Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. augusztus

2000-08-23

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. AUGUSZTUS 23., SZERDA Régészet, viselet - Aquincum 2000 Változatosságot a ruha felöltésének módja jelentette Az itáliai divatot előbb a férfiak követték A kelta-római divatot ismerhetik meg az Aquincumi Múzeum látogatói. Csaknem kétezer év telt el azóta, hogy Aquincum polgárvárosában és Buda területén ilyesmiben jártak. A viselet jellegét nem a szabás, hanem inkább a ruha felöltésének módja határozta meg a fazont. A római kori romok alapjaira épített terem állandó díszítményei a rekonstruált falfreskók, padlómozaikok, amelyeknek eredeti darabjai a polgárvárosban és az óbudai-szigeti helytartói palota romjai alól kerültek elő. A bejárattal szemben, a teremőr nénitől jobbra fonalat gombolyító nőalakok állnak. Ruházatuk kelta népviselet. A római foglalást megelőző időszakban Budapest területén kelta eredetű eraviszkusz népesség élt. Városiasnak minősíthető erődített településük a Gellért-hegyen épült. Ennek végleges lerombolását követően a helyi lakosság alkalmazkodott azokhoz a körülményekhez, amelyeket a római haderő teremtett. A sírkövek ábrázolásain megfigyelhetjük, hogy az itáliai divatot előbb a férfiak követték, mivel a megélhetéshez szükséges javakat a Római Birodalom katonai és polgári szervezeteiben teremthették elő, a nők pedig hosszabb ideig kötődtek a hagyományos közösséghez és a régi ruhaneműkhöz. Az elsőként látható két alak különböző színárnyalatú gyapjúruháját báránypirosítóval és buzérral festették. A jobb oldali nőalak fölső kendője és kötényruhája világosabb, mert a festékanyagba nem kevertek sötétbordó báránypirosítót. A keltáknál, különösen a pannóniai eraviszkusz keltáknál divatos díszes ruhakapcsolatú, úgynevezett „szárnyas fibula” rögzíti vállon a ruha fölső részét. Noricumban, Pannóniától nyugatra a III. századtól temetett kelta nőkön már új fajta fibulák díszítették a ruhát, de a helybéli eraviszkuszok még két évszázadon át ugyanolyan szárnyas fibulát viseltek, emellett divatba jött egy új, csokor alakú fibula is. A bábun láthatóhoz hasonló kötényruhákat a nők a mai napig hordanak, de a bal oldali nő öltözéke számunkra már idegenebbnek hat, pedig a római kori kelták ezt a viseletét kedvelték legjobban. Ez zsákruha, amelyet valójában hosszabbra szabtak testüknél. A hosszú zsák alsó szélét fölhúzták bokájukig, föntebb a derekukon megkötötték, a felemelt anyagot lesimították, mint egy fölső szoknyát, és egy második övvel is átszorították a derekukat, így olyan lett ez az egyszerű fazon, mintha fölül nagy fodor díszítené. A fejükre általában két kendőt kötöttek. Az alsót a homlokukon beráncolták, a fölsővel a ráncokat leszorították. A kendőket a kutatók többnyire turbánnak nevezik, mert az eraviszkusz nők magasan felcsavart kendői ahhoz voltak hasonlatosak. A kendőhöz általában fátylat is illesztettek. Az aquincumiak valószínűleg a római nők öltözetének hatására változtattak viseletükön: „alacsony turbánt”, fejhez simuló, behajtott kendőt kötöttek a fejükre, és a fátylat elhagyták. A kötényruhás nő nyakában ezüstkarika, úgynevezett torques látható. Ez jellegzetesen kelta ékszer, amely már a második században kiment a divatból, nagy, kerek medálos nyakláncokkal cserélték le. A múmiákat általában nem képzeljük el élő alakokként. Látványukhoz az undor és a rémület érzései kapcsolódnak. Ez a szemlélet már a XIX. században beépült az európai gondolkodásba, mióta műgyűjtők és kereskedők egyiptomi múmiák százait szállították a kontinensre. A szakemberek számára viszont értékesek az anyagok, amelyek a mumifikálás következtében megmaradtak. Egy Aquincumban talált mumifikált test ruházatának rekonstrukcióját láthatjuk a második két bábun. A nőalakot itáliai módra öltöztették, selyemből szőtt alsóruháját latinul