legenda szerint egy régi katonai temető helyén - néhány év alatt új kolóniát húztak fel, amely sajátos közösségi eszményt valósított meg. A telep akkortájt nagyon is korszerűnek számító lakásaiban ott élt ugyanis mindenki: a vezetők két-három szobás, az önkéntes tűzoltók szoba-konyha-előteres, a munkások pedig szoba-konyhás otthonokban. A tervezők arra is ügyeltek, hogy lehetőség szerint minden, az épületekre veszélyt jelentő tényezőt kiküszöböljenek. A lakásokhoz ugyan külön vécé tartozott, ám az a folyosóról nyílt, a kádfürdőt, a szaunát, a fürdőmedencét és a mosókonyhát pedig a teremépület alagsorában helyezték el, ezzel egy helyre koncentrálták az esetleges csőrepedések veszélyét is. „Az embernek elő kellett jegyeztetnie magát, ha mosni akart, és aznap, amikorra elő volt jegyezve, moshatott. Sőt még szárítóhelyiség is volt. Voltak persze, akik megtehették, hogy mosattak, és akiknek kevés pénze volt, jól jött, mert ezzel egy kis pluszhoz jutott. A fürdőben mindig volt kád és medence, sőt fodrász, pedikűrös és borbély is. Régen a kultúrára is többet adtak. Jártunk a kultúrházba ismeretterjesztő előadásokra, bálokra és moziba. ” Az 1910-re teljes egészében elkészült, ma mintegy hatszázötven lakásos kolónia több szempontból is unikumnak számított. Szinte idilli állapotot teremtettek itt a gyár vezetői: a mosókonyhában gőzvasaló és kézi - később villanyhajtású - centrifuga állt az asszonyok rendelkezésére, a fürdőhelyiségekben húsz fillér ellenében automata szolgáltatta a meleg vizet. A szakorvosi rendelőben - ahol az ország első röntgengépét felállították - ingyenes orvosi ellátásban részesültek a betegek. De a legnagyobb csoda mégiscsak maga a közösségi élet színtere, a teremépület volt. Ott működött a fürdő, a könyvtár, a biliárdszoba, a sakk-kör, a legfelső szinten edzőtermek kaptak helyet, és ott tartotta összejöveteleit a temérdek szakkör, egylet, művelődési csoport és a 13. számú Ezermester cserkészcsapat is. Napközben teljesen nyitott volt a ház, a telep és a gyár felől is szabadon meg lehetett közelíteni. Az ebédlőben az is ehetett, akinek nem telt vendéglői kosztra. A régi képeken látható, hogy sokan a hazulról hozott ételt melegítették meg a fal mellett álló gázrezsóken - mondja Darák Ildikó, aki Lantos Szilárddal alapította meg a Bóbita Habilitációs Egyesületet, s most a PHARE támogatását élvezve készít felmérést a kolónia életéről. „Ide csak erkölcsi bizonyítvánnyal lehetett beköltözni. Itt lakott a vezető, az orvos, és nem különült el egymástól az elit és a munkás, mint ma. A kolónián szigorú rend volt, és mindenki betartotta; ha nem, akkor betartatták vele. Nagyon sok itt az idegen ember.... Ma már nincsenek olyan rendezvények, mint régen voltak (bálok stb.). Volt itt könyvtár, különféle szakkörök, dalodák, például az Acélhang. ” Mihalovics István csodálattal mutatja, mi mindenre ügyeltek a teremépületet megalkotó mesterek. A kádfürdő előterében — nem is olyan régen ez volt a Fekete Lyuk büféje — egy helyütt még megvan a virágalakban kirakott mettlachi, azt cserélték az idők folyamán egyenkockákra. Odabent, az egykori uszodában - itt zajlottak a Lyuk koncertjei - már csak hűlt helyét láthatjuk az oroszlánfejes vízköpőnek. Az elmúlt évtizedekben lépcsőket bontottak el, bejáratokat és oszlopközöket falaztak be, és széthordtak mindent, ami mozdítható volt. A hajdani pompára csak az úri kaszinó - pár éve Független Színpad - faburkolata, tükrei, csillárai és díszes falikarjai utalnak. No meg az ország legnagyobb gépgyárait bemutató látképek a kártyaszoba és a zenekar fülkéjének bejárata felett. (Az ebédlő és a bálterem falait viszont az egykori Casablanca diszkó öröksége, a sportautókat, hosszú hajú leányokat és iszonyúan jóképű férfiembereket ábrázoló freskók tömkelege borítja.) A homlokzatán ma is „kultúrház” feliratot viselő, az utóbbi időben Vörösmarty Művelődési Ház néven ismert teremépület minden korszakból őriz valamit. A tizenegy méter magas színház- és bálteremben talán csak a szellemes gőzfűtési rendszerről mondható el, hogy majdnem érintetlen. A díszeknek régóta nyomuk sincs, közel eredeti formáját is csak nemrégiben, egy Brandauer-film forgatásának köszönhetően nyerte vissza. A bajor söröző kialakításához el kellett bontani ugyanis az oszlopok közötti terek utólagos beépítését. (Apropó forgatás: egy másik filmből, Tímár Péter Csinibabájából ismerhetjük leginkább a telepet. A kezdő képsorokat a házak gyűrűjében, a Ki mit tud?-os jeleneteket pedig a teremépület előterében vették fel.) A bálteremben egyébként mostanság a Lottóshow műsorait veszik fel. A nézők történetesen a hajdani színpadon ülnek, a műsor viszont az egykori nézőtéren zajlik. Legtovább a könyvtár tartotta magát - mondja Darók Ildikó. Hosszú éveken át ez volt a kolónia közösségi életének egyetlen színtere. Tóth Eszter könyvtáros összehívta a csellengő gyerekeket, könyvet ajánlott a nyugdíjasoknak, programokat szervezett. Pár hónappal ezelőtt azonban, amikor új vezető került a művelődési ház élére, hirtelen eladó lett a könyvtár is. A könyveket dobra verték, a könyvtárost elküldték, ha igaz, raktár lesz az itteni közösségi élet utolsó színteréből. „Aztán a telep elkezdett szép lassan átalakulni. A Ganz-Mávagtól átvette a tanács a házakat, így most már nemcsak a Ganz-Mávagnál dolgozók laknak itt. Ők persze kevésbé ismerték a többieket. 1970-ben megszüntették a házmesteri állásokat. Helyettük létrejött a közös gondnokság, és a kapuzó, aki immár nem a lépcsőházakat zárta be esténként, hanem a telep hét közös kapuját. ” A Bóbita Egyesület kutatásaiból, különösen a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola szociális munkás hallgatói által készített interjúkból - ezekből idéztünk fentebb - egyértelműen kiderül: a kolónia szétesését nem a Ganz- Mávag államosítása, hanem a házak tanácsi kezelésbe vétele indította el. Amíg a gyár volt itt a gazda, minden hibát azonnal kijavítottak, és gondoskodtak a szükséges felújításokról is. A telepet 1964-ben átvevő új kezelő, az IKV azonban túl messze volt, nem az út túloldalán. A megüresedő lakásokat kívülállóknak utalták ki, megszüntették a házmesteri állásokat, hagyták gyűlni a hibákat. Ekkortól engedélyezték a komfortosítást is: ma már a legtöbb helyütt fürdőszoba van a spájz helyén, a folyosóról nyíló vécéket pedig, ahol tudták, hozzácsatolták a lakásokhoz. Néhol beépítették az erkélyeket, a cserépkályhákat konvektorok váltották fel. A korábbinál jóval kényelmesebb lakásokban élnek tehát az egyre magányosabbá váló lakók. Az interjúkból kiderül: a közösségi élet színtereivel együtt a telepiek közötti baráti viszony is semmivé foszlott. Sokan úgy járnak haza a kolóniára, mint bármely panellakótelepre. A PHARE által támogatott program legfőbb célja éppen ezért az - fogalmaz Lantos Szilárd -, hogy segítsen föléleszteni az egykorvolt közösségi szellemet. Lakossági fórumokat - hétfőn is lesz egy - és kirándulásokat szerveznek, kiállítást készülnek rendezni a kolónia múltjáról, igyekeznek életet lehelni a telepen működő egyesületbe. Remélik, hogy nem áldoz le végleg a kolónia szerencsecsillaga. Az egykori építők mindenesetre erről is gondoskodtak: a házak karéjában ma sem találni tizenhármas sorszámú lépcsőházat. A tizenkettes és a tizennégyes között immár kilencven éve a 12/A számú ház áll. Szöveg: N. Kósa Judit Kép: Teknős Miklós Az elmúlt évtizedekben lépcsőket bontottak el, bejáratokat és oszlopközöket falaztak be, és széthordtak mindent, ami mozdítható volt.