stólának nevezték, nehezen beszerezhető és igen drága bíbortetvekkel, bíborkagylóval vagy báránypirosítóval festették éppúgy, mint köpenyét, a gyapjúból szőtt pallát. Két bábun összehasonlíthatjuk, mennyivel élénkebb, szebb színt adott az anyagnak a bíbortetű, mint az olcsón beszerezhető báránypirosító. A palla szegélyét aranyszálakkal fűzött sáv díszítette. A selyem gyakori, noha igen költséges importáru volt, a szövetet gyakran újra felbontották, és lenszálakkal szőtték újra. Egy kislányalak sáfránysárga ingét, latinul „tunikáját” ilyen keverékszövetből varrták. A háttérben valódi kelta népviseletbe öltöztetett férfit látunk. Viselete csinos, noha meglehetősen modernnek, mondhatnánk, hamisnak tűnik. Kétes hitele azzal magyarázható, hogy a ruha rekonstrukcióját a kiállítók csakis írott források közlései alapján készítették el, ugyanis kelta viseletű férfit kőbe faragva Aquincumból és Pannóniából sem ismerünk, írott forrásokból tudjuk, hogy a kelták - talán elsőként Európában — hordtak nadrágot, és kedvelték a különböző színű szálakból szőtt, mintás, kockás textíliát. Kizárólag ezen adatok felhasználásával készülhetett a férfialak ruházata, mivel a római korban vált szokásossá a reliefes, emberalakkal díszített sírkő állítása, s ugyanebben a időszakban a bennszülött férfiak már itáliai módon vagy katonaruhában jártak. Ilyen római módra, utcai ruhába öltöztették az utolsó pár férfialakját, ruházata hosszú tunika és fibulával öszszetűzött katonai köpeny, amelyet sagumnak neveztek, lábán könnyű, bőrszíjakból fűzött sarut látunk, a nő hosszú száját és pallát visel. A ruhák felöltésének módjáról feliratok és fényképek ismertetnek. A bábuk mögött láthatunk szövőszéket, és megnézhetjük a festéshez felhasznált növényeket, állatokat. A viseletkutatás eddigi eredményeit a ruharedők, a textília szövésének apró részletei mutatják. A kiállítást két régész, Madarássy Orsolya és Nagy Ildikó rendezte. Az írott források, a sírokban megmaradt leletanyag és a sírkövek domborműves ábrázolásai nyomán az eddig ismert szakirodalom felhasználásával idézték fel és mutatták be a kiállítás alakjait. A modern kirakati babákon a női ruhákat inkább egy divattervező egyéni, diszkrét, elegáns, mégis extrém ötleteinek vélnénk. Látványuktól talán jobban megérezzük, milyen az a ruha, amely mindig jól néz ki, amely talán még a jövő ősszel is, talán kétezer év múltán hordható lesz. Bugán Adél Római kori öltözetek Pannóniában fotók: szabó bernadett ________Régi Hírünk a Világban________ Buda Evlija Cselebi idejében Amikor a török megszállás után az első összeírások készültek, a lakosság összetétele - a németek elköltözése folytán - a magyar népelem javára billent. 1547-ben például 238 magyar, 100 zsidó és 60 kopt (ortodox keresztény balkáni) családot írtak össze, a török hivatali és katonai személyek adómentesek lévén, nem szerepelnek a lajstromban. Ennek megfelelően a budai templomok és más egyházi intézmények még keresztény kézen voltak. Egy évszázad múltán — Evlija Cselebi ittjártakor — gyökeresen megváltozott a helyzet. Leírta a lakosok ruházatát, néhány jellegzetes nevet, amit ily módon kommentál: „gázi Pehliván, Buzu Zámem” ... Szeid és Gázi-féle neveket vesznek fel. .Asszonyaik nagyzolók - folytatja, és ilyenféle neveik vannak: Fatima, Menire, Szultana. Szolgáik magyarok, németek, horvátok... Szolgáló lányaik erdélyi, iszvedi, magyar és horvát lányok.” Később azt állítja, hogy „Buda egész lakossága bosnyák. Magyarul azonban tisztán tudnak.” Nehéz ebben eligazodni. Evlija bemutatja helyi barátait, katonatiszteket (agákat), orvosokat, költőket név szerint; mind török nevű, csak egy Madsar Jován neve emlékeztet a Kárpát-medencére. Dicséri ételeiket, italaikat, a budai bort (bár tilalmas) megdicséri. Igen részletesen foglalkozik a - jórészt a keresztényektől elvett - egyházi intézményekkel. Az Orta Hiszárban (középső várban) a Nagyboldogasszony-főtemplomból lett Szulejmán khán dzsámijának 210 lépcsős „minaretjét” megmássza, és gyönyörködik a tájban. Az Orta dzsámiról a Szent György téren valaha állott templomról megtudjuk, hogy a csársiban (árucsarnokban) van, majolikacserép fedte. A Szeráj dzsámi (a Várszínház helyén) „oszmánli módjára emelt minarettel rendelkezett, ide járt a budai vezír imádkozni”. További tizenhat mecsetet csak megemlít. Hét medresze (középfokú iskola) működött, tanárai Konstantinápolyból jöttek, továbbá hat mekteb (elemi iskola). A csársi és bazár rövid leírása zárja a várbeli jellegzetesen török berendezések sorát. Ám a külvárosok is hamisítatlan török képet mutatnak. A Vízivárosban huszonnégy mecsetről ad számot Evlija Cselebi, négyüknek ólomteteje van, húszhoz téglából vagy deszkából épült minaretje. Egyikük a visszahódítás utáni metszeteken is feltűnik. Itt is öt közép- és hat alapfokú iskola működik. Az egyházi intézmények között nem feledkezik meg a budai kolostorokról. A leggazdagabb alapítvány támogatta a Gül Baba bektási (dervis) rendet. A Kakas kapun (Pálffy térnél) kívül állt ez a „harcba menő jámbor dervisek kolostora, melynek márványfalára tengeren és szárazföldön utazók tartalmas verseket írtak”. Maga Gül Baba is itt, virágok közt nyugszik. „Koporsóját zöld posztó borítja, boldog fején a bektási fénylő korona.” További három kolostort említ név szerint a Vízivárosban, majd az ingyenes népkonyhákról úja: „Szegény és gazdag itt levest és kenyeret kap szemrehányás nélkül.” Meglepően szép számmal akadnak Budán búcsújáró helyek. Gül Baba máig látogatott sírja mellett Gürz-Eliász Baba-emlékhely, mely a Gellért-hegyen volt. („Budán lett vértanú, harcokkal teljes hősként.”) További nyolc mártír nyughelye szolgálta az iszlám távolról jött zarándokainak áhítatos elmélyedését. Endrei Walter Török szemmel (1541) _______Utcanévtár________ Óriásból lett Leonardo Különös gyakorlatnak lehetünk tanúi a VIII. kerületi Leonardo da Vinci utca mai és egykor volt elnevezéseit vizsgálva. Már az is furcsa, hogy Józsefváros egyik kis girbe-gurba utcáját látszólag minden kötődés nélkül a reneszánsz polihisztorról nevezték el. Hát még mennyi fejtörést okozott, míg kiderült, honnan származik az utcácska eredeti neve! A mai Leonardo da Vinci utcát ugyanis Óriás utcának - azaz először németül Riesen Gassénak - keresztelték 1817-ben. A névválasztást sem az utca szélessége, sem hossza, sem jelentősége nem indokolta. A XVIII. és XIX. század fordulójáról származó térképeken azonban tévedhetetlenül ott a név. Az utcanévlexikon megfejtése szerint egy cégér és egy kocsma állhatott a titokzatos keresztelő hátterében. A feltételezések szerint valahol az Üllői út környékén lehetett „Az óriáshoz” címzett vendéglátó-intézmény, amely egykor nyilván annyira kedvelt helyük volt a társasági életre és egy-két pohár italra vágyó környékbelieknek, hogy egyszer csak utcanévadó lett belőle. Nyilván történt érdekes dolog bőven az Óriásban, de erről mi mit sem tudhatunk: a város emlékezete a kocsma nevén kívül semmit nem őrzött meg. Aztán lassan azt is elfelejtette. Az 1928-ig — a végén már magyarul - Óriásnak nevezett utcát Thék Endre emléke váltotta fel. Mégpedig azért, mert a magyar bútoripar jeles alakjának éppen itt működött a kétszáz munkást foglalkoztató üzeme. Aztán persze Thék Endrének is mennie kellett. 1952-ben került sor a névváltoztatásra, mégpedig abból az alkalomból, hogy abban az évben ünnepelték Leonardo da Vinci születésének ötszázadik évfordulóját. A reneszánsz festője, szobrásza, építésze, fizikusa, írója és anatómusa 1988- ban örökül kapta emellett a róla elnevezett utcából nyíló, ma Leonardo da Vinci közként ismert zsákutcát, az egykori Losonci közt is. Lukács Katalin FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR